Az ANTIGRAVITÁCIÓ című kiállításon Hegyvári Bernadett és James Carcass legújabb alkotásaiban két különböző gondolkodásmód találkozik. Az üvegművész-házaspár hölgy tagjának alkotásaira inkább a geometrikus, James Carcass tárgyaira az organikus szemlélet jellemző.

Nyitva: 2019. október 9-31.

A kiállítás a CAFé Budapest Kortárs Művészeti Fesztivállal együttműködésben jött létre.

HEGYVÁRI Bernadett (1975) tanulmányait a magyar Iparművészeti Főiskolán 1999-ben fejezte be. 8 évig tartó angliai tartózkodás után hazatért és férjével Tápiószecsőn vezeti meleg üveg stúdiójukat. Folyamatos részvevője nemzetközi és magyarországi kiállításoknak.

A kiállításra készült kompozíciókkal folytatja a „ törékeny mindennapok” sorozatát és kiterjeszti a kérdéskört a ” mit látunk” és „hogyan látjuk” problémákra.

„Habár üveggel dolgozok ami az iparművészet alapanyagának számít mégis szobrokat készítek. Olyan szobrokat, amelyek a festmény és háromdimenziós munka kereszteződései, ilyenformán rendkívül nehéz kategorizálni, ami az egyik célom is egyben. A fent -lent játék gyengéd feszültséget képez, amely kíváncsivá tesz, fokozza a bizonytalanságot és ugyanakkor viszont a nézőt a két verzió együttes szemlélésével, összehasonlításával segíti a látvány megértésében.”

„Megérint a 17.századi holland csendéleteken látható fények, a józanság és gazdagság különös keveréke, az elemek bizonytalan pozíciója, melyek inspiráltak a három dimenziós képek létrehozásánál. Szeretem, hogy bizonyos darabok alig látszanak míg mások szó szerint kiesnek a képből. Szeretem ezt a bújócskát. Kérdéseket tesz fel arról, hogyan látunk dolgokat és hogyan képezünk értelmet a látványból, mire van szükség ahhoz, hogy értelmet nyerjünk a látványból. A fény alapvető fontosságú ezeken a képeken, ugyanúgy ahogyan az üvegnek és nekem is.”

CARCASS James (1965) tanulmányait szülőhazájában a Sunderland Egyetem kerámia és üveg szakán végezte, 1991-ben diplomázott ugyanott. Tápiószecsőn saját meleg üveg és faszobrász stúdiójában dolgozik. Munkái Magyarország és más európai országok galériáiban megtalálhatók.

A Wabisabi kisplasztikai sorozat darabjai örökértékű szimbólumokat formáznak, amelyek az idő múlását és az univerzum mozgását hivatottak megragadni.

Kiskép Galéria

Millenáris B épület emelet 702 stand

2019. október 3-6. között

Kiállítók: Botos Péter Ferenczi Noémi-díjas üvegművész és ifj.Szlávics László kétszeres Ferenczi Béni-díjas érem- és szobrászművész

Barabás Gyűjteménnyel együttműködésben

„Herend maga a 185 éves csoda, generációról generációra öröklődő manuális, nem dokumentálható tudás. Nehéz talpon maradni, külföldön is sorra zárnak be a híres porcelán gyárak. A Herendi Porcelán Manufaktúra egyik legbegyakorlottabb és legismertebb klasszikus technikájára, az áttörésre építettem a teás és kávés készletem formatervét és dekortervét. A fejlesztésből prototípus lett, majd termék, mai napig gyártják.

Három évig voltam Herenden művészeti vezető, – mondja nyugodt, barátságos hangon – jó döntésnek bizonyult a Gömböc porcelán változatának a kifejlesztése. A mázatlan porcelán Gömböc dekorját a két feltaláló, Domonkos Gábor és Várkonyi Péter segítségével alakítottam ki. Az egyedülálló formához szükséges számítások, egyenletek, képletek tollal rajzolt kalligráfiává válnak, így mesélik el saját keletkezéstörténetüket. A herendi Gömböc üzleti ajándék tárgy lett, egy meditációs tárgy, minden mozzanatában magyar szellemi innováció.

Porcelánnal dolgozni, nekem olyan, mint egy kötöttségekkel teli szonettet írni. Munkáimban kettéválik a tárgy-tervezés és a szobrászat. A porcelán tiszta, kényes anyag, deformálódik, gyorsan reped, magas tűzön kell égetni. Ha egy vaspötty marad rajta, már veszít értékéből.

Fal mellett egy dobozból élénkzöld porcelán levelek kandikálnak. Nyár végén került Vépen az iskola falára a 3,5 méteres samott agyag ágakból épített fa, amin a madarak és levelek porcelánból készültek. A különböző kerámia anyagok és technikák együttes alkalmazásáról kapta a „Kontrasztok“ címet.

Az űrhajózásban bevált kaowool szigeteli a kemencét. Oldalán óvodás-jelek. Legújabb fejlesztésem, az OVIART, óvodák és bölcsődék számára kidolgozott jelrendszer. Már több mint 100 elemből áll. Az esztétikai öröm mellett, praktikus a használata.

Nagy elemek, nagy mozgások. Platinával festett geometrikus mintázatú kígyók táncolnak, melyek gipszformával segített öntés technikájával készülnek. Gyümölcs összefogó keretnek is használható“. Ha már a gyümölcsöknél tartunk: „A hullámtálat egy szép, zöld almával szoktam bemutatni.“ Bizonyos kérdések különösen foglalkoztatnak. Amíg nem sikerül alaposan körbejárni, nem lépek tovább. Így született a „Kígyótánc“ sorozat majd éveken keresztül épült és bővült a „Hullám“ kollekció.

Apokaliptikus élmény a megrogyott építmények sora, köztük füstös felhőkarcolók akár a Ground Zero emlékművei: „Tornyok városok és emberek“ Figyelmeztetnek, milyen sérülékenyek vagyunk.

„Kísérletezni kezdtem egyszerű jellegtelen elemekkel. Érdekelt, a négyzetek véletlenszerű halmozásával és a mennyiség változásával a jelentés átalakul -e? Szeretem ezeket az építményeket, megfog raszterességük, az átlátszóság, érezni bennük a levegőt, amit körbe fog a vékony porcelán.“

A saját anyagával ragasztom össze a lapokat, a vastagsággal és építéssel tökéletesen irányítható, hogyan dőljenek, hol váljanak szét, mikor álljon meg a mozdulat. Már az első darab pontosan olyan lett, amilyennek elképzeltem. Óvatosnak kell lenni, mert a porcelán 1400 fokon meglágyul, amikor eléri az üveg fázist.

Közelebbről nézve fantáziálunk, kik lakhatnak az egyes kockában. Innen a színek is barátságosak, bársonyosan kékek. Találgatásunkra elárulja: „A kis építmények embereket szimbolizálnak. A város lakói a Szinglik és Párok. Nemrég egy kiállításon ötszáz darabból felépítettem egy egész várost.“

A jelenlegi projekt a porcelán hulladék újrahasznosítása. Az új-anyagból megvalósult lámpa és plasztika látható volt az Iparművészeti Múzeumban.

Budaörs, 2012. február 4.

Díjak: Ferenczy Noémi díj (2005.)

www.babospalma.hu

www.oviart.hu

„Tanultam zongorázni, ezért valószínű másként hallgatom a zenét, mint akiknek kimaradt az életéből a szolfézs, a zenetanulás. Egy szomszéd családtól kölcsönöztünk egy pianínót, amit apám meg is vett. Gyufacímkét gyűjtöttem, lombfűrész szakkörbe jártam, a nyelvórák, úszás, tanulás mellett nem volt már idő a gyakorlásra.” A polgári otthonokhoz hozzátartozott a zongora. A régi hangszerek egy része felhangolatlan, tönkremegy. Megfakul a fényesen ragyogó politúr, elengednek a húrok, pusztulni kezd a karcsú lábakon álló áramvonalas test, szétesik az ébenfa és elefántcsont billentyűkből álló klaviatúra.

A műteremben is van egy látszólag ép pianínó, de ízekre bontva több is van ebből hangszerből. Bárhova pillantunk, érezni lehet, ahogy a kézhez kopott billentyűk lendületbe hozzák a bonyolult szerkezetet, táncolnak az apró, finoman megmunkált fakalapácsok a pattanásig kifeszített húrokon és a robusztus testben megszólal a muzsika.

A megszólaltatott hangszer egy képzeletbeli világba viszi az embert. „Amikor megláttam egy kidobott pianínót Kaposváron, haza hoztam néhány kis elemét. Hónapokkal később egy leselejtezett zongora fedelére festettem a ’Farmernadrágba bújt felhőt’. Aztán kaptam sorban a kiszolgált zongorákat. Presser Gábor elvitt egy zongorajavító műhelybe a Körúton, ahol sok értékes, de nekik már fölöslegessé, használhatatlanná vált mechanikát, billentyűket kaptam.”

Hamarosan téri problémákkal kezd foglalkozni. Ahogy a zongora, mint tárgy elveszti konkrét funkcióját, úgy alakít ki belőle sajátos absztrakt világot. Egy véletlenszerű halomból hogyan lehet szabályos formát alkotni? Gondoljunk csak furcsa bizonytalan világunkra, hogyan lesz az anarchiából rend?

A tartó szerkezetétől megfosztott zongora belső mechanikája alkatrészekre hullva maga a káosz. A kortárs repetitív zene hatására a geometriában találta meg a rendező elvet. A jelentőségüket vesztett tárgyak ismétlődő ritmusban egymáshoz illesztve életre kelnek. Támaszul szolgál a spirál alak, ahol van kezdet és van vég, a csigaház forma, ahol a növekedés dinamikája a szemünk előtt zajlik.

Az acéldróttal összefűzött pálcikákból kiolvassa a mozgást, monoton mozdulatok sorozatával lekottázza a Parthenon reliefjén megjelenő lovasok patkóinak csattogását, így a néző akaratlanul is hallja a csatazajt. Így lesz az alkotás több, mint puszta tárgy, a zenéhez nem csak a hangszer-alkatrészek miatt kapcsolható síkplasztika.

A hintalóként billenő ívelt felületű billentyűzetek, kitalált hangszerek a fizikai térben és a festményeken is megjelennek. A billenés lehet az átkötés a szobor és a kép között. A színek ritmikájával kiegészülve a képeken is a tér és a mozgás dinamikája jelenik meg. A képeken látható elemek határozott irányból kapják a fényt, mintha reflektorral bevilágított ‘színpadok’ lennének, – a 30-as évek színházi plakátjait idézik fel. Az irányított fényben kivetülő árnyék is erősíti a tér és  mozgás érzetét.

A könyvművek az elmúlásközeli állapotról szólnak. Van némi hasonlóság abban, ahogy a zongoráknak és a borítójukat vesztett könyveknek új esélyt ad. A fő téma ebben a műfajban is a ritmus és a zene. Leletmentés ez is, afféle kulturális újrahasznosulás.

Mi lehet vonzó egy művésznek a végnapjait megért könyvek átmenekítésében az utókor számára? A történelem, tudomány, gondolatok, a költészet vagy pusztán a papírra vetett szavak, a tipográfia szépségének megőrzése? Nehezen megfogalmazható az az érzés, amit a könyv testébe vágott, beleillesztett nagyítólencsék, babakocsikerekek, zongorabillentyűk kiváltanak az emberből. A művész képi metaforának tartja őket. Régi nyomtatott oldalakból készít kamuflázs könyveket. Szabályosan megalkotja a könyv testét és ebbe a korpuszba helyezi bele a megtestesült tartalmat.

„Az Iparművészeti Főiskolán díszítőfestőnek készültem, de az üveg jobban érdekelt. Volt a cseheknél optikai üvegtömb, abból hozzánk nem jutott a hatvanas években. Nem nyugodtam bele. Síküvegből ragasztottam össze tömböt. Mindenre magamtól kellett rájönnöm. Már a tervezéskor kezdődtek a problémáim, napokig kínlódtam a szerkesztéssel. A Főiskolán pontosan meg kellett rajzolnunk a lépcső árnyékát. Ha nem utáltam volna annyira a feladványt, nem szenvedtem volna később annyit.”

Sok kísérlet vezetett az első művekhez.

Először pontos rajz után vágja ki az üveget. A szobor belső plasztikájához, a kívánt fényhatáshoz a foncsort kitakarja és homokfúvással lemarja a kimaradt felületet.

Aztán egymáshoz ragasztja az üveglapokat. Már ’csak’ a nyersen kiálló, durva éleket kell gondos, kitartó munkával a tökéletességig lecsiszolni és felpolírozni.

Az üvegrétegekbe zárt belső terek lenyűgözően talányosak, mozgásra ösztönzi a nézőt.

A szobrok előtt elsétálva, hol egy gömb lebeg a térben, hol kitárul egy rejtélyes kapu. A misztériumot csak emeli a matt és ragyogó felületek váltakozása.

Bolyongunk az ódon művésztelepen. Negyven éve belakott műterem egyben műhely. A fal mellett üvegtáblák sokféle színben, vastagságban, különleges foncsorokkal. Eleinte feszélyező a törékeny környezet. De kiderül, súlyos darabok között beszélgetünk. Nem lehet ellenállni a kísértésnek: a Katedrális hűvös üvegdomborulatát végig simítani, bizony kéjes-hűvös érzés.

„Kénytelen voltam beletörődni abba, hogy nem lehet modern, ipari eljárással elérni azt a felületet, amire vágytam. Nem volt mit tenni, ’kőkorszaki’ módszerekhez kellett folyamodni, kézzel csiszolni és polírozni.”

Több munkafázisra és szerszámra van ehhez szükség, kizárólag a praktikum a cél. Működjön! A gépek részben saját tervezésűek. A vízszintes vaskorongra vizes szilíciumkarbid (a smirgli anyaga) csorog több fázisban a durvától a púder finomságú szemcséig. Azon kell koptatni a felületet.

A függőleges kerámia korongot régi varrógép kuplungja működteti. Finoman forgat, mert ólomcsapágyas. Egy nagy kalapácsütéssel megvan a karbantartás. Temérdek időre és sok gyakorlatra van szükség a végeredményhez. „Nyolc óra csiszolás hat a lélekre, az erőnlétre, egyben erősít és puhít. Ez egy ’body building’ művészet.”

Budapest, 2012. december 28.

Díjak:

Munkácsy-díj (1984)

Érdemes Művész (1997)

Kossuth-díj (2014)

Nemzet művésze (2014)

Életrajz és életmű:
Nagy T. Katalin: Illúzió és illumináció Bohus Zoltán (kiadja: Geopen Könyvkiadó, 2009)

„A vonalnak testet adok és visszaemelem a térbe. A japánok értik ezt nagyon. ”Két japán nagydíj és a Hokkaido Museum of Modern Art kitüntető figyelme is bizonyíték erre. „Kevesen nyúlnak képzőművészeti jelleggel az üveghez. Aki elsősorban az anyagot látja benne tipikusan dekorációt, szoborszerű tárgyat, nosztalgiázó árut készít. A képzőművésznek csak arányérzéke, térérzéke, formavilága van, és ahhoz keresi meg az anyagot.”                                                                                                                          .

Közéletünk egy izgalmas pillanatát idézik fel a hutaüvegből készült üvegzsebek. A címek így jellemzik e kort: Billegalitás, A bürokrácia asztali emlékműve, Több zsebből vérző ország, Szélirányos döntés, Jobb sorsra érdemes balzseb, Nagyzsebes-díj, Találkozunk az üvegvisszaváltónál.

A hutázáshoz komoly fizikai erőnlétre van szükség. Ekkora súlyt nehéz a fuvócső végén megtartani. „Volt, hogy két cső is eltört közben.”

„Minden értékrend felborult. A függőón csúcsa sejteti az egyetlen biztos pontot az életünkben: mindig lefele mutat.” Ehhez hasonló a Guardian konszern michigani központjában a nagy tárgyaló asztala fölött is lóg.

(A társaság 25 országban 18000 embert foglalkoztat és Orosházán is van egy síküveggyára.)

A Lektorátusnál, ahol a köztéri szobrokat rendelték meg a művészektől, hivatalosan három féle tematikát határoztak meg: esemény, személy vagy térforma.  Ez utóbbiakat készítették a ’nonfisok’. „eA nonfiguratív alkotásokhoz ki kellett találni valamit, hogy értelme legyen megcsinálni.”

Minden korszaknak megvan a maga köztéri szoborkulturája. Kérdezhetnénk, persze, hogy miért éppen Salgótarján főterén kell a városnak valamikor megélhetést és hírnevet biztosító üvegiparnak is emléket állító szobrot elbontatni?

Vagy miért kellett eltávolítani a Ferihegyi repülőtér fényobjektjét – ami egy nemzetközileg is jegyzett alkotás volt –, hogy helyette egy árusító pavilont nyissanak? Pedig ha valami, akkor a művészetben a fényszobor igazi magyar találmánynak számít. Az Aréna pláza homlokzatáról pedig azért kellett eltávolítani a térplasztikát, mert az belógott a reklámmolinóba.

Munkácsy Mihály-díj (1987)

Amikor az áldozatok emlékére elkészült a fémforgáccsal bélelt koporsó és belefeküdt, a bizarr helyzeten a körülötte álló munkások közül senki sem nevetett. Nem divat manapság a munka áldozataival foglalkozni. Évente megközelítőleg 24 ezer munkahelyi baleset történik. Ebből 100 halálos kimenetelű. .

„Életem összefonódott Csepellel. Géplakatosnak tanultam.“ Csepel a szocialista nagyipar fellegvárának számított. Itt tanult meg virtuóz módon bánni a fémmel, és itt kezdte meg pályafutását, mint művész.

„Ha nincs szakmám, akkor lett volna belőlem egy rossz festő.“ A nyarakat alkotótáborokban töltötte és mesterének, Csiky Tibornak köszönheti, hogy szobrász lett.

„A mesteremnek ajánlom“ című kiállítását Csiky születésének 80. évfordulójára időzítette. “Egy magánélet történi összefoglaló”- mondja, a súlyos gondolatok mellett láthatóan játékos vallomásról.

A szigorúan szerkesztett geometriába illesztett prémdarabok, tollpihék, ceruzák fémforgácsok, a különböző anyagok vegyítése lírai hatást keltenek. Nem csak a fiatalkori mókázásokat idézik fel, hanem kifejezik azt a szabadság érzetet is, amikor az ember érett fejjel már szinte bármit megengedhet magának.

A műteremben csak mutatóban látható egy-egy korszak jellegzetes vagy kedvenc darabja. Főleg érmek. Kerek érmek, melyek megszólalnak, mint hangszerek akár fémből akár fából vannak. A zene köztudottan fontos szerepet játszik életében.

„Csontváry palettája“ a különböző fémek színétől szemet gyönyörködtető darab. „Be akartam bizonyítani magamnak, hogy el tudok szakadni a köralaktól. Az utóbbi tíz évben háromszögekkel dolgozom. Úgy gondolom, hogy ennyi év után a geometriát humorosan is felfoghatom, ezért a legkülönbözőbb anyagot használom fel.“

Ezeket az üvegeket Tokodon fújattam. Három ember kellett hozzá. A felszínét különös eljárással repesztették. Ezekből nem is készült több darab.

Éremből sosem elég. Az éremgyűjtők legnagyobb örömére újabb és újabb izgalmas művek keletkeznek.

Budapest, 2012. november 6.

Legfontosabb kitüntetések:

Munkácsy díj (1996)

Ferenczy Béni díj (1997)

Ablak csörömpölés, majd puskalövés. Meglepő egy kiállításon. Hatvanas években „épült” falusi típusház mása a Műcsarnok üvegteteje alatt. Harmadszor kerülöm a kicsi házat. Az egyik oldalon egy öreg néni les a függöny mögül, a szomszédjából csörömpöl az üveg: az ablakba ’behajítottak’ egy követ. Befordulok a sarkon, a csicsásan hivalkodó kék házfal ablakában egy mobilozó férfi hadonászik, mikor átellemben lövés dördül. Jelenetek a „Másik Magyarország” kiállításról. Már indulok tovább, amikor megjelenik a „Ház” megalkotója, szerény ember, ősz szakállal, kezében egy cserép friss piros muskátlival. Gondosan az öregasszony ablakába helyezi és elveszi a kókadtat.

Egy évet vártunk az életmű kiállítás után, hogy elmenjünk Szemerére. Az őszi vetés hatalmas táblákban zöldül, a zsíros föld sötéten barnállik. A fő utcában egy vakolatlan ház, két sor tégla közt döngölt agyag. A néptelen utcán előbukkan a postás. Kutya szalad mögötte. „Látják a barna léckerítést? Egy szalmatetős ház. Ott találják.”

Sehol telefestett vásznak sora. Minden elpakolva. A falon csak egy festmény lóg. Már attól féltünk nem látjuk az ismerős zöld-rozsda-okker színeket a lángoló vörössel. „Ez még félkész. Nagyanyám szentképeiből festek egy sorozatot.

Most fejeztem be egy videoinstallációt. Azért van minden elrakva. A székesfehérvári Vörösmarthy színház februárban mutatja be a  Mesterkurzus c. darabot. Egy képzelt beszélgetésről szól: a Zene Napja előestéjén Sztálin és a kultúrpolitikus Zsdanov együtt iszogat és beszélget Prokofjevvel és Sosztakoviccsal. Másnap a két fiatal zeneszerzőt  el fogják ítélni.

A rendező, Cserhalmi György látta a kiállításomat és úgy döntött engem kér a díszlet megtervezésére. Nagyon élveztem a munkát. Megkértem néhány falusit, hogy vegyenek benne részt. Ők fogják a „börtönrácsok” mögül kidugni a fejüket. Szívesen segítettek a felvételekben.”

Egy ’Mester és tanítványa’ kiállításra készül. Elővesz néhány rézkarcot. „Tévedés azt hinni, hogy valaki csak az egyetem után lehet művész. 18 évesen linometszetet készítettem és 22 évesen már nekem is voltak kiállításaim. A tanítványom képei mellé a kezdeti időszakomból állítok ki. Ezen a rajzon látszik az absztrahálás kezdete. Restaurálnom kell. El van szakadva. Én téptem el. Fogalmam sincs miért.

Abban az időben kezdtem a „landarttal” foglalkozni. Nem nézték jó szemmel a hosszú hajat és a szakállat. Szegény édesanyámnak sokat kellett miattam hallgatnia. De csak addig, míg egy nap a Heves megyei hírlap tudosított a kiállításomról. Onnantól kezdve megbocsátották. Ja, ha művész, akkor rendben.

A nyolcvanas években egy szitaüzemben dolgoztam Budapesten a Király utcában. Polókat, farmer cimkéket nyomtunk. Punk volt a divat. Eltartottuk magunkat és volt idő művészetre. Ezek a szitanyomatok és litográfiák akkor készültek.

A rendszerváltás nem jelentett számomra semmit.” Két évtized után személyes okok miatt költözött haza a falujába, ahol azóta minden megváltozott. Elsorvadt a mezőgazdaság, ami a falu megélhetését biztosította. Megjelent a föld új arca. Fásultság különös pletykákkal, fura növények, kivágott ligetek… Rejtélyek földje lett.

Vonzó vidék? Nehéz elhinni. Valami oka csak van, hogy kialakult körülötte egy művésztelep, egy szellemi műhely. Művészek költöztek a szomszédba, mindenki más okkal. Ugyanúgy alkotnak, mint régen, kiforrott stílusban. Független alkotók, akik tiszteletben tartják a gondolkodás szabadságát, együtt védik környezetüket és normáikat, láthatóvá teszik a láthatatlant.

http://www.campfilm.eu/index.php

„Állandóan erdőjárhatnékom volt, erdész akartam lenni. Becserkésztem a szarvast, a vaddisznót. A szobrászattal eltűnt az erdőjárás. Az akt modellek azonban nem érdekeltek különösebben. A főiskolai órák alatt készítettem egy vaddisznó szobrot. Elővigyázatosan kerültem a feltűnést. Dugdostam ide-oda, míg egyszer az osztályterem egy félre eső sarkában Pátzay mester észre vette.

Nézi: Könnyű olyat megformálni, amit ember még nem látott!“ Jöttek a szobrász-szakma évei. Pályázatok, érmek. Dolgozott kővel, vassal, fával, bronzzal. A maga szórakoztatására nem sok idő maradt.

„Nem tudtam, hogy a hársfát nem ajánlatos faragni. Az ‚Anya gyermekkel‘ szobor anyaga nem akart engedelmeskedni. Szőrözött és repedt, mérges lettem, petróleummel leöntöttem, gázégővel megégettem. Ez itt meg csak mumifikálódott… azóta nincs az a pénz amiért megválnék tőle.“

Szerényen áll az íróasztalon egy arasznyi vörös márvány szobor. „Az utcán hevert egy eltört lépcső. A tardosi mészkő egy darabjában ott volt egy lábasfejű ősmaradványa. Hazavittem és kifaragtam köré egy figurát. ‚A csiga bemutatásá‘-ra sokan vágytak azóta.

Miközben készítette a köztéri és az emlékezés szobrait, jeles alkalmakra az érmeket, nem hagyta nyugodni a kérdés: Mi a közös állatban és emberben? „Annyi állati jelzőt használunk egy-egy emberi karakterhez: a malac, halvérű, csődör, sündisznó, liba… Először kizárólag az anatómiai arányok egybeesése által kiváltott hatás érdekelt. Barcsay anatómia tanítása óriási hatással volt mindnyájunkra.

Ha négykézláb áll az ember és az alsó lábszárát meghosszabbítom, az hasonlít egy őzikéjére. Az őz lerövidített combja, olyan mint egy emberé. A test vázában már alig van különbség. Mondták szobrász barátaim: ezt inkább ne mutassam meg sehol. Egy borfesztiválon mégis „beneveztem“, de végül még sem lett kiállítva: amikor egy német túrista meglátta, azonnal megvette és magával vitte.“ Ez húsz éve történt. Azóta az ember-állat szobrokból szép gyűjtemény kerekedett.

A 96-os Műcsarnok-beli kortárs bemutatkozáskor gondolt egy nagyot: „Három figurát vittem: a vaddisznót, az őzikét, és a tyúkocskát, aki repülni akar. A szobrokat jól eldugták egy hátsó pici terembe. Koszorús szobrászaink ily alkalmakkor titkos szavazással ítélik oda a ‚Szobrász-Oszkárt.‘ Meg is lepett, zárás napján hívtak otthon: Hol vagy, mindenki téged keres, a TV, az újságírók. Te lettél a nyertes!“

Hasonlóan keserédes története van a Horgász Egyesület díjának, amit a megrendelő nem vett át. Névtelenségbe burkolózva csinált helyette valami harcsát, horoggal a szájában. A szépséges sellő számozott példányai pedig gyorsan elfogytak.

Akik a humort értik, sőt provokálják, itt nagyon jó helyen járnak. A Gundel család hagyatékából előkerült rákevő készlet modellként szolgál a most készülő bronzrákocska harcias ollóihoz.

A szobrász munkája hangos és mocskos. Némi összekuporgatott pénzből Szentendre határában sikerült egy telket vásárolni ötven évvel ezelőtt. A kukoricás közepén, a semmiben, szemben elhanyagolt dióskert, néha arra járt a gazdája, de idáig is inkább csak a vadak jöttek el. A fiatal évek lelkes építkezéssel teltek. Lent, amit város levetett, az a család és barátok segítségével itt a szőlőhegyen beépült. Így maradt meg hát a főtéri patika kissé rozzant szekrénysora is.

Közben szorgosan készültek a gipszminták. Ha valamelyik nem tetszett, átdobta az út túlfelére: „Lomtalanítás lesz, gondoltam majd elszállítják. Csak később, amikor az diófák helyén már épült a lakótelep vallotta be a szomszéd, hogy minden gipsz darabot jól megőrzött.“ Ja kérem, nem vész semmi kárba. A jó szemmel megáldott emberek értékelik a különlegeset, mit törődve azzal, hogy a művész elégedetlen-e a művével.

Szentendre, 2011. március 30.

Kossuth-díj 2013.

Elérhetőség: mutermek@mutermek.com

A tegzeske lárvája lakócsövet épít magának úgy, hogy az ajakmirigyeinek váladékából hálót készít és beledolgozza a körülötte található szerves és szervetlen törmelékeket. „Doktori disszertációmban a természeti, növényi, állati, emberi építményekkel foglalkoztam és ezekhez készítettem maketteket. A tegzeske tanulmányozása irányította a figyelmemet a szerves és szervetlen anyagokkal való kísérletezésre és az első fa-kerámia-kompozit-üvegtárgy eredetileg a Fővárosi  Állat- és Növénykert kültéri faltervének makettje volt.

Ezekben csak később fedeztem fel azokat a repetitív motívumokat, amik a zongora billentyűjére is emlékeztetnek. Felidézi gyerekkoromat, apukámat aki zongorázott, nagyapámat, aki ezermester volt, és fát is faragott, bár üvegszakon végeztem a fát is szeretem.”

„Az első tiszta lány osztály volt a mienk, ami szokatlan volt addig a Kisképző üvegszakán. A kor legkíválóbb művészei és szaktanárai tanítottak, akiktől nemcsak a szaktechnológiai ismereteket sajátíthattuk el, de megmutatták milyen a „szép” rajzolás, ahogy a munkánkat tálalni illik, hogyan adjunk elő, milyen összeállításban építsük fel a prezentációt.

Alázatra neveltek bennünket és fájdalmas volt, amikor azzal szembesültem, hogy a lelkesen készített sok rajz első tíz darabja kuka, vagy egy családi tragédia sem ok arra, hogy kesztyűs kézzel bánjanak velünk. Élvezettel hallgattam a művészettörténeti órákat és most is büszke vagyok a rajzversenyeken elért díjaimra.

A mesterdiplomát követően belsőépítészeti munkákon dolgoztam és akkor készült a japán sorozatom. Az érdeklődésem a japán kultúra iránt már kislány koromban kialakult, amikor a nagyszüleimnél tanyán betegen lapozgattam a Kincses kalendáriumokat egy nagy faládában kutatva és nézegettem a Japánról és Egyiptomról közölt képeket.

A mostani sorozataimhoz használt már élettelen, kiszáradt faágakat megmentem az enyészettől, a tűztől, a trópusok viharaitól. Nem csak én gyűjtöm, de kapom is, mint a vasfát. Egy természetadta gyönyörű formavilággal foglalkozom. Szeretem, ütköztetni az anyagokat.

Tűzben keletkezett anyagokkal párosítom, mint az újrahasznosított kerámia, porcelán, üveg, vagy a fém. Az üveg a fénnyel él és ezekben a szobrokban az üveg a főszereplő, mégha szokatlan formában találkozunk is vele.

„Autóversenyző akartam lenni. Nagynéném kijelentette: fűszeres inas leszek, de a család leszavazta, mert vékony voltam. Anyám elvitt a nyomdába, oda csak betűszedőket kerestek. Az se volt jó, mert az ólomtól megbetegedik a tüdő. A nyomdász javasolta, próbáljuk meg az Iparművészetit. Kiderült, ott már folyik a tanítás, de tehettem pótfelvételit.

Az ostrom után a legkiválóbb művészek jöttek oda tanítani. Jó volt a hangulat, barátok voltunk és támogattuk egymást.

Nem nekünk kellett a munka után szaladni. Mielőtt a mozikba került egy film, felkérést kaptunk a Mokép-től a plakát elkészítésére. A Báthori utcában volt egy kis vetítőterem, ahol tolmáccsal végig néztük a filmet. Minden ránk volt bízva. Csak akkor szóltak, ha kevés volt a pénz: Legyen inkább két szín!

Sok plakát készült. A nyomdák nem törődtek semmivel. Folyt a földön a festék, volt, hogy olyan papír hátára nyomtak, amit egyszer már felhasználtak másra. A politikai plakátok készültek jobb minőségben.

A grafikát a komputer megölte. Egy híres borásznak készítettem borcímkét. Tetszett neki, de a színre bontott rajzokat a nyomda nem fogadta el. Elektronikusan kérték az anyagot. Nem rajzoltam többé. Visszavonultam.

Valamit mindig kell csinálni. Háztartási gépek csomagolásához használt anyagból készítem szobraimat. Nem túl kellemes faragni ezt az anyagot, de tudom csinálni az íróasztalnál. Magamnak teszem, élvezem.

Kínai hatásra készítem a szobrokat. Szeretem a kínai irodalmat. Zseniális. Más felépítésű mint az európai. A tv-ben is kínai adást nézek, pedig nem értem a szöveget. A nyugat nem figyel az emberi értékekre, csak a pénz érdekli.

Mindig azzal kell foglalkozni, amit a kor diktál. ’Képbuzeráns’ vagyok, most fotózok. Magazinokból fotózom ki a nőket. Leginkább történelmi karaktereket keresek. A fiamtól kaptam egy számítógépet, oda gyűjtöm. A jó fotóban benne van a lélek, emberi, hiteles.

Az emberek önkéntelenül is kivetítik az énjüket. Azt hiszik, ha megváltoznak mások lesznek. De a lélek nem tud megváltozni, mert a lélek az ősöktől, a családból jön. Ma páldául minden gyerek tudja, ha rosszul él. Mert mondja neki a környezete.

Apámat anno kiutasították a csehszlovákok, mert magyarnak vallotta magát. Semmink nem volt itthon. A Fő utcában egy különös udvarban, a Nyúlkaszárnyában kaptunk egy 5×5 méteres szükséglakást. Teljesen üres volt. A palafal oldalában volt csak egy luk a füst kivezetéséhez. Tihanyi bácsihoz jártunk vásárolni. Még billenős mérleget használt. Hitelt is adott. Kisgyerek voltam, magyarul se tudtam. Szüleink soha nem mondták, hogy milyen rosszul élünk.”

Töprengéssel telik a kellemes délután: Valóban mindent el kell hinni a jól fizetett tudósoknak, mert jó fejűek? A művészet tényleg csak egy linkség? Mitől változik meg az ember ízlése? Szabad-e műkedvtelésből ikonokat festeni?

„Az emberek nem foglalkoznak az alapvető dolgokkal. Két dologról nem lehet tudni hol van: a lélekről és az Istenről. Mózes, amikor eljutott Isten hegyéhez és megkérdezte Istent, mit mondjon népének, ki ő? Mi a neve? Ő így válaszolt: VAGYOK A KI VAGYOK”

Budapest, 2013. április 14.

Díjak:

Munkácsy Mihály-díj (1964)

Érdemes művész (1987)

Decorations:

Munkácsi Award (1964)

“Meritous Artist” (1987)

Gyerekkoromban annyira fontosnak tartottam a valóság felfedezését, – lemásztunk pincékbe, padlásokat kutattunk át, sziklákra kapaszkodtunk, átúsztunk folyókat -, hogy naplót vezettem és meg próbáltam illusztrálni az élményeimet. Talán ezt nevezhetném képzőművész tevékenységem első szárnypróbálgatásának.                                                                                                                                                       .

Kamaszkoromban nagy hatással voltak rám a szentendrei templomok belső terei, díszítése, ikon festményei, ezért magam is készítettem régiségnek tűnő tárgyakat.

Később, amikor megismertem a „modern festészet” történetét, -bár soha nem akartam festő lenni – a nekem tetsző nagymesterek (Monet, van Gogh, Paul Klee, René Magritte, Dali, Marcel Duchamp, Vajda Lajos) stílusában kezdtem „edwinista” képeket festeni. Megismerkedtem feLugossy Lászlóval, aki hasonlóan gondolkodott a dolgokról, mint én és hosszú évekig alkotó társam lett.

(Edwinizmus = zászló, amit olyan szél lobogtat, ami nem fúj)

1968-ban közösen tettük ki képeinket a szentendrei Várdomb falára. Létrehoztuk az első szabadtéri tárlatot, melyet tíz éven át minden év október első vasárnapján megrendeztünk. Sok autodidakta művészt (festőt, szobrászt, zenészt, írót-költőt) vonzott a térségbe az esemény, közülük többen Szentendrén telepedtek le. Ennek köszönhetően jött létre később a Vajda Lajos Stúdió.

1969 nyarán „Nalaja Happening” néven szerveztem „egy eszme zártosztályba vonulásának emlékére” performance jellegű előadásunkat. Az eszme feLugossy Laca volt, aki a kötelező katonaság alól sör-seduxen módszerrel mentette föl magát. Én, mint ifjú dadaista, ebben az időben minden cselekedetemet, gesztusomat műalkotásnak tekintettem, úgy, hogy szinte természetes volt részemről reagálni erre az esetre is.

A húsz percre tervezett előadás rendőri intézkedésbe fulladt és hat hónapig tartó vizsgálati fogsággá változott. A dadaizmus szellemében született teljesen ártatlan produkciót a történelmi korszak (1970) rémálomszerű skizofréniájának köszönhetően „akarat egységben elkövetett garázdaságnak” minősítette. A résztvevők közül tíz embert ítéltek el.

Ez az esemény nagy port kavart országszerte, sőt a külföldi sajtó is foglalkozott vele. Politikai ügy lettünk, akaratunkon kívüli ellenállók. Rájöttünk, van kultúrpolitika. Eddig eszembe se jutott, hogy engedélyt kérjek bárkitől bármire. Tudtunkra adták, ez így nem mehet. Minden tervünket be kell jelenteni és majd segítenek. Így is lett. A szabadtéri tárlatokat a Népművelési Intézet zsűrizte, helyiséget kaptunk az összejöveteleinkre. Szentendre egyik legszebb keresztboltíves pincéjében megalakult a Vajda Lajos Stúdió, mely most is működik.

Több, mint 500 kiállítást szerveztünk az elmúlt 40 évben. A 70-es években számtalan avatgard eseménynek volt színhelye. Itt fejlesztettük ki az intuitív-asszociatív-improvizatív hangterápiás zajbalettokat. A Bizottság zenekarunkkal is sokszor játszottunk és a performance műfaj népszerűsítésének legismertebb fészke lett. A pince műhelyként is működött időnként. A posta előttti műgyanta szobrok részben itt készültek. Többször is volt egyéni kiállításom e legendássá vált helyen.

Képeimmel szobraimmal olyan gondolatokat szeretnék ébreszteni a nézőben, ami nekem se jut eszembe. Ez jellemzi szimbolista-szürrealista munkáimat. Motivumokat variálok végtelen változatban. Olyan érzésem van néha, mintha egyetlen képet festenék egész életemben. Szeretem az ellentétek egybe olvasztását, egymás mellett való szerepeltetését. Számomra egy locsoló kanna mellett heverő fűrész vészjósló, a koporsóban egy luk pedig optimista tett.

Szentendre, 2013. augusztus 13.