Csíkszentmihályi Róbert
„Állandóan erdőjárhatnékom volt, erdész akartam lenni. Becserkésztem a szarvast, a vaddisznót. A szobrászattal eltűnt az erdőjárás. Az akt modellek azonban nem érdekeltek különösebben. A főiskolai órák alatt készítettem egy vaddisznó szobrot. Elővigyázatosan kerültem a feltűnést. Dugdostam ide-oda, míg egyszer az osztályterem egy félre eső sarkában Pátzay mester észre vette.
Nézi: Könnyű olyat megformálni, amit ember még nem látott!“ Jöttek a szobrász-szakma évei. Pályázatok, érmek. Dolgozott kővel, vassal, fával, bronzzal. A maga szórakoztatására nem sok idő maradt.
„Nem tudtam, hogy a hársfát nem ajánlatos faragni. Az ‚Anya gyermekkel‘ szobor anyaga nem akart engedelmeskedni. Szőrözött és repedt, mérges lettem, petróleummel leöntöttem, gázégővel megégettem. Ez itt meg csak mumifikálódott… azóta nincs az a pénz amiért megválnék tőle.“
Szerényen áll az íróasztalon egy arasznyi vörös márvány szobor. „Az utcán hevert egy eltört lépcső. A tardosi mészkő egy darabjában ott volt egy lábasfejű ősmaradványa. Hazavittem és kifaragtam köré egy figurát. ‚A csiga bemutatásá‘-ra sokan vágytak azóta.
Miközben készítette a köztéri és az emlékezés szobrait, jeles alkalmakra az érmeket, nem hagyta nyugodni a kérdés: Mi a közös állatban és emberben? „Annyi állati jelzőt használunk egy-egy emberi karakterhez: a malac, halvérű, csődör, sündisznó, liba… Először kizárólag az anatómiai arányok egybeesése által kiváltott hatás érdekelt. Barcsay anatómia tanítása óriási hatással volt mindnyájunkra.
Ha négykézláb áll az ember és az alsó lábszárát meghosszabbítom, az hasonlít egy őzikéjére. Az őz lerövidített combja, olyan mint egy emberé. A test vázában már alig van különbség. Mondták szobrász barátaim: ezt inkább ne mutassam meg sehol. Egy borfesztiválon mégis „beneveztem“, de végül még sem lett kiállítva: amikor egy német túrista meglátta, azonnal megvette és magával vitte.“ Ez húsz éve történt. Azóta az ember-állat szobrokból szép gyűjtemény kerekedett.
A 96-os Műcsarnok-beli kortárs bemutatkozáskor gondolt egy nagyot: „Három figurát vittem: a vaddisznót, az őzikét, és a tyúkocskát, aki repülni akar. A szobrokat jól eldugták egy hátsó pici terembe. Koszorús szobrászaink ily alkalmakkor titkos szavazással ítélik oda a ‚Szobrász-Oszkárt.‘ Meg is lepett, zárás napján hívtak otthon: Hol vagy, mindenki téged keres, a TV, az újságírók. Te lettél a nyertes!“
Hasonlóan keserédes története van a Horgász Egyesület díjának, amit a megrendelő nem vett át. Névtelenségbe burkolózva csinált helyette valami harcsát, horoggal a szájában. A szépséges sellő számozott példányai pedig gyorsan elfogytak.
Akik a humort értik, sőt provokálják, itt nagyon jó helyen járnak. A Gundel család hagyatékából előkerült rákevő készlet modellként szolgál a most készülő bronzrákocska harcias ollóihoz.
A szobrász munkája hangos és mocskos. Némi összekuporgatott pénzből Szentendre határában sikerült egy telket vásárolni ötven évvel ezelőtt. A kukoricás közepén, a semmiben, szemben elhanyagolt dióskert, néha arra járt a gazdája, de idáig is inkább csak a vadak jöttek el. A fiatal évek lelkes építkezéssel teltek. Lent, amit város levetett, az a család és barátok segítségével itt a szőlőhegyen beépült. Így maradt meg hát a főtéri patika kissé rozzant szekrénysora is.
Közben szorgosan készültek a gipszminták. Ha valamelyik nem tetszett, átdobta az út túlfelére: „Lomtalanítás lesz, gondoltam majd elszállítják. Csak később, amikor az diófák helyén már épült a lakótelep vallotta be a szomszéd, hogy minden gipsz darabot jól megőrzött.“ Ja kérem, nem vész semmi kárba. A jó szemmel megáldott emberek értékelik a különlegeset, mit törődve azzal, hogy a művész elégedetlen-e a művével.
Szentendre, 2011. március 30.
Kossuth-díj 2013.
Elérhetőség: mutermek@mutermek.com
ELŐZŐ: James Carcass
KÖVETKEZŐ: Minyó Szert Károly
LÁTOGATÓK KOMMENTJEI ( 0 )
Kövesd a kommenteket RSS-en, vagy a saját weblapodról.