A tegzeske lárvája lakócsövet épít magának úgy, hogy az ajakmirigyeinek váladékából hálót készít és beledolgozza a körülötte található szerves és szervetlen törmelékeket. „Doktori disszertációmban a természeti, növényi, állati, emberi építményekkel foglalkoztam és ezekhez készítettem maketteket. A tegzeske tanulmányozása irányította a figyelmemet a szerves és szervetlen anyagokkal való kísérletezésre és az első fa-kerámia-kompozit-üvegtárgy eredetileg a Fővárosi  Állat- és Növénykert kültéri faltervének makettje volt.

Ezekben csak később fedeztem fel azokat a repetitív motívumokat, amik a zongora billentyűjére is emlékeztetnek. Felidézi gyerekkoromat, apukámat aki zongorázott, nagyapámat, aki ezermester volt, és fát is faragott, bár üvegszakon végeztem a fát is szeretem.”

„Az első tiszta lány osztály volt a mienk, ami szokatlan volt addig a Kisképző üvegszakán. A kor legkíválóbb művészei és szaktanárai tanítottak, akiktől nemcsak a szaktechnológiai ismereteket sajátíthattuk el, de megmutatták milyen a „szép” rajzolás, ahogy a munkánkat tálalni illik, hogyan adjunk elő, milyen összeállításban építsük fel a prezentációt.

Alázatra neveltek bennünket és fájdalmas volt, amikor azzal szembesültem, hogy a lelkesen készített sok rajz első tíz darabja kuka, vagy egy családi tragédia sem ok arra, hogy kesztyűs kézzel bánjanak velünk. Élvezettel hallgattam a művészettörténeti órákat és most is büszke vagyok a rajzversenyeken elért díjaimra.

A mesterdiplomát követően belsőépítészeti munkákon dolgoztam és akkor készült a japán sorozatom. Az érdeklődésem a japán kultúra iránt már kislány koromban kialakult, amikor a nagyszüleimnél tanyán betegen lapozgattam a Kincses kalendáriumokat egy nagy faládában kutatva és nézegettem a Japánról és Egyiptomról közölt képeket.

A mostani sorozataimhoz használt már élettelen, kiszáradt faágakat megmentem az enyészettől, a tűztől, a trópusok viharaitól. Nem csak én gyűjtöm, de kapom is, mint a vasfát. Egy természetadta gyönyörű formavilággal foglalkozom. Szeretem, ütköztetni az anyagokat.

Tűzben keletkezett anyagokkal párosítom, mint az újrahasznosított kerámia, porcelán, üveg, vagy a fém. Az üveg a fénnyel él és ezekben a szobrokban az üveg a főszereplő, mégha szokatlan formában találkozunk is vele.

Böjtös Kinga, a „Vizitkártya” rovat szerzője már sokunknak vitte a jó hírét. Egy műteremlátogatás alkalmából valaki említette a blogját. Rákerestem, élvezetes nyelven írt történetek művészekről, otthonaikról, szép lakásfotókkal. Szorgalmas szerző, nagy az olvasottsága. Kiváncsivá tett, de nem kerestem a kapcsolatot. Nem emlékszem hol futottunk össze először, de rögtön megértettük egymást. Ugyanolyan „önjáró” mint én, természetes a stílusa, semmi finomkodás vagy fennkölt küldetéstudat. Engem a művészeknél tett látogatás során szerzett tudás- és élményátadás-kényszere hajtott az elején, amikor létre jött a Műtermek.com. Őszintén szólva nem kis dolog ismeretlenként betoppanni egy ember házába, ráadásul fotókat és beszámolót írni a nyilvánosságnak. Íme tőlünk egy rendhagyó beszélgetés Kingával közelgő, első kiállítása kapcsán.

A Kiskép Galéria működése elképzelhetetlen lenne már a weboldal nélkül. Amikor kezdtük, még alig voltak művészettel foglalkozó bloggerek, akik az akkori szokás szerint inkognitóban jegyezték az oldalt. Mi is. Neked ezekről az úttörő évekről és a mai helyzetről folyamatosan van tapasztalatod.

A vizitkártya blog – amit az azonos című, 2006-óta futó rovatomról neveztem el – valójában az eddig megjelent magazinos cikkeim archiválására és az írások háttér-információinak közlésére szolgál, a hozzá kapcsolódó facebookos szerzői oldalammal. Mivel egyrészt az újságoknál nincs kapacitás a lapszámok archiválására, másrészt sok olvasó lapozná fel az elmulasztott lapszámokat, ezért 2010 nyarán nyitottam egy saját „online raktárt”, a blogspoton és az issuu-n: www.vizitkartya.blogspot.com , www.issuu.com/vizitkartya Mára a közösségi oldalak térhódításával már a blog is csak egy másodlagos felületté vált, illetve a face- és insta oldal jelenti a blogos tartalmak „szócsövét”. De én ezt az egész hírgyártást nem veszem túl komolyan, vagyis nem pörgök rá a folyamatos tartalomra, a blog is a régi. Amikor igazán van mondanivalóm, vagy megjelenik egy írásom, akkor posztolok. A blogon többféle magazinban megjelent cikkeimet találni, mert a 16 év során megtartottam „független szerzői” szabadságom, ami azt jelenti, hogy arról írok, ami-aki megtetszik nekem, illetve amiről úgy látom, hogy másokat is érdekelhet.

Mi műtermeket látogatunk, Te művészek otthonait és egészen más okból.

Ez nálam zsigeri, ösztönös vonzalom. Művészekkel teli családból származom, születésem óta kreatív emberek vesznek körül és a felmenőim folyamatos alkotásban égtek. A családi albumból hoztam is válaszként pár régi fotót: egyiken még dédapám szobrászművész testvérének munkái és műterme látható, ő Stróbl Alajos tanítványaként alkotott.

Szoros kapcsolatom volt Szittya Horváth Éva porcelánművész keresztmamámmal, aki komoly életművet hagyott a herendi gyárban, ahova engem is bevitt a nála töltött vakációk során. Nem voltam nagyobb, mint a kínai padlóvázák, amikor kézzel festett tányérjaimat kiégették a hatalmas kemencékben. Ezért nem mulasztottam el, hogy egyik vizitkártya cikkemben meg ne emlékezzek az „Én Herendimről”. De szűnni nem akaró érdeklődésemet alaposan megágyazta a polihisztor-dalszerző dédapám, akinek életéről nemrég kötet készült, vagy a feltaláló apukám, aki élete végéig a szabadalmain dolgozott, mint textil hatású tapéták, speciális burkolatok, balettpadlók, stb. Kiváló ízlésű, művészvénájú anyukám most, nyolcvanon túl is bármikor kapható egy kulturális kalandozásra, vagy épp egy komplett lakásátalakításra. Azt hiszem, ezért vonzanak az alkotók, az ő környezetük és motivációjuk. Hogy mindez hogyan került a lakberendezési magazinokba, az a véletlen műve…mert cikkeim inkább élettörténetek, otthonsztorik, mint lakásbemutatók. 

A műtermek.com indulásakor egy ismeretlen világba csöppentünk. Tíz év alatt sokat tanultunk. A galéria működtetése pedig megváltoztatta a fókuszt. Szakíróként Te másképp válogatod meg az interjú alanyaidat és pontos rálátásod van a média piacra, a szerkesztőségek működésére.

Kissé közhelyszerűnek tűnik, de azokkal interjúzok, akiknek érdekel a karaktere, a munkája, az otthona, azzal előbb-utóbb összefúj a szél és megismerkedünk. Ezekről, a gyakran barátságba torkolló találkozásokról gondolom úgy, hogy azt csinálom, ami a legjobban érdekel, vagyis munka terén a helyemen vagyok. Az anyagaim publikálása ennél jóval összetettebb feladat és komoly logisztika a szerkesztőségekhez való alkalmazkodás. Nekem jó iskola volt, hogy még időben „elcsíptem” azt a nagy generációt – irodalmár szerkesztőt, neves fotós laptulajdonost, művészettörténész olvasószerkesztőt – akiktől rengeteget lehetett tanulni, ha csendben melléjük telepedett az ember és figyelte őket, megfogadva tanácsaikat.

Jelenleg sem maradnak fiókban az anyagaim, de a mostani médiát inkább az aktuális trendek érdeklik és a lapok szorosan üzleti, hirdetői szempontok szerint alakítják a tartalmat. A lakások többsége nem a természetes hangulatában jelenik meg, pedig az olvasók nagy részét épp ez érdekelné. Emlékszem, a régi legendás Lakáskultúrában hosszú évekig futott egy „szabálytalan otthonok, szabad szellemben” c.  rovat, ahova sokat írtam és melynek miliőjét azóta sem látom a lapokban. Nagykanállal ették az olvasók a bohém, merész kecókat, a lakók történeteit. Ezért a vizitkártya rovatom is hasonló, alternatív tartalommal született meg ugyanitt és maradt fent a népes olvasótábor érdeklődése miatt máig!

A Lakáskultúrából nyolc év után abba a SzépLak magazinba költözött évekre, ahol saját lakásaim jelentek meg még a kilencvenes években. Jelenleg pedig a rovatom online formában és ingyenesen olvasható az Alkotó Energia www.alkotoenergia.hu magazinban. E mellett az „A Mi Otthonunk” print-magazin „inspiráló otthonok” rovatában jelennek meg lakásbemutató cikkeim, de kerti sztorikat és vidéki élettörténeteket is publikálok online, a Vidéki Élet és az Édenkert portálokra.

Az olvasási szokások nagyon gyorsan változnak.

A médiában a szövegolvasás helyett a képek dominálnak, sőt ma már a mozgó képek, a filmek, live-ok. Amelyik cikket nem kíséri kifejező kép, azt nagy eséllyel átlapozzák, példa erre az instagram, ahol a vizitkártya oldal is a képekkel, sztorikkal kommunikál, ha ráérek posztolni. Filmes szakon diplomázott huszonéves gyerekeimen tapasztalom a világ változását és én is igyekszem a fiatalokról/hoz szólni. 

Képeimből, szövegeimből szubjektíven ”mixelem a tartalmat”, (mint ahogy inspirálóm Todd Shelby: www.theshelby.com )  ami aztán komplexen hat az olvasókra…innen az „enteriőr-Dj.” titulus is. Mivel a cikkeim eleve képközpontúak, nincs ellenemre ez a trend, de a témához kapcsolódó szöveget szükségesnek tartom. Tehát nekem is szaporodnak az online magazinos megjelenéseim, amiknek összeállítása lényegesen egyszerűbb, valamint olvasószáma nagyobb és jobban lemérhetőbb, mint a nyomtatott anyagoké. Bevallom, az a tempó is tetszik, ahogy egy aktuális kulturális hírem, vagy programajánlóm „azon frissiben” eljut az adott közönséghez, például az Artnews.hu portálon, ahol Pr-cikkeket és szubjektív kulturális kalandozásokat írok. Ha arra gondolok, hogy legelső cikkem 1999-ben írtam és még mindig nem találtam jobb elfoglaltságot, akkor ez a változatosság fiatalon tart és akár egy életre is szólhat…

Biztosan találkoztál már a szóval „izlésnevelés”. Nekem ez megfejthetetlen. Ki mondja meg mi a „jó izlés”?

Egykori rajztanárként néha még elkap a vizuális nevelés szándéka, mint küldetéstudat. Ugyanakkor,  szerintem a jó ízlést és mértéktartást csak szelíd módszerekkel, pozitív példákkal lehet alakítani.

 Gyakran írok „szépen élő” emberekről, akik harmóniában vannak saját környezetükkel és a trendektől függetlenül alakítják ki önazonos otthonaikat. Magam is meglepődöm, hogy ezek a pozitív példák mennyire „betalálnak” az erre fogékony olvasóknál, inspirálva őket saját lakberendezéseikben. Ezekért a visszajelzésekért is érdemes publikálni…

Mivel nálam az írást a kezdetektől kísérték egyéb, kreatív tevékenységek – térrendezés, látványtervezés, alkalmazott grafika – most is vállalok kreatív munkát olyan kisvállalkozásoknak, iparművészeknek, kézműveseknek, akiknek se idejük, se energiájuk nincs a márkaépítésre. Ilyenkor a promóciós cikkek, blogposztok írásán át a fotózásig, a céges magazin szerkesztésén át a kampányokig terjed a feladatom. Nagyon élvezem e változatos kihívásokat, amiben szintén jelen van intenzíven az ízlésnevelés. 

Itt volt a járvány, válságok sorát éljük. Új szokásokat vettünk fel. Folyamatos újratervezésben él a világ.

A jövő olyan kiszámíthatatlan, hogy némileg leszoktam a tervezésről. Egyenlőre azt tapasztalom, hogy lett egy közös témánk: ki hogy bírja és mit csinál ebben a kifordult helyzetben. Engem is érdekelt, hogy mi a túlélési stratégiája a képzőművész, lakberendező, illusztrátor és galerista barátaimnak – így egy online cikksorozat is született belőle az egy.hu portálon, melyben Téged is kérdeztelek.  Az olvasói visszajelzések alapján sokunknak adtak erőt a válaszokban rejlő üzenetek: kitartásról, kreatív válságkezelésről és optimizmusról. Remélem, hogy ez az egymásra figyelés velünk marad, ahogy az önkéntes segítségnyújtás, melyben mostanában magam is tevékenykedem a mellrákból való meggyógyulásom kapcsán…

November végén nyílik első kiállításod, amihez szívből gratulálunk.

Alaposan kizökkentett a szerzői magány komfortzónájából, hogy Pintér Sonja művészeti kurátor felkért a kiállításra, mely eleinte egy kósza ötletnek tűnt. Majd pályáztunk és elnyertem az NKA (Nemzeti Kulturális Alap) megtisztelő támogatását, így elkezdtem a tervezést. Nem volt egyszerű feladat a 16 év anyagából, a sok száz publikációm közül kiválasztani néhányat, akik a printelt molinókon szerepelnek az Újbuda Galéria falain. A november 24-i megnyitón számítok kedves riporthőseimre, akikkel tervezünk majd beszélgetős tárlatvezetéseket is. Jó hír, hogy az „Alternatívák az életre” című tárlat egészen 2023. január 22-ig látható majd, sőt nyáron elindul második otthonom, a Balaton partjára is…

Báthory Júlia a 20. század egyik legprominensebb, nemzetközi hírű alkotója paraszt Versaillesnak hívta a dömsödi portát. Itt, a minden négyzetmiliméteren ápolt kerttel, rózsákkal körülvett, gondosan megépített nádfedeles házakban rejtőzött el az első magyar női üvegművész fogadott fia Szilágyi András és Kovács Júlia üvegművészek és András fiuk, aki művészettörténész. Ha az üvegművészet szellemiségét szeretnénk alaposabban megérteni, akkor ők kihagyhatatlanok a történetből.

Báthory Júlia végigélt egy egész évszázadot (1901-2000), munkásságát elismerték Munkácsy- és Magyar Örökség díjjal, oklevelekkel díjazták Münchenben, Strassburgban, az 1937-es párizsi, a 39-es New yorki és az 58-as brüsszeli világkiállításokon. Számos újítást vezetett be, amikor az ipari technológiákat a kézművesség, a „craft” méreteire tette alkalmassá. A korabeli kritikák úgy fogalmaztak róla, titkokat alkotott üvegben.

A meglepetések mestere, igazi egyéniség volt. Ugyanakkor perfekcionista. Számára az üveg szent anyagnak számított. Olyan megszemélyesített kapcsolatot képzeljünk el, ahol alkotó és alkotása, és maga az alkotás folyamata is organikus egységben olvad össze. Mindent ő készített, mert azt vallotta, hogy csakis az aktív alkotás közben kialakuló ZEN állapot hoz létre eredeti művet.

Talán ez az elhivatottság motiválta arra, hogy felfedezéseit és a hozzávezető utat tananyagba foglalja és tudását átadja az őt követő generációknak. Ötven éves elmúlt, amikor az egyetemi szintű programot „középiskolai fokon” a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban, a Kisképzőben vezették be, ahol a mai napig nem csak a mesterséget oktatják, hanem a szemléletet is. A legnagyobb külföldi szakegyetemek professzorainak a neve mellett emlegetik.

Szilágyi Andrást kilenc évesen fogadta örökbe Báthory Júlia. Kétsége nem volt afelől, hogy az életét az üveggel köti össze. A „Mama” és fia, Mester és tanítványa kapcsolatáról annyit biztosan tudunk, hogy köztük nem voltak féltve őrzött titkos receptek, az ifjú pedig tovább fejlesztette a kinccsé tevés gyakorlatát és egészen más utakon járt. A szakma szeretete vitte, üveggyári tervezőként, majd művészeti vezetőként dolgozott, számos építészeti munka fűződik a nevéhez.

Feleségét Kovács Júlia Ferenczy Noémi-díjas üvegtervező iparművészt sajnos már nem ismerhettem meg személyesen, de közel ötven éves művészi pályafutásának tárgyi emlékei sokat elárulnak szenvedélyesen kísérletező személyéről. Különböző anyagtársításokkal foglalkozott, az üveget samottal és fémekkel is kombinálta, ezzel különleges hatású, álomszerű világot teremtett. Nyughatatlan természete közel múltban bekövetkezett haláláig folytonos alkotásra ösztönözte.

A Kiskép Galéria következő kiállításához hármójuk életművéből válogattunk, melyhez Szilágyi András beavat bennünket a magyar dizájn- és művészettörténet egyik legizgalmasabb, még nem teljesen feltárt időszakába és általa autentikus forrásból merítve betekinthetünk egy több generációs művészcsalád mindennapjaiba is.

A CAFé Budapest alkalmából, Lapidárium címmel rendezett kiállításon a „Volitantes” sorozatának ide készült darabjait mutattuk be. A kifejezés a nap felé nézve a szemben visszamaradt sejtmaradványok szemfenékre vetett árnyékát jelenti. „Témáimat a környzetünkből veszem, mint például a szemünk által megfigyelt optikai jelenség vagy az állatok és növények. A szobraim fontos eleme a fény és az árnyék, mely minden esetben irányított ezért a szobor szerves részét alkotják.” A vakítóan fehér carrarai és ruskicai márványból faragott kisplasztikák sikert arattak és gazdára leltek.

Ezt követően még négy évet kellett várnunk, hogy eljussunk a Hantházi vasútállomásra. Ceglédről 1911-től járt Hantháza végállomásig a vonat, összekötve a várost a 19. század végén telepített szőlőbirtokokkal. Az utolsó szerelvény 1978. február 28-án este 8-kor hagyta el az állomást.

„Amikor de költöztünk fontos szempont volt, hogy az állomás épületének modernizálása mellett, külső formai jellegét is visszaállítsuk. Ideális helyet taáltunk az alkotómunkához és a családunknak is – itt nem zavarunk senkit.

„A szombathelyi Művészeti Szakközépiskola és Gimnázium díszítőszobrász osztályából rögtön felvettek a Képzőművészeti Egyetemre.

„Főként kővel és fával dolgozom. Szobraimat egyetlen darabból ragasztás és csapolás nélkül.  Jó minőségű köveket beszerezni. Emberes munka az autóról levenni, mire elkészül a szobor már egyedül is fel tudom emelni. Akár félkézzel. Márvánnyal dolgozni nagy alázatot és odafigyelést igényel. Könnyen reped és javíthatatlan.

A megfoghatatlan tömegekkel való játék izgat. A rajzi alapokon nyugvó formákat a folytonosság, az önmagukba való visszatérés jellemzi. Jelenleg olyan individuális, szubjektív jelképrendszerek alkotása foglalkoztat, melyek különböző, de objektív jelentéssel bírnak.

Munkáim azon ősképek segítségével jönnek létre, melyek a legkorábbi barlangrajzoktól a ma használatos emojik-ig kollektív tudatunkban élnek.

„Március 15-e volt. Pontosan emlékszem. Este 7-kor sétáltam egy barátnőmmel, amikor megcsörrent a telefon. Nem ismertem a számot, de egyessel kezdődött, gondoltam egy budapesti szám. Angolul szóltak bele. Szerencsére a barátnőm tudott angolul és átadtam neki, ő tolmácsolt köztünk. Kiderült Amerikából hívtak a Pichuck Glass Schoolból, a világ legnagyobb üvegművészeti központjából. „Mond meg neki, hogy megyek, a konyhai munka is megfelel.” Pilchuck egy olyan különleges hely, ahol még a sofőr is üvegművész. Csiszoló asszisztensnek jelentkeztem, mert abban az időben homokfújt tálakat készítettünk az Ajkai Üveggyárban. 2011-től hét alkalommal voltam Amerikában, az utolsó évben már tanítani mentem. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy az iskola fizette a repülőjegyemet.

Pilchuck egészen más világ. Itthon a tanítványok nem ültek a tanár mellé a menzán, a távolságtartástól  lassan beléjük költözött a szorongás, ott pedig bárki mellé letottyanhattak, lehetett világhírű művész: „How are you?” és már beszélgettek is. Amikor először megérkezett nem tudott angolul, felnőtt fejjel kezdte el tanulni a nyelvet. A kurzus végén már előadást tartott, igaz, csak tőmondatokban, de bevállalta a helyzetgyakorlat kedvéért, érezze milyen kiállni emberek elé.

Ott alakult ki az a felfogása, hogy az alkotás önmagában is érvényes. Ismert, hogy a művek fogadtatása nagyon éltérő. Lehet mondani véleményt róla, de jogosultságát megkérdőjelezni senkinek nincs joga. Csak pár tárgyat hozott haza onnan. Amikor kiállította azt mondták róluk, olyan „kelet-európai” azaz lecsiszolt, egyszerű.

Sokáig nem volt műterme és most ennek is nagyon örül. Egyetemi légkör veszi körül, sok fiatal alkotó, mégha az utcára nyíló pince hátsó részében nem is ideálisak a körülmények. Gyerekkorában szeretett agyagozni, aztán Kaposváron üveggel foglalkozott. Annyira egyszerűnek tűnt akkor milyen lesz az élete. Csinál tárgyakat, megveszik és ennyi. Amikor Ajkán dolgozott a tálain elvont történeteket jelenített meg.

Jelenleg a Tranfuse 02 sorozatával foglalkozik. Egy bő évtized eltelt a diploma munkája óta, hogy újra szobrokat készítsen. Akkor fémrácsra esztergált gömbölyded lencséket applikált huta üvegből. A különféle megmunkálásnak köszönhetően létrehozott egy fényjátékot. Van, amikor az ember annyira elnyomja magában, mi történt, hogy mikor felépítette első beton és üveg kompozícióját, maga is meglepődött, hogy ennyi kihagyott idő után is milyen mélyen dolgozott benne a fény kivetítésnek gondolata.

Csurgai Ferenc szobrász beton workshopján tanult meg egy új technológiát. Szigorú receptúra szerint elkészített hiperérzékeny anyaggal dolgozik. A beton és üveg anyagukban testvérek, minőségükben azonban mindkettő más tulajdonságokkal rendelkezik. A rideg betonba ágyazva az üveglencsék légies, spirituális hatást keltenek. A formákat és az illesztéseket már biztonsággal kezeli, a következő lépésben a szinek használatával az érzelmekre akar hatni.

Mondhatnánk, a szerencsével kezdődött. A Retek u. 5-ben Z.Gács Györggyel lakott nyaranta egy gangon. A szomszéd „tanár bácsi” bíztatta a lelkesen rajzolgató kislányt, hogy ne hagyja abba, mert jól csinálja. Ő pedig folytatta és sikeres felvételit tett a Művészeti Gimnázium festő tagozatára 1950-ben. Három évre rá Báthory Júlia tanítványa lett, aki megalapította az üvegszakot miután visszatért Párizsból. Nekik, egy bátor és világhírű üvegművész elszántságának és egy modern gondolkodású festőtanár elhivatottságának köszönhető, hogy a magyar üvegművészet egy olyan korban tudott megújulni, amikor az ország fizikálisan, szellemileg és politikailag is romokban hevert. Párizs, München és Dessau művészkolóniáinak kisérletező, újító és szabad szellemét sikerült máig meghatározó és szinte egyedülálló módon megvalósítani a „Kisképzőben”. Vendéglátóm története, életfelfogása és művészete tűpontosan bemutatja mit is jelent ez.

„Kitanultam a szakmát ’ától cettig’, az asztali készlet tervezéstől, a csiszoláson, a színes hutaüvegek és festett templomüvegek kivitelezéséig, hogy bárhol önállóan tudjak dolgozni. Arra is felkészítettek, hogy szériagyártásra alkalmas terveket nagy pontossággal meg tudjak rajzolni. A Salgótartjáni Üveggyárban voltam gyakorlaton, ahol kristály alapanyagú üvegtárgyakat is gyártottak. Itt ismertem meg a gyártás technológiáját. A fiatalok rendelkezésére állt egy tanulókemence, hogy kitapasztaljuk a fortélyokat. Tudnom kellett, a mesternek hogyan mozog munka közben a keze. Én, a tervező mondtam meg, hogyan készítsék el a tárgyakat.”

Útmutatást kapott, hogy invenciózus és napra kész legyen az új technikák és anyagok ismeretében, a megjelenő új technológiákhoz és anyagokhoz a művészi megújítás habitusával álljon hozzá. Alázattal bánjon velük. Példát kapott, hogy dokumenálja és szabadalmaztassa találmányait, mert értéket jelentenek. Itt megjegyzendő, abban az időben még csak kezdetleges volt a nemzetközi studióüveg mozgalom, aminek köszönhetően az alkotók először léptek ki a gyári üvegtervezők névtelenségéből.

Amikor Stanislav Libensky és Soukup professzorok tanítványaként tanult a prágai UMPRUM főiskolán, terveit a Zselezny-Brodi iskola műhelyében kivitelezte. Ez a tudás teljesedett ki később Velencében Astone Gasparetto professzor irányítása mellett. A hatvanas évek elején már dolgozott a Moser üveggyárban, a német Peil és Putzlernél, Salviattinál Muranoban, itthon pedig az Ajkai üveggyárnak. Tervezett a Salgótartjáni, a Tokodi, a Parádi és a Karcagi üveggyárakban. Kísérleteket folytatott a Műszaki Üvegipari Szövetkezetben és a Szilikátipari Kutatóintézetben. Mellette kiállításokon szerepelt. 25 éves, amikor a Műcsarnokban bemutatott „többréteges szines hutakész üveg alkotásait” Munkácsy-díjjal jutalmazták. 1984-ben Érdemes Művész díjat kapott.

Hatvanöt évről képtelenség röviden beszélni. Kiállítások hosszú listája, számos méltatás és saját tanulmány dokumenálja milyen gazdag az életmű. Azt sem fogjuk soha megtudni, hol tartana ma a magyar üveg dizájn ilyen nagyformátumú és munkabírású művész mellett, ha harminc évvel ezelőtt nem zárják be és pusztítják el üveggyárainkat.

A műterem, ahova visszavonult a Teréz körút egyik tágas nappalijából nyílik. A szerszámok és eszközök árulkodnak a szakmai sokoldalúságáról.

A műgonddal készült unikális darabok finomak és elegánsak, ha rászalad a tekintet, nem engedi el. Szinte látható, hogyan forgott a pipa végén a forró gömb. Olyan, mint egy meglebbenő szines függöny, vagy egy készülőben lévő festményre emlékeztet, ahol a több réteg alól még itt-ott kilátszik a festővászon.

Más daraboknál érezzük, ahogy az üvegbe fújt lehelettől nyúlik, hasadozik a felületbe olvadt idegen anyag legyen az ásvány, szinezék vagy aranylemez. A kész tárgy, pedig mintha még mindig folyékony állapotban lenne. Rögzül egy mozzanat, örvénylik a tűz, úsznak a levegőben a zárványok, lebegnek a textil foszlányok.

Pár nappal a látogatásom után vírusjárvány miatt kijárási korlátozást rendeltek el. A bádudvarnoki álmok egyelőre nem válnak valóra. Ez az igazi bánat a művész számára. Nem a betegségtől, a testi elmúlástól való félelem, hanem a gyötrelem az idő múlása miatt, mert annyi ötlet van még a fejében amit szeretne megvalósítani, a sok színpompás kígyóbőrös, gyöngyös, brokátdíszes edény, váza, ami a nevéhez kötődik és amit szeretne még elkészíteni.

„A kijevi SAS Radisson Hotel lobby üvegeinek színes festett tervvázlatát első pillantásra elfogadta a szállodalánc svéd vezető tervezője. Máig sem értem, miért kezdtem a kivitelezést annyira bátortalanul. Szigorú geometriában készítettem az alapfelületeket, mindeközben az eredeti terv könnyedsége elveszett. Egyik reggel friss szemmel ráébredtem mennyire unalmasak ezek a darabok. Hirtelen ötlettől vezérelve, nagy gesztusokkal lendületes íveket kezdtem vágni, amelyeket lazán egymásra dobáltam a világítóasztalon. A kezdeti káosz pedig – addig még sehol nem látott tekintélyes méretekben, számtalan üvegelemből, melegen alakítva – képpé lényegült. Így kezdődött. Máig felejthetetlen és gyomorszorító élmény ahogy a gyémánttárcsa visítva vágja egyenesre az egyik elem közel két és fél méteres oldalát. Ez a 2006-ban készült munkám alapozta meg üvegstruktúrákban, additív színkeverésben és „újrarendezésben” történő gondolkodásomat.”

Az építészeti üvegek megbízásra készülnek és beépülnek házakba. A műteremben ezért kevés a látnivaló. A fémszekrény fiókjaiban is csak a nagyobb felületeket megelőző struktúra tanulmányok, vagy a színkereső festett üveglapok találhatók. Például az, amelyen silbert lilával kevert, hogy meleg óaranyat kapjon.

Szerencsésen indult a pálya, a Kisképző üveg szaka után három év üveggyári gyakorlat, majd hat év az Iparművészeti Főiskolán (ma MOME). Kezdetben egyedi lámpákkal szerepelt német kiállításokon, többek közt a Frankfurti Ambiente meghívott művészeként. Közben megtörtént a rendszerváltás és elindultak az igényes építkezések. Jöttek az embert próbáló feladatok.

A Gresham Palota – Four Seasons Hotel szöcskés bárpultja ma is vonz egyedi üveg után érdeklődőket a tengeren túlról. A MÜPA liftüvegei, a Marinapart négy méteres oszlopai, a Dabasi Ravatalozó Lélekmadara, vagy a Hotel President bárpult,- és fali üvegelemei. Műemlék restaurátorként is számos munkáját jegyzik: például a nyíregyházi Nyírvíz Palota lépcsőházi üvegei, tiszadobi Andrássy kastély Rippl-Rónai-Róth Miksa ebédlő üvegei, a New York Palota (akkoriban Boscolo Hotel) lépcsőházi üvegei és a vesztibül újra tervezése. Így lett tagja az Europa Nostra díjat nyert alkotó csapatnak. A Klotild palota és egy ciprusi megbízás kapcsán az Antara Palace egyedi felülvilágítóit és falait is elkészíthette.

Alkalmazott tervezőnek tartja magát, akit a feladat érdekel, az üvegben, térben történő komplex gondolkodás. Kihívás és öröm más szakmákkal közösen dolgozni, a kreatív megoldások mellett új technikai megoldásokat keresni, kipróbálni. A Tópark Lakópark egyedi homlokzati üvegeinek születését a reflexió és a transzmisszió kölcsönhatásainak tanulmányozása előzte meg.

A munka nagy része a tervezés és rajzolás. Az alkotói útkeresés eredménye 3-4 kiviteli szinten megrajzolt és akvarellel festett méretarányos terv. Sok direkt és indirekt információt árul el, hogy a megbízó melyikhez nyúl, melyikre kérdez rá. Komoly kihívás a műszaki biztonsági szempontok figyelembe vétele a rekonstrukciós feladatoknál. Nemrég az Iparművészeti Múzeum üvegrestaurátori terveinek elkészítésekor szembesült vele.

A festett üvegekhez készült rajzok precizitást és klasszikus rajztudást igényelnek. A Ceglédi Járásbíróság Jusztíciája könnyű kézzel tartja attribútumait, míg a Gácsi Kastély Szt. Mihály Arkangyala határozott mozdulattal ránt kardot a sárkány ellen. Az Andrássy címernek bonyolult volt a grafikája, tematikájában és színeiben is meg kellett felelnie a heraldika szabályainak. A restaurált és rekonstruált ablakokat döntően a régi mesterek által kialakított receptúrákkal készült festékekkel festik.

Olyan egyedi építészeti üvegek készülnek itt, melyek megfelelnek a modern építészet igényeinek. A folyamatosan piacra kerülő új üvegek szokatlan megoldásokra ihletik mind a megrendelőt, az építészt és a közreműködő művészt. Így volt ez Róth Miksa korában is. Az általuk megálmodott és létrehozott építészeti bravúrokra büszkék lehetünk, és városaink jórészt ennek köszönhetik a sok lelkes látogatót a világ minden tájáról. Ezt a szellemiséget és értékteremtő gondolkodást kell folytatnia a korunk művészeinek is.

Ferenczy Noémi-díj (2006)

Képeimen a láthatatlant, a „semmit” szeretném „megfogni”. Olyan, mintha nem lenne ott, de mégis ott van. A vizen áll egy csónak, az üvegben megjelenik az átlátszóság, az erdőben a levegő. Az erdő körülveszi az embert, jó benne lenni. A legszebb talán a bükk és a tölgyerdő. Sok fotót készítek és egyesítem egy festményen. A nagyméretű képeknél napokat kell várni, míg szárad a festék. Ez rossz hatással van rám, mert elnehezít. Így jött a gondolat, hogy darabokban fessek erdőt, amit utána egy képben állítok ki. Így kezdtem Napi képeket festeni.

Mindenki rajzolt a családban, nálunk ez természetesen jött. Amikor beiratkoztam cukrász tanulónak, megnyugvás volt a szüleimnek, hogy lesz szakmám. Akkor nyílt a Hungária kávéházban az ország legkorszerűbb cukrászata. Felvettek ösztöndíjasnak. A főnöknek tetszettek a marcipán szobrocskáim, így – bár fizetést nem kaptam érte – két évig nem is kellett szinte semmi mást csinálnom. De a bizonyítvány kézhezvételének másnapján a főnök elém hozatott 600 tortát: „Ezeket kend meg csokimázzal”. Aztán jöttek az islerek, meg a piskóták. Éreztem, hogy ellep, bekebelez egy végtelen sütemény-hegy. Két hét után visszafizettem az ösztöndíjamat és odébb álltam, pár hónap múlva pedig bevonultam katonának.

Amikor leszereltem, akkor nyílt egy fagyizó a közelünkben. A tulajdonos mindent rámhagyott, csináljam ahogy akarom. Húsz éves voltam, jó pénzt kerestem, amiből rajzszakkörre is futotta. Mindenféle ízeket, színeket, díszítéseket kitaláltam, nagyon ment. Erre gyorsan nyílt mellettem két fagyizó.

A Képzőművészeti Egyetemen a mesterem szabadon hagyott dolgozni. Néha így szólt: „Itt egy kicsit másképp kellene.” De ahogy belenyúltam rájöttem, hogy már egy egészen más kép kezdett kibontakozni. Izgalmas volt, ezért átfestettem a korábbi egészet. Így történt, hogy az évvégi kiállításra három képet vittem: „…és a többi?” kérdezte értetlenül a mester, mert látta, szorgalmasan dolgoztam egész évben. „Mind ezeken van, egymásra festve.”

A Napi képeket nem csak azért csinálom, hogy ne essek ki a munkából, hanem, hogy tanuljak. Tudatos legyen, ami addig ösztönösen ment. Úgy is fogalmazhatnék, hogy eddig a felszínt kapargattam, most pedig utána nézek annak ami alatta van. Kipróbálok technikákat, színhasználatot, réteges festést. Először nagy vonalakban viszem fel a festéket, aztán jönnek a finom részletek. Abbahagyom, amikor látom, hogy megvalósult, amit akartam. Minden alkalommal előre kinyomom az aznapi festék mennyiséget a tubusból. Ha marad, az oszlopra kerül, de nem festek belőle egy újat.

Utána olvasok fizikai jelenségeknek, hogyan működik a színes fény, a reflexek, mitől lesz egy felület matt vagy fényes. Ha egy felület felszíne kinagyítva „hepehupás”, arról összevissza szóródik a fény, ezért látjuk mattnak. Ha nagyon sima, úgy működik, mint a tükör, egyenesen visszaveri a fénynyalábot a szembe, ezért látszik fényesnek. Meg akarom tudni, hogyan viselkednek az anyagok, a fém, a kerámia, a műanyag? A plüss macikat is textúrájuk szerint válogattam.

Miért nem embereket választok modellnek? Az arc festése más figyelmet igényel. Az érzelmeket kifejező mimikri megfestéséhez nemcsak az anatómiai precizitás a fontos, nem elég a felszín rezdüléseit megmutatni. Ahhoz, hogy például mindenki azt a mosolyt lássa, amit szeretnék, mélyebbre kell hatolni a felszínnél. Ami egy újfajta kihívást jelent. Most reggelente a Nagyvásár Csarnokban szerzem be a modelljeim. Az almát és a banánt pedig a festés után megeszem.

„22 évesen ismerkedtem meg a kővel. Besétáltam egy kőfaragó műhelybe. Fájdalmas pillanat volt, mert egy öklömnyi kő zuhant a lábamra. Eltartottt egy darabig, amíg tovább tudtam lépni. Pár hét múlva heti öt nap, napi nyolc órát, három éven keresztül csak kőfaragást tanultam. Már egy év után tudtam, hogy ezt akarom egész életemben csinálni.” Hosszú kanyargós tanuló és munkás évek következtek, mesterfokon sikerült elsajátítani a szakma minden fortélyát, majd megszerezte a szobrászdiplomát a Képzőművészeti Egyetemen.

Nincsenek szomszédok, az Új köztemető mellett a kőfaragó műhelyben visíthat a szabad ég alatt a flex, télen-nyáron, éjjel-nappal kopoghat a véső, senkit nem zavar. Több fiatal szobrásszal bérelik a helyet. Nagyobb megbízásoknál itt többen is tudnak dolgozni.

„Gyönyörű izgalmas kövekkel van dolgom a legegyszerűbb mészkőtől a legbecsesebbb márványig. Mindent meg tudok faragni bármilyen kőből. A megrendelések elsősorban emberábrázolások.” Kiállításain azonban nem látunk figurákat. A hídak még az egyetemi évekre utalnak. Már akkor is izgatta, hogyan lehet az idő múlását megfogni.

Miről ismerhetünk fel azonnal egy Kontur szobrot? Tiszta geometriai formákkal találkozunk, benne megjelenik a történelem. Az ablak, a kapu nyílás felületét finom átmenettel roncsolja, így a látványt nem zárja le szigorú vonalakkal, hanem tekintetünk akadály nélkül közvetlenül csatlakozik a végtelenhez, míg a másik oldalról csak egy szűk lőrést látunk.

A savval maratás nem új dolog, de ahogy ő csinálja, úgy valószínű itthon senki. Sósavval förcsköli a felületet, amit irányított roncsolásnak nevez.

Higított sósavval teli vödörben meríti a mészkő korongot, majd alaposan átmossa. Szemünk előtt zajlik le a fizikai jelenség. A penge éles vékony mészkő korong felülete nem csak visszanyeri természetes élénk színét és rusztikus felületét, de megmutatja a különböző összevetők kristályszerkezetét is. Így keletkeznek a „Roncsolt holdak”.

El vagyunk halmozva dogmákkal. A művészet azt kutatja, hogyan tudunk ezektől megszabadulni. A mai formatervezés középpontjában is ez áll. Az egyik alaptétel szerint a forma követi a funkciót. De mégis mitől kilincs a kilincs? Attól, hogy ott van az ajtón. Mi történik, ha egy formát kiveszünk a funkcióból? És mit kezdünk a magára maradt kilinccsel? Vagy mi történik, ha funkciókat összevonunk? Amikor megszületett a számítógép, külön volt hozzá egy monitor és egy kezelő felület. Aztán a funkciókat összerakva létrejött egy új forma, a laptop.

A kulturális dogmákkal is hasonlóan vagyunk. A számos esztétikai fogalom, mint a szépség, egyszerűség mellett megjelent a meglepetés és a szomorúság esztétikája. Ezek arányára mondhatjuk, hogy milyen valaminek a karaktere. Szoktunk beszélni népek karakteréről: a hűvös északi, a bölcs keleti. A „magyar karakter” nagyjából az észak-déli és a kelet-nyugati habitus keveréke. Ma azonban -többek között a művészetnek köszönhetően- megszűnni látszanak ezek a kulturális dogmák.

„A Pécsi Műszaki Főiskolán folytattam a tanulmányaimat és közben bejártam a Zsolnay Műteremházba klasszikus rajzot tanulni. Remek tanárokkal kerültem kapcsolatba. Mindent elsajátíthattam a képzőművészeti kultúrából, megtanultam mintázni az embert. Ugyanakkor Pécs városát áthatotta a Bauhaus szellemisége. Lantos Ferenc Kísérleti Vizuális Műhelyében mindig előkerültek a természet mögötti szerkeztek, tehát a geometria. Miután megkaptam a mérnöki diplomámat jelentkeztem az Iparművészeti Főiskolára.”

Azóta is keresi az utat, hogyan lehet a dizájnt és a képzőművészetet összehangolni. Tanulmányozza és tanítja a formatervezést, először az Iparművészetin, majd 15 éve után a Műszaki Egyetemen ahol bevezették a formatant is. Itt más volt a megközelítés, mérnöki alapokra kellett építeni a formatervezést.

„Az első formatan órán azt kérem a mérnökhallgatóktól, hogy vegyék fel a kabátot, menjenek ki a szabadba és hozzák be az első dolgot, ami legelőször megtetszik. Szinte biztos, hogy a szőke hajú lány egy szál sárga virággal érkezik, valami kékkel, akinek kék a szeme. Egy alkalommal egy feketébe öltözött kemény, olyan igazi „matekos” srác kirángatott egy rácsot a sárból. Micsoda kreativitás kellett hozzá! A következő feladat elősegíteni a hirtelen villanásokat az egyik agyféltekéből a másikba, megtalálni a formát a funkcióhoz. Például mit lehet kezdeni egy kockával? Itt már a személyiség is megmutatkozik. Van, aki a cukorra gondol róla elsőnek, van, aki a dobókockára.”

Az ipari formatervezőként azon kutakodik, hogyan tudja a tervezés javára fordítani az emberek gondolkodásmódját, amihez először felméri milyen értékékekre támaszkodhat, hogy a legtöbbet hozza ki a tárgyból. A budapesti utasvárók –nyertes- pályaművéhez egy egyszerű zártszelvényt vett alapul, melybe kétféle bemetszéssel előállt egy nagyon egyszerűen és gyorsan kivitelezhető többfukciós szerkezet.

A General Electric megbízása utcai lámpatest tervezésére szólt. A formai követelmények megkívánták, hogy hasonlítson a régiekre, miközben a legmodernebb okos (Smart) technológiával lett felszerelve. A tartókarnak egy nehéz világítótest súlyát kell viselnie. A megoldáshoz a csontok merevítő strukturája adta az ötletet. A világban sikeres világítótest már itthon is számos helyen felszerelésre került.

A mai technológia a művész számára korábban soha nem létező lehetőségeket kínál. A geometrikus minimalista gondolkodás új anyagokat von be, felhasználja a lézert, a szinterezést és más ipari eszközöket. Az így alkotott szobrok és reliefek az anyagban ébredő feszültségek hatására születnek meg, melyek felületén ébredő fény-árnyék változásások a figyelmes szemlélőnek különös interaktív élményt nyújtanak.

Erdélyben kezdődött. Egy marék agyagból gyúrtam formát, aztán még egyet. Nem tudtam mi lesz belőle. Egyszerű volt és könnyen ment. Különös meditatív állapotba kerültem. Akkor elhatároztam, hogy 341 darabot készítek. Miért ennyit? Száz kevés –gondoltam-, háromszáz már elég sok, végül összeszoroztam két prím számot. Mind másmilyen. Jöttek sorba, nem volt prekoncepcióm, a végeredmény akkor volt jó, ha csak úgy megtörtént. Amikor éreztem már, hogy túl nagy lett az egyik, a következőket jóval kisebbre csináltam. Mindig kronológiai sorrendben állítom ki, így jól megfigyelhető a folyamat, és a végeredmény felülnézetből olyan, mint egy földrajzi domborzat.

A második sorozat a 120 darabos diploma munkám, fehér márványból készült. A szerszámokkal és kővel dolgozás tanított meg arra, hogy a forma teljesen anyag függő. A faragás közben transzállapotba kerültem, egy külön világban voltam, a tárgyak pedig egy nyelvet alkottak grammatikával, szavakkal, amiból mondatokat és verseket lehet szerkeszteni.

Gyerekkoromban sokat sportoltam, hogy kifáradjak estére. Édesanyám ötlete volt a művészeti iskola. Ez elég rendhagyó dolog volt, mert rajta kívül a családban mindenki mérnök. Egyik délután a kosárlabda edzés közepéről vitt el a művészeti gimnázium előkészítőjére. Még szemüveg sem volt rajtam. Egy drót négyzetet kellett lerajzolni, persze semmit nem láttam belőle! Végül felvettek grafikára, de második évtől indult egy szobrász szak. Én voltam az első diák. Közel áll hozzám a kő. Többek szerint kapaláccsal és vésővel születtem.

Az egyetemi évek biztonsága után ott volt a kérdés, hogyan tovább. Nyertem egy kis időt azzal, hogy elmentem Lengyelországba. Restaurálásból éltem. Ott ezt magas színvonalon művelik. Két év után jöttem haza. Az első dolog, amit megértettem, hogy időbeosztás szerint kell szervezzem az életemet.

A hegyekben, az erdőszéli kicsi házba, ahol a nyolcvanas évek illegális ellenzékének szamizdat műhelye működött, egy hónapra költöztem. Ennek három éve. Munka mellett azzal kísérletezek, hogy mi teszi formává az anyagot. Az absztrakt formáknak nem kell konzekvensnek lennie a természettel.

Az első faszobrot, ha jól emlékszem egy tábortűznél faragtam. Csak kezembe vettem egy fadarabot a tűz melől. Egy szobornak nem kell feltétlenül történetet mesélnie. Amikor kővel dolgozom úgy érzem magam, mint egy reinkarnáción átesett archeológus, aki üzenetet kap a múltból.

Több projekten dolgozom egyszerre. Az őszi kiállítás anyaga purhabból lesz. De folytatom a Monstrum c. famunka figuráit is. Az „Alien – űrlények” sorozat első darabjai egyelőre műanyagból készültek, de keresem a megoldást arra, hogy fémet alkalmazzak.

Most kezdtem el egy új sorozatot: 1000 darab marokszobor tardosi mészkőből. Minden elkelt példány után annak kétszeresét készítem. Mivel kiszámíthatatlan mikor kerül valakihez, különböző kihagyásokkal készül, ebben az esetben az időeltolódásból fakadó szinteket vállalom. Ha mind az 1000 elkészül kiadok egy katalogust a tárgyak fotói mellett pedig ott lesz a tulajnosok neve és városa.

Meggyőződésem, hogy Rembrandt és Piranesi hagyományos grafikai nyelvén is lehet  mindig újat mondani. ’Budapest, Hommage a Piranesi’ rézkarcsorozatom egy olyan remélhetőleg soha meg nem valósuló jövőbeli Budapest víziója, ahol a nyugati kultúra hűtlen lesz önmagához, a világ által csodált eklektikus város romjai között csak csavargók bóklásznak (meg talán művészek), a többség a karcok hátterében sejlő üvegpaloták falanszterében éli mindennapjait.

Tíz évig jártam ki Párizsba a Bastille téren évente megrendezésre kerülő szabadtéri művészeti vásárra, ahol a számtalan giccs mellett értékes műveket is árultak. Ezen a vásáron mindig sokan voltak. Meglepően hozzáértő kérdéseket kaptam: ’Ez egy borzolás?’ vagy ’Lágyalappal készült?’ Kiderült, Párizsban az önkormányzatok esti szakköröket tartanak fent, a legkülönbözőbb szabadidős tevékenységekből, köztük rézkarc szakkörök is működnek, ahova bárki elmehet.

Művészcsaládba születtem, mindenben támogattak. Hat évesen második lettem egy országos rajzversenyen. A nagy szocialista forradalom emlékére „Október unokái” témában vártak pályaműveket. Egymásra lövöldöző robotokat rajzoltam. Persze, akkoriban minden hír az első magyar űrhajósról szólt. Elsőre nem kerültem be a Főiskolára. Mozgalmas év következett.

Dolgoztam rajzfilmstúdióban, délutánonként portrét, aktot rajzoltam, esténként rézkarcszakkörbe jártam. Amikor aztán felvettek, a frissen alakult Intermédia Tanszék un. progresszív szelleme vált az iskola szellemiségévé. A magam figuratív megfogalmazásával, a rézkarcolás archaikus technikájának elkötelezettjeként magánutas ellenzékké váltam.

Korábban arról álmodoztam, hogy a művészi lét egy közösségi életforma. Képzőművészek, írók, zenészek összejárnak, beszélgetnek. Azok az idők azonban  elmúltak. Tizenhat év után zavart: már hat órája dolgozom egy tenyérnyi darabon, közben magánfilozófiákat gyártok, elfogott a vágy, olyat csináljak, ami nem szól didaktikusan semmiről, nincs intellektuális, átgondolt mondanivalója, a maga atmoszférájával hat a nézőre.

El kezdtem festeni. Az a pár kollégám, akik engem sok évnyi rézkarcolás után a festésre inspiráltak jobbára nyugateurópai művészek. Itthon valamiért nincs kihez fordulni. Ahogy anyám szokta mondani: „Magányos itt a nyeregben, mióta meghalt a ló…”

Tíz éve alakuló magánnaplómnak a címe: ’Tűnő időm nyomában’. Bármi belekerülhet, ami velem megtörtént. Egy üres utca, szüleim műhelye, egy női portré. Lelkileg a mediterrán kollégáimnál tapasztalt irány áll közel hozzám, szemben a nálunk hagyományosabb német, inkább spekulatív, olykor konceptuális iránnyal, ahol a figuratív, narratív dolog ma nem trendi. A kérdés, hogyan lehetek friss, hiteles művész itt a provincián, úgy, hogy ne legyen az előadásmód és a mondanivaló poros?

Elsősorban városi látképeket festek. Az utcák, szecessziós kávéházak, enteriőrök és a ’No place’ (Semmi helyek), elhagyott csarnokok, a pályaudvar, a hajótemető megfestésekor pontosságra, ugyanakkor nagyvonalúságra és lazaságra törekszem, hogy a témáim megfestése ne váljon szájbarágóssá, maradjon a nézőnek is hozzátenni valója a képhez Nagyapám szavai szerint: ’A művész a nézőt a keresztútig vezeti és ott magára hagyja.’