Még egyetemre jártam, amikor egy kávézót nyitott a sógorom. Ne legyen üres a fal, kitett tőlem is egy festményt. Nem lehetett tudni, hogy nőt, vagy férfit ábrázol, furcsa volt a „klasszikus porté“ kategórián belül is. Aztán egy este hazafelé bandukolva elkapott a pincér, jöjjek, mert érdeklődnek a kép iránt. Annyira meg voltam lepve, hogy egy holland professzor megveszi a nagyméretű festményt, hogy zavaromban kértem, ha kiteszi küldjön egy fotót. Elállt a szavam, mikor megkaptam. Egy eredeti Vermeer társaságába kerültem…
Ernst Lajos nagy műpártoló hírében állt. A Nagymező utcai szecessziós lakóházat úgy építtette, hogy a földszinten (ma múzeum) kortárs festészetet állított ki, a legfelső emeleten pedig két műteremlakást rendezett be. 1984-ben költöztünk ide, édesapám is festő volt. Ezen a műtermi dobogón ült modellt Horthy, majd Rákosi is, most a kisfiam, Arisztid játszóhelye, aki ki tudja majd egyszer…
A családban általános a vonzódás a képzőművészethez, egyesek „elkövetőként“, mások gyűjtőként. Herzog Minna a dédanyám, a chiaroscuro, az akadémikus „műtermi“ festészet képviselője volt. Én a negyedik generációt képviselem a festészetben. A síkon teret nyitni a maga könyörtelenségével, színházasdit-játszani-rendezni ecsettel, egy örök szerelem.
Sokszor festettünk egymás mellett Papámmal. Halálát nehéz volt elfogadni. Az űr amit hagyott óriási. Barátai közül Csernus és Szentgyörgyi Kornél később is korrigálta a festményeimet. Kornél Forint utcai, Tibor pedig Montmartrei műtermében – amely, korábban Picassóé volt – a kompozíciókról, témákról, technikákról, fényekről szóló órák egy életre útravalóul szolgálnak. Műtermeik biztos pontot jelentettek halálukig.
A műteremablakomon nem csak fény árad be, mindig zene mellett dolgozom, akár akarom, akár nem. Télen-nyáron élvezni a Konziból (Zeneművészeti Gimnázium) kiszűrődő hangokat. Természetesen engedem, hogy hasson művészetemre a zene, de ha másra vágyom, hátra vonulok és ott festek. A déli oldalon a hideg-meleg színjáték és a gyorsan változó fények-árnyak kimeríthetetlen játéka vonz. A statikusság taszít.
Tíz éves koromban még versenyszerűen teniszeztem. Minden nap volt edzés, de a szombati helyett a Postásban aktokat rajzoltam. Amikor ez kiderült, az edzőm dühös lett. Két hetet adott, hogy döntsek. Persze fontos számomra a sport, inspirál a lüktetés, a változatosság, a sebesség. A vízisport is olyan, mint a piktúra. Egyedül kell legyőzni az elemeket. Gémberedett tagokkal kapaszkodsz a rúdba-kötelekbe, imádkozol, hogy túléld. Aztán kiérsz a szárazföldre, visszanézel a viharos vízre és keresel egy új vitorlát… vásznat. Rengeteg vásznat inspirált már a nagy-víz…
Kíváncsi ember vagyok. Sok helyen jártam, hogy felfedezzek új modelleket, színeket, képtöréseket, tájakat, világokat.Tanulmányútjaim során eljutottam a Siracusai Vénuszhoz is. Kint 40, bent 20 fok. Dideregve fogtam a tollat, és véstem a lágy, gömbölyű vonalakat, körülöttem fekete öltönyös teremőrök. Intettek, nem akarok-e közelebb menni és elvették a kordont előlem. Majd kacsintottak jöjjek csak. Mire felocsúdtam, már ott ölelgették a hűvös márvány idomokat. Remek kép! Imádom Fellinit…
A női test csodálatra teremtett. Máig lenyűgöz. De a fogyasztói társadalom jelképe is. A fogyasztási őrületben odáig jutunk, hogy észre se vesszük, ami körülöttünk zajlik: egyházi divatbemutatók, a „legszebb, női fenékválasztás“ Tiziano földjén… Nem akartam hinni a szememnek, mikor a ködös velencei autópályán egy kamion hátán feltűnt a díjnyertes testrész. Kicsit módosítva kép lett belőle. Persze mindez csak egy jó ürügy egy képhez.
Budapest, 2013. november 14.