Válogatás Takáts Márton grafikus és festőművész műveiből. A művész életpályájának egyes szakaszaiból összeállított kamarakiállítás Tóth Károly műgyűjtő ötlete alapján készült.

Megnyitó: 2017. március 22-én 18:00 órakor. A művésszel Tóth Károly műgyűjtő beszélget.

„Meggyőződésem, hogy Rembrandt és Piranesi hagyományos grafikai nyelvén mindig lehet újat mondani. Tizenhat évig foglalkoztam klasszikus grafikával, amikor egy nap rádöbbentem, már hat órája dolgozom egy tenyérnyi darabon, közben magánfilozófiákat gyártok. Elfogott a vágy, olyat csináljak, ami nem szól didaktikusan semmiről, nincs intellektuális, átgondolt mondanivalója, a maga atmoszférájával hat a nézőre. El kezdtem festeni. A tíz éve alakuló magánnaplómnak a címe: ’Tűnő időm nyomában’. Bármi belekerülhet, ami velem megtörtént. Egy üres utca, szüleim műhelye, egy női portré. Mostanában ismét készítek grafikát. Kíváncsi voltam, mit változtam. Van-e különbség a festészet előtti és a mostani grafikák között? A régi munkákon egy 21 éves pökhendisége látszik: Nézzétek, hogy tudok rajzolni! A mai grafikák tónusosabbak, a vonalak sem erősek, szabadabban, könnyedebben használom a mesterség fogásait.”

A kiállítás látható: 2017. március 23-április 16. között.

Hochstein Lili és Beczner Barbara Telemanntól német szonátáiból játszanak.

Tóth Károly műtárgygyűjtő és Takáts Márton grafikusművész

Barbès Királynő /olaj, vászon 85 x 120 cm/ 2008
Dans le Café de la jeunesse perdue /repesztés, aquatinta, metszet 395 x 395 mm/ 2016
Baljós fellegek – Nestor Burma a Bir Hakeim hídon –
/repesztés, aquatinta, metszet 400 x 595 mm/ 2015-2016
A menthetetlen Thomas Bernhard nyomán –
repesztés, aquatinta, metszet 288 x 350 mm/ 2000 – 2001
Máté 10,38 /repesztés,aquatinta, rézkarc 312 x 425 mm/ 2002

Hirtelen lökéssel elindult a metró. A férfi feje nagyot zöttyent tenyerében. Egy pillanatra a szeme is felnyílt, aztán visszanyerte eredeti pozitúráját. “Évek óta vázlatolok a metrón, buszon, villamoson, s ennyi idő alatt megtanultam, meddig nézhetek valakire, hogy ne tűnjön fel neki, hogy figyelem. Régóta gyűjtöm az “ellopott” pillanatokat. Az utóbbi hetekben hozzákezdtem egy sorozathoz. Munkacímül az Unatkozók-at használtam eddig.

A képek a budapesti tömegközlekedési eszközök tétlen, vagy olvasásba merült alakjait mutatják be. Jellemző, hogy az alakok egyike sem néz szembe – senkivel sem teremtenek kontaktust. Önkéntelenül beleilleszkednek a járművek tipikus architektúrájába. A képeken az állandó metró-villamos környezet geometriáját hangsúlyozom, míg az alakokat csak egy-egy jellemző ecsetvonással mutatom be.

A figuralitás elkísért eddigi munkám során, valószínű, hogy ez egy darabig így is marad. Nagyon korán keztem rajzot tanulni és ez meghatározza a festészethez való viszonyomat. Az egyetemi évek idején barokk képeket másolhattam tanulmány-rajzolás alkalmakkor.

Megható pillanat volt, amikor egy egyetemről ismert idős modell felajánlotta, szívességből modellkedik nekem, csak azért, hogy ezzel támogasson a tanulmányaimban.

Az elmúlt egy évben többször festettem kartondobozokat, szemetes zacskókat, utcára kihajított zsákokat, konténereket. Sokan kérdezték, hogy miért foglalkozom ezekkel? Valójában a szépségük ragadott meg: a nejlonzacskók színjátéka, a dobozok geometriája, a használat során kialakult szabálytalanságaik.

Az utca lomjait korábban is feldolgoztam már. Hat évvel ezelőtt vittem haza az első lomtalanításról megmentett bejárati ajtót, hogy festménnyé alakítsam. Ezek lettek munkáim szellemi és fizikai keretei. A diplomamunkám is két ajtóból indult ki, ahol még az üvegre rárakódott koszt is beleépítettem a képekbe.

Két éve tanítok a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában. Egy első évfolyam osztályának lehetek az osztályfőnöke. Új, tervezett sorozatomban a rajztanítás hagyományát, szokásait, eszközeit szeretném körbejárni. Az első ide tartozó képeimen az antik szobrokról készült gipszöntvényeket festettem meg. Egy másik munkám témáját a tanítás mindenapjaiból vettem. A félkörívben, bakokon ülve veszik körül a diákok a látványt, és a munkájukba mélyedve rajzolnak.

Az Amadeus Alkotóházba a 2009-ben alapított Műgyűjtők Díja díjazottjaként kerülhettem be. Az műteremházban egy kisebb teremben kezdtem, s évről évre nagyobb helyiségbe költözhettem át. Most festhetek 2×2,5 méteres képet is. Csak egy nagy térben derült ki, hogy nem is olyan monumentális, mint amekkorának közelről, szűk térben tűnik.

Budapest, 2012. június 22.

Elérhetőségek:

e-mail: szabo_franci@yahoo.com

műterem: Amadeus Alkotóház, 1035 Bp. Veder utca 14.

honlap: www.szabofranciska.hu

Díjak:

UniCredit Tehetségprogram, kisalkotói ösztöndíj 2012

Pro Arte Aranyérem, Művészeti és Művészettudományi kategória 2011

Országos Művészeti Diákköri Konferencia, Művészetelméleti kategória, I. hely 2011

E.ON Hungária alkotói ösztöndíj, Berlin 2010 és

Intézményi Művészeti Diákköri Konferencia, Művészetelméleti kategória, I. hely

Műgyüjtők-Amadeus alkotói ösztöndíj 2009

Barcsay Jenő-díj 2009

Országos Művészeti Diákköri Konferencia, festészet kategória, II. hely 2009

Országos Művészeti Diákköri Konferencia, Szögart különdíj 2009

Székely Bertalan Ösztöndíj 2008 és

Intézményi Művészeti Diákköri Konferencia, festészet kategória, III. hely

PannoColor alkotói támogatása 2007

„Izgat, hogyan lehet hatékonyan a térben gondolkodni. Szobrásznak tartom magam, de ugyanazzal az energiával festek is. A festményeim is inkább szobrok. Előfordul, hogy a szobrokat befestem. A két műfaj folyton hat egymásra.“

Köztéri szobrairól faggatjuk, mert meg kell értenünk a salgótarjáni 56-os emlékmű egy ponton rögzített, szinte lebegő alakját. „Bravúros megoldást akartam: hogyan lehetne a statikának ellentmondani. Nem tudhatjuk, hogy az ember elfutni készül és megmenekül vagy elesik.“

A Dob utcában Karl Lutz emlékére készült a szalagon, a levegőben repülő ember, statikailag szintén talányos mű. A svájci diplomata 62000 zsidó ember megmentéséhez járult hozzá. A Nehru parkban a cigány holokauszt emlékmű egy kukucskáló szobor. A tükörfényes gránit oszlop fekete háromszöge szimbolikus: a koncentrációs táborokban a cigányok jelzése volt. A belül aranyozott felület a fénytől a krematórium tűzeként „izzik“, a gránitba vágott nyelvek mögött az aranyozott, megnyomorított ember alakból pedig mindig csak egy részletet látunk.

A kertvárosias Százados úti Művésztelep a stadionok szomszédságában idén 100 éves. Fantáziánk elkalandozik, micsoda élet volt itt régen, ráférne némi felújítás a házakra is. Itt él és itt dolgozik. Szinte a város központjában vagyunk, de nyugodtan lehet fémet ütni, követ vésni, láncfűrésszel hasítani.

A műteremben nem sok jele van a klasszikus szobroknak. „2005-ben tele lettem az addigi esztétikával, elég volt a kisplasztikákból.“

Jöttek a spiccvasak, a kovácsolt vasszögek. Új plasztikai felvetéseket keresett. Bár szépen gyűlnek a szegecselt fejek…

“…még csak az elején vagyok ennek a forma rendszernek a feldolgozásában, legalább tív évre való munkám van.“

A 7000 éves tiszai kultúra ihlette a popszegecselt alakokat. „A Tornyai múzeumban találtam rá a gyönyörű nagy fenekű idolra.“ A fából és aluminiumból készült sorozat egy része most éppen Moszkvában van a MORF csoport közös kiállításán.

Minden szobornak külön üzenete van. Kazo (El Kazovszky) szobrát még a kulyája is elkíséri. Remélhetőleg egyszer egy szobor-erdőben bolyonghatunk együtt.

„A brutális felé közeledik a világ“ 2009-ben -talán afrikai előzmények után – készültek ezek a fejek.

„…szeretem csinálni, amit csinálok, átjövök a műterembe, teszem a dolgom, aztán lefekszem, felkelek és tovább csinálom…Ha kiteszem a lábam a művésztelepről, csak kezdődnek a problémák…villamosjegyet kell venni…“

Budapest, 2011. június 15.

Elérhetőség: mutermek@mutermek.com

„Azt gondolom, hogy a festmény nem egy képrejtvény! A festő a gesztusokat, a vonalakat intuícióból festi, nem kell mindig mindent megfejteni. A képeim egyfajta totemek, jelhordozók. Nem feltétlenül visszaolvashatók, inkább primér jelek, melyek az odafestés pillanatában kapnak értelmet. A festő színek, formák és jelek segítségével teremti meg saját mítoszát.“

Körös-körül képek, egymás szolid takarásában, gazdag színek, műterem-hangulat. Műfaja a sík plasztika, más szóval plasztikus, monokróm módon épített képek. Egy szintetizált világ, ahol a tér nincs megfestve, hanem az anyaghasználatból adódik. Egy ősi fal, rajta rovásírásszerű rajzolat.

„Saját vázlataimból kollázsokat készítek, ami alapján festem a képeket. Gyakran szerepel nálam a kép a képben, olykor aranyfüsttel emelek ki részleteket.

A festővászonból is megmaradnak darabok, csíkokra vágva beleapplikálom a képekbe. Ebből is adódhat a kompozíció. Használok durva zsákvásznat is.

Festékbe keverek homokot egy speciális alaphoz, ami karcolható, vakolható, pecsételhető. A homoktól a festék fénye kicsit megtörik, mattabb, pasztózusabb lesz, de ha nagyon tüzes színt akarok elérni, olajat vagy bitument használok. Képeim vegyes technikával készülnek, a kollázstól a terrakotta, grafit pasztákig mindent felhasználok.

Pecsételni talán még jobban szeretek. Általában magam készítem a pecsétjeimet fából, linóleumból, hungarocellből, különböző anyagokból, de találtam régi fapecséteket az Ecserin. Ritkaságnak számítanak, bizonyára terményzsákokat jelöltek meg velük. Merített papírba nyomva érvényesülnek igazán.

Ismerős afrikai elemek: homok, kiszáradt bika fejek, égetett totemek. A megrepedezett szikkadt földre, máló vakolatra emlékeztető felületekbe vésett karcolatoknak sajátos üzenete van. „Engem inspirál az afrikai kultúra. Elementáris erejű műveket hoznak létre, hihetetlen egyszerűséggel ábrázolják környezetüket, természetes anyagokat használnak az ábrázoláshoz.“

Főleg kiállításokra dolgozik, minden alkalomra új művekkel jelentkezik. A tematika szisztematikus gondolkodást kíván. „A kép készítése során át kell vinnem a bennem lévő energiákat, bele kell festenem a képbe, hogy aztán a néző számára megszólaljon a kép.“

Budapest, 2011. augusztus 1.

Aktuális

Alátogatás elmarad! „A szerencsi iskola támogatás és pénz hiányában befejezte 35 éves működését. A Fúga Galériában lévő kiállítás még látogatható, ott érdemes körülnézni… Üdvözlettel, Fajó János” A 36. Nemzetközi Iskola és Művésztelep két hetes alkotótáborát július 15-29. közöttre hirdették meg. .

Bejelentkeztünk látogatónak, de lehangoló… sőt a fenti megdöbbentő válasz érkezett. A 2012-es tábor hirdetményében még ezt lehet olvasni: „Az alkotótábort 1976-ban Szatmáry István alapította Deim Pál, Csiky Tibor, Misch Ádám és Fajó János művészeti vezetésével. 1990-ben egyesületté alakult, hogy szakmai rangját és függetlenségét megőrizhesse. 1994-ben Szerencsre települt. Minden év július második hetétől kerül megrendezésre 80-140 fiatal részvételével, akik 4-5 országból jönnek a két hétig tartó táborba.

A művésztelep és iskola szellemiségét a geometrikus, konkrét művészet hatja át. A tiszta formát tanítjuk minden anyagban, technikában, elméletben és funkcióban. Itt, csak önmagunk kibontásával foglalkozunk a nap 24 órájában. Iskolánkban azt az életformát modelleztük meg, amely ehhez a munkához szükségeltetik. Az élet élésének – az egyén önmagához való eljutásának – specifikus életformáját, ami eltér minden konvencionálistól, átlagostól. Céltudatos és magunkra szabott.” (Fajó János)

Nyolc szekcióban működik a tábor. – tudjunk meg a nyílt felhívásból. Művészeti vezető: Fajó János Kossuth-díjas festőművész, aki egyben a kompozíciós alapismereteket adja át.

Természet utáni stúdiumokat vezeti: Pataki Balázs ipari formatervező művész, grafikus képzőművész,

Grafika rézkarc, linómetszet, szitanyomat ismeretek és gyakorlat Kovács Tamás László, grafikus-, szobrászművész vezetésével,

Fotótechnikák, fényképezőgép használatának tudását átadja Matkócsik András operatőr, rendező, forgatókönyvíró, a fotólabort vezetik: Stradovár Júlia, Galambos Eszter,

Design, kerámia, formatervezés, tárgyak, edények szekció Réthy Zsuzsánna szakmai felügyelete alatt,

Plasztikai stúdiomok, térplasztikák Kludovácz András iparművész irányításával,

Építészeti alapfogalmak, térbeli viszonylatok makettezése: Kapy Jenő DLA, Ybl-díjas építész,

Animációk, digitális építészeti gyakorlatok, érdekes képi-formai kísérlet megvalósítása: Botzheim Bálint építész támogatásával.

„Az Alkotótábori Egyesület azzal a céllal jött létre, hogy felkutassa a tehetségeket, pótolja, amire a lezüllesztett gimnáziumi rajzoktatás nem képes és felkészítse őket a felsőoktatásba való bejutásra. Azon fáradozik, hogy tehetséges fiatalokat keressen, szűrje a homokból az aranyrögöket, mert tudja: minden népnek-nemzetnek – mint fúrónak a vídia – a tehetség, a rátermettség az eleje. Itt kezdődik a mindenfajta emberi felemelkedés és a gazdaság.”

„A résztvevők együttdolgozás utján válhatnak művésszé. Módszerének lényege az önkéntesség, Tíz éve a szabadiskola művészteleppel egészült ki, ahol már saját nevelésű, érett művészek is dolgoznak.”

Lezárult volna egy korszak? Mi lesz a tannal? Enyhe vigasz, hogy egyszer talán a hazai összművészeti oktatásban jeleskedő intézményről készül majd egy szakmailag kompetens tanulmány.

Mi csak annyit tehetünk az ügyben, hogy igyekszünk bemutatni minél több itt „nevelkedett” fiatal művészt, hogy átadjuk korszerű gondolkodás módjukat és megpróbáljuk menteni, ami menthető. A kiállítás megtekintésekor még fogalmam sem volt a fejleményekről. A NAGY látogatásra készültem, mint szoktam. A hevenyészve készített képeim talán visszaadnak valamit azokból az értékekből, amit az elmúlt 35 évben a Szerencsi Szabadiskola megteremtett.

Aki ezt a bejegyzést megtalálja, és elolvassa Fajó János kiállításmegnyitó beszédét (www.fuga.org.hu – 35 év Telkibányától) érteni fogja: mi a gondolkodás értelme és mi a nem öncélú művészet feladata?!

„…A legkisebb társadalmi részecske az egyén, azon múlik egy társadalom minősége. A személyiséggé művelt egyéneken áll vagy bukik egy nemzet jövője, és persze a társadalompolitikán, amely ezt felismerni képes és a tehetségeket tudatosan, programjaival segíti kibontakoztatni. Nem elé, hanem mögé áll! Egy ország attól szegény, békétlen, ha kiegyensúlyozatlan, ha nincs helyes értékrendje. Nem tudja, hogy mi az, ami fontos, fontosabb vagy felesleges luxus és ez irritálja polgárait. A szegénység csak az igazságossággal és a társadalmi perspektívával fogadható el. A hatalom fordított értékrendje a biztos pusztulásba, leépülésbe viszi az országot….” (részlet)

Budapest, 2012. július 15.

www.szabadiskola.hu

Egy látogatás margójára:

Botticelli Primavera parafrázisa a Jeli arborétumban készült. .

                                                                                                                                                                                                                                      .

Absztrakt festészetet tanult, de mindig a realitás érdekelte.

A testöntvényt hol pozitív, hol negatív oldalán használja, majd olajjal megfesti a képet.

Az első műterem egy romos padláson lett kialakítva. A felújításkor használt habarcsos ládába került Kőmíves Kelemenné.

Mindenki így lát, mint, ahogy most látjuk ezt a négyszemű nőt. Ha a táblát a fej mögé tesszük és a fej nagyon közel van hozzánk, akkor kettős látás alakul ki.

Dicséretek, díjak:

Kismartoni tanár úr rajzom fölé hajolt
Szabady tanár úr az osztály előtt megdicsért
Művészeti Gimnázium rajzverseny, 1959., I. díj
Művészeti Gimnázium rajzverseny, 1961., I. díj
Művészeti Gimnázium rajzverseny, 1962., II. díj
Sopron, „Türkiz Diploma”, 1962.

Képzőművészeti Akadémia, 1969., megosztott I. díj
Forradalmi Hagyományok, 1970.
Tanácsköztársaság Évforduló, 1969.
Képzőművészeti Lektorátus, Gobelin pályázat, 1973.
Lenin évforduló, Műv. Alap, 1970.
Derkovits ösztöndíj, 1971.

Dózsa pályázat, 1972.

Stúdió díja, 1973.
Hazám pályázat, 1974.
Munkánk a holnapért, 1975.
Honvédelem II. díj, 1978.
Ösztöndíj, Brüsszel Royale Akademie, 1978.
Marx 100. évforduló, 1983., II. díj
Gödöllő Egyetem, „A Föld”, 1986., I. díj
Zalaegerszeg, Sportcsarnok, 1988., I. díj
Hódmezővásárhely, Őszi Tárlat, 1996.
Hódmezővásárhely, Őszi Tárlat, 2005.
Hatvan, Magyar Tájak, 2004., Bronz Diploma
Szolnok, Tárlat, 2005.
Hatvan, Arcok és sorsok 2005., Arany Diploma
Szeged Nyári Tárlat, 2005.
Vasszécseny Díszpolgára, 2009.
Pro Cultura, Újbuda, 2010.
Szombathely, Dunántúli festők biennáléja 3. díj, 2010.
Koller-Díj 2013

Mindig izgatta, hogy az ókori egyiptomi társadalmakban honnan származott az erő, mely képes volt egy olyan szilárd hierarchia fenntartására, ahol az ábrázolás szinte változatlan formában megmaradt több ezer éven keresztül. A profilban ábrázolt emberi fejek kifejező ereje benne is elindított egyfajta narratívát. Megtapasztalt, továbbgondolt és elképzelt egy olyan világot, ahol az oldalra fordított fejek azért súgnak egymás fülébe, mert a rajtuk uralkodó vezető politikai erő olyan hatalmat érhet el a társadalomban, hogy az abban élők valamennyien félnek kimondani az igazságot és a véleményüket.

„ Az oldalról megformált humanoid elemek, arcok és alakok épületszerű egybeépítésének volt egy előképe: egy bizonyos sorban elhelyezkedő, suttogó férfiprofilokat ábrázoló grafikám 1986-ból. A Hangár című, magnókazettán terjesztett, magyar irodalmi, hangos folyóirat borítójához készítettem Császár László, Hollandiában élő íróbarátom kérésére még főiskolás koromban. A kazettákon az akkori válogatott magyar irodalom honi és külföldi szerzői általában maguk olvasták fel műveiket.”

Eleinte csak férfiakat ábrázolt, legtöbbször törődött arcokat. Idővel az arcok kisimultak, az érzelmek megjelenítése egyre kevésbé lett fontos. Lassan eltűnt az egyértelmű maszkulin forma. A nézőben bizonytalanságot kiváltó nemtelen arcrészletekkel építette kolosszusait, melybe örökre bezárta figuráit. “Magánbörtönökbe űzzük, körbebástyázzuk, ezernyi zárral, lakattal, lánccal, ráccsal vesszük magunkat körül fizikai értelemben és képletesen is. Félünk, hogy a külvilág bűnei és szennye elér bennünket, de ezzel saját mozgásterünket is korlátozzuk, vagy végérvényesen ellehetetlenítjük.

Minden rosszat szeretnénk kívül rekeszteni biztonságunk érdekében, de ezzel a jót is kizárjuk, a magunk jóságát sem tudjuk sugározni kifelé. Az utcán gyanakvóan nézünk a szembejövőre, megismerkedhetnénk, akár egy ragyogó világ tárulhatna elénk, életünk legnagyobb élménye lehetne, élethosszig tartó barátságok születhetnének. Talán soha többé nem találkozunk. Eszünkbe sem jut, hogy rajtunk is múlik és ismeretlenül elsétálunk csodálatos emberek mellett. “Magányosan, félelmekkel tele kételkedünk a boldogságban, az élet és a világ szépségében. Ez pedig pazarlás!”

“Úgy három évvel ezelőtt kiemeltem a figuráimat a magánbörtönükből, eltűntek a színek is, egy szigorúan monokróm világ köszöntött rám. Megjelent az emberi test realisztikusabb képe. A fejük sokszor továbbra is kocka. Ezekbe a kockaszerű fejüregekbe aztán válogatás nélkül tölthető a legkülönbözőbb információ.

A ‘Szegénynek gazdag, gazdagnak szegény’ , ‘Fehérnek fekete, feketének fehér’ címek elcsípett élőbeszéd töredékek, azt sugallják, hogy a szellemi szegénység, a kulturálatlanság, a tolerancia hiánya, a demagógia, az elvtelen hazudozások, a kirekesztés, a kicsinyes irigység, a gyűlölet és a félelem örökítése az újabb generációkra ugyan társadalmi méretű probléma, de a mikrokörnyezetek felelőssége is. Leginkább mindenkinek egyénileg kellene számot vetni önmagával!

“Nem veszhet ki az együttérzés az emberiségből! Az USA-ban tapasztaltam, hogy a temetés mára gyors lefolyású „bulivá” vált. Korábban egy közösségben meghalt évente egy-két ember. Volt idő feldolgozni a veszteséget, elbúcsúzni, megsiratni, megélni a gyászt. Ma zúdulnak ránk a világból a rettenetes tragédiák. Az ember tragédiafeldolgozó képessége nem tud lépést tartani a tömeges halálhír áradattal. Védekezésül meg akarja úszni a gyászt. Festményemen a látszólag gyászoló alakok, mintha szégyellnék magukat, de a harsány színek elárulják, hogy máson jár az eszük és mennyire hazug mindez a szerepjáték.

A képeken tájból kimagasló figurák, kocka és házemberek, befalazott jósok, kisistenek, nagyistenek, gonoszak, bátrak, szelídek, esendő emberek az időtlenséget jelképező repedt vakolat mögött hol befeketednek, hol visszaszínesednek, a haragos arcvonások néha finomodnak, majd megkeményednek és mindegyik kép mögött van egy hosszú történet.

Munkácsy-díj (1997)

Meggyőződésem, hogy Rembrandt és Piranesi hagyományos grafikai nyelvén is lehet  mindig újat mondani. ’Budapest, Hommage a Piranesi’ rézkarcsorozatom egy olyan remélhetőleg soha meg nem valósuló jövőbeli Budapest víziója, ahol a nyugati kultúra hűtlen lesz önmagához, a világ által csodált eklektikus város romjai között csak csavargók bóklásznak (meg talán művészek), a többség a karcok hátterében sejlő üvegpaloták falanszterében éli mindennapjait.

Tíz évig jártam ki Párizsba a Bastille téren évente megrendezésre kerülő szabadtéri művészeti vásárra, ahol a számtalan giccs mellett értékes műveket is árultak. Ezen a vásáron mindig sokan voltak. Meglepően hozzáértő kérdéseket kaptam: ’Ez egy borzolás?’ vagy ’Lágyalappal készült?’ Kiderült, Párizsban az önkormányzatok esti szakköröket tartanak fent, a legkülönbözőbb szabadidős tevékenységekből, köztük rézkarc szakkörök is működnek, ahova bárki elmehet.

Művészcsaládba születtem, mindenben támogattak. Hat évesen második lettem egy országos rajzversenyen. A nagy szocialista forradalom emlékére „Október unokái” témában vártak pályaműveket. Egymásra lövöldöző robotokat rajzoltam. Persze, akkoriban minden hír az első magyar űrhajósról szólt. Elsőre nem kerültem be a Főiskolára. Mozgalmas év következett.

Dolgoztam rajzfilmstúdióban, délutánonként portrét, aktot rajzoltam, esténként rézkarcszakkörbe jártam. Amikor aztán felvettek, a frissen alakult Intermédia Tanszék un. progresszív szelleme vált az iskola szellemiségévé. A magam figuratív megfogalmazásával, a rézkarcolás archaikus technikájának elkötelezettjeként magánutas ellenzékké váltam.

Korábban arról álmodoztam, hogy a művészi lét egy közösségi életforma. Képzőművészek, írók, zenészek összejárnak, beszélgetnek. Azok az idők azonban  elmúltak. Tizenhat év után zavart: már hat órája dolgozom egy tenyérnyi darabon, közben magánfilozófiákat gyártok, elfogott a vágy, olyat csináljak, ami nem szól didaktikusan semmiről, nincs intellektuális, átgondolt mondanivalója, a maga atmoszférájával hat a nézőre.

El kezdtem festeni. Az a pár kollégám, akik engem sok évnyi rézkarcolás után a festésre inspiráltak jobbára nyugateurópai művészek. Itthon valamiért nincs kihez fordulni. Ahogy anyám szokta mondani: „Magányos itt a nyeregben, mióta meghalt a ló…”

Tíz éve alakuló magánnaplómnak a címe: ’Tűnő időm nyomában’. Bármi belekerülhet, ami velem megtörtént. Egy üres utca, szüleim műhelye, egy női portré. Lelkileg a mediterrán kollégáimnál tapasztalt irány áll közel hozzám, szemben a nálunk hagyományosabb német, inkább spekulatív, olykor konceptuális iránnyal, ahol a figuratív, narratív dolog ma nem trendi. A kérdés, hogyan lehetek friss, hiteles művész itt a provincián, úgy, hogy ne legyen az előadásmód és a mondanivaló poros?

Elsősorban városi látképeket festek. Az utcák, szecessziós kávéházak, enteriőrök és a ’No place’ (Semmi helyek), elhagyott csarnokok, a pályaudvar, a hajótemető megfestésekor pontosságra, ugyanakkor nagyvonalúságra és lazaságra törekszem, hogy a témáim megfestése ne váljon szájbarágóssá, maradjon a nézőnek is hozzátenni valója a képhez Nagyapám szavai szerint: ’A művész a nézőt a keresztútig vezeti és ott magára hagyja.’

„A főiskola alatt, Zánkán a nyári művésztáborban egy társammal országúti feszületről készítettük a kötelező rajzot. Egyik oldalon én, szemben ő. Egyszercsak megjelent egy gumicsizmás asszony. A borgazdaságban dolgozott. Én mindennap eljárok emellett a kereszt mellett és megveszem amit rajzolt. Mennyit kér érte? – szólt felém. De még nincs is kész!-mondtam értetlenkedve. Nem baj!- legyintett.

Tőlem még nem vett senki semmit. Bajban voltam, huszat nem mertem kérni, tíz kevésnek tűnt, hát mondtam: 15 forint. Akkor várom magukat este – mondta a címét. Mentünk hárman is. Jól meglepődtünk, mert készült az asszony. Csinált ételt, volt bor, szólt a magnó. Finoman szólva erős áldomást ittunk a jó üzletre. Múlt az idő, valahogy sikerült feltápászkodnunk és a korom sötétben a tábor felé indultunk. De eltévedtünk egy csalitosban. Bolyongtunk össze-vissza pirkadatig. Mikor végre derengett láttuk, néhány négyzetméteren tévelyegtünk. Pár évvel később az Operaház díszletszobrászaként erdőt kellett festenem. Legyen élethű, sűrű, misztikus, kósza ösvények szeljék át, legyen perspektívája. – így a rendező. Volt hát tapasztalat. Vödörszámra kevertem a festéket. Színházban ez így szokás. Na igen, a következő képemért már bátrabban kértem…“

Műterem békés kúria hangulatban.

Csinos kerti tavacska, tornác alatt egy gazdára váró szobor, két erdélyi kopó, Kökény és Áfonya. Jön Bagira is, a cica. Polgári és paraszt-barokk berendezés, szemeskályha adja a finom meleget, szól a Bartók rádióból egy oratórium.

Váratlan helyeken szálkás, göcsörtös, szürreális szobrok. Akár elsüllyedt ókori hajó rakománya, vagy ásatások leletei.

A tetőtér, mint gyerekkorunk igazi padlása. Eszembe jut, amikor egy falusi látogatás alkalmával nevetgélve gázoltunk át a kiselejtezett fotelek, gázlámpa, madárkalicka, hintaló, veretes ládika, csipkés rokolya, nagymama göncök halmain. Térdig jártunk a kukoricában. Mókás, de ezek a tárgyak köszönnek vissza a festményekről.

A vásznakon bogarak neszeznek, egér, kék macska, béka. Levegőben lepke és léghajó, köztük szálldogál a ház és az autó.

Díványon kelleti magát a dúskeblű madam, piros orrú vadászok tivornyáznak. Gerendák között pasztelek suttognak, hol meg színek kiabálnak.

Egy egész asztallap szolgál festékes palettául. „Te fényképezed a koszomat?“ – kérdi vendéglátónk és ahogy nézegetjük mi mivel illik össze, rátalál egy igazi penészzöldre. A rendkívüli árnyalatnak megörülve, extázisba esve ecseteli a színfoltokat végleges helyükre.

Ő pingál és keni, mi meg exponálunk: az életet csak addig szabad komolyan venni, amíg van benne humor és líra!

Érd, 2011. január 12.

Életrajz és elérhetőségek:

totherno.fw.hu

Taszárra kerültem katonának 1976-ban. Egy éve szenvedtem a laktanyában, de volt foci. Egyszer játék közben eltörött a lábam. Látta a századparancsnok a sor végén bicegek, áthelyeztetett a balatonkiliti reptérre rádiósnak..Hárman voltunk, repülők sehol. A másik kettő régésznek készült. Ástak egész nap. Az igazi régészek pukkadoztak, ők nem léphettek a szigorúan őrzött katonai övezetbe. Én meg csak rajzoltam és festettem. Kaptam egy szép évet.

Apám festő és szobrász volt. Mindent tőle lestem el. Én is festő akartam lenni, de nem tanultam elég jól, így nem vettek fel a Kisképzőbe, ráadásul a Ratkó korszakban születtem, tehát sokan voltunk.

Kokas Ignác festészetét, Dali, Max Ernst szürrealizmusát szerettem, utánoztam. Akartam valami nagyot. Megfestettem egy 5 méteres vásznat. Éreztem még ez sem elég nekem. Ki akartam lépni a térbe. Találtam egy elhagyott kőbányát a Balatonfelvidéken Diszel mellett 1984-ben. A betonsiló ívelt falát felállványoztam, a fák közé kifeszítettem az öt méteres vázlatot. Elkészült a ‚Látomások‘. Ezzel befejeződött a szürrealista korszakom. 1987-ben kimentem Franciaországba.

Párizsban száz féle variációban kinyílt a világ. Nem voltak különösebb ambícióim, festeni akartam… Sokat utaztam. Most is legszívesebben az óceán partján élnék Bretagne-ban. De meg kellett élni valamiből: virágos csendéleteket festettem holland stílusban egy tájkép-kereskedőnek. Valószínű talált Kínában egy olcsóbb beszerzési forrást, mert egyszer csak eltűnt.

Kint rájöttem, a franciák se mások, mint bárki. A magyarokat pedig az életerő különbözteti meg másoktól.

Franciaországban végre porfestékhez jutottam. Itthon csak Művészeti Alap tagjai kaptak. Magam készítem a temperámat, a régi nagy festők receptje után. Kellemesebb vele dolgozni, mint az olajjal. A temperával víztiszta szineket kapok, jól lehet dolgozni több réteggel, mert visszatörölhető.

Mit festek én? A Föld emlékezetéről készítek fiktiv lenyomatokat. Jeleket, rajzokat, miket az ember kézzel firkált a barlangokban. Mi marad meg utánunk? Az ásatások után már csak nyomok, csontok… A még képlékeny, durva, cementes felületbe karcolom az ábrákat. Lassan fejlődött ki a totem jel, amit képeken és szobrokon is használok. Ez az én saját jelem, a saját totem-em.

Amire festek: rétegelt falemez. Két méteresek, akkora ami kifér az ajtón. A szobraim betonból vannak, szétszedhetőek: szállithatóság „obligé“ Párizsban is a negyediken laktam, és most Budapesten is (!) lift nélkül.

2007-ben hazaköltöztem és elhoztam a képeimet, szobraimat. A B55 Galériában volt egy nagy kiállításom. Egy magyar ismerős által kapcsolatba kerültem egy franciával, aki megvett majdnem mindent. Igy visszavittünk sok tárgyat Franciaországba. Azok a műveim Franciaországban akartak lakni…ott ahol megszülettek. Érdekes. „Egy alkotásnak be kell utaznia a saját útját és a saját sorsát!“

Budapest, 2012. február 25.

Mi a különbség a rézkarc és a rézmetszet között? „Ha én lépek be egy galériába, rézmetszetről van szó, bárki más, akkor rézkarc. A rézmetszés nagyon pontos technika, ezen belül egyik irányzata szigorú akadémikus stílus, másik un. szabadmetszés. Mindkét irányból tűhegyes vésővel véssük ugyanazt a vonalat. – mutatja a lupé fölé hajolva – A rézkarcban sok a váratlan esemény. Megbízhatatlanabb. A bankjegyek, okmányok, a bélyegek készítéséhez rézmetszetet használtak.

Biztonságos volt az ötszázas Ady, az ezerforintos, amin Meggyesi: ‘Anya gyermekével‘ szoborról készült a rézmetszet. Mind csapat munka volt, amiben én is részt vettem.“

„Rékassy Csaba igazi profi rézmetsző, igazi bohém volt. Róla egy történet: Karácsony előtt kért ötszáz forint kölcsönt édesanyjától. Késve adta meg a pénzt, ezért elkészítette a 620 forintos bankjegyet. Ebben úgy gondolta benne volt az infláció, a kamatok. Nem sok másolat készült, nehogy devalválódjon, ezért szöggel áthúzta a hátát. A másik oldalára megvéstem egy különös alkimista műhelyt, „hogyan lehet fekáliából pénzt gyártani” aláírással. Az igazgatóm értette a viccet, de kirúgott.“

A metszetekre jellemző a stufigság. Így mondják, hogy a szinezőssége többértékű, A különböző vésett-mélységgel finom árnyalatokat lehet a képbe vinni egy színen belül.

Porozással, az úgynevezett akvatintával még izgalmasabbá lehet tenni a felületet. ‚Ha a nagymamán az angol királynő lett volna‘ c. képen a nagy gallér kidolgozottsága kiváló példa erre az eljárásra.

A kép címe mellé a művész klasszikus elvárások szerint megjelöli a készítés technikáját, (gyakran rövidítéseket használnak: C2=rézmetszet, C3=rézkarc) a papír fajtáját, és a példányszámból a sorszámot.

Ex libris tevékenysége nemzetközi szinten jegyzett. A kiadók jól tudják, mindig számíthatnak valami abszurdra, egy csavaros gondolatra. „Nem lehet előre tudni, mi az, ami azonnal tetszik, és mi fog idővel beérni. A koponyától félnek, ha valami erotikus, azt mérlegelik, mit szólnak majd a szomszédok.“

Parafrázisait könnyen megértjük, ha ismerjük a Bibliát, a szentek életét, a történelmet, az irodalmat, a művészettörténetet, az élet apró és nagy dolgait. Akkor, nem lehet a világon semmi tabu, amin ne kacaghatnánk! Egyesek csóválják a fejüket, mert úgy tartják van, amivel nem szokás viccelődni… Döntsön mindenki szabadon: „Sapienti sat“

Az iróniától sem mentes képek sorában örömmel fedezzük fel az ‚Angyali üdvözletet a benzinmotornak‘, a huszadik század tárgyai alatt roskadva ‚Menekülő Lótot‘, ‚Jákob álmát az angyalokkal‘ hiszen miért lenne szövőszék és szabóság a mennyben?

Valamint a szószékből átalakított angyalkákkal, körbe hímzett liften, mennybe menetelő Máriát, majd fokozva a szellemi feszülést: Vajjon mi lehet az ördög játéka?

Budapest, 2011. december 22.

„Friss, képzőművész diplomámat fiókba raktam a családi iratok közé és elindultunk feleségemmel Ausztráliába. Tanulmányútra mentem, meg vártak a rokonok. Jócskán megpakoltam bőröndömet a festményeimmel. Gondoltam, ha megszorulunk, legyen fedezet az ott tartózkodásra. Féltem is a vámnál, de Ferihegyen senkit se érdekeltek egy névtelen, fiatal festő képei, Ausztráliában pedig csak a növényi eredetű dolgok után kutattak. A képeimet végül mind megvették és valóban jártam a Sydney-i Operában. Álomnak tűnt, ami velem történt.

Amikor gyerekként még alig súroltam a homlokommal az asztal lapját, rokonok érkeztek, búcsúebédeket tartottak. Volt, akinek el kellett hagynia az országot. Fogalmam sem volt, ez mit jelent.

A világháborúról szóló történeteket se értettem még akkor. Elegáns tartású emberekre, szép, de megkopott ruhákra, kalapokra emlékszem. Tartózkodóan, méltóságteljesen viselkedtek. Jöttek és eltűntek. Kalocsán élte át a család azokat a nehéz időket. Időket, amikről még ma sem készült elég regény és film ahhoz, hogy csak sejteni tudjuk, mi van rejtetten társadalmi tudatunk alatt.

Ifjúságomra mégis örömmel gondolok. Esténként zenéltünk, bóklásztam a vadászokkal az ősmocsarakban, kirándultunk gőzhajóval Pestre. Elbeszélésekből ismertem a tátrai szanatóriumok világát. Zongorázni tanultam, festettem. Zongoraművész, biológus, vagy festő legyek? Kamaszkoromban úgy lázadtam, hogy magamba zárkoztam. A terpentin szaga és a magány adott belső nyugalmat. Így eldőlt a kérdés, festő lettem. Azóta is dolgozik bennem egyfajta dac, szemben a divatozó árral érzem kiegyensúlyozottnak magam.“

A bauhaus épületekben gazdag Pasarét egyik villájában van a kis atelier. A műterembe lépve még fel sem fogjuk az alakokat, elragad egy jellegzetesen misztikus színvilág. A szövevényes családi kultúrtörténet apránként szétbontja a hol zöldes, hol barnás, másutt bíbor tónusokat, a kontúrok mögött egy-egy emlékezés, személy jelenik meg vagy tűnik el. A família művésztagjai, nagynénikhez szóló híres költők szerelmes vallomásai, építész örökség nyomán klasszicista épületek részletei formálódnak. Bartók szól a rádióból, a ‘Koncert képek’ feleselnek.

Hiába csitít pianóra a karmester, a különös zenekar láthatóan mit sem törődik vele. „Zene hatására elvontabban fogalmazok“ -mondja, közben katonák, vagy a menekülők fájdalmasan realisztikus, vagy elmosódó alakjai jönnek elő a rég- és közelmúltból.

„Mindig az elesettek oldalán álltam: tennem kell hát valamit: bohóc nyújt vígaszt a megsebzett gyermeknek, angyalok vigyáznak ránk…“ – amikor a bukott angyaloknál tartunk – „nyilvánvaló, emberi gyengék nélkül nem vagyunk teljesek!“ -tárja szét a kezét úgy, mint a jégmaradas Szent Ferenc a tenyerét.

A madarakból is van egy sorozat, hisz a repülés örök vágyunk és valamikor a botanikus pálya iránt vonzódó festő a vadnövényeket is madártávlatból festi.

A szellemi kirándulás után még maradt egy kevés a teánkból, amit jókat nevetve iszogatunk Charlie Chaplin társaságában, aki egy kollázsról néz le ránk.

Budapest, 2011. február 2.

Életrajz és elérhetőségek:
vinczellerimre.hu