Balogh Gyula
Monoron találkozunk. Az elmúlás, a megsemmisülés utolsó pillanatait látjuk a festményeken. Elfordul az is, hogy mire az utolsó ecsetvonásra sor kerül, eltűnik egy kapu, majd az egész ház. Jelen kell lenni ugyanis a helyszín inspirál, így hiteles. Nincs mit tenni, ha a festő a természet után fest, műterme a szabad ég alatt terül el, akkor gyerünk kirándulni. Gyönyörű az ősz, talán soha nem voltak ilyen csodaszínek a tanyavilágban.
Vállig érő csalánosban küszködünk, alakul az ösvény, de a kivágott, ölnyi eperfák szerte dobált ágai síkosak… nem könnyű feltápászkodni, minden csíp vagy szúr, amibe kapaszkodni lehetne.
Az egyik házat az iszalag már korábban megfojtotta, mellette a másik: „Tavasszal ez még állt, reméltem, hogy nem dől össze, amíg ideérek. Nagyon megsérült, ez már rom. A romok nem érdekelnek, a vég előtti utolsó pillanata érdekel inkább.“
Százéves életmód gyors pusztulásának lehetünk tanui a tanyákon is. A Kiskunság ligetes táj, ezért még a téeszesítést is túl élték. A külső gazdasági kényszerek miatt az önellátás ma halálra ítélt helyzet.
Ötven éve még virágzó gazdaságban az öt ló helyett egyszercsak egy állt az istállóban, most pedig már a nagy boroshordók is üresen állnak a ház körül.
A kecel-tüskösi tanyasoron főleg tótok laktak. Narancsos, lilás házaikat hengerelt mintákkal díszítették. Itt az egyiken valamiért több mintasort is kipróbáltak. A hatvanas években talán? A soltvadkerti svábok más színeket használtak, de a polgári igény mindenütt látható.
Mellékutakra vezet, ahol korábban még emberrel beszélt. Tudta kik laktak arra és azt is, hogy ha újra idetéved már nem talál ember. Egyetlen alkalommal állt meg a főúton valaki. A tanya világot már régen kirabolták. Sokan ezért is hagytak maguk mögött mindent, főleg a reményt. Látta, hogy bóklászunk a ház körül és benézett. Kérdezte mi járatban vagyunk. Azt remélte vevők jöttek.
Visszaérünk Monorra a műterembe. Mindent látni akarunk. Felsőbányán a városka felett a hegyoldalban van a temető. Külön a katolikus, külön a református. Festői szépségű hatalmas szelídgesztenyefák alatt az ezerhét-ezernyolcszázas évekből még állnak sírkövek. Közöttük vastag, puha mohagombolyagok, cérnavékony nyúlványaikat lágyan fújja a szellő. Egy nap jött egy teherautó az öntöttvas síremlékeket felrakták. Remélhetőleg a kövek maradnak. A történetiség és az utolsó megmaradt értékek megörökítése foglalkoztatja a festőt. Gyorsan kell dolgozni, ezért is fest látvány alapján akvarellel, mint a régi vándorfestők.
Az öreg mezővárosi ház lakatlan. Holnap kiírják rá: eladó. Jön majd az új tulaj, lebontja és eltűnik egy történet, egy kor. A szomszédban már ott az új világ: a fehérre mázolt vaskapu.
Miből fakad a művész késztetése – talán hiányérzetből!
Monor, 2011. december 14.
Elhunyt 2019. december 21-én.
ELŐZŐ: Smetana Ágnes
KÖVETKEZŐ: Vén Zoltán
Balogh Gyula remek festő! Képei a reális valóság személyiségén átszűrt csodái! Szemet, lelket gyönyörködtetnek!
remek, erős, fájdalmas mondatok, remek képek, Balogh Gyula azért nemcsak az utolsó előtti pillanatok festője volt, csak hát az, amit élünk, akik vagyunk, amit elvesztettünk, amit ö
örökül hagyunk, az bizony többnyire a a vég felé derül ki. Balogh Gyuláról pedig kiderült, hogy hűsége hősies igazságtétel is. (Ki volt a fotós és a szövegek szerzője? Nagyon jó volt ez a megkésett találkozás.)