Balogh Gyula

Monoron találkozunk. Az elmúlás, a megsemmisülés utolsó pillanatait látjuk a festményeken. Elfordul az is, hogy mire az utolsó ecsetvonásra sor kerül, eltűnik egy kapu, majd az egész ház. Jelen kell lenni ugyanis a helyszín inspirál, így hiteles. Nincs mit tenni, ha a festő a természet után fest, műterme a szabad ég alatt terül el, akkor gyerünk kirándulni. Gyönyörű az ősz, talán soha nem voltak ilyen csodaszínek a tanyavilágban.

Vállig érő csalánosban küszködünk, alakul az ösvény, de a kivágott, ölnyi eperfák szerte dobált ágai síkosak… nem könnyű feltápászkodni, minden csíp vagy szúr, amibe kapaszkodni lehetne.

Az egyik házat az iszalag már korábban megfojtotta, mellette a másik: „Tavasszal ez még állt, reméltem, hogy nem dől össze, amíg ideérek. Nagyon megsérült, ez már rom. A romok nem érdekelnek, a vég előtti utolsó pillanata érdekel inkább.“

Százéves életmód gyors pusztulásának lehetünk tanui a tanyákon is. A Kiskunság ligetes táj, ezért még a téeszesítést is túl élték. A külső gazdasági kényszerek miatt az önellátás ma halálra ítélt helyzet.

Ötven éve még virágzó gazdaságban az öt ló helyett egyszercsak egy állt az istállóban, most pedig már a nagy boroshordók is üresen állnak  a ház körül.

A kecel-tüskösi tanyasoron főleg tótok laktak. Narancsos, lilás házaikat hengerelt mintákkal díszítették. Itt az egyiken valamiért több mintasort is kipróbáltak. A hatvanas években talán? A soltvadkerti svábok más színeket használtak, de a polgári igény mindenütt látható.

Mellékutakra vezet, ahol korábban még emberrel beszélt. Tudta kik laktak arra és azt is, hogy ha újra idetéved már nem talál ember. Egyetlen alkalommal állt meg a főúton valaki. A tanya világot már régen kirabolták. Sokan ezért is hagytak maguk mögött mindent, főleg a reményt. Látta, hogy bóklászunk a ház körül és benézett. Kérdezte mi járatban vagyunk. Azt remélte vevők jöttek.

Visszaérünk Monorra a műterembe. Mindent látni akarunk. Felsőbányán a városka felett a hegyoldalban van a temető. Külön a katolikus, külön a református. Festői szépségű hatalmas szelídgesztenyefák alatt az ezerhét-ezernyolcszázas évekből még állnak sírkövek. Közöttük vastag, puha mohagombolyagok, cérnavékony nyúlványaikat lágyan fújja a szellő. Egy nap jött egy teherautó az öntöttvas síremlékeket felrakták. Remélhetőleg a kövek maradnak. A történetiség és az utolsó megmaradt értékek megörökítése foglalkoztatja a festőt. Gyorsan kell dolgozni, ezért is fest látvány alapján akvarellel, mint a régi vándorfestők.

Az öreg mezővárosi ház lakatlan. Holnap kiírják rá: eladó. Jön majd az új tulaj, lebontja és eltűnik egy történet, egy kor. A szomszédban már ott az új világ: a fehérre mázolt vaskapu.

Miből fakad a művész késztetése – talán hiányérzetből!

Monor, 2011. december 14.

Elhunyt 2019. december 21-én.