Barabás Márton

„Tanultam zongorázni, ezért valószínű másként hallgatom a zenét, mint akiknek kimaradt az életéből a szolfézs, a zenetanulás. Egy szomszéd családtól kölcsönöztünk egy pianínót, amit apám meg is vett. Gyufacímkét gyűjtöttem, lombfűrész szakkörbe jártam, a nyelvórák, úszás, tanulás mellett nem volt már idő a gyakorlásra.” A polgári otthonokhoz hozzátartozott a zongora. A régi hangszerek egy része felhangolatlan, tönkremegy. Megfakul a fényesen ragyogó politúr, elengednek a húrok, pusztulni kezd a karcsú lábakon álló áramvonalas test, szétesik az ébenfa és elefántcsont billentyűkből álló klaviatúra.

A műteremben is van egy látszólag ép pianínó, de ízekre bontva több is van ebből hangszerből. Bárhova pillantunk, érezni lehet, ahogy a kézhez kopott billentyűk lendületbe hozzák a bonyolult szerkezetet, táncolnak az apró, finoman megmunkált fakalapácsok a pattanásig kifeszített húrokon és a robusztus testben megszólal a muzsika.

A megszólaltatott hangszer egy képzeletbeli világba viszi az embert. „Amikor megláttam egy kidobott pianínót Kaposváron, haza hoztam néhány kis elemét. Hónapokkal később egy leselejtezett zongora fedelére festettem a ’Farmernadrágba bújt felhőt’. Aztán kaptam sorban a kiszolgált zongorákat. Presser Gábor elvitt egy zongorajavító műhelybe a Körúton, ahol sok értékes, de nekik már fölöslegessé, használhatatlanná vált mechanikát, billentyűket kaptam.”

Hamarosan téri problémákkal kezd foglalkozni. Ahogy a zongora, mint tárgy elveszti konkrét funkcióját, úgy alakít ki belőle sajátos absztrakt világot. Egy véletlenszerű halomból hogyan lehet szabályos formát alkotni? Gondoljunk csak furcsa bizonytalan világunkra, hogyan lesz az anarchiából rend?

A tartó szerkezetétől megfosztott zongora belső mechanikája alkatrészekre hullva maga a káosz. A kortárs repetitív zene hatására a geometriában találta meg a rendező elvet. A jelentőségüket vesztett tárgyak ismétlődő ritmusban egymáshoz illesztve életre kelnek. Támaszul szolgál a spirál alak, ahol van kezdet és van vég, a csigaház forma, ahol a növekedés dinamikája a szemünk előtt zajlik.

Az acéldróttal összefűzött pálcikákból kiolvassa a mozgást, monoton mozdulatok sorozatával lekottázza a Parthenon reliefjén megjelenő lovasok patkóinak csattogását, így a néző akaratlanul is hallja a csatazajt. Így lesz az alkotás több, mint puszta tárgy, a zenéhez nem csak a hangszer-alkatrészek miatt kapcsolható síkplasztika.

A hintalóként billenő ívelt felületű billentyűzetek, kitalált hangszerek a fizikai térben és a festményeken is megjelennek. A billenés lehet az átkötés a szobor és a kép között. A színek ritmikájával kiegészülve a képeken is a tér és a mozgás dinamikája jelenik meg. A képeken látható elemek határozott irányból kapják a fényt, mintha reflektorral bevilágított ‘színpadok’ lennének, – a 30-as évek színházi plakátjait idézik fel. Az irányított fényben kivetülő árnyék is erősíti a tér és  mozgás érzetét.

A könyvművek az elmúlásközeli állapotról szólnak. Van némi hasonlóság abban, ahogy a zongoráknak és a borítójukat vesztett könyveknek új esélyt ad. A fő téma ebben a műfajban is a ritmus és a zene. Leletmentés ez is, afféle kulturális újrahasznosulás.

Mi lehet vonzó egy művésznek a végnapjait megért könyvek átmenekítésében az utókor számára? A történelem, tudomány, gondolatok, a költészet vagy pusztán a papírra vetett szavak, a tipográfia szépségének megőrzése? Nehezen megfogalmazható az az érzés, amit a könyv testébe vágott, beleillesztett nagyítólencsék, babakocsikerekek, zongorabillentyűk kiváltanak az emberből. A művész képi metaforának tartja őket. Régi nyomtatott oldalakból készít kamuflázs könyveket. Szabályosan megalkotja a könyv testét és ebbe a korpuszba helyezi bele a megtestesült tartalmat.