„Friss, képzőművész diplomámat fiókba raktam a családi iratok közé és elindultunk feleségemmel Ausztráliába. Tanulmányútra mentem, meg vártak a rokonok. Jócskán megpakoltam bőröndömet a festményeimmel. Gondoltam, ha megszorulunk, legyen fedezet az ott tartózkodásra. Féltem is a vámnál, de Ferihegyen senkit se érdekeltek egy névtelen, fiatal festő képei, Ausztráliában pedig csak a növényi eredetű dolgok után kutattak. A képeimet végül mind megvették és valóban jártam a Sydney-i Operában. Álomnak tűnt, ami velem történt.

Amikor gyerekként még alig súroltam a homlokommal az asztal lapját, rokonok érkeztek, búcsúebédeket tartottak. Volt, akinek el kellett hagynia az országot. Fogalmam sem volt, ez mit jelent.

A világháborúról szóló történeteket se értettem még akkor. Elegáns tartású emberekre, szép, de megkopott ruhákra, kalapokra emlékszem. Tartózkodóan, méltóságteljesen viselkedtek. Jöttek és eltűntek. Kalocsán élte át a család azokat a nehéz időket. Időket, amikről még ma sem készült elég regény és film ahhoz, hogy csak sejteni tudjuk, mi van rejtetten társadalmi tudatunk alatt.

Ifjúságomra mégis örömmel gondolok. Esténként zenéltünk, bóklásztam a vadászokkal az ősmocsarakban, kirándultunk gőzhajóval Pestre. Elbeszélésekből ismertem a tátrai szanatóriumok világát. Zongorázni tanultam, festettem. Zongoraművész, biológus, vagy festő legyek? Kamaszkoromban úgy lázadtam, hogy magamba zárkoztam. A terpentin szaga és a magány adott belső nyugalmat. Így eldőlt a kérdés, festő lettem. Azóta is dolgozik bennem egyfajta dac, szemben a divatozó árral érzem kiegyensúlyozottnak magam.“

A bauhaus épületekben gazdag Pasarét egyik villájában van a kis atelier. A műterembe lépve még fel sem fogjuk az alakokat, elragad egy jellegzetesen misztikus színvilág. A szövevényes családi kultúrtörténet apránként szétbontja a hol zöldes, hol barnás, másutt bíbor tónusokat, a kontúrok mögött egy-egy emlékezés, személy jelenik meg vagy tűnik el. A família művésztagjai, nagynénikhez szóló híres költők szerelmes vallomásai, építész örökség nyomán klasszicista épületek részletei formálódnak. Bartók szól a rádióból, a ‘Koncert képek’ feleselnek.

Hiába csitít pianóra a karmester, a különös zenekar láthatóan mit sem törődik vele. „Zene hatására elvontabban fogalmazok“ -mondja, közben katonák, vagy a menekülők fájdalmasan realisztikus, vagy elmosódó alakjai jönnek elő a rég- és közelmúltból.

„Mindig az elesettek oldalán álltam: tennem kell hát valamit: bohóc nyújt vígaszt a megsebzett gyermeknek, angyalok vigyáznak ránk…“ – amikor a bukott angyaloknál tartunk – „nyilvánvaló, emberi gyengék nélkül nem vagyunk teljesek!“ -tárja szét a kezét úgy, mint a jégmaradas Szent Ferenc a tenyerét.

A madarakból is van egy sorozat, hisz a repülés örök vágyunk és valamikor a botanikus pálya iránt vonzódó festő a vadnövényeket is madártávlatból festi.

A szellemi kirándulás után még maradt egy kevés a teánkból, amit jókat nevetve iszogatunk Charlie Chaplin társaságában, aki egy kollázsról néz le ránk.

Budapest, 2011. február 2.

Életrajz és elérhetőségek:
vinczellerimre.hu

Pintér néven született. Mást, különlegest akart, ahogy a farkas kimordul az erdőből, valahogy így: Wahorn! 16 évesen már ezzel jegyezte képeit. Képeket felirattal. A családban voltak, akik komolyan foglalkoztak rajzolással. Nem tőlük tanulta, minden ösztönből jön. Benne a szexuális ösztön a legerősebb, ezért szólnak arról a képei.

.

„1990-ben úgy éreztem elvégeztem a dolgom itthon.“ Vancouverben akkoriban a leszbi, az Aids, a négerek elnyomása volt a kultúrtéma. És az amerikai galériák tartják magukat a szabályokhoz

A hagyományos szexualitást ingerülten elutasították. „Számomra a művészetben nincs kompromisszum. A művészet lényege a szabadság, még a saját egomat sem hagyhatom, hogy felülbírálja, amit csinálok: Legyen egy kicsit hosszabb az egér farka, mert úgy jobban néz ki…

New Yorkba mentem: ott történik az én kultúrám, ott készül a jövő. Onnon jött Miles Davis, Jimmy Hendrix… Itthon is az amerikai irodalmat olvastam, a Hideg napok helyett nekem többet mondott az Apokalipszis most, nem érdekelt a táncház mozgalom, mert bluest hallgattam.

Rá kellett jönnöm, meg kell tanulnom angolul megmagyarázni a képeimet, a művészet nyelve nélkül nem boldogulok. Már a bejáratnál olvasni akarja a látogató mit fog látni. Addig egy tapodtat se lép. Ahogy ezt Tom Wolfe a Festett malaszt-ban megírja: ‚Ez a munkám egy kérdésfeltevés arra, hogy…’- a közönség nem elégszik meg azzal, amit a saját szemével tapasztal. Képek ábrázolása nem elég.“

A Klasky Csupo stúdiónak nagy a presztizse. Innen indult a Simpson család. Tülekedés folyik a jól fizetett állásért. Az se számít, ha maga a tulajdonos hívta. A háttér rajzoló a hollywoodi rajzfilmstúdióban lazán fogja a tollat. „A vonal rezdülését kellett megtanulni.

Kizárólag az art-direktorok utasításai alapján dolgoztunk. Néha nem bírtam magammal: a rendszámokra ráírtam Wahorn. Megtudtam, már vadásztak rá: egyszer figyelmeztetésben részesültem.

Los Angelesben kevés az energia. Amit mások egy nap alatt, én két óra alatt elvégeztem. A munkaidő fennmaradó részében posztiteket rajzoltam. Tízezer megrajzolt post-it lappal jöttem haza. Mondták olyan, mint egy napló, de nem az. A lányom hívott vissza.

A világ megváltozott. A komputer átvett mindent. Beletanultam. Az Encyclopedia Britannica webmastere voltam egy ideig. Az új médiumokkal a festék-anyag ideje lejárt. Nemrég, ha az ember olyat akart látni, ami otthon nincs, akkor felakasztott egy festményt, nézte egy életen át. Szükség volt mesterekre. Ma az igényeket dizájnerek szolgálják ki. Beláttam, már nem vagyok avantgard.

A zenében érzem jól magam. Ha festek, akkor is a szibériai sámánok dobjaira gondolok. A kifeszített vászon a falon felveszi a lelki rezdülést. Az energia ráfagy örökre. Ha az ember ránéz és együtt rezeg a vászonnal, akkor szeretni fogja a képet.“ – mondja és rak néhány gerenda darabot a tűzre. A leégett fészer-műteremből ez maradt. Az újra épített, tágas házrész is tapasztott fal, egy vaskályha kifűti.

A vidéki nyugalomról lehetne még mesélni. Bátor kutya nyargalászik a helikopter leszállópályává átminősült szántóföldön. „Csak zöldséget ültetek. Ekkora lett tavaly a cékla. Jól megmozgat a kert. A városban ki se modulnék a házból.“

Mezőszemere, 2012. március 15.

Díjak: /State awards:
Munkácsy díj (1993)
Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (2007)
Elérhetőség: www.wahorn.com

El vagyunk halmozva dogmákkal. A művészet azt kutatja, hogyan tudunk ezektől megszabadulni. A mai formatervezés középpontjában is ez áll. Az egyik alaptétel szerint a forma követi a funkciót. De mégis mitől kilincs a kilincs? Attól, hogy ott van az ajtón. Mi történik, ha egy formát kiveszünk a funkcióból? És mit kezdünk a magára maradt kilinccsel? Vagy mi történik, ha funkciókat összevonunk? Amikor megszületett a számítógép, külön volt hozzá egy monitor és egy kezelő felület. Aztán a funkciókat összerakva létrejött egy új forma, a laptop.

A kulturális dogmákkal is hasonlóan vagyunk. A számos esztétikai fogalom, mint a szépség, egyszerűség mellett megjelent a meglepetés és a szomorúság esztétikája. Ezek arányára mondhatjuk, hogy milyen valaminek a karaktere. Szoktunk beszélni népek karakteréről: a hűvös északi, a bölcs keleti. A „magyar karakter” nagyjából az észak-déli és a kelet-nyugati habitus keveréke. Ma azonban -többek között a művészetnek köszönhetően- megszűnni látszanak ezek a kulturális dogmák.

„A Pécsi Műszaki Főiskolán folytattam a tanulmányaimat és közben bejártam a Zsolnay Műteremházba klasszikus rajzot tanulni. Remek tanárokkal kerültem kapcsolatba. Mindent elsajátíthattam a képzőművészeti kultúrából, megtanultam mintázni az embert. Ugyanakkor Pécs városát áthatotta a Bauhaus szellemisége. Lantos Ferenc Kísérleti Vizuális Műhelyében mindig előkerültek a természet mögötti szerkeztek, tehát a geometria. Miután megkaptam a mérnöki diplomámat jelentkeztem az Iparművészeti Főiskolára.”

Azóta is keresi az utat, hogyan lehet a dizájnt és a képzőművészetet összehangolni. Tanulmányozza és tanítja a formatervezést, először az Iparművészetin, majd 15 éve után a Műszaki Egyetemen ahol bevezették a formatant is. Itt más volt a megközelítés, mérnöki alapokra kellett építeni a formatervezést.

„Az első formatan órán azt kérem a mérnökhallgatóktól, hogy vegyék fel a kabátot, menjenek ki a szabadba és hozzák be az első dolgot, ami legelőször megtetszik. Szinte biztos, hogy a szőke hajú lány egy szál sárga virággal érkezik, valami kékkel, akinek kék a szeme. Egy alkalommal egy feketébe öltözött kemény, olyan igazi „matekos” srác kirángatott egy rácsot a sárból. Micsoda kreativitás kellett hozzá! A következő feladat elősegíteni a hirtelen villanásokat az egyik agyféltekéből a másikba, megtalálni a formát a funkcióhoz. Például mit lehet kezdeni egy kockával? Itt már a személyiség is megmutatkozik. Van, aki a cukorra gondol róla elsőnek, van, aki a dobókockára.”

Az ipari formatervezőként azon kutakodik, hogyan tudja a tervezés javára fordítani az emberek gondolkodásmódját, amihez először felméri milyen értékékekre támaszkodhat, hogy a legtöbbet hozza ki a tárgyból. A budapesti utasvárók –nyertes- pályaművéhez egy egyszerű zártszelvényt vett alapul, melybe kétféle bemetszéssel előállt egy nagyon egyszerűen és gyorsan kivitelezhető többfukciós szerkezet.

A General Electric megbízása utcai lámpatest tervezésére szólt. A formai követelmények megkívánták, hogy hasonlítson a régiekre, miközben a legmodernebb okos (Smart) technológiával lett felszerelve. A tartókarnak egy nehéz világítótest súlyát kell viselnie. A megoldáshoz a csontok merevítő strukturája adta az ötletet. A világban sikeres világítótest már itthon is számos helyen felszerelésre került.

A mai technológia a művész számára korábban soha nem létező lehetőségeket kínál. A geometrikus minimalista gondolkodás új anyagokat von be, felhasználja a lézert, a szinterezést és más ipari eszközöket. Az így alkotott szobrok és reliefek az anyagban ébredő feszültségek hatására születnek meg, melyek felületén ébredő fény-árnyék változásások a figyelmes szemlélőnek különös interaktív élményt nyújtanak.