“Szeretném, ha eljönnél megnézni az iskolánkat” – hívott Formanek Zsuzsa kerámikus, üvegművész a Budai Rajziskola egyik alapítója. 1992-ben, amikor Lázár Zsuzsa porcelántervező iparművész egyetemi karrierjét feladva vele és Hajdú Zsófia szintén iparművésszel elindították akkor még csak rajzszakkörként a művészeti oktatást, heti két alkalommal várták az érdeklődőket. Amikor meghirdették a kurzust, sok volt a bizonytalanság, de leginkább talán: Kik fognak jelentkezni? A kérdés azért is volt nagy dilemma, mert nem önképzőkör működtetésében gondolkodtak, hanem színvonalas oktatási forma kialakításában. Azaz konkrét feladatok kiadásával, művésztanárok szakszerű korrektúrájával kísérve tanulási folyamat részesei legyenek a résztvevők.

Az akkor kialakított szabadiskolai formában a mai napig évi sok száz érdeklődő, felvételiző fiatal, tinik, kisgyerek vesz részt. Adminisztratív szempontból nyitott, rugalmas rendszert alakítottak ki – bárki, bármikor csatlakozva, egy egyszerű bérletvásárlással választhat tanárt, napot, foglalkozást, – melyet cserélhet vagy órát pótolhat. Évek során alakult ki a többszintű művészeti képzési struktúra és az ehhez kapcsolódó közel ötven művészből álló tanári kar.

A már részletezett szabadiskola mellett a Budaiban működik alapfokú művészeti oktatás – már hat éves kortól. Később, kistini korban találkoznak a gyerekek a reneszánsz nagy felfedezésével: a perspektívával. A kizárólag élő ember, vagy beállított tárgyak mint modell festése, vagy rajzi leképezése során csiszolódik ki az arány, a forma, és a színérzék. Képek másolása nem alkalmas a mélység, tehát a 3. dimenzió önálló kialakítására, mert a rövidülések figyelembevétele autonóm munka, tanulás része kell hogy legyen. A mások által kialakított kompozíció, stílus szintúgy nem alkalmas a saját személyiségből származtatható megoldások létrehozására. A rajzi alapozás ezért szükséges mindenki, és minden vizuális műfaj számára, melyre bátran lehet építeni a továbbiakat.

A Budai további lehetőségeiként az érettségire épülő szakmai képzésre jelentkezők 4 szak közül választhatnak: ötvös, és a 2 éves tanulmányokra épülő aranyművesség, festő, média-fotográfia, és a már régóta keresett és divatos terület a fiatalok között – a tervezőgrafika. A szakgimnázium nappali, esti, és hétvégenként felnőttképzési lehetőséget kínál, így vidékről, vagy munka mellett is lehetőség van tanulni, és a második év végén szakmai vizsgát tenni. A Budaiban megkapott tudás alkalmas a továbbtanulásra művészeti egyetemeken, – itthon vagy külföldön, illetve az esztétikai és technikai felkészítés eredményeképpen az önálló, már professzionális műtermi munka elkezdéséhez is.

Emellett a tehetséggondozás, a művészetek iránti fogékony, értő közönség kinevelése – mint közművelődési szerepvállalás –  is fontos része a Budai munkájának. Ennek része a folyamatos kiállítások szervezése, pályázatok bonyolítása, minden oktatási és korosztályi szinten.

Kisképző Üvegszak vizsgakiállítás

„Benyitottam a terembe, szokatlan csend volt, azt hittem nem lesz ott senki. Hangtalanul ültek a diákok az asztalnál és a restaurátori feladatukon dolgoztak. Régi festett üveget kellett schwarzlot festéssel másolni.” Haba Erika és Bihari Kristóf üvegművészekkel, művésztanárokkal találkozom. A Képző- és Iparművészeti Szakgimnázium üvegszakos diákjainak évzáró kiállítása kicsit olyan, mint a lakmuszpapír, vizuális indikátor, mely jelzi milyen tartományba helyezhető a következő üvegtervező-, restaurátor és üvegművészgeneráció tudása, szorgalma és elköteleződése.

Az intézménybe való bekerülés alapfeltétele a jó rajztudás, mert a művészpályára felkészülés egyik fontos eleme a vizuális kifejező készség, minden megkezdett mozdulatot megelőz egy vázlatkészítés. Az első évfolyamon az alapvető megmunkálási technikákat gyakorolják, de a tizediktől már bekerülnek a mélyvízbe.

A formakészítés, üvegfúvás, vágás, csiszolás, Tiffany technika, ólmozás, öntészet a mindennapi tananyag része, téma pedig akad bőven. 

A legkitartóbbak érettségi után maradnak még egy évet, ami után letehetik a szakvizsgát.

Az anyag szeretete, a „nem dobunk ki semmit, mindennek meg kell találni a helyét” belső indíttatásra támadt az a kreatív ötlete, hogy madarakat készítsen a gyárban keletkezett üvegtöredékekből. Először csak ő szedegetett össze érdekes darabokat, később már a munkások gyűjtötték neki az anyagot, amit a műszak után megcsiszolt és összeragasztott. A siker nem maradt el, a Szurek Ágnes vezette Üvegpiramis galéria egyik legtöbbet eladott sorozata volt.

A Salgótarjáni Öblösüveggyár tanulmányi ösztöndíjasaként formatervezői ambíciókkal kezdte meg tanulmányait az Iparművészeti Főiskolán. A gyár a hetvenes-nyolcvanas években a magyar szocialista üvegipar zászlóshajójaként működött. Formatervezőként kilenc aktív év nagy felelősséggel járt, mert az automata gépsoron műszakonként húszezer pohár, kehely készült. A gyár komoly megrendeléseket teljesített a kézi fúvó üzemben is, ahonnan a világ minden tájára exportálták a termékeket.

A Gyártmányfejlesztési Osztályon az éppen aktuális „nyugati” divathoz alkalmazkodva tervezték a gépi gyártásra kerülő termékeket. A műszaki rajzok szabványok és a technológia figyelembe véve alakultak. Ez kissé távol állt a csapongó, korlátokat nehezen viselő művészi habitustól. “Megbűvölve álltam az automata gépek mellett működés közben, és csodálkoztam, hogy életre kelnek az általam rajzolt formák, körzővel húzott ívek. Sok vendéglátóhelyre szállítottak belőlük, amire büszke voltam. Nagyon szerettem a munkámat, és remek munkatársaim voltak.”

Ritka pillanatnak számított, ha egy tervező kitüntetésképpen lehetőséget kapott saját, autonóm elképzeléseinek megvalósítására. A napi rutinból csak ritkán adódtak alkalmak a művészi ambíciók kibontakoztatására. A De Forma szimpóziumon, a Terített asztal pályázatra, a Szilikátipari Kutató Intézet üvegműhelyében készült tárgyakhoz most is nosztalgia fűzi.

„Még a Főiskolán tanárom, Bohus Zoltán mutatott nekem az Iparművészeti Múzeumban egy tárgyat a svéd Orrefors üveggyártól. Graál technikával készült, amit addig nem ismertem. A két réteg között halakat ábrázoló festés volt. Annyit festett üvegre, kezdjen vele valamit! – mondta. Sok kísérletezéssel és a tanárúrral együtt gondolkodva, saját kezűleg készült matricapapírjaimmal készültek a graál üvegeim. A diplomamunkám egy része is ez volt. Később is készítettem néha így tárgyakat.

A gyárat elhagyva Budapesten tanítással folytatódott az élet a Jaschik Álmos Szakgimnáziumban, ahol beindították az Üvegfestő és Ólomüvegező szakot. Az ötven éve nem tanított szakma felélesztése egy egészen más terület, megismerni és úgy átadni a diákoknak húsz éven keresztül, hogy azok nem is akarják, sokszor járt elkeseredéssel. Az emlékek persze megszépültek már, mert sokat tanultam“ 

Már gyerekkoromban is túl aktív voltam, mindennek meg akarom találni a helyét. Bármilyen anyagot találok, lehet belőle valami vicceset, szépet, feleslegeset, hasznosat készíteni. Ha festék, akkor azt ki kell festeni az utolsó cseppig. Fárasztó, de szórakoztató. “Az ember csak akkor játszik, amikor a szó teljes értelmében ember, s csak akkor egészen ember, ha játszik “ Schiller

Németh Hajnal Aurora

Visszatért a tél, zuhog az eső, jól esik belépni a színpompás miliőbe. Sok év ismeretség után is meglepődöm, hogy még a műhelyében is színben és részleteiben tökéletes hagyományos népi outfitben nyit ajtót. „Igen, itthon is népviseletbe öltözöm, mert így autentikus.”- reagál vidáman. A gazdag ruhatár és kiegészítők sokaságát elnézve, nehezen lenne elképzelhető két olyan nap, amikor ugyanúgy tudna felöltözni. „A múlt öröksége és a népi kultúra megőrzése a mi dolgunk, helyettünk nem teszi meg senki. Nem mindenkinek tetszik, valakit irritál. Nem is tudom, hogyan tudnak emberek energiát eltékozolni a rosszindulatra, amikor a világon soha nem volt annyi dolog, amit szeretni lehet.”

„Pontosan emlékszem: hét éves voltam, amikor a szüleim elvittek a Pécsi Vásárba. Ott láttam meg egy narancs színű aranyhímzéses mellényt. Polgári viselet része lehetett, nekem maga volt a csoda az a kis ruhadarab és megvásárolták nekem. Valamit megéreztem akkor és onnantól fontossá vált, hogy az öltözködésemben mindig legyen rajtam egy régi, eredeti darab.” Az iskolás évek alatt a népitánc az élete része volt, megismerte a különböző tájegységek viseleteit, így lett a népi kultúra ápolása fontos számára.

A számos iskolai kézműves szakkörön inspirálódva a MOME üvegtervező szakára jelentkezett és a diplomaszerzés után munkában gazdag éveket töltött az üveges szakmában, mint restaurátor, ólomüveg festő. Önálló kiállításain pedig üvegszobrokkal és installációkkal jelentkezett.

Színházi kosztümök tervezésével kezdődött az a korszak, ami az Aurora FolkGlamour márka megalkotásában teljesedett ki, melynek alapgondolata a családi örökségek átmentése, régi hímzések, tárgyak felkutatása és új funkciókba helyezése. Ez folyamatos önképzéssel jár, a szimbólumrendszerek tanulmányozásához könyvtárnyi anyagot gyűjtött össze.

Így derült fény a világhírű és hungarikumként bejegyezett matyó viselet történetére. Családok adósodtak el, mert egy életen át spóroltak egy ragyogó, csillogó fémszövéses paszománnyal gazdagon kivarrt ünnepi viseletre, melyen szinte alig maradt hely a cifra himzésnek. Megelégelték Mezőkövesd előljárói a pap és a bíró, máglyát rakattak a főtéren a díszes ruhákból és elégették őket. Ezzel megtiltották, hogy a családok túlköltekezzenek és így szorították vissza az éhezést. Ez a kabátka véletlenül maradt meg.

Alkotótársakkal dolgozom együtt, egy vállalkozást működtetek. Hosszútávra tervezek, ahol a mindennapok része az alkotáson kívül a marketing, reklám, márkaépítés, média megjelenések, workshopok, kapcsolatépítés. Múltunk tárgyi és a hozzákapcsolódó emlékezet megtartása, hagyományaink továbbéltetése nem esztétikai kérdés, hanem szellemiség.

A magyar üvegművészet kapcsán nem beszélni róla olyan, mintha egy regényből kitépnénk azokat a lapokat, ahol az író az egyik főhőst mutatja be. 2014-ben jártam Bárdudvarnokon a Nemzetközi Üvegművészeti Alkotótelepen és találkoztam először az ott készült tárgyaival. A személyes találkozást lekéstem, mert előző évben vesztette el a 20. századi magyar üvegművészet egyik legmeghatározóbb alakját, a mestert és egyetemi tanárt, aki az ősi hagyományos fúvástechnikát akadémiai szintre emelte Magyarországon. (portréfotó: Huschit János)

A tök forma egy véletlen mozdulat adta formából kipattant ötletből majd számtalan szójátékból fejlődött, alakult. Minden darabja önálló karakter, melyből egy egész gyűjteményre való készült.

Az Üveg Nemzetközi Éve 2022 alkalmából szervezett „Hódolat az üvegnek” című kiállítás miatt kerestem fel özvegyét Vaszil Gabriellát. Néhány jellegzetes tárgyat kértem tőle. A történelmi környezetben megrendezett, a magyar üveg ötszázéves múltjának bemutatásából, a „melegüveg” magyarországi hagyományainak kutatásában és feltámasztásában kiemelkedő szerepe miatt kihagyhatatlan.

A látogatáson cserben hagyott a kamerám, ezért lassan két éve halasztom az írást, de a napokban olyan hír érkezett, miszerint a „kézműves üvegkészítés tudása, mesterségbeli technikája és képességei” című örökségelem felkerült az Unesco emberiség szellemi kultúrális örökségének listájára, ezért úgy döntöttem összeszedem amit tudok és közre adom.

Kezdetben üvegtechnikai eljárással magraforgatott, különböző felületkezeléssel színezett, ezüsttel redulákált és mintázott üveggyöngyökkel kápráztatta el környezetét. Az ősi kultúrákat megidéző gyöngysorok még ma is eleganciát és kiváltságot sugallnak.

Balogh Eleonóra üvegművész tárlatvezetést tart a GlasSpring kortárs üvegművészeti kiállításon (2019)

Az Iparművészeti Főiskolán mestere Z.Gács György, aki elindította az üvegszakot, megfogadtatta vele, hogy tanárként kijárja, hogy az Iparművészeti Múzeum Kinizsi utcai részlegében állítsanak fel egy hutát és az üvegfúvás mestersége kerüljön be a tananyagba. Ezzel lehetővé vált a hallgatók számára az ősi technológiák felelevenítése, újak kiművelése, az anyagösszetételek kutatása. Maga is tanítva tanult. „Médiumként kimeríthetetlenül sokoldalú, elvont, „transcendens” közlések hordozására alkalmas. Melegen, mint a szappanbuborék fújható. Szenvedés és szenvedély az üveg.” Akinek nincsenek problémái az üvegben, az ne akarjon diplomázni – emlékeznek vissza a dörgedelemre hallgatói. Nem elégedett meg a szaktárgyak ismeretével. Nagy műveltséggel rendelkezett, az olvasottságot megkövetelte. Szigorúan és kérlelhetetlenül.

Levélnehezék – tárgyhaiku Hull a hó, fű közé csend szorul.

Kulturális örökségként szinte kötelező érvényűnek tekintette feledésbe merült üvegkészítési technológiák előhívását, Pantocsek Leo Valentin nyomdokain járva tudós barátainak bevonásával elkötelezetten kutatta az irizált üveg fortélyát, mellyel képes volt megragadni és rögzíteni a pillanatnyi szappanbuborék színpompáját és az égbolton megjelenő szivárvány csodáját az üveg felületén. Később saját maga készítette vegyületkeverékekkel lüszterezte, szinezte az üveget ezüstös, aranyló, rezes árnyalatokban.

A fúvások szünetében a mestereknél szokás volt ügyességüket bizonyítandó szenteltvíztartókat készíteni saját célra, melyeket később ajándékba adtak, amit féltett kincsként becsültek. Aki figyelmes ilyenkor, sok fogást ellesve inspriálódhatott.

Kék lámpa címe: Valamennyi erőszakos remény emlékére (1996)

A „Lázulások” –Válogatott üvegeim-szövegeim (2004) címmel megjelent könyvéből számos gondolatot átvettem ebbe a bejegyzésbe. Az ott megjelent mottó: „Csak a rossz üveg törik el, a jóra vigyáznak.” reményt ad arra, hogy e sokoldalú művész, akinek munkássága átívelt korokon, de karakteresen tükrözi saját egyéniségét is, örökké tárgykultúránk nem elfeledett(!) meghatározó része lesz.

A tegzeske lárvája lakócsövet épít magának úgy, hogy az ajakmirigyeinek váladékából hálót készít és beledolgozza a körülötte található szerves és szervetlen törmelékeket. „Doktori disszertációmban a természeti, növényi, állati, emberi építményekkel foglalkoztam és ezekhez készítettem maketteket. A tegzeske tanulmányozása irányította a figyelmemet a szerves és szervetlen anyagokkal való kísérletezésre és az első fa-kerámia-kompozit-üvegtárgy eredetileg a Fővárosi  Állat- és Növénykert kültéri faltervének makettje volt.

Ezekben csak később fedeztem fel azokat a repetitív motívumokat, amik a zongora billentyűjére is emlékeztetnek. Felidézi gyerekkoromat, apukámat aki zongorázott, nagyapámat, aki ezermester volt, és fát is faragott, bár üvegszakon végeztem a fát is szeretem.”

„Az első tiszta lány osztály volt a mienk, ami szokatlan volt addig a Kisképző üvegszakán. A kor legkíválóbb művészei és szaktanárai tanítottak, akiktől nemcsak a szaktechnológiai ismereteket sajátíthattuk el, de megmutatták milyen a „szép” rajzolás, ahogy a munkánkat tálalni illik, hogyan adjunk elő, milyen összeállításban építsük fel a prezentációt.

Alázatra neveltek bennünket és fájdalmas volt, amikor azzal szembesültem, hogy a lelkesen készített sok rajz első tíz darabja kuka, vagy egy családi tragédia sem ok arra, hogy kesztyűs kézzel bánjanak velünk. Élvezettel hallgattam a művészettörténeti órákat és most is büszke vagyok a rajzversenyeken elért díjaimra.

A mesterdiplomát követően belsőépítészeti munkákon dolgoztam és akkor készült a japán sorozatom. Az érdeklődésem a japán kultúra iránt már kislány koromban kialakult, amikor a nagyszüleimnél tanyán betegen lapozgattam a Kincses kalendáriumokat egy nagy faládában kutatva és nézegettem a Japánról és Egyiptomról közölt képeket.

A mostani sorozataimhoz használt már élettelen, kiszáradt faágakat megmentem az enyészettől, a tűztől, a trópusok viharaitól. Nem csak én gyűjtöm, de kapom is, mint a vasfát. Egy természetadta gyönyörű formavilággal foglalkozom. Szeretem, ütköztetni az anyagokat.

Tűzben keletkezett anyagokkal párosítom, mint az újrahasznosított kerámia, porcelán, üveg, vagy a fém. Az üveg a fénnyel él és ezekben a szobrokban az üveg a főszereplő, mégha szokatlan formában találkozunk is vele.

Böjtös Kinga, a „Vizitkártya” rovat szerzője már sokunknak vitte a jó hírét. Egy műteremlátogatás alkalmából valaki említette a blogját. Rákerestem, élvezetes nyelven írt történetek művészekről, otthonaikról, szép lakásfotókkal. Szorgalmas szerző, nagy az olvasottsága. Kiváncsivá tett, de nem kerestem a kapcsolatot. Nem emlékszem hol futottunk össze először, de rögtön megértettük egymást. Ugyanolyan „önjáró” mint én, természetes a stílusa, semmi finomkodás vagy fennkölt küldetéstudat. Engem a művészeknél tett látogatás során szerzett tudás- és élményátadás-kényszere hajtott az elején, amikor létre jött a Műtermek.com. Őszintén szólva nem kis dolog ismeretlenként betoppanni egy ember házába, ráadásul fotókat és beszámolót írni a nyilvánosságnak. Íme tőlünk egy rendhagyó beszélgetés Kingával közelgő, első kiállítása kapcsán.

A Kiskép Galéria működése elképzelhetetlen lenne már a weboldal nélkül. Amikor kezdtük, még alig voltak művészettel foglalkozó bloggerek, akik az akkori szokás szerint inkognitóban jegyezték az oldalt. Mi is. Neked ezekről az úttörő évekről és a mai helyzetről folyamatosan van tapasztalatod.

A vizitkártya blog – amit az azonos című, 2006-óta futó rovatomról neveztem el – valójában az eddig megjelent magazinos cikkeim archiválására és az írások háttér-információinak közlésére szolgál, a hozzá kapcsolódó facebookos szerzői oldalammal. Mivel egyrészt az újságoknál nincs kapacitás a lapszámok archiválására, másrészt sok olvasó lapozná fel az elmulasztott lapszámokat, ezért 2010 nyarán nyitottam egy saját „online raktárt”, a blogspoton és az issuu-n: www.vizitkartya.blogspot.com , www.issuu.com/vizitkartya Mára a közösségi oldalak térhódításával már a blog is csak egy másodlagos felületté vált, illetve a face- és insta oldal jelenti a blogos tartalmak „szócsövét”. De én ezt az egész hírgyártást nem veszem túl komolyan, vagyis nem pörgök rá a folyamatos tartalomra, a blog is a régi. Amikor igazán van mondanivalóm, vagy megjelenik egy írásom, akkor posztolok. A blogon többféle magazinban megjelent cikkeimet találni, mert a 16 év során megtartottam „független szerzői” szabadságom, ami azt jelenti, hogy arról írok, ami-aki megtetszik nekem, illetve amiről úgy látom, hogy másokat is érdekelhet.

Mi műtermeket látogatunk, Te művészek otthonait és egészen más okból.

Ez nálam zsigeri, ösztönös vonzalom. Művészekkel teli családból származom, születésem óta kreatív emberek vesznek körül és a felmenőim folyamatos alkotásban égtek. A családi albumból hoztam is válaszként pár régi fotót: egyiken még dédapám szobrászművész testvérének munkái és műterme látható, ő Stróbl Alajos tanítványaként alkotott.

Szoros kapcsolatom volt Szittya Horváth Éva porcelánművész keresztmamámmal, aki komoly életművet hagyott a herendi gyárban, ahova engem is bevitt a nála töltött vakációk során. Nem voltam nagyobb, mint a kínai padlóvázák, amikor kézzel festett tányérjaimat kiégették a hatalmas kemencékben. Ezért nem mulasztottam el, hogy egyik vizitkártya cikkemben meg ne emlékezzek az „Én Herendimről”. De szűnni nem akaró érdeklődésemet alaposan megágyazta a polihisztor-dalszerző dédapám, akinek életéről nemrég kötet készült, vagy a feltaláló apukám, aki élete végéig a szabadalmain dolgozott, mint textil hatású tapéták, speciális burkolatok, balettpadlók, stb. Kiváló ízlésű, művészvénájú anyukám most, nyolcvanon túl is bármikor kapható egy kulturális kalandozásra, vagy épp egy komplett lakásátalakításra. Azt hiszem, ezért vonzanak az alkotók, az ő környezetük és motivációjuk. Hogy mindez hogyan került a lakberendezési magazinokba, az a véletlen műve…mert cikkeim inkább élettörténetek, otthonsztorik, mint lakásbemutatók. 

A műtermek.com indulásakor egy ismeretlen világba csöppentünk. Tíz év alatt sokat tanultunk. A galéria működtetése pedig megváltoztatta a fókuszt. Szakíróként Te másképp válogatod meg az interjú alanyaidat és pontos rálátásod van a média piacra, a szerkesztőségek működésére.

Kissé közhelyszerűnek tűnik, de azokkal interjúzok, akiknek érdekel a karaktere, a munkája, az otthona, azzal előbb-utóbb összefúj a szél és megismerkedünk. Ezekről, a gyakran barátságba torkolló találkozásokról gondolom úgy, hogy azt csinálom, ami a legjobban érdekel, vagyis munka terén a helyemen vagyok. Az anyagaim publikálása ennél jóval összetettebb feladat és komoly logisztika a szerkesztőségekhez való alkalmazkodás. Nekem jó iskola volt, hogy még időben „elcsíptem” azt a nagy generációt – irodalmár szerkesztőt, neves fotós laptulajdonost, művészettörténész olvasószerkesztőt – akiktől rengeteget lehetett tanulni, ha csendben melléjük telepedett az ember és figyelte őket, megfogadva tanácsaikat.

Jelenleg sem maradnak fiókban az anyagaim, de a mostani médiát inkább az aktuális trendek érdeklik és a lapok szorosan üzleti, hirdetői szempontok szerint alakítják a tartalmat. A lakások többsége nem a természetes hangulatában jelenik meg, pedig az olvasók nagy részét épp ez érdekelné. Emlékszem, a régi legendás Lakáskultúrában hosszú évekig futott egy „szabálytalan otthonok, szabad szellemben” c.  rovat, ahova sokat írtam és melynek miliőjét azóta sem látom a lapokban. Nagykanállal ették az olvasók a bohém, merész kecókat, a lakók történeteit. Ezért a vizitkártya rovatom is hasonló, alternatív tartalommal született meg ugyanitt és maradt fent a népes olvasótábor érdeklődése miatt máig!

A Lakáskultúrából nyolc év után abba a SzépLak magazinba költözött évekre, ahol saját lakásaim jelentek meg még a kilencvenes években. Jelenleg pedig a rovatom online formában és ingyenesen olvasható az Alkotó Energia www.alkotoenergia.hu magazinban. E mellett az „A Mi Otthonunk” print-magazin „inspiráló otthonok” rovatában jelennek meg lakásbemutató cikkeim, de kerti sztorikat és vidéki élettörténeteket is publikálok online, a Vidéki Élet és az Édenkert portálokra.

Az olvasási szokások nagyon gyorsan változnak.

A médiában a szövegolvasás helyett a képek dominálnak, sőt ma már a mozgó képek, a filmek, live-ok. Amelyik cikket nem kíséri kifejező kép, azt nagy eséllyel átlapozzák, példa erre az instagram, ahol a vizitkártya oldal is a képekkel, sztorikkal kommunikál, ha ráérek posztolni. Filmes szakon diplomázott huszonéves gyerekeimen tapasztalom a világ változását és én is igyekszem a fiatalokról/hoz szólni. 

Képeimből, szövegeimből szubjektíven ”mixelem a tartalmat”, (mint ahogy inspirálóm Todd Shelby: www.theshelby.com )  ami aztán komplexen hat az olvasókra…innen az „enteriőr-Dj.” titulus is. Mivel a cikkeim eleve képközpontúak, nincs ellenemre ez a trend, de a témához kapcsolódó szöveget szükségesnek tartom. Tehát nekem is szaporodnak az online magazinos megjelenéseim, amiknek összeállítása lényegesen egyszerűbb, valamint olvasószáma nagyobb és jobban lemérhetőbb, mint a nyomtatott anyagoké. Bevallom, az a tempó is tetszik, ahogy egy aktuális kulturális hírem, vagy programajánlóm „azon frissiben” eljut az adott közönséghez, például az Artnews.hu portálon, ahol Pr-cikkeket és szubjektív kulturális kalandozásokat írok. Ha arra gondolok, hogy legelső cikkem 1999-ben írtam és még mindig nem találtam jobb elfoglaltságot, akkor ez a változatosság fiatalon tart és akár egy életre is szólhat…

Biztosan találkoztál már a szóval „izlésnevelés”. Nekem ez megfejthetetlen. Ki mondja meg mi a „jó izlés”?

Egykori rajztanárként néha még elkap a vizuális nevelés szándéka, mint küldetéstudat. Ugyanakkor,  szerintem a jó ízlést és mértéktartást csak szelíd módszerekkel, pozitív példákkal lehet alakítani.

 Gyakran írok „szépen élő” emberekről, akik harmóniában vannak saját környezetükkel és a trendektől függetlenül alakítják ki önazonos otthonaikat. Magam is meglepődöm, hogy ezek a pozitív példák mennyire „betalálnak” az erre fogékony olvasóknál, inspirálva őket saját lakberendezéseikben. Ezekért a visszajelzésekért is érdemes publikálni…

Mivel nálam az írást a kezdetektől kísérték egyéb, kreatív tevékenységek – térrendezés, látványtervezés, alkalmazott grafika – most is vállalok kreatív munkát olyan kisvállalkozásoknak, iparművészeknek, kézműveseknek, akiknek se idejük, se energiájuk nincs a márkaépítésre. Ilyenkor a promóciós cikkek, blogposztok írásán át a fotózásig, a céges magazin szerkesztésén át a kampányokig terjed a feladatom. Nagyon élvezem e változatos kihívásokat, amiben szintén jelen van intenzíven az ízlésnevelés. 

Itt volt a járvány, válságok sorát éljük. Új szokásokat vettünk fel. Folyamatos újratervezésben él a világ.

A jövő olyan kiszámíthatatlan, hogy némileg leszoktam a tervezésről. Egyenlőre azt tapasztalom, hogy lett egy közös témánk: ki hogy bírja és mit csinál ebben a kifordult helyzetben. Engem is érdekelt, hogy mi a túlélési stratégiája a képzőművész, lakberendező, illusztrátor és galerista barátaimnak – így egy online cikksorozat is született belőle az egy.hu portálon, melyben Téged is kérdeztelek.  Az olvasói visszajelzések alapján sokunknak adtak erőt a válaszokban rejlő üzenetek: kitartásról, kreatív válságkezelésről és optimizmusról. Remélem, hogy ez az egymásra figyelés velünk marad, ahogy az önkéntes segítségnyújtás, melyben mostanában magam is tevékenykedem a mellrákból való meggyógyulásom kapcsán…

November végén nyílik első kiállításod, amihez szívből gratulálunk.

Alaposan kizökkentett a szerzői magány komfortzónájából, hogy Pintér Sonja művészeti kurátor felkért a kiállításra, mely eleinte egy kósza ötletnek tűnt. Majd pályáztunk és elnyertem az NKA (Nemzeti Kulturális Alap) megtisztelő támogatását, így elkezdtem a tervezést. Nem volt egyszerű feladat a 16 év anyagából, a sok száz publikációm közül kiválasztani néhányat, akik a printelt molinókon szerepelnek az Újbuda Galéria falain. A november 24-i megnyitón számítok kedves riporthőseimre, akikkel tervezünk majd beszélgetős tárlatvezetéseket is. Jó hír, hogy az „Alternatívák az életre” című tárlat egészen 2023. január 22-ig látható majd, sőt nyáron elindul második otthonom, a Balaton partjára is…

Báthory Júlia a 20. század egyik legprominensebb, nemzetközi hírű alkotója paraszt Versaillesnak hívta a dömsödi portát. Itt, a minden négyzetmiliméteren ápolt kerttel, rózsákkal körülvett, gondosan megépített nádfedeles házakban rejtőzött el az első magyar női üvegművész fogadott fia Szilágyi András és Kovács Júlia üvegművészek és András fiuk, aki művészettörténész. Ha az üvegművészet szellemiségét szeretnénk alaposabban megérteni, akkor ők kihagyhatatlanok a történetből.

Báthory Júlia végigélt egy egész évszázadot (1901-2000), munkásságát elismerték Munkácsy- és Magyar Örökség díjjal, oklevelekkel díjazták Münchenben, Strassburgban, az 1937-es párizsi, a 39-es New yorki és az 58-as brüsszeli világkiállításokon. Számos újítást vezetett be, amikor az ipari technológiákat a kézművesség, a „craft” méreteire tette alkalmassá. A korabeli kritikák úgy fogalmaztak róla, titkokat alkotott üvegben.

A meglepetések mestere, igazi egyéniség volt. Ugyanakkor perfekcionista. Számára az üveg szent anyagnak számított. Olyan megszemélyesített kapcsolatot képzeljünk el, ahol alkotó és alkotása, és maga az alkotás folyamata is organikus egységben olvad össze. Mindent ő készített, mert azt vallotta, hogy csakis az aktív alkotás közben kialakuló ZEN állapot hoz létre eredeti művet.

Talán ez az elhivatottság motiválta arra, hogy felfedezéseit és a hozzávezető utat tananyagba foglalja és tudását átadja az őt követő generációknak. Ötven éves elmúlt, amikor az egyetemi szintű programot „középiskolai fokon” a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban, a Kisképzőben vezették be, ahol a mai napig nem csak a mesterséget oktatják, hanem a szemléletet is. A legnagyobb külföldi szakegyetemek professzorainak a neve mellett emlegetik.

Szilágyi Andrást kilenc évesen fogadta örökbe Báthory Júlia. Kétsége nem volt afelől, hogy az életét az üveggel köti össze. A „Mama” és fia, Mester és tanítványa kapcsolatáról annyit biztosan tudunk, hogy köztük nem voltak féltve őrzött titkos receptek, az ifjú pedig tovább fejlesztette a kinccsé tevés gyakorlatát és egészen más utakon járt. A szakma szeretete vitte, üveggyári tervezőként, majd művészeti vezetőként dolgozott, számos építészeti munka fűződik a nevéhez.

Feleségét Kovács Júlia Ferenczy Noémi-díjas üvegtervező iparművészt sajnos már nem ismerhettem meg személyesen, de közel ötven éves művészi pályafutásának tárgyi emlékei sokat elárulnak szenvedélyesen kísérletező személyéről. Különböző anyagtársításokkal foglalkozott, az üveget samottal és fémekkel is kombinálta, ezzel különleges hatású, álomszerű világot teremtett. Nyughatatlan természete közel múltban bekövetkezett haláláig folytonos alkotásra ösztönözte.

A Kiskép Galéria következő kiállításához hármójuk életművéből válogattunk, melyhez Szilágyi András beavat bennünket a magyar dizájn- és művészettörténet egyik legizgalmasabb, még nem teljesen feltárt időszakába és általa autentikus forrásból merítve betekinthetünk egy több generációs művészcsalád mindennapjaiba is.

A CAFé Budapest alkalmából, Lapidárium címmel rendezett kiállításon a „Volitantes” sorozatának ide készült darabjait mutattuk be. A kifejezés a nap felé nézve a szemben visszamaradt sejtmaradványok szemfenékre vetett árnyékát jelenti. „Témáimat a környzetünkből veszem, mint például a szemünk által megfigyelt optikai jelenség vagy az állatok és növények. A szobraim fontos eleme a fény és az árnyék, mely minden esetben irányított ezért a szobor szerves részét alkotják.” A vakítóan fehér carrarai és ruskicai márványból faragott kisplasztikák sikert arattak és gazdára leltek.

Ezt követően még négy évet kellett várnunk, hogy eljussunk a Hantházi vasútállomásra. Ceglédről 1911-től járt Hantháza végállomásig a vonat, összekötve a várost a 19. század végén telepített szőlőbirtokokkal. Az utolsó szerelvény 1978. február 28-án este 8-kor hagyta el az állomást.

„Amikor de költöztünk fontos szempont volt, hogy az állomás épületének modernizálása mellett, külső formai jellegét is visszaállítsuk. Ideális helyet taáltunk az alkotómunkához és a családunknak is – itt nem zavarunk senkit.

„A szombathelyi Művészeti Szakközépiskola és Gimnázium díszítőszobrász osztályából rögtön felvettek a Képzőművészeti Egyetemre.

„Főként kővel és fával dolgozom. Szobraimat egyetlen darabból ragasztás és csapolás nélkül.  Jó minőségű köveket beszerezni. Emberes munka az autóról levenni, mire elkészül a szobor már egyedül is fel tudom emelni. Akár félkézzel. Márvánnyal dolgozni nagy alázatot és odafigyelést igényel. Könnyen reped és javíthatatlan.

A megfoghatatlan tömegekkel való játék izgat. A rajzi alapokon nyugvó formákat a folytonosság, az önmagukba való visszatérés jellemzi. Jelenleg olyan individuális, szubjektív jelképrendszerek alkotása foglalkoztat, melyek különböző, de objektív jelentéssel bírnak.

Munkáim azon ősképek segítségével jönnek létre, melyek a legkorábbi barlangrajzoktól a ma használatos emojik-ig kollektív tudatunkban élnek.

„Március 15-e volt. Pontosan emlékszem. Este 7-kor sétáltam egy barátnőmmel, amikor megcsörrent a telefon. Nem ismertem a számot, de egyessel kezdődött, gondoltam egy budapesti szám. Angolul szóltak bele. Szerencsére a barátnőm tudott angolul és átadtam neki, ő tolmácsolt köztünk. Kiderült Amerikából hívtak a Pichuck Glass Schoolból, a világ legnagyobb üvegművészeti központjából. „Mond meg neki, hogy megyek, a konyhai munka is megfelel.” Pilchuck egy olyan különleges hely, ahol még a sofőr is üvegművész. Csiszoló asszisztensnek jelentkeztem, mert abban az időben homokfújt tálakat készítettünk az Ajkai Üveggyárban. 2011-től hét alkalommal voltam Amerikában, az utolsó évben már tanítani mentem. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy az iskola fizette a repülőjegyemet.

Pilchuck egészen más világ. Itthon a tanítványok nem ültek a tanár mellé a menzán, a távolságtartástól  lassan beléjük költözött a szorongás, ott pedig bárki mellé letottyanhattak, lehetett világhírű művész: „How are you?” és már beszélgettek is. Amikor először megérkezett nem tudott angolul, felnőtt fejjel kezdte el tanulni a nyelvet. A kurzus végén már előadást tartott, igaz, csak tőmondatokban, de bevállalta a helyzetgyakorlat kedvéért, érezze milyen kiállni emberek elé.

Ott alakult ki az a felfogása, hogy az alkotás önmagában is érvényes. Ismert, hogy a művek fogadtatása nagyon éltérő. Lehet mondani véleményt róla, de jogosultságát megkérdőjelezni senkinek nincs joga. Csak pár tárgyat hozott haza onnan. Amikor kiállította azt mondták róluk, olyan „kelet-európai” azaz lecsiszolt, egyszerű.

Sokáig nem volt műterme és most ennek is nagyon örül. Egyetemi légkör veszi körül, sok fiatal alkotó, mégha az utcára nyíló pince hátsó részében nem is ideálisak a körülmények. Gyerekkorában szeretett agyagozni, aztán Kaposváron üveggel foglalkozott. Annyira egyszerűnek tűnt akkor milyen lesz az élete. Csinál tárgyakat, megveszik és ennyi. Amikor Ajkán dolgozott a tálain elvont történeteket jelenített meg.

Jelenleg a Tranfuse 02 sorozatával foglalkozik. Egy bő évtized eltelt a diploma munkája óta, hogy újra szobrokat készítsen. Akkor fémrácsra esztergált gömbölyded lencséket applikált huta üvegből. A különféle megmunkálásnak köszönhetően létrehozott egy fényjátékot. Van, amikor az ember annyira elnyomja magában, mi történt, hogy mikor felépítette első beton és üveg kompozícióját, maga is meglepődött, hogy ennyi kihagyott idő után is milyen mélyen dolgozott benne a fény kivetítésnek gondolata.

Csurgai Ferenc szobrász beton workshopján tanult meg egy új technológiát. Szigorú receptúra szerint elkészített hiperérzékeny anyaggal dolgozik. A beton és üveg anyagukban testvérek, minőségükben azonban mindkettő más tulajdonságokkal rendelkezik. A rideg betonba ágyazva az üveglencsék légies, spirituális hatást keltenek. A formákat és az illesztéseket már biztonsággal kezeli, a következő lépésben a szinek használatával az érzelmekre akar hatni.

Mondhatnánk, a szerencsével kezdődött. A Retek u. 5-ben Z.Gács Györggyel lakott nyaranta egy gangon. A szomszéd „tanár bácsi” bíztatta a lelkesen rajzolgató kislányt, hogy ne hagyja abba, mert jól csinálja. Ő pedig folytatta és sikeres felvételit tett a Művészeti Gimnázium festő tagozatára 1950-ben. Három évre rá Báthory Júlia tanítványa lett, aki megalapította az üvegszakot miután visszatért Párizsból. Nekik, egy bátor és világhírű üvegművész elszántságának és egy modern gondolkodású festőtanár elhivatottságának köszönhető, hogy a magyar üvegművészet egy olyan korban tudott megújulni, amikor az ország fizikálisan, szellemileg és politikailag is romokban hevert. Párizs, München és Dessau művészkolóniáinak kisérletező, újító és szabad szellemét sikerült máig meghatározó és szinte egyedülálló módon megvalósítani a „Kisképzőben”. Vendéglátóm története, életfelfogása és művészete tűpontosan bemutatja mit is jelent ez.

„Kitanultam a szakmát ’ától cettig’, az asztali készlet tervezéstől, a csiszoláson, a színes hutaüvegek és festett templomüvegek kivitelezéséig, hogy bárhol önállóan tudjak dolgozni. Arra is felkészítettek, hogy szériagyártásra alkalmas terveket nagy pontossággal meg tudjak rajzolni. A Salgótartjáni Üveggyárban voltam gyakorlaton, ahol kristály alapanyagú üvegtárgyakat is gyártottak. Itt ismertem meg a gyártás technológiáját. A fiatalok rendelkezésére állt egy tanulókemence, hogy kitapasztaljuk a fortélyokat. Tudnom kellett, a mesternek hogyan mozog munka közben a keze. Én, a tervező mondtam meg, hogyan készítsék el a tárgyakat.”

Útmutatást kapott, hogy invenciózus és napra kész legyen az új technikák és anyagok ismeretében, a megjelenő új technológiákhoz és anyagokhoz a művészi megújítás habitusával álljon hozzá. Alázattal bánjon velük. Példát kapott, hogy dokumenálja és szabadalmaztassa találmányait, mert értéket jelentenek. Itt megjegyzendő, abban az időben még csak kezdetleges volt a nemzetközi studióüveg mozgalom, aminek köszönhetően az alkotók először léptek ki a gyári üvegtervezők névtelenségéből.

Amikor Stanislav Libensky és Soukup professzorok tanítványaként tanult a prágai UMPRUM főiskolán, terveit a Zselezny-Brodi iskola műhelyében kivitelezte. Ez a tudás teljesedett ki később Velencében Astone Gasparetto professzor irányítása mellett. A hatvanas évek elején már dolgozott a Moser üveggyárban, a német Peil és Putzlernél, Salviattinál Muranoban, itthon pedig az Ajkai üveggyárnak. Tervezett a Salgótartjáni, a Tokodi, a Parádi és a Karcagi üveggyárakban. Kísérleteket folytatott a Műszaki Üvegipari Szövetkezetben és a Szilikátipari Kutatóintézetben. Mellette kiállításokon szerepelt. 25 éves, amikor a Műcsarnokban bemutatott „többréteges szines hutakész üveg alkotásait” Munkácsy-díjjal jutalmazták. 1984-ben Érdemes Művész díjat kapott.

Hatvanöt évről képtelenség röviden beszélni. Kiállítások hosszú listája, számos méltatás és saját tanulmány dokumenálja milyen gazdag az életmű. Azt sem fogjuk soha megtudni, hol tartana ma a magyar üveg dizájn ilyen nagyformátumú és munkabírású művész mellett, ha harminc évvel ezelőtt nem zárják be és pusztítják el üveggyárainkat.

A műterem, ahova visszavonult a Teréz körút egyik tágas nappalijából nyílik. A szerszámok és eszközök árulkodnak a szakmai sokoldalúságáról.

A műgonddal készült unikális darabok finomak és elegánsak, ha rászalad a tekintet, nem engedi el. Szinte látható, hogyan forgott a pipa végén a forró gömb. Olyan, mint egy meglebbenő szines függöny, vagy egy készülőben lévő festményre emlékeztet, ahol a több réteg alól még itt-ott kilátszik a festővászon.

Más daraboknál érezzük, ahogy az üvegbe fújt lehelettől nyúlik, hasadozik a felületbe olvadt idegen anyag legyen az ásvány, szinezék vagy aranylemez. A kész tárgy, pedig mintha még mindig folyékony állapotban lenne. Rögzül egy mozzanat, örvénylik a tűz, úsznak a levegőben a zárványok, lebegnek a textil foszlányok.

Pár nappal a látogatásom után vírusjárvány miatt kijárási korlátozást rendeltek el. A bádudvarnoki álmok egyelőre nem válnak valóra. Ez az igazi bánat a művész számára. Nem a betegségtől, a testi elmúlástól való félelem, hanem a gyötrelem az idő múlása miatt, mert annyi ötlet van még a fejében amit szeretne megvalósítani, a sok színpompás kígyóbőrös, gyöngyös, brokátdíszes edény, váza, ami a nevéhez kötődik és amit szeretne még elkészíteni.

„A kijevi SAS Radisson Hotel lobby üvegeinek színes festett tervvázlatát első pillantásra elfogadta a szállodalánc svéd vezető tervezője. Máig sem értem, miért kezdtem a kivitelezést annyira bátortalanul. Szigorú geometriában készítettem az alapfelületeket, mindeközben az eredeti terv könnyedsége elveszett. Egyik reggel friss szemmel ráébredtem mennyire unalmasak ezek a darabok. Hirtelen ötlettől vezérelve, nagy gesztusokkal lendületes íveket kezdtem vágni, amelyeket lazán egymásra dobáltam a világítóasztalon. A kezdeti káosz pedig – addig még sehol nem látott tekintélyes méretekben, számtalan üvegelemből, melegen alakítva – képpé lényegült. Így kezdődött. Máig felejthetetlen és gyomorszorító élmény ahogy a gyémánttárcsa visítva vágja egyenesre az egyik elem közel két és fél méteres oldalát. Ez a 2006-ban készült munkám alapozta meg üvegstruktúrákban, additív színkeverésben és „újrarendezésben” történő gondolkodásomat.”

Az építészeti üvegek megbízásra készülnek és beépülnek házakba. A műteremben ezért kevés a látnivaló. A fémszekrény fiókjaiban is csak a nagyobb felületeket megelőző struktúra tanulmányok, vagy a színkereső festett üveglapok találhatók. Például az, amelyen silbert lilával kevert, hogy meleg óaranyat kapjon.

Szerencsésen indult a pálya, a Kisképző üveg szaka után három év üveggyári gyakorlat, majd hat év az Iparművészeti Főiskolán (ma MOME). Kezdetben egyedi lámpákkal szerepelt német kiállításokon, többek közt a Frankfurti Ambiente meghívott művészeként. Közben megtörtént a rendszerváltás és elindultak az igényes építkezések. Jöttek az embert próbáló feladatok.

A Gresham Palota – Four Seasons Hotel szöcskés bárpultja ma is vonz egyedi üveg után érdeklődőket a tengeren túlról. A MÜPA liftüvegei, a Marinapart négy méteres oszlopai, a Dabasi Ravatalozó Lélekmadara, vagy a Hotel President bárpult,- és fali üvegelemei. Műemlék restaurátorként is számos munkáját jegyzik: például a nyíregyházi Nyírvíz Palota lépcsőházi üvegei, tiszadobi Andrássy kastély Rippl-Rónai-Róth Miksa ebédlő üvegei, a New York Palota (akkoriban Boscolo Hotel) lépcsőházi üvegei és a vesztibül újra tervezése. Így lett tagja az Europa Nostra díjat nyert alkotó csapatnak. A Klotild palota és egy ciprusi megbízás kapcsán az Antara Palace egyedi felülvilágítóit és falait is elkészíthette.

Alkalmazott tervezőnek tartja magát, akit a feladat érdekel, az üvegben, térben történő komplex gondolkodás. Kihívás és öröm más szakmákkal közösen dolgozni, a kreatív megoldások mellett új technikai megoldásokat keresni, kipróbálni. A Tópark Lakópark egyedi homlokzati üvegeinek születését a reflexió és a transzmisszió kölcsönhatásainak tanulmányozása előzte meg.

A munka nagy része a tervezés és rajzolás. Az alkotói útkeresés eredménye 3-4 kiviteli szinten megrajzolt és akvarellel festett méretarányos terv. Sok direkt és indirekt információt árul el, hogy a megbízó melyikhez nyúl, melyikre kérdez rá. Komoly kihívás a műszaki biztonsági szempontok figyelembe vétele a rekonstrukciós feladatoknál. Nemrég az Iparművészeti Múzeum üvegrestaurátori terveinek elkészítésekor szembesült vele.

A festett üvegekhez készült rajzok precizitást és klasszikus rajztudást igényelnek. A Ceglédi Járásbíróság Jusztíciája könnyű kézzel tartja attribútumait, míg a Gácsi Kastély Szt. Mihály Arkangyala határozott mozdulattal ránt kardot a sárkány ellen. Az Andrássy címernek bonyolult volt a grafikája, tematikájában és színeiben is meg kellett felelnie a heraldika szabályainak. A restaurált és rekonstruált ablakokat döntően a régi mesterek által kialakított receptúrákkal készült festékekkel festik.

Olyan egyedi építészeti üvegek készülnek itt, melyek megfelelnek a modern építészet igényeinek. A folyamatosan piacra kerülő új üvegek szokatlan megoldásokra ihletik mind a megrendelőt, az építészt és a közreműködő művészt. Így volt ez Róth Miksa korában is. Az általuk megálmodott és létrehozott építészeti bravúrokra büszkék lehetünk, és városaink jórészt ennek köszönhetik a sok lelkes látogatót a világ minden tájáról. Ezt a szellemiséget és értékteremtő gondolkodást kell folytatnia a korunk művészeinek is.

Ferenczy Noémi-díj (2006)