El vagyunk halmozva dogmákkal. A művészet azt kutatja, hogyan tudunk ezektől megszabadulni. A mai formatervezés középpontjában is ez áll. Az egyik alaptétel szerint a forma követi a funkciót. De mégis mitől kilincs a kilincs? Attól, hogy ott van az ajtón. Mi történik, ha egy formát kiveszünk a funkcióból? És mit kezdünk a magára maradt kilinccsel? Vagy mi történik, ha funkciókat összevonunk? Amikor megszületett a számítógép, külön volt hozzá egy monitor és egy kezelő felület. Aztán a funkciókat összerakva létrejött egy új forma, a laptop.

A kulturális dogmákkal is hasonlóan vagyunk. A számos esztétikai fogalom, mint a szépség, egyszerűség mellett megjelent a meglepetés és a szomorúság esztétikája. Ezek arányára mondhatjuk, hogy milyen valaminek a karaktere. Szoktunk beszélni népek karakteréről: a hűvös északi, a bölcs keleti. A „magyar karakter” nagyjából az észak-déli és a kelet-nyugati habitus keveréke. Ma azonban -többek között a művészetnek köszönhetően- megszűnni látszanak ezek a kulturális dogmák.

„A Pécsi Műszaki Főiskolán folytattam a tanulmányaimat és közben bejártam a Zsolnay Műteremházba klasszikus rajzot tanulni. Remek tanárokkal kerültem kapcsolatba. Mindent elsajátíthattam a képzőművészeti kultúrából, megtanultam mintázni az embert. Ugyanakkor Pécs városát áthatotta a Bauhaus szellemisége. Lantos Ferenc Kísérleti Vizuális Műhelyében mindig előkerültek a természet mögötti szerkeztek, tehát a geometria. Miután megkaptam a mérnöki diplomámat jelentkeztem az Iparművészeti Főiskolára.”

Azóta is keresi az utat, hogyan lehet a dizájnt és a képzőművészetet összehangolni. Tanulmányozza és tanítja a formatervezést, először az Iparművészetin, majd 15 éve után a Műszaki Egyetemen ahol bevezették a formatant is. Itt más volt a megközelítés, mérnöki alapokra kellett építeni a formatervezést.

„Az első formatan órán azt kérem a mérnökhallgatóktól, hogy vegyék fel a kabátot, menjenek ki a szabadba és hozzák be az első dolgot, ami legelőször megtetszik. Szinte biztos, hogy a szőke hajú lány egy szál sárga virággal érkezik, valami kékkel, akinek kék a szeme. Egy alkalommal egy feketébe öltözött kemény, olyan igazi „matekos” srác kirángatott egy rácsot a sárból. Micsoda kreativitás kellett hozzá! A következő feladat elősegíteni a hirtelen villanásokat az egyik agyféltekéből a másikba, megtalálni a formát a funkcióhoz. Például mit lehet kezdeni egy kockával? Itt már a személyiség is megmutatkozik. Van, aki a cukorra gondol róla elsőnek, van, aki a dobókockára.”

Az ipari formatervezőként azon kutakodik, hogyan tudja a tervezés javára fordítani az emberek gondolkodásmódját, amihez először felméri milyen értékékekre támaszkodhat, hogy a legtöbbet hozza ki a tárgyból. A budapesti utasvárók –nyertes- pályaművéhez egy egyszerű zártszelvényt vett alapul, melybe kétféle bemetszéssel előállt egy nagyon egyszerűen és gyorsan kivitelezhető többfukciós szerkezet.

A General Electric megbízása utcai lámpatest tervezésére szólt. A formai követelmények megkívánták, hogy hasonlítson a régiekre, miközben a legmodernebb okos (Smart) technológiával lett felszerelve. A tartókarnak egy nehéz világítótest súlyát kell viselnie. A megoldáshoz a csontok merevítő strukturája adta az ötletet. A világban sikeres világítótest már itthon is számos helyen felszerelésre került.

A mai technológia a művész számára korábban soha nem létező lehetőségeket kínál. A geometrikus minimalista gondolkodás új anyagokat von be, felhasználja a lézert, a szinterezést és más ipari eszközöket. Az így alkotott szobrok és reliefek az anyagban ébredő feszültségek hatására születnek meg, melyek felületén ébredő fény-árnyék változásások a figyelmes szemlélőnek különös interaktív élményt nyújtanak.

Erdélyben kezdődött. Egy marék agyagból gyúrtam formát, aztán még egyet. Nem tudtam mi lesz belőle. Egyszerű volt és könnyen ment. Különös meditatív állapotba kerültem. Akkor elhatároztam, hogy 341 darabot készítek. Miért ennyit? Száz kevés –gondoltam-, háromszáz már elég sok, végül összeszoroztam két prím számot. Mind másmilyen. Jöttek sorba, nem volt prekoncepcióm, a végeredmény akkor volt jó, ha csak úgy megtörtént. Amikor éreztem már, hogy túl nagy lett az egyik, a következőket jóval kisebbre csináltam. Mindig kronológiai sorrendben állítom ki, így jól megfigyelhető a folyamat, és a végeredmény felülnézetből olyan, mint egy földrajzi domborzat.

A második sorozat a 120 darabos diploma munkám, fehér márványból készült. A szerszámokkal és kővel dolgozás tanított meg arra, hogy a forma teljesen anyag függő. A faragás közben transzállapotba kerültem, egy külön világban voltam, a tárgyak pedig egy nyelvet alkottak grammatikával, szavakkal, amiból mondatokat és verseket lehet szerkeszteni.

Gyerekkoromban sokat sportoltam, hogy kifáradjak estére. Édesanyám ötlete volt a művészeti iskola. Ez elég rendhagyó dolog volt, mert rajta kívül a családban mindenki mérnök. Egyik délután a kosárlabda edzés közepéről vitt el a művészeti gimnázium előkészítőjére. Még szemüveg sem volt rajtam. Egy drót négyzetet kellett lerajzolni, persze semmit nem láttam belőle! Végül felvettek grafikára, de második évtől indult egy szobrász szak. Én voltam az első diák. Közel áll hozzám a kő. Többek szerint kapaláccsal és vésővel születtem.

Az egyetemi évek biztonsága után ott volt a kérdés, hogyan tovább. Nyertem egy kis időt azzal, hogy elmentem Lengyelországba. Restaurálásból éltem. Ott ezt magas színvonalon művelik. Két év után jöttem haza. Az első dolog, amit megértettem, hogy időbeosztás szerint kell szervezzem az életemet.

A hegyekben, az erdőszéli kicsi házba, ahol a nyolcvanas évek illegális ellenzékének szamizdat műhelye működött, egy hónapra költöztem. Ennek három éve. Munka mellett azzal kísérletezek, hogy mi teszi formává az anyagot. Az absztrakt formáknak nem kell konzekvensnek lennie a természettel.

Az első faszobrot, ha jól emlékszem egy tábortűznél faragtam. Csak kezembe vettem egy fadarabot a tűz melől. Egy szobornak nem kell feltétlenül történetet mesélnie. Amikor kővel dolgozom úgy érzem magam, mint egy reinkarnáción átesett archeológus, aki üzenetet kap a múltból.

Több projekten dolgozom egyszerre. Az őszi kiállítás anyaga purhabból lesz. De folytatom a Monstrum c. famunka figuráit is. Az „Alien – űrlények” sorozat első darabjai egyelőre műanyagból készültek, de keresem a megoldást arra, hogy fémet alkalmazzak.

Most kezdtem el egy új sorozatot: 1000 darab marokszobor tardosi mészkőből. Minden elkelt példány után annak kétszeresét készítem. Mivel kiszámíthatatlan mikor kerül valakihez, különböző kihagyásokkal készül, ebben az esetben az időeltolódásból fakadó szinteket vállalom. Ha mind az 1000 elkészül kiadok egy katalogust a tárgyak fotói mellett pedig ott lesz a tulajnosok neve és városa.

Meggyőződésem, hogy Rembrandt és Piranesi hagyományos grafikai nyelvén is lehet  mindig újat mondani. ’Budapest, Hommage a Piranesi’ rézkarcsorozatom egy olyan remélhetőleg soha meg nem valósuló jövőbeli Budapest víziója, ahol a nyugati kultúra hűtlen lesz önmagához, a világ által csodált eklektikus város romjai között csak csavargók bóklásznak (meg talán művészek), a többség a karcok hátterében sejlő üvegpaloták falanszterében éli mindennapjait.

Tíz évig jártam ki Párizsba a Bastille téren évente megrendezésre kerülő szabadtéri művészeti vásárra, ahol a számtalan giccs mellett értékes műveket is árultak. Ezen a vásáron mindig sokan voltak. Meglepően hozzáértő kérdéseket kaptam: ’Ez egy borzolás?’ vagy ’Lágyalappal készült?’ Kiderült, Párizsban az önkormányzatok esti szakköröket tartanak fent, a legkülönbözőbb szabadidős tevékenységekből, köztük rézkarc szakkörök is működnek, ahova bárki elmehet.

Művészcsaládba születtem, mindenben támogattak. Hat évesen második lettem egy országos rajzversenyen. A nagy szocialista forradalom emlékére „Október unokái” témában vártak pályaműveket. Egymásra lövöldöző robotokat rajzoltam. Persze, akkoriban minden hír az első magyar űrhajósról szólt. Elsőre nem kerültem be a Főiskolára. Mozgalmas év következett.

Dolgoztam rajzfilmstúdióban, délutánonként portrét, aktot rajzoltam, esténként rézkarcszakkörbe jártam. Amikor aztán felvettek, a frissen alakult Intermédia Tanszék un. progresszív szelleme vált az iskola szellemiségévé. A magam figuratív megfogalmazásával, a rézkarcolás archaikus technikájának elkötelezettjeként magánutas ellenzékké váltam.

Korábban arról álmodoztam, hogy a művészi lét egy közösségi életforma. Képzőművészek, írók, zenészek összejárnak, beszélgetnek. Azok az idők azonban  elmúltak. Tizenhat év után zavart: már hat órája dolgozom egy tenyérnyi darabon, közben magánfilozófiákat gyártok, elfogott a vágy, olyat csináljak, ami nem szól didaktikusan semmiről, nincs intellektuális, átgondolt mondanivalója, a maga atmoszférájával hat a nézőre.

El kezdtem festeni. Az a pár kollégám, akik engem sok évnyi rézkarcolás után a festésre inspiráltak jobbára nyugateurópai művészek. Itthon valamiért nincs kihez fordulni. Ahogy anyám szokta mondani: „Magányos itt a nyeregben, mióta meghalt a ló…”

Tíz éve alakuló magánnaplómnak a címe: ’Tűnő időm nyomában’. Bármi belekerülhet, ami velem megtörtént. Egy üres utca, szüleim műhelye, egy női portré. Lelkileg a mediterrán kollégáimnál tapasztalt irány áll közel hozzám, szemben a nálunk hagyományosabb német, inkább spekulatív, olykor konceptuális iránnyal, ahol a figuratív, narratív dolog ma nem trendi. A kérdés, hogyan lehetek friss, hiteles művész itt a provincián, úgy, hogy ne legyen az előadásmód és a mondanivaló poros?

Elsősorban városi látképeket festek. Az utcák, szecessziós kávéházak, enteriőrök és a ’No place’ (Semmi helyek), elhagyott csarnokok, a pályaudvar, a hajótemető megfestésekor pontosságra, ugyanakkor nagyvonalúságra és lazaságra törekszem, hogy a témáim megfestése ne váljon szájbarágóssá, maradjon a nézőnek is hozzátenni valója a képhez Nagyapám szavai szerint: ’A művész a nézőt a keresztútig vezeti és ott magára hagyja.’

„A forradalom után, fogalmunk se volt arról, mi történik Nyugaton. A művészeti életről is csak elvétve érkeztek hírek, arról például, hogy ott a hatvanas években minden a kockáról szólt. Elhatároztam, hogy elkészítem a legtökéletesebb porcelánkockát. Ott volt előttem a legtisztább, hófehér anyagból a legszabályosabb mű, de hogyan tovább? Mérges lettem, egy vasdarabbal belecsaptam. A rideg tárgyban egycsapásra megjelent az élet. De az ütést gyengének tartottam. Próbáltam csúzlival is. Végül egy malaclopó köpenyben áthoztam a szomszéd légpuskáját és a pincében lőttem hasábokra, kockákra. A geometrikusból organikus formák lettek.” A lőtt és robbantott munkák tovább erősítették az akkor már Faenzai-nagydíjas nemzetközi hírnevét.

Díszlettervező lesz, határozta el és jelentkezett az Iparművészeti Főiskolára. Akkor még két hétig tartott a felvételi. Az első meghallgatáson a rajza alapján közölték: tehetségtelen. Mehetett vissza a rajzterembe. Soha nem tanult rajzolni, de életbevágó volt, hogy felvegyék, különben beviszik három évre katonának. „Egy kék köpenyes, tanárszerű ember méregette mit csinálok: ’Mester jöjjön velem.’ Átvitt egy másik helyre: ’Ide üljön!’ Akkor derült ki, hogy addig kontrafényben csak a kontúrját láttam a modellnek, úgy azt ma sem tudnám megrajzolni.”

A köpenyes jótevő Borsos Miklós volt. „A diploma után fogalmam se volt mit fogok csinálni. Valamiért bementem az egyetemre. A folyosón találkoztam a professzorral. Köszönésemre morgott valamit. Már messze járt, amikor hirtelen megfordult: „Mester, maga itt marad tanársegédnek! Ha meg tudta tanulni, meg is tudja tanítani.”

A szénszünet idején, mikor se otthon, se a főiskolán nem volt fűtés, kijárt az állatkertbe rajzolni. Egy folyton izgő-mozgó állatot pedig nem lehet a szokásos módon lerajzolni. „Meg kellett tanulni az állatot, az anatómiát, aztán megjegyezni a mozgást. Élveztem, csak ne vette volna át a ruhám az oroszlánszagot!” A módszert átadta a diákjainak is. 52 évi tanítás mellett kísérletek sora és kalandos sorsú kerámiák, szoborsorozatok alkotják az életművet.

’Lemész Hollóházára és megváltod a világot.’ Ezt már Juhász László, az akkor formálódó Iparművészeti Tanács alapító főtitkára mondta. Ő pedig komolyan gondolta, hogy a legjobbat hozza ki a gyenge minőségű, a kiégetésnél lágyuló helyi kaolinból. Lopótök, birsalma alakú öblös tárgyakat készített, mert ezek a termések követték a természet merevítő törvényeit és a porcelán is átvette ezeket.

Nem tetszett az igazgatónak. A küldetés végül botrányba fulladt, minden porcelángyárból kitiltották.

„Évtizedekkel később mégis meghívtak Herendre. Az igazgatóság azon tanakodott, hogyan lehetne reklámozni a céget. Javasoltam, küldjünk ki Velencébe a karneválra egy herendi mintás ruhába öltözött párt. A turisták majd fotózzák őket, a képük eljut a világ minden tájára. Aztán munkásnadrágot húztam, lementem a műhelybe és porcelánból alkottam meg a herendi mintába öltözött jelmezeseket. Senki nem hitt benne, míg nem jött egy svájci galerista: ’Miért nem ezt csináljátok?’ Erre szabad utat kaptam és elkészítettem a karneváli sorozatot.

Az agyag viselkedésének tanulmányozásából alakult a mű. A tökéletesen megformált alakok homoknyomásra úgy torzulnak, hogy természetesebbé válnak, mint eredeti állapotukban. Így születtek az antropomorf oszlopok is. A Minotaurusz sorozat pedig a férfi és nő közötti játszmákról szól.

A budavári ásatások idején a Budavári Palotába készült nagy méretű relief különböző korok feltárt rétegeit szimbolizálta. A rétegek közé boronatüskéket tervezett, hogy mint az összegömbölyödött sündisznó a védelem szimbóluma legyen. A borona tüskék végül nem kerültek a képbe, a kész művet az akkori kultúrvezetés utálkozva leverette. A szocialista realista eszmének a Közlekedési Múzeum mázatlan, terrakotta reliefje sem felelt meg. A mozgást imitáló háttérbe ágyazott különös járművek mégis fenn maradtak, igaz paraván takarásában. Most, ötven évvel később került elő a múzeum lebontásánál. Nemsokára a szombathelyi Schrammel múzeumban lesz látható.

Már az egyetemen is a plein air festészet vonzott és kisméretű, ékszerszerű képeket szerettem készíteni. A táj és ember kapcsolatát kerestem, a tájban megjelenő szabályos formát. A szalmabálák például olyanok mint egy szép dekoráció. Pozitívan hatottak rám. Abban az időben vastagon használtam a festéket. De amint megpróbáltam nagyobb méretben, már nem volt jó. Másképp élt a fraktúra. A vastag festék ma már csupán formai kompozíciós elem. A kisfiam születése után szoktam le a vastag festésről. Amíg csecsemő volt, csak éjszaka tudtam festeni, amikor aludt és állandóan késznek kellett lennem arra, hogy bármikor oda tudjak menni hozzá és ezért vigyáztam, hogy ne legyen festékes a kezem.

Skóciát választottam, amikor megkaptam az Erasmus ösztöndíjat. Zárkózott természetemhez az a vidék illett a legjobban. A diákok legnagyobb csodálkozására egyedül barangoltam a kőkerítéssel körbevett legelőkön, ahol rejtett zugokban kis kápolnákra leltem. Maradhattam volna, de fél év után hazajöttem. Legbelül az volt az érzésem, hogy vendég vagyok a tájban. Erdélyben a gyimesi tájban találtam meg újra azt az élményt.

Azokban a  skóciai kápolnákban találtam rá egy absztrakt  motívum rendszerre, ami valami csoda folytán megjelent az erdélyi népi kultúrában is. Ráismertem egy közös nyelvre, ami mindenhol ugyanazt jelenti.

Általában sorozatokban dolgozom, ahol ezek a motívumok fogják össze a képeket. Amikor a textilszakra jártam a Kisképzőben megtanultuk hogyan kell a mintákat rétegekben lerajzolni. Valószínű innen vettem át ezt a sorozatokban gondolkodást. A vázlatok készítése során egymásra épülve követhetők a gondoltaim.

Azt mondják a képeimre, hogy szomorúak. Én nem tartom őket annak. Határozott vonalak fedezhetők fel benne, melyek vezetik a szemet köztük, négyzetek, kockák adnak biztonságot. A fekete kocka talapzat, mint a szobornál összeköti az eget a földdel, fények sziporkáznak benne.

Szívesen járok művésztelepekre. Somogyfajszra mentem a legszívesebben, mert oda a kisfiam is szívesen jött velem. A hely tele volt olyan fiús dolgokkal, mint dzsipek, erdő és állatkoponyák. Ez utóbbiakat nem tudom hogyan találja. Gyűjti is. Már van vagy ötven darab. Augusztustól novemberig a legszebb a vidék, ködös, sejtelmes a hangulata, már sárga a fű, szemben a harsány májussal.

Az egyik rajztanárom tanított meg a színeket látni. Az ablakhoz küldött  bennünket és kérte, hogy figyeljük az aszfaltot és a szemben lévő ház falát. Ő nyitotta fel a szemünket, hogy amit szürkének látunk, az nem is egyszínű. Aztán elmagyarázta, hogy a színek hogyan hatnak egymásra. Ezt a jelenséget használom ki én is, meglepetésnek néha oda teszek egy váratlan színt, és az agy keveri ki amit láttatni akarok.

Minden festményemben benne van az anyaság, a kisfiam lénye, a gyűjtő szenvedélye. Egy időben mágnessel jártunk az utcán összetört tárgyak után kutatva. Öt éves volt, amikor megmutattam naki, hogy ha minden színt összekeverünk, szürkét kapunk. Készített is kettőnkről egy rajzot és amikor megmutatta, így szólt: „Anya azért szürke ez a zsinór, ami összeköt bennünket, mert ebben minden szín benne van”

„ Amikor Európában először bemutattam a műveimet, mondták, hogy minden olyan hegyes, szúr, látszik, hogy máshol nőttem fel. Igen, ahol felnőttél, onnan szerzed a tárgyi élményeket. Én a természetből veszem a témáimat. A trópusi fények, a tükröződés jelenik meg a geometrikus szobrokban. A caracasi műtermemben rozsdamentes acéllemezekből vízvágással, majd tükörfényesre polírozva készítem a fémszobrokat. Talán ennek a hűvösségnek a kiegyensúlyozására készültek 2003-ban az első Trópusi tojások. Üveggel Magyarországon dolgozom a barátaimnál. Most nagyon készültem színcsapokkal, frittekkel. Két nap alatt 29 tojás lett lefújva. Mindegyikben megjelenik egy trópusi madár színe, tulajdonsága. Kedvencem ez a piros.” Nem véletlenül. Rubin gold üvegről először az Ars Vitriában írt Johann Kuckel, az alkimista felmenő fedezte fel az 1700-as években.

Multikulturális közegben nőttem fel. Édesapám német, édesanyám magyar. Én Caracasban születtem. Az 1900-tól egészen a nyolcvanas évekig Venezuela egy nagyon befogadó ország volt. A migránsok mindenféle kultúrát hoztak magukkal. Caracasban pezsgett az élet a sok nemzeti fesztiváltól. Volt egy 2000 fős magyar közösség is, ahol lelkesen őriztük az óhaza hagyományait.

Szomszédunk volt Seka, a világhírű horvát keramikus művész. 15 évesen elszegődtem hozzá asszisztensnek. Nem kész agyagot használt, hanem porokból dolgozott, amit én kevertem a megadott recept szerint. Épített formákat készített, sokszor 15 réteget is kiégetett. Ekkor már tudtam, hogy valamilyen művészetekkel kapcsolatos dologgal akarok majd foglalkozni, de Venezuelában erre nincs képzés.

A rendszerváltás után megkértem a magyar állampolgárságot és eljöttem Budapestre. Először a Filmművészetire akartam jelentkezni, végül az Iparművészeti Egyetem Formatervező Szakára iratkoztam be. Az alkotáshoz szükséget eszközöket akartam megismerni, ezért bejártam az összes műhelyt. Miközben megismertem az anyagokat és elsajátítottam a technikai fortélyokat, számos barátot szereztem a diákok között és nagy hatással voltak rám a művésztanárok.

A diploma után Berlinben folytattam a tanulmányaimat. Olyan tárgyakat hallgattam, mint a kurátori tevékenység, a művészet szerepe az építészetben. Most ezen az egyetemen adok elő a Dél-Amerika művészetéről. Berlinben 2400 galéria működik, és négyszáznál több múzeum látogatható. Nem véletlen, hogy a damaszkuszi művészelit java itt talált menedéket.

Nem titkoltan érzékenyen foglalkoztatják a világ nagy társadalmi feszültségei. Nemzetközi művészeti projekthez csatlakozik, melynek keretében installációkat tervez, a videó, és a fotó nyelvén mondja el a véleményét a hatalomról és az erőszakról.

A világűrben az egyedüli lény, mely minden technikai segítség nélkül kibírja a körülményeket, eddigi tudásunk szerint, a medveállatka. Képes látszólag felfüggeszteni az élettevékenységét, ezért nem árt neki az oxigénhiány, a hideg, a sugárterhelés. Mondhatnák, igazi űrlény. A természetben extra körülmények között is megélő állat nálunk a mohában él, a legnagyobb sem éri el a két millimétert. Egyes fajták a szájnyílásukból mésztőrt lövellnek ki. „Megragadott a furcsa mozgása, a redők formája. Egy méterszer félméteres andezitből faragtam ki a medveállatkát. Ha ebben a nagyságban élne, talán a világ legveszélyesebb fenevadja lenne.”

„Amikor az ember sokáig bámulja a tükörben a saját szemét, egyszer csak eltűnik az arca. Azt mondjuk, a szem a lélek tükre. Tehát amikor a saját tekintetünket kutatjuk, akkor arra keressük a választ: Ki vagyok én? Szemünk egy ego nélküli embert lát, körülötte űr támad, olyan ez, mint egy űrutazás. Talán ez lenne a buddhaság?

Derkovits ösztöndíjasként azt vállaltam, hogy elkészítem Bodhidharma szobrát. Ő vitte el a Zen buddhizmust Kínába, alakjával sok helyütt találkozni. Gondoltam, örök érvényű figuráját a végtelen űrben kell elképzelni: egy vörös szkafanderbe öltözött arctalan űrbuddhát oxigénpalackkal?”

A világegyetemben kalandozik a fantázia. Aszteroidák bolyonganak a sötét égbolton. Formátlan alakú bazalt darabok száguldanak bolygónk felé, a légbe érve olvadni kezdenek és meteorittá alakulnak.

„Amikor az ’Aszteroidák’ első darabját faragtam, előre megterveztem, hova kerüljenek a kráterek. Az eredmény egyáltalán nem lett természetes, át kellett faragni a következőképpen: csak kitaláltam nagyjából a formát, utána igyekeztem nem gondolkozni, hanem találomra belevésni a krátereket. Ezekre a szobrokra egyszerre gondolok nonfiguratív, és realista műként.”

Az ember a kövekre úgy tekint, mint élettelen tárgyra. „Az én holdnövényem él, kristályból növekedik. Nehéz volt megfaragni, mert egy óvatlan mozdulat, és ha letörik egy darabja, a szobornak vége. Egyik nap elkészítettem egyik ágát külön. Amikor édesapám meglátta, ijedten kérdezte: Letörött? Megkönnyebbült, hogy ez egy másik.”

A Meditációs tárgy, a Hipergótikus gúla és a TRS-holdak mintha szintén az eget kémlelnék. „Szeretem a matekozást. Először rajzban, majd papírból készítettem el e geometrikus alakzatokat, aztán kifaragtam kőből.”

Addig is, míg sikerül megfejteni Buddha titkát az „éberség arca”, Vidya sejtelmes tekintetével kell ismerkednünk.

Londonban vettem egy koponya- és fényképezőgépmintás lentikuláris táskát, amit még mindig imádok. Nem tudok ellenállni a vicces gyerekkori dolgoknak, a kacsintós pénztárcának, a színváltós matricának. Mikor elhaladok egy kerítés mellett, vagy az utcán meglátok egy lyukacsos szemetest, a lécek vibrálásától és ugráló pontok látványtól szinte gyermeki boldogságot érzek. Mindig művész akartam lenni. Úgy képzeltem el a jövőmet, hogy bent vagyok egy szobában ecsettel meg vászonnal és azt csinálok amit akarok. Az álomtörténet csak eddig tartott, de hogyan legyen tovább? Fogalmam sem volt. Aztán megtaláltam a kérdésre a választ, amikor szerencsére láttam az üvegfújásról egy amerikai filmet. A Kisképzőben, majd utána a MOMÉ-n az üvegszakra jelentkeztem.

Racionális és egyben romantikus döntés volt. A professzoromtól –Bohus Zoltán– sokat hallottam Pilchuckról, a híres üvegiskoláról. Elhatároztam megnézem magamnak. Ma is, ha becsukom a szememet, látom, ahogy a kezdetekkor az alapító Dale Chihuly és barátai a hajnali hideg párájába burkolózva hordóból fújják az üveget. A kurzusok indulása előtt fiatal önkéntesek napokon keresztül ontják a látványos üvegtárgyakat. Részben ezek eladásából fedezik az iskola működését. Vettem a bátorságot, jelentkeztem egy szezonra a „cold shopba“, ahol egy cseh sráccal ketten csiszoltuk végleges formára a meglehetősen populáris tárgyakat.

A MOMÉ-n az üvegszakosoktól elsősorban az ipari formatervezést várják el. A levegőben van: csak szobrot ne…! Aztán mégis mindenki elkészíti a maga szobrát. „Akkor még mindig nem tudtam eldönteni, hogy a kép vagy a szobor érdekel. Abban már biztos voltam, hogy a figuralitás már nem vonz, beleszeretettem a geometriába. Azt is tudtam, hogy a síküveggel akarok kezdeni valamit. Így jött az op-art, az optika művészete.“

„A diplomamunkám üveglapokból állt, az élére ritmikusan váltakozva színes fóliát és üveget ragasztottam, hogy a látószög változásával sodorjon a felület a látványa. A mű elkészítésétől kimerültem fizikailag, tudtam hát, nem fogok többet 20 kilós tárgyak készíteni. A siker szerencsére még sem maradt el. Megkerestek a Zeneakadémia Wesselényi utcai épületének felújításával kapcsolatban, hogy a nagy homlokzati üvegfal tervezésében vegyek részt. Az ablakokkal sűrűn tördelt hatalmas felületen két réteg üveg között futnak a színes csíkok. Moire-nak hívják, amikor két raszter találkozásával interferencia keletkezik, és tekintetünk egy hullámzó mozgást érzékel.“

„A 2012-es Huglass kiállításon már egy olyan tárgyat mutattam be, ahol nem az éle felől színeztem az üveget. A digitálisan megszerkesztett mintát két rétegben tervezem a kompozícióba. Az alsó rétegre nyomdai eljárással kerül a grafika, a felső rétegre szitanyomatot égetünk be, majd az üvegvastagsága adja ki a képet. A szerkesztésnél a képzelőerőmre kell hagyatkoznom, mert a grafikának nem érzékelhető az árnyéka a számítógépen.“

Bordás üveggel lehet elérni a lentikuláris hatást. Az első tárgyakhoz sík üvegből vágott csíkokat csiszolt gömbölyűre. A jelenlegi sorozathoz üvegpálcákat ragaszt egymáshoz. Ezek a bordák rakják össze a szétszedett képet, mely négy különböző síkból áll. „A sok színtől, a hologramhatástól félek. Gyorsan beleszaladhat az ember a giccsbe. Szeretek fotózni, és bár egyszer biztosan használni fogom őket a műveimhez, el akarok kerülni minden kísértést, amire elég sok példa van a világban.“

Itt kanyarodjunk vissza Pilchuckhoz, Chihulyhoz, aki káprázatos formájú és felfoghatatlan méretű tárgyakat alkot még ma is. „Amikor utoljára már Gyurival –Gáspár György– tartottunk nyáron egy kurzust Amerikában, sikerült találkozni a mesterrel. Úgy volt, csak a műtermét láthatjuk. Döbbenetes, ahogy a hatalmas hangárban óriási vasállványok segítségével beállítják a teret a későbbi „valóság“ méreteit imitálva, hogy kipróbálják, hogyan fognak megjelenni a bizarr, organikus üvegalkotások … és egyszer csak jött ő. Még sem utazott el. A három perc alatt, amíg velünk volt, kiderült: természetesen ő is magyar származású, a nagyszülei szlovákiai magyarok voltak.“

„A művészet egyáltalán nem érdekelt 19 éves koromig. Atletizáltam. Ekkor versenyre mentünk Pécsre, az edző elvitt a Székesegyházba. Ott láttam meg Lotz Károly freskóit. Olyan erős hatással volt rám, hogy ilyet tud az ember, elhatároztam, festő leszek. Még aznap nyertem a totón 13 ezer forintot. Égi jelnek tekintettem. Vettem egy csomó művészeti könyvet, vásznat, olajfestéket. Kimentem a mezőre és igyekeztem élethűen megfesteni Tóthné tehenét. 3-4 hónap volt a felvételiig. Éjjel nappal olvastam és festettem, Bernáth Aurél is mondott egy-két dolgot. Felvettek a főiskolára, a 720 jelentkezőből húszunknak sikerült.”

A szocreál nem tűrte rabruhás fegyencek és a vesztett forradalmat felidéző lelkiállapot ábrázolását. 65 őszén a hajdúszoboszlói kiállításán felolvasták Hruscsov elvtárs üzenetét, aminek lényege: A képzőművész ne fesse se szebbre, se csúnyábbra a világot! Szólásra jelentkezett, amit mondott rövid és elutasító volt. „Megmondom, amit gondolok: aminek nincs éle, nem vág.” Többé nem állíthatott ki. Ha művész akart maradni, mennie kellett.

Pénz, nyelvtudás nélkül Jugoszlávián keresztül 1969-ben érkezett Franciaországba. A szabadság kifejező eszköze volt abban az időben a postai borítékokon és üdvözlőlapokon megjelenő Post-Mail-Art. Először csak szövegek kerültek a borítékra, később képek is. Hatalmas levelezésbe fogott, naponta százával kapta a leveleket a világ minden tájáról. Ezekből rendezett kiállításokat. Jött minden, még trikó is, Svédországból egy zöld cipő felbélyegezve, pecséttel, megcímezve.

„Franciaországban az állam nem támogatja a művészeket. A galériák építik fel a művészeket. 1970-ben az egyik galérista azt mondta, ha nem csinálok minden évben egy kiállítást, elfelejtenek. Nála kitehettem a képeimet, de csak kis méretek voltak, ezért egybe kereteztem egy figuratív és egy non-figuratív képet. Kiderült, hogy amit csinálok, az maga a dualizmus. Elsőnek 36 darabot adott el a galériás.”

Az elmúlt ötven évben nem jelentek meg új stílusok. Nem marad más, mint felhasználni a múltat. Az egyiptomiak óta létezett összes stílust egybevéve 64 féle kombináció lehetséges. A szürrealista, geometrikus, figurális, absztrakt, konstruktivista periódusaiból időről-időre elkészülnek dualista művei.

A konstruktivisták többnyire síkban ábrázolnak, az univerzumban azonban minden térben van. Ebből a megfontolásból alkotta meg a térgeometriát, melyet a futurizmus 100. évfordulója alkalmából Rómában megrendezett kiállításon mutatott be. Az addig statikus ábrázolásba azzal vitte be a mozgást, hogy a térben megjelenő elliptoid eldől.

Újat vinni a művészetbe, képzőművészek számára evidencia. „Ami lejárt azzal már nem szabad foglalkozni.” Innen fakad a műfaji sokféleség: festmények, grafikák, nyomatok, mail-art, fekete bélyeg, könyvmunkák, elektrográfia, fotó. Nagy hatással volt rá a Bauhaus, ahol nem szemből fotóznak, hanem lentről vagy fentről. A nagyítás során torzítással megismételhetetlenül egyedivé tett, híres emberekről készített fotókat egy kis autóban, a világ legkisebb galériájában állította ki. Ma ezeket drága pénzen árulják Párizsban.

Hajdúszoboszlóra 1994-ben tért vissza. Most is levelezésben áll a világ múzeumaival, galériáival, folyóiratokat jelentet meg, rendíthetetlenül rendezi a kiállításokat, múzeumokat alapít, ’96-ban megnyitotta a Nemzetközi Modern Múzeumot, ahol száz művész alkotásaiból álló geometrikus gyűjteménye látható, Álmosdon vannak a Post Art Mail-ek és elektrografikák, múzeumokra hagyja örökül malomkő és népi kerámia gyűjteményét.

„A kiállításokat a múzeumoknak és a gyűjtőknek csinálják és persze vannak jószemű emberek is. A közönség nem számít, az impresszionistákat is leköpdöste a nép. Minden galériásnak van egy titkos, milliókat érő  címtára, és azt is tudják, hogy a művek 5-10-20 év múlva lesznek igazán érdekesek.”

Cornwallban olyan erős a tengerparti szél, hogy megdönti a legerősebb fákat is. Erről is beszélgettek a zsűrivel, amikor a hanyatt hajló „Fiú” szoborért ítélték oda a díjat. A Worshipful Company of Glass Sellers London az 1500-as években alapított céh az egyik legtöbb tradícióval bíró, komoly elismerést élvező szakmai szervezet Angliában. Minden évben meghirdetik a díjat azoknak a fiatal feltörekvő művészeknek, akik Angliában élnek és dolgoznak. „Meglepődtem, hogy behívtak interjúra és beszélnem kellett a szoborról. ’A fiuk mindig az égre néznek’ – szólt az én egyik érvem arra miért is döl hátra szobor. Tetszett nekik a szobor szögletessége is, meg hogy darabokból van. Náluk ez a gondolkodás ismeretlen, ránk pedig jellemzőek az erős konstruktivista hagyományok miatt.”

A díjat a Lord Mayor of London, London történelmi belvárosának polgármestere adta át egy vacsora keretében a nagyestélyiben és smokingban megjelent több száz fős sereglet előtt. Mindenki ott volt, aki számított. Amikor a „Loving cup”-ot körbe adják kell mondani mellé egy szöveget, szerencsére a hátam mögött álló szomszédom súgott végig. Egyszerre volt ijesztő és vicces az egész, az angolok rettenetesen hagyomány mániásak a szó jó értelmében és ennek súlya van.

Ez volt az első munkám, amit Max Jacquard üvegművész műtermében készítettem. Utána kerültem egy önálló stúdióba amit Londonban a régi vasúti hidak alatt alakítanak ki. Két szinten 14 művész dolgozott. A kiváló hangulatú társaságban volt kerámikus, festő, zenész, kárpitos, performance művész. Életem egyik legjobb szakasza volt ez.

Casting technikával dolgozom. Az öntészet tele van izgalommal, mindig van benne meglepetés. Szeretem a tárgyaimat sok-sok dirib-darabból összerakni, de a forma gonoszkodik az égetésnél, mert a zsugorodása kiszámíthatatlan. Sokat kellett kísérletezni. Amikor Angela Thwaites 2011-ben megjelentette a ’Formakészítés az üvegművészetben’ (Mould making for glass) című könyvét, modellezési szempontok alapján az én tárgyaimat is említi.”

„Először fejeket készítettem. Volt köztük persze zsákutca is. A zöld fej már három különböző üvegből készült. Középső részébe egy londoni buszmegálló kitört üvegét olvasztottam bele.” Az üveg elfedi és fel is fedi azt, ami belül van, ugyan úgy mint az ember.

Miután visszaköltözött Magyarországra érdeklődése a mindennapi élet felé fordult, megszületett a fia és a lánya. „Arra sem volt idő, hogy egy vacak teát megigyak. Belső kényszerem van az alkotásra. Nem tudok nélküle létezni. Azt mondtam magamnak: Nézz körül! Minden ami körülötted van inspirál. A mindennapok eszközeit, tárgyait kell szétcincálni és felmagasztosítani mert megérdemlik” Először születtek a kavicsok, amiket mindenhol megtalálunk, majd eljött a teáscsészék és egyéb tárgyak ideje.

„Szeretek szöszmötölni, szétvágni, összerakni, magamévá tenni a tárgyat. Egy olyan játék lesz, amellyel nem lehet játszani, mert eltörik. Megszűnik a tárgy eredeti funkciója a munka során és beemelődik a képzőművészetbe, ezzel felmagasztosul az egyszerű, a mindennapi.

A szimpla pohár és kancsó forma a víz egyszerűségét fejezi ki. Ez a tárgyegyüttes egy új alkotói korszak, a csendéletek korának kezdete. „A víz micsoda kincs sokak számára. Azzal, hogy több darabból rakom össze a tárgyat, kockáztatom, hogy a szétszedésnél sérül.” Életünk, ami függ a víztől, pont olyan törékeny, mint az üveg.

„Tanultam zongorázni, ezért valószínű másként hallgatom a zenét, mint akiknek kimaradt az életéből a szolfézs, a zenetanulás. Egy szomszéd családtól kölcsönöztünk egy pianínót, amit apám meg is vett. Gyufacímkét gyűjtöttem, lombfűrész szakkörbe jártam, a nyelvórák, úszás, tanulás mellett nem volt már idő a gyakorlásra.” A polgári otthonokhoz hozzátartozott a zongora. A régi hangszerek egy része felhangolatlan, tönkremegy. Megfakul a fényesen ragyogó politúr, elengednek a húrok, pusztulni kezd a karcsú lábakon álló áramvonalas test, szétesik az ébenfa és elefántcsont billentyűkből álló klaviatúra.

A műteremben is van egy látszólag ép pianínó, de ízekre bontva több is van ebből hangszerből. Bárhova pillantunk, érezni lehet, ahogy a kézhez kopott billentyűk lendületbe hozzák a bonyolult szerkezetet, táncolnak az apró, finoman megmunkált fakalapácsok a pattanásig kifeszített húrokon és a robusztus testben megszólal a muzsika.

A megszólaltatott hangszer egy képzeletbeli világba viszi az embert. „Amikor megláttam egy kidobott pianínót Kaposváron, haza hoztam néhány kis elemét. Hónapokkal később egy leselejtezett zongora fedelére festettem a ’Farmernadrágba bújt felhőt’. Aztán kaptam sorban a kiszolgált zongorákat. Presser Gábor elvitt egy zongorajavító műhelybe a Körúton, ahol sok értékes, de nekik már fölöslegessé, használhatatlanná vált mechanikát, billentyűket kaptam.”

Hamarosan téri problémákkal kezd foglalkozni. Ahogy a zongora, mint tárgy elveszti konkrét funkcióját, úgy alakít ki belőle sajátos absztrakt világot. Egy véletlenszerű halomból hogyan lehet szabályos formát alkotni? Gondoljunk csak furcsa bizonytalan világunkra, hogyan lesz az anarchiából rend?

A tartó szerkezetétől megfosztott zongora belső mechanikája alkatrészekre hullva maga a káosz. A kortárs repetitív zene hatására a geometriában találta meg a rendező elvet. A jelentőségüket vesztett tárgyak ismétlődő ritmusban egymáshoz illesztve életre kelnek. Támaszul szolgál a spirál alak, ahol van kezdet és van vég, a csigaház forma, ahol a növekedés dinamikája a szemünk előtt zajlik.

Az acéldróttal összefűzött pálcikákból kiolvassa a mozgást, monoton mozdulatok sorozatával lekottázza a Parthenon reliefjén megjelenő lovasok patkóinak csattogását, így a néző akaratlanul is hallja a csatazajt. Így lesz az alkotás több, mint puszta tárgy, a zenéhez nem csak a hangszer-alkatrészek miatt kapcsolható síkplasztika.

A hintalóként billenő ívelt felületű billentyűzetek, kitalált hangszerek a fizikai térben és a festményeken is megjelennek. A billenés lehet az átkötés a szobor és a kép között. A színek ritmikájával kiegészülve a képeken is a tér és a mozgás dinamikája jelenik meg. A képeken látható elemek határozott irányból kapják a fényt, mintha reflektorral bevilágított ‘színpadok’ lennének, – a 30-as évek színházi plakátjait idézik fel. Az irányított fényben kivetülő árnyék is erősíti a tér és  mozgás érzetét.

A könyvművek az elmúlásközeli állapotról szólnak. Van némi hasonlóság abban, ahogy a zongoráknak és a borítójukat vesztett könyveknek új esélyt ad. A fő téma ebben a műfajban is a ritmus és a zene. Leletmentés ez is, afféle kulturális újrahasznosulás.

Mi lehet vonzó egy művésznek a végnapjait megért könyvek átmenekítésében az utókor számára? A történelem, tudomány, gondolatok, a költészet vagy pusztán a papírra vetett szavak, a tipográfia szépségének megőrzése? Nehezen megfogalmazható az az érzés, amit a könyv testébe vágott, beleillesztett nagyítólencsék, babakocsikerekek, zongorabillentyűk kiváltanak az emberből. A művész képi metaforának tartja őket. Régi nyomtatott oldalakból készít kamuflázs könyveket. Szabályosan megalkotja a könyv testét és ebbe a korpuszba helyezi bele a megtestesült tartalmat.

„Képzeletemben a világ valós és átvitt értelemben is egy nagy sivatag, aminek a közepében mindig létezik egy élő hely. Ezeket a helyeket keresem, kutatom. Tanulmányaim idején jöttem Zebegénybe a művésztelepre. A mesés környezet, a változatos, élénk természet életreszóló hatással volt rám, beleszerettem a színekbe és itt ismerkedtem meg a férjemmel. Amint átvettem a diplomámat már jöttem vissza hozzá Magyarországra, azóta élek Nagymaroson.” Szenvedélyük az utazás, és az egzotikus kirándulásokról begyűjtött relikviákkal megtöltött lakótérből misztikusan átszivárog a sok élmény a műtermek praktikumába.

„Egy ideig hezitáltam a textil és az üvegszak között, de az építészkarra is felvettek. Akkor még volt NDK. Az üveg mellett döntöttem és beiratkoztam az Iparművészeti Akadémiára Halléban. Engem az üveg anyaghoz kötöttsége vonzott, ráadásul a nyugati kultúrában a középkori templomokban az üveget kárpitnak fogták fel. Az ólmozott üvegeken a figurákat síkban ábrázolták, ezzel szemben Magyarországon a színes üvegablakok jóval később, elsősorban Róth Miksának köszönhetően a szecesszió idején terjedtek el, ahol a térbeliség és a sok a szín jellemző.

Közel harminc év alatt számos templom és kápolna, valamint jelentős középületek, többek között a Holokauszt Múzeum ablakait készítette. Szívesen dolgozik építészekkel, mert a közös gondolkodás különösen inspirálja.

Most a gazdagréti Angyalok templomának kórushátfal ablakán dolgozik, melynek mottója: „Áldjad én lelkem az Urat! Uram és Istenem, nagy vagy te igen, ékességet és fenséget öltöztél magadra! A ki körülvette magát világossággal, mint egy öltözettel  és kiterjesztette az egeket, mint egy kárpitot.” (Zsolt 104,1-2)

A 45 m2-es üvegablak nem sokára kész. Ki tudja hányszor emelte már meg az egyenként 5-10 kilós, összesen 62 darab táblát? Ha elégedetlen egy színfolttal, a darabot teszi újra a kemencébe és a fiókból előkerülnek a keskeny lapokból összekottázott színpróbák és anyagminták.

A jellegzetes rusztikus felülethez a kemence aljába finom kerámiagyapotból és porokból vet ágyat. Erre kerülnek az üveglemezek. Így készültek azok az alkotások is, melyek a saját kertészetükben kialakított galériában, a családi szervezésben megrendezett népszerű kulturális események izgalmas hátteréül szolgálnak.

„Örülök, ha olyan művészekkel állítok ki, akik mást csinálnak, mint én. A saját tárgyaimban is szeretem kombinálni az üveget más anyagokkal, fémmel, kővel, textillel.” Minden zugban és minden tárgyban kaland és meglepetés és ott van a keresett meghittség.

„Utazásainkra mindig viszek egy jegyzettömböt és vízfestéket. Míg festek a helyiek mindig nagy kíváncsisággal állnak körbe bennünket. Rövid idő alatt barátságos hangulat alakul ki, és amíg a figyelmüket teljesen lekötöm, addig a férjem nagyon jó fotókat tud róluk készíteni. Ezek az élmények később a tárgyakba is beépülnek.

Így volt akkor is, amikor valahol Ázsiában egy kőfaragó érdeklődve vizsgálgatta, hogyan használom az ecsetet. ’Ha maga ilyen ügyesen fest – mondta – akkor ki kell próbálnia a faragást is!’  és ragaszkodott hozzá, hogy üljek mellé és ahogy ő vési a fejeket, tegyek úgy én is. Haza érkezve az első dolgom volt, hogy üvegből is elkészítettem párat.”