Hajnali négykor Kovács Miklós, a Népművészet Mestere műhelyébe ment, hogy begyújtson a kályhába. A kékfestés elérkezett a legizgalmasabb naphoz. Hat órára már kész a gőz. Majd érkezik a család többi tagja, felesége Mária és lánya népi iparművészek, és az unokák. Mindenki tudja a dolgát. A minőség a tűzön és a sebességen is múlik. 640 liter 85°C-os kék massza tölti meg a festőkádat, ahol 60 mp-ig liftezik le-föl a vászon, hogy jól átjárja a pamutszálakat a festék. Óránként 600 méter készül el, nagyjából hét óra alatt végeznek a 4000 méterrel. Ez talán elég lesz 4 hónapra.

„A BASF mesterséges indigóját használjuk. A festékszemcsék mérete a természetes indigó 360-ada, jól tapad és a festés hatékony.“ Az indigó csávafesték. A vízben oldhatatlan festékpor megfelelő redukáló szerekkel oldódik lúgos környezetben, körbevonja a hajszálvékony gyapotszálat és amint levegővel érintkezik, ráoxidálódik az anyagra, ettől a festék újra oldhatatlanná válik. Ha a valódi kékfestő anyagot lúgos közegben mossuk, nem ereszti a színét, szemben más festési eljárásokkal, ahol a festék csak az anyag felső rétegére tapad, és könnyen leázik.

Az anyag a szellőztetés után savas fürdőt kap, ahol a mintázáshoz használt paszta is leválik és alatta fehéren kiragyog a gondosan előkészített minta. Újabb fürdetés következik és másnap négy kilométernyi kék vászon hullámzik szárítón a kert végében. A burgonyakeményítős mosdatás után vasalják és méretre vágják. A szerencsések pedig találkozhatnak velük vásárokon és Szentendrén az üzletükben.

A kékfestéshez nemrég természetes indigót használtak. Az indigócserje törzsének haját lehámozták, egy mozsárban addig törték, amíg a háncs szétmállott, a finom festékpor a mozsár aljában összegyűlt. A földbe süllyesztett tartályban, a küpában festettek. „Apám mesélte, náluk az udvaron állt a küpa. Télen reggelre befagyott. Feltörte a jeget, aztán festett. Kellett nyolc óra, hogy hússzor belemártsa a csillagráfokra felakasztott anyagot. Legalább 20 festékréteg kell, hogy ne fakuljon ki. Egy nap 60 métert tudott megfesteni.“

A szemcsenagysága miatt azonban a festés napfény és dörzsállósága nem a legjobb. „Egyszer a kék beduinoktól kaptam megrendelést. Próbáltam lebeszélni őket a küpáról. Elmagyarázták, hogy náluk a sivatagban a napi hőmérséklet ingadozás 50 fok, és amikor megizzadnak, akkor a nyakuk, karjuk kék lesz az indigótól. Ezért hívják őket kék beduinnak.“

Minden kékfestő műhely kincse a saját mintakészlete. Több, mint száz éves mintafákkal is találkozhatunk. A mintafákhoz rézlemezkék kellenek, elkészítésük komoly vállalkozás. A pöttyöshöz fával kombinálják.

A minták éles kontúrjához rézgálicos, gumiarábikumos masszát használnak. A textilfestés tudománya más számtalan titkot rejt. Az asztalfiókban rejtőznek a színes pöttyös minták.

„Nálunk a nők szavazzák meg, hogy milyen mintát válasszunk egy-egy alkalommal.“ A terítőket, kendőket még mindig kézi-nyomással készítik. A méteráru mintázása géppel történik. Pár évbe is belekerül, mire valaki pontosan megtanulja a mintafák tökéletes felszerelését. „Az egyik unokám nagyon érdeklődik, most őt tanítom a mesterségre.“

A 18. században terjedt el hazánkban az indigóval festés. Magyarországon a Trianon előtti 400 kékfestő volt. Mára a klasszikus értelemben vett kékfestő műfajban talán ketten maradtak. Eltűnt Európából is. Alapanyaghoz is nehéz jutni. Indigót már nem termesztenek, a BASF sem gyártja, sűrű szövésű pamutvásznat pedig kizárólag megrendelésre gyártanak Pakisztánban és Törökországban.

Sok lépésből áll, mire a szép fényes, keményített textil elkészül és kézműves vásárok, vagy szaküzletek polcaira kerül. Kovács Miklós 87 évesen még ott áll a gépek mellett felesége és lánya aggódó figyelme mellett, közben minden szem az unokára szegeződik…

„Jártam a világot, több helyen éltem, Írországban, Marokkóban, Egyiptomban. Te merre jártál? Mindig messze laktunk az egyetemtől is, a műteremtől is. Órákat ülök a villamoson. Ettől meg lehet őrülni. Neked is sokat kellett ingázni? Nagyon kemény életem volt. Nappal festettem, éjszaka pedig kávéházakban dolgoztam. Neked is sokat kellett dolgozni? De olyan nagyon beteg ugye nem voltál, mint én?” Úgy beszélgetünk, mint közeli bizalmas barátok, akik rég nem látták egymást. Ő mesél, aztán kérdez. Türelmesen vár és tágra nyitott szemmel figyel. Nem jegyzetelek.

„Amikor agyvérzést kaptam, meghaltam.” Ha ez 15 évvel ezelőtt történik, akkor nem tudták volna megmenteni. A művész világ összefogott, a MissionArt Galéria szervezésében közel ötven művész felajánlott egy-egy képet, és a bevételből fedezték a rehabilitációt. Senki nem érti, hogyan nem kényszerült kerekes székbe. Két évig alig tudott beszélni, csak rajzolt. Fél évvel ezelőtt pedig vett egy porcelán balett táncos babát. „Élek” mondta. Újra beszél és ismét fest.

Sok barátja van, akiket lefestettet. Már az egyetemen is, ha volt egy pár szabad óra, pózoltak neki a barátnők, festők, szinészek, a mestere. „Most is nagyon jók hozzám és sokat segítettek abban, hogy felgyógyuljak.”

„Betegség, halál, félelem” a címe egy évekkel a betegsége előtt készült képnek. Akkor készült a Kórház dobozinstalláció sorozata azokkal az eseményekkel, amik később bekövetkeztek. Élmények, önbeteljesítő jóslatok, pusztán látomások vagy egymástól független véletlenek egybeesése? Aki ebben él, annak egyértelmű.

Egy hónappal a betegsége előtt „Transcendens angyalok” címen volt egy kiállítása. Huszonhárom angyalfestmény. És már abban is biztos, hogy felgyógyulását az angyaloknak köszönheti. De abban is biztos, soha többet nem akarja, hogy csak angyalok legyenek a kiállításán.

A nagymama rokokkó nippjei népesítik be a kisszobát. Célt és értelmet adnak az új élethez, amíg nem lesz végre egy rendes műterme újra. Balatonszemesen érzi magát a legjobban. A betegsége előtt a vizet festette, most a házukat, mert az biztonságot ad.

A család úgy tudta orvos lesz belőle. Ő pedig engedelmes volt. Olyan jól szerepelt az iskolai fizika versenyen, hogy felvételi nélkül bekerült a Radnóti Gimnáziumba fizika-biológia szakra. Amikor egy borzalmas szemet kellett felboncolni, rosszul lett. Szerencsére a rajz tanára felfigyelt a rajz tehetségére.

Bolyongunk az üveggel megrakott ládák között, a félhomályban csövek futnak a fejünk fölött. Hűtőkemencék sora választja részekre a csarnokot. Nemrég még öt hutát szolgáltak ki, körülöttük ezerötszáz ember nyüzsgött, mint a hangyák: behordók, üvegfúvók, formakészítők, formatartók. Sok-sok kézen átment egy-egy tárgy, mire a csomagolóba került. Ma már nincsenek háromszázan se, egy huta dolgozik. Nem csak a műszaki fejlesztések miatt zsugorodott manufaktúrává a gyár, a piac is megváltozott.

A Kisképző üvegszakos diákjainak évvégi szakmai kirándulásához csatlakozhattam. A világviszonylatban is ritka, sokféle technika mögött különleges tudással rendelkező szakemberekkel találkozunk. Ha ők elmennek, tudásuk a semmibe vész.

1878-ban szász és bajor mesterek kezdték gyártani az üveget Ajkán. Az alapító Neumann Bernát, majd az új tulajdonos Kossuch János idején közönséges üveget és lámpacilindereket készítettek. A káli üvegből készült vékonyfalú termékeket arannyal és gravírozással dekorálták. Ritka példányaikat múzeumokban őrzik.

A háború és az államosítás után már ipari méretekben készítettek asztalneműt.

A hatvanas évektől kezdtek el ólomkristályból dolgozni, mely kiválóan alkalmas hámozásra, metszésre. Elkezdődtek a színkísérletek, megalapozták az überfang technológiát. A szintelen ólomkristályra rávitt hajszál vékony szines üvegbe metszéssel, homokfúvással kerül a minta.

A cameo eljárás a legmunkaigényesebb. Több színt is felhordanak a felületre és több fázisban homokfúvással szedik ki a hátteret. Ezekből a tárgyakból kevés, számozott példány készült. Az aranyozás sem ment még ki a divatból. Szinte kizárólag egyedi megrendelésre készülnek.
 
Az ólomkristály utánozhatatlan fényét hevítéssel, vagy savazással érik el. A 67°C fokra melegített kénsavba régen kézzel merítették, most hatalmas kádban mossák át az üveget. A gumi kosarakból kikerülő üveget még utoljára nagynyomású levegővel tesztelik, aztán csomagolják.

Benyitunk az utolsó ajtón a legfiatalabb műhelybe, ahol megtudjuk mi a különbség a Pate de verre és a casting között? Az előbbi esetben üvegszemcséket, vagy tört üveget olvasztanak össze, utóbbi esetben üvegtömböt olvasztanak formába. A vékony lábakkal kapálózó ló vagy egy negyven kilós szobor nagy pontossággal és biztonsággal nem is készülhet másképp. Erre a préselés alkalmatlan.

Az ipartörténeti és kulturális szempontból is érdekes nap után tegye fel mindenki a maga kérdését, vagy válasszon az alábbiak közül:
Miért zártak be az üveggyáraink? Csupán világjelenségről vagy másról is van szó? Mi a jövő: bérmunka vagy saját márka építés? Hogyan lehetne motiválni a fiatalokat, hogy életüket valamelyik szépséges kézműves szakmában képzeljék el?

Köszönet Csala Zsuzsa az Ajka Kristály üvegtervező művészének

a sok információért, valamint

Kecskés Krisztának és Bihari Kristófnak

a Kisképző üvegszaka tanárainak a lehetőségért.

“A koronázási palást maga a csoda! Alig néhány kőfaragvány maradt fenn Szent István király idejéből, és akkor itt van egy ezer éves textil, a legesendőbb anyag…” Arannyal dúsan hímzett  ereklye. Megviselte az idő, de kopottsága még misztikusabbá teszi. Képzeljük hozzá a ceremóniát, amikor I.István és Gizella királyné átadja ezt a kultikus ornátust a székesfehérvári székesegyháznak, méltósággal vonulnak a nép között és kimért mozdulatokkal az oltárra terítik.

A Nemzeti Múzeum féltett kincse üveg alatt látható. A védelmező félhomályban alig élvezhető szépsége, pedig mintája megidézi államalapításunk korát. Nem hagyta nyugodni a dolog, komoly elhatározásra jutott: mindenkinek látnia kell ezt a fontos nemzeti kincset. „Egy szobrász nem csak akkor dolgozik, ha megbízása van.”-teszi hozzá.

(fotó: a Panonhalmi apátság kapu terve)

A puszta másolat szóba se jöhetett, át kellett írni bronzba. Nemcsak a szövéstechnikai részleteket kellett értelmezni és térben megfogalmazni, de személyiséget, arcot kellett adni prófétáknak, szenteknek és az apostoloknak, Krisztusnak és a királyi családnak. A mű különös vándorútra kelt. Most a budavári Kapisztrán téren áll. „Még nem találta meg a végleges helyét. Én elkészítettem, a palást meg intézze el, hova kerüljön!”- mondja.

„Egy szobrász műtermében nem sok a látni való” – fogadott bennünket a szeles, zivataros délután – „néhány vázlat, kis makettek, pár eszköz.” Tehát jeleket kerestünk. Kit ábrázolnak a falon a régi fényképek? „Anyai nagyapámat, nagyanyámat és legkisebb fiukat, aki ott veszett a Don kanyarban.” Kell ennél hitelesebb forrás II. világháború áldozatai emlékművéhez?

Amikor egy történelmi eseményhez kapcsolódóan kap a szobrász megbízást, együtt kell legyen a szakmai racionalitás, a gondolat és az érzelmi töltet. „Apor Vilmost ábrázolhattam volna égre tárt kezekkel vagy térdre borulva, Istenhez fohászkodva. De Győr püspöke a  fenyegetés ellenére sem volt hajlandó kiadni „krumpli pucolásra” a szovjet katonáknak a templomba menekült lányokat és fiatal asszonyokat. Apor püspök mártírsága és életének végső üzenete, hogy mindenkinek áldozatot kell hozni.”

Teleki Pál is súlyos döntés elé került, és bár a történészek különbözőképpen ítélik meg szerepét és személyiségét, a tények tények maradnak.

Mégis honnan lehet tudni, hogy egy szobor sikerült? „Talán onnan, hogy valami kiállja az idő próbáját. Amikor elkészül, csak arra gondolok: talán ez jó, talán ez nem rossz. Nehéz ma bármiben értéket megfogalmazni. Nincs olyan kiemelkedő kvalitás, amit ne kérdőjeleznének meg és nincs olyan hülyeség, aminek éltetésére ne találnának közönséget.

Szent Márton díj (2013)

Szereti Budapestet, ahol a világ minden városa „megtalálható”. Nem véletlen, hogy szívesen forgatnak itt a filmproducerek. Imádja a hidakat, a villamost, mely „úgy siklik a házak között, mint egy kis állat, akár egy kis kígyó.” Tele van mozgási energiával. Élvezi az Erzsébet téren a nyüzsgést, a medence vizében káprázó foltokat.

Extatikus hatással vannak rá az intenzív színek. Érezni tőlük, ahogy töltődik az ember.

Jövünk valahonnan és megyünk valahova úgy, mint a sínek. A pályaudvar jelentheti az otthonunkat.

Sokat volt a vízen. Egy időben vitorlázott, később inkább a partról kezdte érdekelni a víz látványa.

Olyan dolgokról fogunk beszámolni, amire nem számít az olvasó, ha azt a szót hallja: „quilt”, amit nálunk leginkább „patchwork”-ként ismernek. Többnyire vonalzóval mértani pontossággal kimért, kockákra vágott szines anyagdarabokból megvarrt ágytakarók, párnák jutnak eszükbe. „Lyonban egy modern quilt kiállításon jártam, ahol elképesztően izgalmas absztrakt textilképpel találkoztam. Beszippantott ez a világ.                                                                                                                                                                                                                                           .

Frissen megszerzett doktorival a zsebemben kutató matematikai statisztikusként dolgoztam akkor, érzékeny kérdésekre adott válaszokat elemeztem szociológiai kutatásokban. Lyon után megváltoztak a fontossági sorrendek. Mindennél jobban izgattak a modern quiltek. Óriási tettvágy volt bennem. Két év múlva már az én munkámat is beválogatta a szűri a nemzetközi kiállításra.

Kollázs technikával kezdtem készíteni faliképeimet. A képi kifejezés, a kompozíció tisztaságának elérésére törekedtem. Ma már jobban hagyom, hogy pillanatnyi intuíciók vezessenek.

A régi fizika jegyzetek között bandukoló alak édesanyám, aki atomfizikus. Szeretek térképeket, matematikai képleteket, gauss görbét, hálózatokat, írástöredékeket felhasználni munkáimban. A titokzatos betűk, jelek, formulák többet jelentenek saját maguknál. Kulturális jegyeket hordoznak és mint formák is nagyon szépek.

Egyiptomban gondoltam először, bárcsak érthetném a hieloglifákat. Majd arra jutottam, hogy akarom-e én ezt teljesen megérteni? Addig izgalmas, amíg csak sejtem a jelentésüket. Persze nem akartam, hogy valami vállalhatatlan szöveg kerüljön a képeimbe. Ezért a lenyűgöző grúz, örmény, thai és khmer girlandos írásokat az Emberi Jogok Nyilatkozatának fordításaiból vettem.

Eleinte csak gyűjtöttem az érdekes mintázatú textileket. Ma már nem a boltban szerzett kincsektől esem extázisba. Hetekig csak festek, árnyalatokat variálok, fehérítek, rozsdázok, festékeket cuppantok, magam gyártom az anyagaimat. Ilyenkor úgy érzem magam, mint a gimnáziumban a pénteki egész napos fizika-kémia laborórákon.

Az anyag és a forma rögzítésének is számos módja van. Ki gondolta volna, hogy dróttal is lehet varrni? Papírból kötni? Újságot festeni? De nem egyedül ezekkel a technikai furcsaságokkal találkoztunk. A munkákat átjárja a kísérletezés, miközben a képek színvilága feszes és kiérlelt esztétikát követ erős gondolati háttérrel.

A szokásos textileken túl szeretem a különleges textúrájú anyagokat. A „bark cloth” afrikai fakéregből készül. Magam főzök papírpépet kákából és gyékényből, ami öntés  vagy csepegtetés után gyönyörű szálas, szokatlan anyaggá válik.

Egy akción felvásároltam a teljes basmati papír készletet. Kifehérítettem, kimostam, így finom szálakra lehetett szétbontani. Koreában az ilyen papírokat több rétegben összefilcezik és jó vízlepergető tulajdonsága miatt ruhákat készítenek belőle.

Így jutottunk el a Quilttől a Fiber-art-ig. Májusban Wasingtonban a Hillyer Art Space galériában lesz kiállítása, ahol a közönség 16 nagyméretű képen találkozhat -többek között- szétbontott intergált áramkörökbe építve Chicago térképpel, egy magyar atomfizikus sziluettjével, csatahelyeken vándorló párral, sok különös témával és textúrával.

további információ: bornemisza.com

„A vonalnak testet adok és visszaemelem a térbe. A japánok értik ezt nagyon. ”Két japán nagydíj és a Hokkaido Museum of Modern Art kitüntető figyelme is bizonyíték erre. „Kevesen nyúlnak képzőművészeti jelleggel az üveghez. Aki elsősorban az anyagot látja benne tipikusan dekorációt, szoborszerű tárgyat, nosztalgiázó árut készít. A képzőművésznek csak arányérzéke, térérzéke, formavilága van, és ahhoz keresi meg az anyagot.”                                                                                                                          .

Közéletünk egy izgalmas pillanatát idézik fel a hutaüvegből készült üvegzsebek. A címek így jellemzik e kort: Billegalitás, A bürokrácia asztali emlékműve, Több zsebből vérző ország, Szélirányos döntés, Jobb sorsra érdemes balzseb, Nagyzsebes-díj, Találkozunk az üvegvisszaváltónál.

A hutázáshoz komoly fizikai erőnlétre van szükség. Ekkora súlyt nehéz a fuvócső végén megtartani. „Volt, hogy két cső is eltört közben.”

„Minden értékrend felborult. A függőón csúcsa sejteti az egyetlen biztos pontot az életünkben: mindig lefele mutat.” Ehhez hasonló a Guardian konszern michigani központjában a nagy tárgyaló asztala fölött is lóg.

(A társaság 25 országban 18000 embert foglalkoztat és Orosházán is van egy síküveggyára.)

A Lektorátusnál, ahol a köztéri szobrokat rendelték meg a művészektől, hivatalosan három féle tematikát határoztak meg: esemény, személy vagy térforma.  Ez utóbbiakat készítették a ’nonfisok’. „eA nonfiguratív alkotásokhoz ki kellett találni valamit, hogy értelme legyen megcsinálni.”

Minden korszaknak megvan a maga köztéri szoborkulturája. Kérdezhetnénk, persze, hogy miért éppen Salgótarján főterén kell a városnak valamikor megélhetést és hírnevet biztosító üvegiparnak is emléket állító szobrot elbontatni?

Vagy miért kellett eltávolítani a Ferihegyi repülőtér fényobjektjét – ami egy nemzetközileg is jegyzett alkotás volt –, hogy helyette egy árusító pavilont nyissanak? Pedig ha valami, akkor a művészetben a fényszobor igazi magyar találmánynak számít. Az Aréna pláza homlokzatáról pedig azért kellett eltávolítani a térplasztikát, mert az belógott a reklámmolinóba.

Munkácsy Mihály-díj (1987)

Miért kell egy fejszobrot teleszegecselni és összekötözni bőrcsíkokkal, amitől olyan, mint egy háborúban megsebzett ember? Mi értelme csövekkel az ember szájába belefojtani a szót, miközben üreges szeme a semmibe mered? A félelmetes fejektől zavarba jövünk! Tévedünk, ha azt hisszük, hogy a művészet feladata a szépség és jóság, szemet és lelket melengető kifejezése?

„A kérdés inkább így szól: szabad-e kimondani az igazat? Egy depressziós, zárkózott, frusztált világban, ha csúfsággal vagy ijesztővel találkozunk rosszul érezzük magunkat. Ami taszítja az embert, attól fél. Nem is tudja megfogalmazni, csak érzi.

Valaki azt mondta egy festményre, hogy túl sötét. Mikor rájött, hogy azért hatott rá így, mert nem rég meghalt valakije és az ürességre emlékeztette, megbékélt vele, mert segített feldolgozni a fájdalmat.” A szociálisan érzékeny művész addig feszít egy témát, amíg elő nem hívja ezt a konfliktust.

„Volt egy magyar tanárom, akivel folyton összetűzésbe kerültem. A jakubinusok forradalmához vezetett vissza mindent. Hiába érveltem ennek ellenkezőjéről kiváló irodalomtörténészek idézeteivel, csak olaj volt a tűzre. Azonban nagyon megszerettem az irodalmat. Megértettem és vallom, hogy minden alkotásnak a lényege az a felfedezés, hogy legyen benne legalább egy pillanatnyi boldog bizonyosság arra: A világban lenni jó!”

A nyolcvanas években versekhez készített grafikát. ’Szeretőm egy puskatok, gyermekeim pisztolyok, kékes füst az énekük, szent Hubertus, légy velük.’ – írta a Bohócok énekében Weörös Sándor és Pásztor Béla. ’Négysoros strófákat rögtönöztünk, furcsa és kusza versikéket; ha az egyik elkezdett valamit, folytatta a másik;… Talán nem is versek, csak közös hancúrozás.’ – írta a Holdaskönyvhöz Weörös Sándor.

Azóta a társadalom létproblémáival foglalkozik. A ’Vésett arcok’ folyamat képek. Ezek a fametszetek tartalmilag újra és újra megújulnak. A nagyon egyszerűből indulnak, majd a fadúcokról levett szines nyomatokra újabb és újabb festék- és időrétegek kerülnek fel. A tudatalattival foglalkozik, amit ’metaarchaizmusnak’ hív. A rusztikus szépséget mutatják meg az emberben.

Az ember mindig együtt élt az együgyűvel, a bohóccal, a groteszkkel. Őseink eltorzított testekben fejezték ki a jóságot és gonoszságot, a vágyat, az örömet és fájdalmat. A természet adta a példát. A félig ember-félig állat ábrázolás is ezért volt népszerű. Kultúránkból kezdenek kiveszni ezek az ősi, nagyon is egyszerű archaikus kifejezés módok.

„Indonéziában találkoztam a wayanggal. A jávai kultúrában, a jellegzetes emberi tulajdonságokkal felruházott wayang bábokkal eljátszott közkedvelt árnyjátékok nem csak szórakoztatnak, de erkölcsi tanulságokkal is szolgálnak. Amit évszázadok óta változatlan formában bemutatnak, értenek és ragaszkodva szeretnek Ázsiában, azt  hogyan tudnánk átvenni Európában ?

„ Hagyományaikat követve fogtam hozzá, hogy tartalmilag valami újat alkossak. A múlttal való párbeszédnek szántam, miközben ami a nyugaton múltnak számít, az keleten élő valóság.”

Különös élmény olyan alkotóval tölteni egy délutánt, aki évszázadokkal, évezredekkel korábban élőkkel társalog.

Legfontosabb díjak:

Munkácsy-díj (1991)

Palladium-díj (2007)

Jelenlegi kiállítása:

„Hagyomány és átváltozás” címmel

Helyszín: Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum

Nyitva: 2014. augusztus 31-ig

“Olvastam Weöres Sándor ‘Tíz lépcső’ című versét: ‘Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad. /Nyűdd szét díszeid – a szépség legyél te magad. / Feledd el mulatságaid – a vígság legyél te magad. / Égesd el könyveid – a bölcsesség legyél te magad. / Pazarold el izmaid – az erő legyél te magad. / Oltsd ki lángjaid – a szerelem legyél te magad. /…/ Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad.’… és a szemem előtt megjelent egy kép majd elkészítettem az első művészkönyvemet.”                                                                                                                                  .

Egy későbbi kiállításra szintén Weörös Sándor költő adta az ihletet. ‘Alattad a föld, Fölötted az ég, benned a létra.’ szól a vers. A kis dobozban megbújó három rövid sor és a hozzá készült több méteres papír “létra” a térbe lógatva várta a látogatókat.

“Olyan egyszerűnek tűnt, hogy kivágással készítek, metszek betűket! Ettől sejtelmessé csipkeszerűvé válik a szöveg. Nem számoltam azzal, hogy egy egész nyáron farigcsálom a benevezett kiállítási darabot.” A szerény barna dobozból leporellóként kihajtogatva, örök érvényű üzeneteket betűzhetünk latinul: NEC DULCES RIVI EX FONTE EFFUNDUNTUR AMARO és magyarul KESERŰ FORRÁSBÓL ÉDES VÍZ NEM EREDHET. De rejtőznek még itt más betűk: NATURA ARTIS MAGISTRA vagyis A TERMÉSZET A MŰVÉSZET TANÍTÓMESTERE gördül ki a folytatás.

A faragott betűk jelképessé váltak. Így az 56-os forradalom 50 éves évfordulójára a Műcsarnokban rendezett kiállításra is ezzel a technikával készült Juhász Gyula ‘Budapesti ősz’ versével a 3 méter hosszú mű. A megemlékezés hívószava a ‘gyász’  volt, ezért fekete anyagot választott. A kiállítás rendezői különös megfontolásból fekete hátteret választottak hozzá.

Az egyéni technika legújabb változata a csipkekönyv, mikor lepréselt levelek két papír közé szorítva adják az album mintáját, vagy a horgolt könyv, amikor horgolt betűkből áll össze a művész könyve. “Találtam egy tekercs vastag erős vásznat. Óriás kódex méretűre vágtam és két oldalról rákasíroztam selyempapír íveket. A papíron jobban siklik a vágotthegyű toll.

A boszorkányöltéssel egybefűzött oldalakon Kosztolányi verse a Hajnali részegség: ‘…kimondhatatlan messze s odaát, / ők, akik nézték Hannibál hadát / s most néznek engem, aki ide estem / és állok egy ablakba, Budapesten. / Én nem tudom, mi történt velem akkor, / de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem, / s felém hajolt az, amit eltemettem / rég, a gyerekkor.’ Még hímzést is imitáltam, már csak borítót kellene hozzá csinálnom…

Balassi szerelmeit megéneklő könyv is egyedi példány. Az eredetit digitalizálva nyomtatással készült, de arannyal van kifestve. Érdekessége még a klasszikus oldalpár a széles margóval. A tipográfiai szabályait pontosan követő alkotás. Mi a tipográfia? Típusokkal írni. A nyomtatott betűk, képek, üres terek egyensúlyát kifejező görög eredetű szó (tüposz – mintát/nyomot/jelt hagyni/adni) szakmát egyben művészetet is jelöl. A TypoSzalon Magyar Tipográfusok Egyesülete szervezésében minden évben, már tizedik alkalommal megrendezték a Typochondria kiállítást. A több, mint 600 alkotást bemutató katalógus szintén a nyomtatott ritkaságok közé tartozik.

Azt jósolják, lassan el fog tűnni a könyv az életünkből. A művészkönyvek olyan alkotások, melyek segítenek bennünket abban, hogy soha ne csak olvasmánynak tekintsük a könyvet, a megformázott verseket és üzeneteket, hanem interaktív művészi élménynek is.

Budapest sajátos hangulatú fürdőváros jellegzetes fürdőélettel. „Feküdtem a második emeleti napozó teraszon és újra éreztem a hely különös intimitását. Gyerekkoromban családunk a nyarakat a Lukács fürdőben töltötte. Akkor még, a kőkorlát rései között nézegettünk az úszókat. Egy nap, fivéreimmel, szórakozásból vízzel telt nejlonzacskókat dobáltunk fentről a medencébe, ezért kitiltottak minket, csínytevőket. Húsz év telt el azóta. A hőségtől kábultan lenéztem a kobalttürkiz vízre. Elkápráztatott a vízben finoman táncoló fényhálót borzolgató úszók színes sokasága. Másnap felvittem egy kisebb vásznat.

15 nagyméretű vászonnal tértem vissza, amit Oszinak, az úszómesternek köszönhetően a régi családi kabinban tárolhattam. Négy éven keresztül egész nyáron az uszodában voltam. Festés előtt alaposan megfigyeltem az állandóan mozgásban lévő vizet, az úszó alakokat. A napfény aranyló fénykarikáinak rendszerét szinte ‘lefényképeztem’ szememmel és elmémbe rögzülten, élményszerűen szinte kifolyt a kezemből cizellált napfonat. Elképzeltem a legjellemzőbb félárnyékszínt, melyet akvarellszerűen oszlattam szét a vásznon. Az árnyékokat lágyan áttetszően, míg a fényeket testesebben tettem a vászonra.

A világ számos pontján lefestettem tengereket, tavakat és folyókat: a Velencei tóban gyémántporként csillámló napfényt, a Balaton viharos, foszforeszkáló zöldjét, a Rába sárgás-iszapos tükrében a kék eget és a fák zöldjét, mecsetek sziluettjével a Boszporusz szürkészöldjét, vihar után türkizes fluoreszkálását vagy kékes opálosságát, Velence éjszakai fényeinek tükröződését, az Aven folyó zöld tükrét a hires Bois d’amurban (szerelem erdeje), jéghideg hegyi patakokat a vörös sziklák kanyonjaiban 40 fokos hőségben.

Kilencen voltunk testvérek, így mindig volt otthon valaki. Egyik nap az általános iskolából haza érve zárva volt az ajtó. Egy órát ültem a lépcsőházban. Amikor hazaért a család, ebéd helyett bementem a műhelybe és reszeltem magamnak egy bejárati kulcsot. Festőművész édesapám megkönnyebbülten kiáltott fel: „Ötvös lesz a gyerek!” Méltatlankodtam: De én festő akarok lenni! Mire ő: “Már annyian tanulnak annak a családban, kell egy rendes szakma a kezedbe, később még lehetsz akár festő.”

A Kisképzőben szobrászok tanítottak bennünket. A festő osztályokkal ellentétben nem fény-árnyék, hanem forma rajzot tanultunk. Egy nap egy kitömött madarat kellett lerajzolnunk. A szárnyaknál szépen kisatíroztam a tollakat. „De fiam, ez egy festői rajz!” – morgott a tanár. Így Ravennába mentem az Szépművészeti Akadémia festő szakára és mozaik készítést tanulni.

Egy Morandi tanítvány volt a festő tanárom.  Indulásnak profilból festettem le a modellnőt. Az elragadtatás hangján dícsért: „Úgy fest, mint a nagymesterek” Hamar csalódtam. Nem elég, hogy reneszánsz helyett a párizsi festők modorában dolgoztunk, de már három hónapja egy homok színű matracon keki pokróccal ülő modellt kellett festeni. Beszéltem a professzóréval, mit szólna több drapériához. A pedellus átkísért egy katonai boltba, ahol homokszínű és keki szövetek hevertek. Én azonban rávettem, hogy egy másik üzletből szerezzünk mélyvörös és türkiz selymet. A prof’ alig kapott levegőt: „Nem értünk egyet. Nem lehet egy világot tönkre tenni!” dörögte. Míg délelőtt mindenki felvázolta az új színösszeállítást, délután ő minden képen átfestette a színeket homokra és kekire.

Négy év után diplomával kezemben, Párizsban beiratkoztam a Művészeti Akadémiára. Egész más volt a légkör. Ott kezdtem igazán a fény bevetülésével, a külső-belső tér viszonyával foglalkozni. Még visszajártam Ravennába és  figyelhettem, ahogy a mediterrán nap besüt a folyosó falára és a parkettre. Hamarosan Párizsban rendezhettem meg első kiállításomat. Immár több, mint húsz éve  Párizsban is van egy kis ateliém. A 8. emeleti ablakból az Eiffel toronyra látok. Itt csinálhatom azt, ami minden festő vágya, hogy ’jamais vue’, soha nem látott képeket alkossak.

„Amikor épületet tervezek, formában, funkcióban és terekben gondolkodom. Amikor ékszert tervezek, elsősorban a forma érdekel. Szeretek kiállításra készíteni tárgyakat, akkor túlléphetek a hordhatóság kényes kérdésén. „Ékítészet” című kiállítási anyagomat számomra meghatározó építészek, építészeti motívomok ihlették. Carlo Scarpa olasz építész épületeit a váratlanul megjelenő, kézművességre utaló részletek teszik jellegzetessé. Az egyik medál egy kivájt ajtósarokra, a másik egy mozaik ablakra utal.                                                                                                          .

Frank O. Gehry aranybálnája Barcelona kikötője felett adta az ötletet a vörösréz háló felhasználásához. Santiago Calatrava elképesztő hídjait, csarnokait, acélsodronyok hálózatát, bátor és szokatlan szerkezeteit látva lehet, hogy a modern építészet nem más, mint felnagyított ékszerek?

Az egyetemi éveim alatt dolgozhattam egy firenzei építészstúdióban. Ma is profitálok abból a szellemből, amit ott megismertem. Építészként szép és izgalmas a munkám. Azért kezdtem mégis megtanulni az ötvösmesterséget, mert a sok számítógéppel készített rajz után szerettem volna megvalósítani az ötleteimet.

Nagy élmény kézzel és szerszámokkal elkészíteni tárgyaimat. Az ötvösiskolában a fémműves vizsgafeladatom egy mokume karkötő elkészítése volt. A Japánból származó technika különböző fémek együttes használatán alapszik.

Közben jelentkeztem Milánóba egy ékszertervezési kurzusra. Magántanulóként, egyénileg konzultáltak velem művésztanárok. Reggeltől estig terveztem és rajzoltam. Maximális pontszámmal kaptam meg a diplomámat. A választott témám: „Az ezüst és társai”. A megtervezett kollekcióimban az ezüst mellett szerepelt a réz, a drágakő, a fa, a textil, a papír és  a plexi.

Több milánói ékszertervemet megvalósítottam itthon. A meduza nyakéket egy fiatal építész vette meg kedvesének Karácsonyra, a sárgaköves karkötőhöz még nem találtam meg az igazi sárga követ, de milánói mesterem már nagyon várja.

Az ékszer nagyon személyes. Ismernem kell, akinek készítem. Ilyen karmok a gyűrűn, egy bírónő ujján tekintélyt parancsolnak. A félbevágott gingo levélbe befeszülő zöld turmalin kihangsúlyozza viselje zöld szemét.

A design ékszerek kultúrája nagyon változó. Miközben Németországban, Angliában, Amerikában keresik az extravagáns ékszereket, addig az olasz izlés a kihívó ruhakölteményekkel szemben visszafogottabb, konzervatív. Nálunk talán már egyre keresettebb az egyedi ékszer, de még mindig a klasszikus arany ékszer a megbecsültebb.

A Design hétre a „fordított gyűrűkhöz” betonból állítottam össze egy kollekciót. Anyag struktúrákkal játszottam: milyen felületet ad a hársfa lenyomata a kertből, a csipke, bőr, a plexi, gyöngyök, a fémforgács?

A medál obeliszkek is ennek az építészeti kísérletnek a részei. Amikor nem épületettel foglalkozom, ékszereket készítek korlátok nélkül, teljesen szabadon dolgozhatok. Szeretek különleges formákat, és felületeket létrehozni, ami felülmúlja a képzeletet.

Ablak csörömpölés, majd puskalövés. Meglepő egy kiállításon. Hatvanas években „épült” falusi típusház mása a Műcsarnok üvegteteje alatt. Harmadszor kerülöm a kicsi házat. Az egyik oldalon egy öreg néni les a függöny mögül, a szomszédjából csörömpöl az üveg: az ablakba ’behajítottak’ egy követ. Befordulok a sarkon, a csicsásan hivalkodó kék házfal ablakában egy mobilozó férfi hadonászik, mikor átellemben lövés dördül. Jelenetek a „Másik Magyarország” kiállításról. Már indulok tovább, amikor megjelenik a „Ház” megalkotója, szerény ember, ősz szakállal, kezében egy cserép friss piros muskátlival. Gondosan az öregasszony ablakába helyezi és elveszi a kókadtat.

Egy évet vártunk az életmű kiállítás után, hogy elmenjünk Szemerére. Az őszi vetés hatalmas táblákban zöldül, a zsíros föld sötéten barnállik. A fő utcában egy vakolatlan ház, két sor tégla közt döngölt agyag. A néptelen utcán előbukkan a postás. Kutya szalad mögötte. „Látják a barna léckerítést? Egy szalmatetős ház. Ott találják.”

Sehol telefestett vásznak sora. Minden elpakolva. A falon csak egy festmény lóg. Már attól féltünk nem látjuk az ismerős zöld-rozsda-okker színeket a lángoló vörössel. „Ez még félkész. Nagyanyám szentképeiből festek egy sorozatot.

Most fejeztem be egy videoinstallációt. Azért van minden elrakva. A székesfehérvári Vörösmarthy színház februárban mutatja be a  Mesterkurzus c. darabot. Egy képzelt beszélgetésről szól: a Zene Napja előestéjén Sztálin és a kultúrpolitikus Zsdanov együtt iszogat és beszélget Prokofjevvel és Sosztakoviccsal. Másnap a két fiatal zeneszerzőt  el fogják ítélni.

A rendező, Cserhalmi György látta a kiállításomat és úgy döntött engem kér a díszlet megtervezésére. Nagyon élveztem a munkát. Megkértem néhány falusit, hogy vegyenek benne részt. Ők fogják a „börtönrácsok” mögül kidugni a fejüket. Szívesen segítettek a felvételekben.”

Egy ’Mester és tanítványa’ kiállításra készül. Elővesz néhány rézkarcot. „Tévedés azt hinni, hogy valaki csak az egyetem után lehet művész. 18 évesen linometszetet készítettem és 22 évesen már nekem is voltak kiállításaim. A tanítványom képei mellé a kezdeti időszakomból állítok ki. Ezen a rajzon látszik az absztrahálás kezdete. Restaurálnom kell. El van szakadva. Én téptem el. Fogalmam sincs miért.

Abban az időben kezdtem a „landarttal” foglalkozni. Nem nézték jó szemmel a hosszú hajat és a szakállat. Szegény édesanyámnak sokat kellett miattam hallgatnia. De csak addig, míg egy nap a Heves megyei hírlap tudosított a kiállításomról. Onnantól kezdve megbocsátották. Ja, ha művész, akkor rendben.

A nyolcvanas években egy szitaüzemben dolgoztam Budapesten a Király utcában. Polókat, farmer cimkéket nyomtunk. Punk volt a divat. Eltartottuk magunkat és volt idő művészetre. Ezek a szitanyomatok és litográfiák akkor készültek.

A rendszerváltás nem jelentett számomra semmit.” Két évtized után személyes okok miatt költözött haza a falujába, ahol azóta minden megváltozott. Elsorvadt a mezőgazdaság, ami a falu megélhetését biztosította. Megjelent a föld új arca. Fásultság különös pletykákkal, fura növények, kivágott ligetek… Rejtélyek földje lett.

Vonzó vidék? Nehéz elhinni. Valami oka csak van, hogy kialakult körülötte egy művésztelep, egy szellemi műhely. Művészek költöztek a szomszédba, mindenki más okkal. Ugyanúgy alkotnak, mint régen, kiforrott stílusban. Független alkotók, akik tiszteletben tartják a gondolkodás szabadságát, együtt védik környezetüket és normáikat, láthatóvá teszik a láthatatlant.

http://www.campfilm.eu/index.php