Breznay Pál
Budapest sajátos hangulatú fürdőváros jellegzetes fürdőélettel. „Feküdtem a második emeleti napozó teraszon és újra éreztem a hely különös intimitását. Gyerekkoromban családunk a nyarakat a Lukács fürdőben töltötte. Akkor még, a kőkorlát rései között nézegettünk az úszókat. Egy nap, fivéreimmel, szórakozásból vízzel telt nejlonzacskókat dobáltunk fentről a medencébe, ezért kitiltottak minket, csínytevőket. Húsz év telt el azóta. A hőségtől kábultan lenéztem a kobalttürkiz vízre. Elkápráztatott a vízben finoman táncoló fényhálót borzolgató úszók színes sokasága. Másnap felvittem egy kisebb vásznat.
15 nagyméretű vászonnal tértem vissza, amit Oszinak, az úszómesternek köszönhetően a régi családi kabinban tárolhattam. Négy éven keresztül egész nyáron az uszodában voltam. Festés előtt alaposan megfigyeltem az állandóan mozgásban lévő vizet, az úszó alakokat. A napfény aranyló fénykarikáinak rendszerét szinte ‘lefényképeztem’ szememmel és elmémbe rögzülten, élményszerűen szinte kifolyt a kezemből cizellált napfonat. Elképzeltem a legjellemzőbb félárnyékszínt, melyet akvarellszerűen oszlattam szét a vásznon. Az árnyékokat lágyan áttetszően, míg a fényeket testesebben tettem a vászonra.
A világ számos pontján lefestettem tengereket, tavakat és folyókat: a Velencei tóban gyémántporként csillámló napfényt, a Balaton viharos, foszforeszkáló zöldjét, a Rába sárgás-iszapos tükrében a kék eget és a fák zöldjét, mecsetek sziluettjével a Boszporusz szürkészöldjét, vihar után türkizes fluoreszkálását vagy kékes opálosságát, Velence éjszakai fényeinek tükröződését, az Aven folyó zöld tükrét a hires Bois d’amurban (szerelem erdeje), jéghideg hegyi patakokat a vörös sziklák kanyonjaiban 40 fokos hőségben.
Kilencen voltunk testvérek, így mindig volt otthon valaki. Egyik nap az általános iskolából haza érve zárva volt az ajtó. Egy órát ültem a lépcsőházban. Amikor hazaért a család, ebéd helyett bementem a műhelybe és reszeltem magamnak egy bejárati kulcsot. Festőművész édesapám megkönnyebbülten kiáltott fel: „Ötvös lesz a gyerek!” Méltatlankodtam: De én festő akarok lenni! Mire ő: “Már annyian tanulnak annak a családban, kell egy rendes szakma a kezedbe, később még lehetsz akár festő.”
A Kisképzőben szobrászok tanítottak bennünket. A festő osztályokkal ellentétben nem fény-árnyék, hanem forma rajzot tanultunk. Egy nap egy kitömött madarat kellett lerajzolnunk. A szárnyaknál szépen kisatíroztam a tollakat. „De fiam, ez egy festői rajz!” – morgott a tanár. Így Ravennába mentem az Szépművészeti Akadémia festő szakára és mozaik készítést tanulni.
Egy Morandi tanítvány volt a festő tanárom. Indulásnak profilból festettem le a modellnőt. Az elragadtatás hangján dícsért: „Úgy fest, mint a nagymesterek” Hamar csalódtam. Nem elég, hogy reneszánsz helyett a párizsi festők modorában dolgoztunk, de már három hónapja egy homok színű matracon keki pokróccal ülő modellt kellett festeni. Beszéltem a professzóréval, mit szólna több drapériához. A pedellus átkísért egy katonai boltba, ahol homokszínű és keki szövetek hevertek. Én azonban rávettem, hogy egy másik üzletből szerezzünk mélyvörös és türkiz selymet. A prof’ alig kapott levegőt: „Nem értünk egyet. Nem lehet egy világot tönkre tenni!” dörögte. Míg délelőtt mindenki felvázolta az új színösszeállítást, délután ő minden képen átfestette a színeket homokra és kekire.
Négy év után diplomával kezemben, Párizsban beiratkoztam a Művészeti Akadémiára. Egész más volt a légkör. Ott kezdtem igazán a fény bevetülésével, a külső-belső tér viszonyával foglalkozni. Még visszajártam Ravennába és figyelhettem, ahogy a mediterrán nap besüt a folyosó falára és a parkettre. Hamarosan Párizsban rendezhettem meg első kiállításomat. Immár több, mint húsz éve Párizsban is van egy kis ateliém. A 8. emeleti ablakból az Eiffel toronyra látok. Itt csinálhatom azt, ami minden festő vágya, hogy ’jamais vue’, soha nem látott képeket alkossak.
ELŐZŐ: Lenzsér-Mezei Kata
KÖVETKEZŐ: Bornemisza Rozi
LÁTOGATÓK KOMMENTJEI ( 0 )
Kövesd a kommenteket RSS-en, vagy a saját weblapodról.