„Mióta az eszemet tudom, könyvkötő szerettem volna lenni. A szüleim is azok, a gyerekkoromat  testvéremmel együtt itt töltöttük velük a Fő utca 4-ben könyvek halmai, kézzel festett papírok garmadája és különleges öreg szerszámok között. A galérián futkározni, papírból játékokat készíteni, maga volt a paradicsom.” A reformkor idején, a polgári átalakulással egy időben, az 1800-as évektől terjedt el a könyvkötő szakma. Tittl Lipót a század második felében bérelte ki a nagyvonalú banképület udvari helyiségét, ami azóta is könyvkötő műhelyként működik a Lánchíd szomszédságában, a Budai vár alatt.

„Előttünk Németh Miklós ezüstkoszorús mester dolgozott itt.” Az 1920-ban kelt mesterlevele igazolja, hogy nevezett tanonc a ‘Budapesti könyvkötők, szíjgyártók, nyergesek, bőröndösök, keztyüsök, sérvkötészek és tímárok ipartestülete előtt önállóan készített munkadarabot mutatott be’. Anno ilyen felszabadító levéllelés egy kis szerszámos ládikával indultak neki a mesterlegények, hogy bejárják Európát, tapasztaljanak és sok tudással térjenek haza.

„A családunk 1978-ban vette át tőle a műhelyt.” A magas boltívek alatti félhomályban százharminc éve gyűlnek a speciális szerszámok és különleges eszközök. Igazi ipartörténeti gyűjtemény,  pedig mindegyiket használják ma is.

A fűzőláda valójában egy állvány, arra szolgál, hogy a könyv íveit pontosan és kényelmesen lehessen felfűzni. A bígelő- és perforáló gép segítségével lyuggatják, vagy törik meg a borító kartonját.

A bőrös könyveket ereszre verik, ami azt jelenti, hogy a meggömbölyített könyvet présbe fogva, kalapáccsal alakítják ki az ún. ereszt, mely mellé a könyvtáblák kerülnek.

Aztán jöhet a borító aranyozása, amit kézzel vagy préssel végeznek. A kézi aranyozáshoz a betűket vagy mintaformát felhevítik és a fóliát így nyomják a bőrbe, vagy a vászonba.

A préssel dombornyomás is készíthető.

“Ez a kincseket rejtő szekrény akkor is itt állt a cirádás aranyozó mintanyomókkal és ritkaság számba menő betű készlettel. Ma egy kisebb vagyont elkérnének az készítésükért.”

“Az írás és a könyv lassan kikopik életünkből. Európában kezd kihalni a mesterségünk, bár Firenzében még van könyvkötők utcája is. Magyarországon is elég sokan vagyunk. A könyvtárak voltak a legjobb megrendelők, amíg volt pénzük. A diplomadolgozatok is eltartották a szakmát.

Hozzánk ma magánmegrendelők, gyűjtők  jönnek inkább, ezért eredeti anyagokkal dolgozunk és nagyon kell ismernünk a régi kötésfajtákat is. A francia betáblázástól  az ugróhátas könyvig, melynek közepe erős, mintha acélrúgó lenne benne. Amikor kinyitjuk, kiugrik a közepe, olyan lesz, mint egy nagy rajztábla, ezért végig jól lehet írni rajta. Könyvelőknek készítettek ilyet, hogy kényelmesen töltsék ki a táblázatokat.

Sok érdekes és különleges, régi könyvvel volt dolgom. Itt van ez a fotóalbum. Tervezem, hogy készítek egy ilyet, de még nem jöttem rá a fortélyra, hogyan gömbölyítették le és aranyozták be a karton széleit. Egyszer egy börtönnaplót hoztak bekötni. A kiegyezés környékén írhatta egy orvos. Életemben nem találkoztam gyönyörűbb írással, amiből annyira áradt volna a lelki béke.

Édesapám öt évvel ezelőtt adta át a műhelyt és én képviselem itt az ötödik generációt. Játékból kezdtem könyvet kötni és most is játszom.”

„Nem szeretném, hogy teljesen átlátszók legyenek az üvegeim. Az olvasztással az üvegnek új minőséget adok, élő, organikus anyaggá válik. Keramikus akartam lenni, mert szeretem a formázást, de végül elcsábított a meleg üveg. Tanulmányaim során geometriával is sokat foglalkoztam, amit nagyon hasznosnak tartok, mert biztonságot ad, keretek között tart. Kísérletek közben érnek meglepetések, de a véletlenek tovább lendítik az embert. Ez olyan, mint a drog.”

A végkimerülésig képes lennék dolgozni, de szerencsésnek mondhatom magam, mert van egy kis fiam, aki egyensúlyban tart. Születésekor éreztem először azt a folytonos, különös energiaáramlást, ami az anyasággal jár. Ahogy az etetéssel szinte elszívta az erőmet és ahogyan a lényétől újra és újra feltöltődtem. Ezt a folyamatot akartam megmutatni a Synk sorozatommal. A hideg-meleg kontrasztokat komplementer színekkel hangsúlyoztam.”

Tiszta pate de verre technikával készítette a diplomamunkáját, az első építészeti üveginspirációit, mellyel harmadik helyezett lett a 2011-es Libensky Award nemzetközi üvegbemutatón. A fehér üveghez olyan színt kellett találnia, amelyik átlátszódik a külső felületen is. Az uránüveg jó megvilágítás esetén csodákra képes.

Egy korábbi korszakában üvegöntészettel (casting) dolgozott. „Nagyon tetszett, ahogy az akvárium falán megtapadnak a csigák. Valami hasonlóról szól a Bubble factory.” Most vegyíti a különböző technikát: a tömböt öntészettel, a rudakat üvegtörmelékek összeolvasztásával készíti és ahogy azok beágyazódnak a tömbbe a ’golyók’ is megjelennek.

Kényes műveletek sorából áll, mire egy mű elkészül. Kizárólag ugyanazt az anyagot lehet egybeolvasztani, ezért először 600 fokra felmelegít egy darabot ugyanabból az alapanyagból, amiből a tömb készül. Azon forrón hideg vízbe dobja, hogy az üveg szilánkokra essen. Aztán megőrli egy mozsárban, majd szitálja. A kívánt színáramláshoz grammra kiméri a színkeveréket. A finom üvegfritteket egy speciális anyagba fúrt lyukakba szórja. Ez már festészet.

A tömbök négy-öt napig hűlnek a kemencében, a rudak összeolvasztásánál már két hét izgalom következik, hogy az üvegben semmi feszültség ne maradjon. Aztán jön az örökké valóság, minden üvegművész réme: a csiszolás majd a polírozás. Egy-egy tárgy 15-16 kilót is kitesz, amihez férfias erő kell, hogy a forgó sajbáról le ne csússzon.

A legújabb darabok egy új fejezethez tartoznak. A ’Screenshot’ sorozat olyan lesz, mint egy szélesvásznú filmből kifotózott pillanat, mely egy perspektivikus térben jelenik meg a monitoron. A többi legyen a mi titkunk.

Pont 140 évvel ezelőtt született a legyőzhetetlen Kincsem. A csodakanca 54 versenyt nyert, ezzel még a mai napig világcsúcs vezető. Mi sem természetesebb, hogy az 1925-ben épült budapesti galopp pálya róla kapta a nevét. A maga idejében Európa legmodernebb versenytere sokáig szolgálta a lósportot. 2003-ban a Kincsem Park új épületet és új pályát kapott, de szerencsére a Mázsaházat és a régi lelátót nem bontották el. „A régi épületben a mázsálóban kaptam egy kis sarkot az első ló megmintázásához, azóta belaktuk a teret.”

Itt készült Overdose szobra is. „Kétszáz fotót készítettem róla. Érdekesen öntudatos ló. Tudja magáról, hogy ő valaki és úgy is viselkedik. Pedig torzak az arányai, kiderült a sprinthez direkt megfelelnek.” Ez egy valódi mesebeli történet. Akárcsak Kincsem, aki egy éves korában nem kellett senkinek, Overdose-ra, a nem különösebben igéretes alkatú csikóra sem nagyon licitáltak.

Gazdája Magyarországon edzette és egyszer csak megtörtént a csoda: kiderült, hogy minden megerőltetés nélkül úgy fut, mint a szél. Csikó korában 800ezer forintot fizettek érte, ma 1,5 miliárdot ér. Ez olyan véletlen, mint ha kihúznák az ötös lottót. A genetikai állomány egyszer csak kijön. Dózi a világ 3. legjobb sprintere, minden idők legsikeresebb magyar lova.

„A figuralitás áll hozzám közel. A diplomához három alakkal készültem. A végzés után öt-hat évig dolgoztam rajtuk. Lágy alakítható anyagot választottam, hogy saját külső-belső fejlődésemet végig vigyem az alakon. Nem fiktív figurát kerestem, hanem egy önportréval kezdtem.”

„A Yung által megfogalmazott ’Selbst’-re, a mélyénre, a belső istenre voltam kíváncsi. Ahogy lassan változtam és alakítottam szobraimat, úgy öltött formát az abszulutum és a három érett állapot. Ennek márványból kifaragott mása a Chanakalle Egyetemen áll a Dardanellákon.”

Még az egyetemen megértette, hogy a szobrászatban nincs stílus különbség, csak minőség különbség. Egyszer kaptak egy feladatot: szines absztrakt domborművet kellett készíteniük. Úgy érezte ez nem az ő világa, de meg kellett oldania. Fehér lapok közepébe elhelyezett egy prizmát, ami a fehérre kivetítette a szivárványt. Így lett szines.

Később hasonlót csinált vasból, de úgy alakította a felső lemezeket, hogy évente négy alkalommal bele tudjon hatolni a napfény és az megjelenjen a függőleges lemezen. Épp egy embert próbáló, nagy szoborrekonstrukcióval végzett. Lehet, hogy most ilyen fénycsapdákkal fog egy ideig foglalkozni? Mi pedig elképzeltünk egy tágas szabadtéri teret, egy kultikus helyet, ahol évente négyszer egy fénycsapda köré gyűlhetnek össze az emberek.

Goszthony Mária kerámikus művész 96 éves korában 1989. március 27-én halt meg. Úgy rendelkezett, hogy halála után, háza tovább szolgálja a művészetet. Kecskeméten már volt egy kerámia stúdió, ezért az „üvegesek” kapták meg a bádudvarnoki kúriát. Hamarosan nagy élet költözött a patinás falak közé és a zegzúgos, dús növényzetű udvarokba.

A felállított huták körül megjelentek az üvegművészet nagymesterei és a lelkes ifjú követők. Csak néhány ismert név: Horváth Márton, Sigmond Géza, Bohus Zoltán, Buczkó György, Smetana Ágnes, Pattantyús Gergely, Sipos Balázs, Soltész Melinda.

A kúriában van egy kis múzeum, ahol az itt készült tárgyakból láthatunk kiállítást.

A nemzetközi szimpóziumoknak is helyt adó telepet Andor István üvegtervező iparművész vezeti.Nyaranta a MOME üvegszak hallgatói szerezhetnek itt tapasztalatot a melegüveggel.

A pápai bolhapiacon T. Péter talált egy doboz rossz fotót. A bécsi lomtalanításból származó családi fotókról kiderült, hogy egy Mikes Richard nevű személyhez kötődnek, aki megjárta az orosz hadifogságot is. A családi fényképek mellett még egy bekeretezett bérletszelvény is előkerült. Halász Margit kopottas fekete táskája pedig egy padláson hevert, amikor az üres ház új lakója rátalált. A foszlott igazolványképről alig ismerhető fel gazdája. A megsárgult bizonyítvány társaságában volt a szülők házasságlevele és egy tűzhely jótállási jegye.

Valóságos emberek valódi tárgyai alapján elképzelt sorsokról szólnak a könyvtárgyak. A táblákon árnyakként előtűnő alakok és motívumok csak finoman sejtetik a tartalmat. Minden „történet“ mögött azonban ott vannak az emberi életre vonatkozó örök érvényű általánosságok, a születés és elmúlás, az öröm és bánat, melyek függetlenek attól, hogy mely korban élünk.

Az emberiséget mindig izgatták a múlt titkai és nem lesz ez másképp a jövőben sem. Ahogy a fantáziánkra kell hagyatkoznunk a barlangrajzok eredetét és mondanivalóját illetően, kétezer év múlva az ember hasonlóan töri majd a fejét a jelenlegi kor hagyatékán, legyenek azok  XX. századi piktogramok, vagy a csomagolások jelei.

Milyen princípiumok vezethettek el egy jel megalkotásához? Írástörténetünk messze időkbe nyúlik vissza. Eltöprenghetünk rajta, hogyan jutottunk el a rajzoktól a képíráson és a kőbe vésett törvénytáblákon keresztül a ma használatos betűkig. A népi és törzsi képíráson követhetjük, ahogy a jelek kitisztulnak, mint itt a lovak beégető bélyegei esetében. Civilizációk során formálódtak és bizonyára a mai állapot sem végleges.

Még a Kaposvári Színházban dolgozott díszletfestőként, amikor elkezdték foglalkoztatni az ősformák. A gipsszel készített kisméretű „Falak“ mondhatnánk egy életmű alapját meghatározták. Ősforma-lexikonként szolgálnak, ablakkeretek, sírfeliratok, vagy bábuk, melyekhez bármikor vissza lehet  nyúlni, hogy létre jöjjön egy fiktív világ.

De forrás maga a természet, a tarló, az uszadékfa kérge is.

Húsz éve a papír a fő kifejezési eszköze. A papír egy élő anyag és a papírmasszából rétegekben felépített képek velünk együtt lélegeznek. Kezdetben még erőteljes, határozott alkotások ma letisztultak, közel sem a konkrétum a cél. A táblákon használt nyomatok, pedig arra késztet bennünket, hogy képzelő erőnk segítségével mi írjuk meg a képek történetét.

„Mi vagyunk azok, akiktől a szülők óvják gyermekeiket. 
A deviánsok, narkósok, csavargók, húsz, harminc, negyven év élettapasztalatának ‘eredményei’, ha úgy tetszik kudarcai. Mondanivalónk van, üzenetünk van, világnézetünk van, tragikus és boldog sorsunk, véleményünk van, érzéseink vannak és céljaink, de kevés a lehetőség arra, hogy ezt köreinken kívül is megosszuk az emberekkel. Szeretnénk fórumot teremteni, hogy üzenhessünk magunknak, neked és azoknak a halhatatlan hangoknak, visszafojtott halálsikolyoknak, melyek tulajdonosai korántsem halhatatlanok.”

Hisszük, hogy ha két teljesen különböző ember, embercsoport vagy kultúra akár egyetlen apró dologban is egyetértésre jut, ez elég lehet ahhoz, hogy békét kössenek, együttműködjenek, tiszteljék egymást. Mert végső soron ezt szeretnénk: figyelmet, törődést, szeretetet; megmutatni, hogy másságunkkal együtt sem vagyunk mások, még akkor sem, ha mi vagyunk azok, akiktől óvtak a szüleink.” (A Megálló Alapítvány hivatalos honlapjáról)

“A Megálló Csoport Alapítvány sikerének titka, hogy a szokásos dolgokat szokatlanul csinálja. Fiatal szerhasználók, drogfüggők és szakemberek partnerségi viszonyok között, terápiás közösség színtéren, az ön és kölcsönös segítés elvei szerint tevékenykednek együtt Budapest VIII. kerületében, egy izgalmas terápiás atmoszférában, ahol a droghasználatot felváltó, másfajta emberi lét vízióját igyekeznek formába önteni. Terápiás közösségükben a személy, az ő kapcsolatai és a társadalom közti közvetítés, annak láncszemei, finom mecanizmusai az érdekesek.

A nyitott műteremhez többnyire a támogató családi kör hiányélményét átélők tömörülnek, ám a fotózás világa Minyó Szert Károly képzőművész, szabadkézi fotográfus szakértelme mellett képessé teszi a műhely tagjait szolidáris, integrációt előmozdító kapcsolatok megteremtésére. Fiatalkori ellenérzéseiket így megtanulják hálára, mások és önmaguk hibáztatását megértésre, a szégyen és bűntudat érzését elfogadásra, kétségbe esésüket reményre cserélni.” (Mihaldinecz Csaba, a Megálló Csoport Alapítvány alapítója)

“Fejlődésünk a Megálló Házzal együtt zajlik a „Nyitott Műterem”-szisztémában, amely nekem, a csoportvezetőnek is egy igen jelentős paradigmaváltás, a több évtizedes, ún. egyéni művész karrierem feloldása a kollektív csoportlétben. Látszólagos ellentmondás ez, azonban a valóság és a praxis igazolni látszik az új formát. Mindkét végén nyereséges játszma kialakítására törekszem, a fotográfiát igen komplex módon használva. Nem klasszikus értelemben „oktatok”, hanem teljes személyiségemmel, folyamatosan jelen vagyok a Megálló életébe, persze lehet, hogy ez is klasszikusértelembe vett oktatás… ” (Minyó Szert Károly)

„Meglátod szép lesz!” – mosolyog bíztatóan, mikor látja rajtam a tanácstalanságot. Már kétszer megforgatták a fúvócső végére felvett tüzes üveggömböcskét a mély kék színező üvegfrittben, aztán a világos kékben, de az üveg még mindig vörös. „Tapasztalatból tudom, hogy milyen színű lesz.” Ezután mártják bele a titánfehér frittbe. Ez legalább fehér, de csak egy ideig… A Bárdudvarnoki Üvegszimpóziumon ma ’Kavicsok’ készülnek. Úgy érzem magam, mint egy vegykonyhában. Kis zacskókban, tálkákban szines porok és üvegdarák. Többféle képpen készülhet a színes üveg, itt most a hutaüveg felszínére olvasztják a fémoxidokat és zománcokat, amit szépen egyenletesen rádolgoznak.

Furcsa anyag az üveg. A szabályos kristályokból álló kvarc (szilicium-dioxid), mely különböző adalékok hozzáadásával megolvasztható és alakítható, azonban megszilárdulása során az így keletkezett üvegnek hívott anyag mégsem vesz fel szabályos kristályos szerkezetet. Miután lehűl, bizonyos tulajdonságai a folyadékra jellemzőek. „Amorf vagy krisztallin formában megszilárduló anyagszerkezetű anyag” lesz belőle . Az üveget fém-oxidokkal színezhetjük, melyek ebbe az amorf szerkezetbe ionos kötéssel épülnek be.

Még izgalmasabb szín érhető el az irizálással, amikor speciális fémoxidokat gőzölnek az üvegfelületre. A 6-7. században a szírek használták először kerámiára és üvegre. A lengyel születésű, de Magyarországon orvosi tanulmányokat folytató Pantocsek Valentin Leó fedezte fel újra. A Párizsi Világkiállításon aranyérmet nyert híresség Zahn György zlatnoi üveggyárában kísérletezte ki a magyar szecesszióra jellemző eljárást, mely hatalmas sikert hozott. Egy osztrák üveggyáros, Lobmeyr szemet vetett a tudományra és cselhez folyamodva megszerezte az irizálás titkát. A hetvenes években az Iparművészeti Főiskola tanára Horváth Márton élesztette fel újra a technológiát.

„Ő volt az egyik mesterem. Azért jelentkeztem az Egyetemre, mert többet akartam tudni a fúvottüvegről, az építészeti- és a szakrális üvegekről. Addigra már sokat dolgoztam üveggel, díjakat, dísztárgyakat készítettem olvasztással, csiszolással. Eredetileg ötvösként végeztem és úgy is dolgoztam. Megtanultam a tűzzománcot, szakköröket, művésztelepet vezettem, a Magyar Tűzzománc Társaság tagja lettem.”

A melegalakítás tele van meglepetéssel. Azt hinnénk, hogy a formába fújás egyszerű. Kivéve, ha pontos méretre kell készíteni, mint a Visegrádi Négyek most felállításra kerülő emlékművéhez azt az egyetlen kisméretű búrát, amiből legalább 5-6 darabot kell megcsinálni ahhoz, hogy méretre, formára, vastagságra megfeleljen a követelményeknek.

Az üveg szépségének megmutatása minden művész vágya. „Az anyag alakíthatósága, a formagazdagság és az optikai hatás érdekel. Ezért kezdtem el a Kavics és a „Free blowing” (Amőba) sorozatokat. Végtelen lehetőség van benne, ha hagyjuk az üveget dolgozni…”

Különös anyag az üveg. Vörösen és tűzforrón hajladozva tűri, hogy formázzák. Ha túl gyorsan hűl le, tele lesz feszültséggel és darabokra robban. Az első „Amőba” nem is sikerül, a tört üvegek közt végzi. A következő már ígéretesebb.

(A felvételek a bárdudvarnoki Nemzetközi Üveg Alkotótelepen készültek)

A komp lassan elhagyja a New York-i Staten Island-et és ahogy közeledik a hűvös hajnali szélben a Szabadság szobor felé, kezd oldódni benne a feszültség. Hiába a nehézség, és a gátlás, meg kell próbálni: „Get closer”- ez a feladat. Kerülj közelebb, szólíts le idegeneket az utcán: „Lefotózhatom?” Akkor eszébe jutott a komp. Zárt hely, hajnali órák, nem futamodhat meg. És tényleg megszűntek a bénító gátlások. Persze senki nem anyázott, senki nem volt kellemetlen. Az emberi kapcsolatokat, gesztusokat kereste: a párok megölelték egymást,  a munkába indulók kávét kortyolgattak. Ettől kezdve működni látszott a dolog.

Egy évig tanult az ICP-n New Yorkban. Baráti biztatásra jelentkezett a Cornell Capa alapította az intézménybe. A híres fotóművész kétségekkel teli, türelmetlen Robert Capa bátyja nemcsak jó testvér volt, de igaz barát és menedzser.

Meg kellett szokni, hogy az embert először bolondnak nézik, amikor egy fadobozzal kiáll az utcára. Egy régi épület előtt eltűnődhetünk azon, hogy építése idején mit csinálhattak, hogy élhettek az emberek abban a korban, ebben a házban. Mit akartak üzenni az utókornak Róma oszlopaival, vagy jelenlegi épületeinkkel mit akarunk magunkról mondani.

A manuálisan készülő fotók ma ritkaságnak számítanak. Tudni kell, hogy lehet üvegre exponálni, ismerni kell a mit bír el a rézlemez, mit tud az alulemez és még sok egyéb mást. Nehéz alapanyaghoz és vegyszerekhez jutni.

Főiskola előtt a HVG-nél is tanult. Annyira hatott rá a boszniai háború, hogy elhatározta elmegy haditudósítónak. A család nehezen tudta lebeszélni. Így került a filmgyárba. Hordhatta a büféből a kávét, ahogy a főnöke fogalmazott: az „illatos modell lányoknak”. Eljutott  Ciprusra, ahol beleláthatott egy dokumentum film forgatásba. Ott fogalmazódott meg benne, hogy mit nem szabad csinálni egy dokumentarista művésznek.

Amikor a romák ellen elkövetett gyilkosságok túlélőiről és családtagjairól készített fotósorozatot távol állt tőle, hogy hatásvadász képeket csináljon. A felelősség és az együttérzés mellett neutrális igyekezett maradni annak ellenére, hogy 2. világháború óta nem volt ilyen brutális atrocitás Magyarországon. A művésznek dolga, hogy ne csak érzékenyebb legyen a társadalmi kérdésekre, hanem reagáljon. A FUGA Budapesti Építészeti Központban 2012. márciusában mutatták be a képeket, amelyek egy része azóta egy csoportos kiállítás kapcsán az ICP-be is „visszajutottak”.

Hajnali négykor Kovács Miklós, a Népművészet Mestere műhelyébe ment, hogy begyújtson a kályhába. A kékfestés elérkezett a legizgalmasabb naphoz. Hat órára már kész a gőz. Majd érkezik a család többi tagja, felesége Mária és lánya népi iparművészek, és az unokák. Mindenki tudja a dolgát. A minőség a tűzön és a sebességen is múlik. 640 liter 85°C-os kék massza tölti meg a festőkádat, ahol 60 mp-ig liftezik le-föl a vászon, hogy jól átjárja a pamutszálakat a festék. Óránként 600 méter készül el, nagyjából hét óra alatt végeznek a 4000 méterrel. Ez talán elég lesz 4 hónapra.

„A BASF mesterséges indigóját használjuk. A festékszemcsék mérete a természetes indigó 360-ada, jól tapad és a festés hatékony.“ Az indigó csávafesték. A vízben oldhatatlan festékpor megfelelő redukáló szerekkel oldódik lúgos környezetben, körbevonja a hajszálvékony gyapotszálat és amint levegővel érintkezik, ráoxidálódik az anyagra, ettől a festék újra oldhatatlanná válik. Ha a valódi kékfestő anyagot lúgos közegben mossuk, nem ereszti a színét, szemben más festési eljárásokkal, ahol a festék csak az anyag felső rétegére tapad, és könnyen leázik.

Az anyag a szellőztetés után savas fürdőt kap, ahol a mintázáshoz használt paszta is leválik és alatta fehéren kiragyog a gondosan előkészített minta. Újabb fürdetés következik és másnap négy kilométernyi kék vászon hullámzik szárítón a kert végében. A burgonyakeményítős mosdatás után vasalják és méretre vágják. A szerencsések pedig találkozhatnak velük vásárokon és Szentendrén az üzletükben.

A kékfestéshez nemrég természetes indigót használtak. Az indigócserje törzsének haját lehámozták, egy mozsárban addig törték, amíg a háncs szétmállott, a finom festékpor a mozsár aljában összegyűlt. A földbe süllyesztett tartályban, a küpában festettek. „Apám mesélte, náluk az udvaron állt a küpa. Télen reggelre befagyott. Feltörte a jeget, aztán festett. Kellett nyolc óra, hogy hússzor belemártsa a csillagráfokra felakasztott anyagot. Legalább 20 festékréteg kell, hogy ne fakuljon ki. Egy nap 60 métert tudott megfesteni.“

A szemcsenagysága miatt azonban a festés napfény és dörzsállósága nem a legjobb. „Egyszer a kék beduinoktól kaptam megrendelést. Próbáltam lebeszélni őket a küpáról. Elmagyarázták, hogy náluk a sivatagban a napi hőmérséklet ingadozás 50 fok, és amikor megizzadnak, akkor a nyakuk, karjuk kék lesz az indigótól. Ezért hívják őket kék beduinnak.“

Minden kékfestő műhely kincse a saját mintakészlete. Több, mint száz éves mintafákkal is találkozhatunk. A mintafákhoz rézlemezkék kellenek, elkészítésük komoly vállalkozás. A pöttyöshöz fával kombinálják.

A minták éles kontúrjához rézgálicos, gumiarábikumos masszát használnak. A textilfestés tudománya más számtalan titkot rejt. Az asztalfiókban rejtőznek a színes pöttyös minták.

„Nálunk a nők szavazzák meg, hogy milyen mintát válasszunk egy-egy alkalommal.“ A terítőket, kendőket még mindig kézi-nyomással készítik. A méteráru mintázása géppel történik. Pár évbe is belekerül, mire valaki pontosan megtanulja a mintafák tökéletes felszerelését. „Az egyik unokám nagyon érdeklődik, most őt tanítom a mesterségre.“

A 18. században terjedt el hazánkban az indigóval festés. Magyarországon a Trianon előtti 400 kékfestő volt. Mára a klasszikus értelemben vett kékfestő műfajban talán ketten maradtak. Eltűnt Európából is. Alapanyaghoz is nehéz jutni. Indigót már nem termesztenek, a BASF sem gyártja, sűrű szövésű pamutvásznat pedig kizárólag megrendelésre gyártanak Pakisztánban és Törökországban.

Sok lépésből áll, mire a szép fényes, keményített textil elkészül és kézműves vásárok, vagy szaküzletek polcaira kerül. Kovács Miklós 87 évesen még ott áll a gépek mellett felesége és lánya aggódó figyelme mellett, közben minden szem az unokára szegeződik…

„Jártam a világot, több helyen éltem, Írországban, Marokkóban, Egyiptomban. Te merre jártál? Mindig messze laktunk az egyetemtől is, a műteremtől is. Órákat ülök a villamoson. Ettől meg lehet őrülni. Neked is sokat kellett ingázni? Nagyon kemény életem volt. Nappal festettem, éjszaka pedig kávéházakban dolgoztam. Neked is sokat kellett dolgozni? De olyan nagyon beteg ugye nem voltál, mint én?” Úgy beszélgetünk, mint közeli bizalmas barátok, akik rég nem látták egymást. Ő mesél, aztán kérdez. Türelmesen vár és tágra nyitott szemmel figyel. Nem jegyzetelek.

„Amikor agyvérzést kaptam, meghaltam.” Ha ez 15 évvel ezelőtt történik, akkor nem tudták volna megmenteni. A művész világ összefogott, a MissionArt Galéria szervezésében közel ötven művész felajánlott egy-egy képet, és a bevételből fedezték a rehabilitációt. Senki nem érti, hogyan nem kényszerült kerekes székbe. Két évig alig tudott beszélni, csak rajzolt. Fél évvel ezelőtt pedig vett egy porcelán balett táncos babát. „Élek” mondta. Újra beszél és ismét fest.

Sok barátja van, akiket lefestettet. Már az egyetemen is, ha volt egy pár szabad óra, pózoltak neki a barátnők, festők, szinészek, a mestere. „Most is nagyon jók hozzám és sokat segítettek abban, hogy felgyógyuljak.”

„Betegség, halál, félelem” a címe egy évekkel a betegsége előtt készült képnek. Akkor készült a Kórház dobozinstalláció sorozata azokkal az eseményekkel, amik később bekövetkeztek. Élmények, önbeteljesítő jóslatok, pusztán látomások vagy egymástól független véletlenek egybeesése? Aki ebben él, annak egyértelmű.

Egy hónappal a betegsége előtt „Transcendens angyalok” címen volt egy kiállítása. Huszonhárom angyalfestmény. És már abban is biztos, hogy felgyógyulását az angyaloknak köszönheti. De abban is biztos, soha többet nem akarja, hogy csak angyalok legyenek a kiállításán.

A nagymama rokokkó nippjei népesítik be a kisszobát. Célt és értelmet adnak az új élethez, amíg nem lesz végre egy rendes műterme újra. Balatonszemesen érzi magát a legjobban. A betegsége előtt a vizet festette, most a házukat, mert az biztonságot ad.

A család úgy tudta orvos lesz belőle. Ő pedig engedelmes volt. Olyan jól szerepelt az iskolai fizika versenyen, hogy felvételi nélkül bekerült a Radnóti Gimnáziumba fizika-biológia szakra. Amikor egy borzalmas szemet kellett felboncolni, rosszul lett. Szerencsére a rajz tanára felfigyelt a rajz tehetségére.

Bolyongunk az üveggel megrakott ládák között, a félhomályban csövek futnak a fejünk fölött. Hűtőkemencék sora választja részekre a csarnokot. Nemrég még öt hutát szolgáltak ki, körülöttük ezerötszáz ember nyüzsgött, mint a hangyák: behordók, üvegfúvók, formakészítők, formatartók. Sok-sok kézen átment egy-egy tárgy, mire a csomagolóba került. Ma már nincsenek háromszázan se, egy huta dolgozik. Nem csak a műszaki fejlesztések miatt zsugorodott manufaktúrává a gyár, a piac is megváltozott.

A Kisképző üvegszakos diákjainak évvégi szakmai kirándulásához csatlakozhattam. A világviszonylatban is ritka, sokféle technika mögött különleges tudással rendelkező szakemberekkel találkozunk. Ha ők elmennek, tudásuk a semmibe vész.

1878-ban szász és bajor mesterek kezdték gyártani az üveget Ajkán. Az alapító Neumann Bernát, majd az új tulajdonos Kossuch János idején közönséges üveget és lámpacilindereket készítettek. A káli üvegből készült vékonyfalú termékeket arannyal és gravírozással dekorálták. Ritka példányaikat múzeumokban őrzik.

A háború és az államosítás után már ipari méretekben készítettek asztalneműt.

A hatvanas évektől kezdtek el ólomkristályból dolgozni, mely kiválóan alkalmas hámozásra, metszésre. Elkezdődtek a színkísérletek, megalapozták az überfang technológiát. A szintelen ólomkristályra rávitt hajszál vékony szines üvegbe metszéssel, homokfúvással kerül a minta.

A cameo eljárás a legmunkaigényesebb. Több színt is felhordanak a felületre és több fázisban homokfúvással szedik ki a hátteret. Ezekből a tárgyakból kevés, számozott példány készült. Az aranyozás sem ment még ki a divatból. Szinte kizárólag egyedi megrendelésre készülnek.
 
Az ólomkristály utánozhatatlan fényét hevítéssel, vagy savazással érik el. A 67°C fokra melegített kénsavba régen kézzel merítették, most hatalmas kádban mossák át az üveget. A gumi kosarakból kikerülő üveget még utoljára nagynyomású levegővel tesztelik, aztán csomagolják.

Benyitunk az utolsó ajtón a legfiatalabb műhelybe, ahol megtudjuk mi a különbség a Pate de verre és a casting között? Az előbbi esetben üvegszemcséket, vagy tört üveget olvasztanak össze, utóbbi esetben üvegtömböt olvasztanak formába. A vékony lábakkal kapálózó ló vagy egy negyven kilós szobor nagy pontossággal és biztonsággal nem is készülhet másképp. Erre a préselés alkalmatlan.

Az ipartörténeti és kulturális szempontból is érdekes nap után tegye fel mindenki a maga kérdését, vagy válasszon az alábbiak közül:
Miért zártak be az üveggyáraink? Csupán világjelenségről vagy másról is van szó? Mi a jövő: bérmunka vagy saját márka építés? Hogyan lehetne motiválni a fiatalokat, hogy életüket valamelyik szépséges kézműves szakmában képzeljék el?

Köszönet Csala Zsuzsa az Ajka Kristály üvegtervező művészének

a sok információért, valamint

Kecskés Krisztának és Bihari Kristófnak

a Kisképző üvegszaka tanárainak a lehetőségért.

“A koronázási palást maga a csoda! Alig néhány kőfaragvány maradt fenn Szent István király idejéből, és akkor itt van egy ezer éves textil, a legesendőbb anyag…” Arannyal dúsan hímzett  ereklye. Megviselte az idő, de kopottsága még misztikusabbá teszi. Képzeljük hozzá a ceremóniát, amikor I.István és Gizella királyné átadja ezt a kultikus ornátust a székesfehérvári székesegyháznak, méltósággal vonulnak a nép között és kimért mozdulatokkal az oltárra terítik.

A Nemzeti Múzeum féltett kincse üveg alatt látható. A védelmező félhomályban alig élvezhető szépsége, pedig mintája megidézi államalapításunk korát. Nem hagyta nyugodni a dolog, komoly elhatározásra jutott: mindenkinek látnia kell ezt a fontos nemzeti kincset. „Egy szobrász nem csak akkor dolgozik, ha megbízása van.”-teszi hozzá.

(fotó: a Panonhalmi apátság kapu terve)

A puszta másolat szóba se jöhetett, át kellett írni bronzba. Nemcsak a szövéstechnikai részleteket kellett értelmezni és térben megfogalmazni, de személyiséget, arcot kellett adni prófétáknak, szenteknek és az apostoloknak, Krisztusnak és a királyi családnak. A mű különös vándorútra kelt. Most a budavári Kapisztrán téren áll. „Még nem találta meg a végleges helyét. Én elkészítettem, a palást meg intézze el, hova kerüljön!”- mondja.

„Egy szobrász műtermében nem sok a látni való” – fogadott bennünket a szeles, zivataros délután – „néhány vázlat, kis makettek, pár eszköz.” Tehát jeleket kerestünk. Kit ábrázolnak a falon a régi fényképek? „Anyai nagyapámat, nagyanyámat és legkisebb fiukat, aki ott veszett a Don kanyarban.” Kell ennél hitelesebb forrás II. világháború áldozatai emlékművéhez?

Amikor egy történelmi eseményhez kapcsolódóan kap a szobrász megbízást, együtt kell legyen a szakmai racionalitás, a gondolat és az érzelmi töltet. „Apor Vilmost ábrázolhattam volna égre tárt kezekkel vagy térdre borulva, Istenhez fohászkodva. De Győr püspöke a  fenyegetés ellenére sem volt hajlandó kiadni „krumpli pucolásra” a szovjet katonáknak a templomba menekült lányokat és fiatal asszonyokat. Apor püspök mártírsága és életének végső üzenete, hogy mindenkinek áldozatot kell hozni.”

Teleki Pál is súlyos döntés elé került, és bár a történészek különbözőképpen ítélik meg szerepét és személyiségét, a tények tények maradnak.

Mégis honnan lehet tudni, hogy egy szobor sikerült? „Talán onnan, hogy valami kiállja az idő próbáját. Amikor elkészül, csak arra gondolok: talán ez jó, talán ez nem rossz. Nehéz ma bármiben értéket megfogalmazni. Nincs olyan kiemelkedő kvalitás, amit ne kérdőjeleznének meg és nincs olyan hülyeség, aminek éltetésére ne találnának közönséget.

Szent Márton díj (2013)