Gaál József

Miért kell egy fejszobrot teleszegecselni és összekötözni bőrcsíkokkal, amitől olyan, mint egy háborúban megsebzett ember? Mi értelme csövekkel az ember szájába belefojtani a szót, miközben üreges szeme a semmibe mered? A félelmetes fejektől zavarba jövünk! Tévedünk, ha azt hisszük, hogy a művészet feladata a szépség és jóság, szemet és lelket melengető kifejezése?

„A kérdés inkább így szól: szabad-e kimondani az igazat? Egy depressziós, zárkózott, frusztált világban, ha csúfsággal vagy ijesztővel találkozunk rosszul érezzük magunkat. Ami taszítja az embert, attól fél. Nem is tudja megfogalmazni, csak érzi.

Valaki azt mondta egy festményre, hogy túl sötét. Mikor rájött, hogy azért hatott rá így, mert nem rég meghalt valakije és az ürességre emlékeztette, megbékélt vele, mert segített feldolgozni a fájdalmat.” A szociálisan érzékeny művész addig feszít egy témát, amíg elő nem hívja ezt a konfliktust.

„Volt egy magyar tanárom, akivel folyton összetűzésbe kerültem. A jakubinusok forradalmához vezetett vissza mindent. Hiába érveltem ennek ellenkezőjéről kiváló irodalomtörténészek idézeteivel, csak olaj volt a tűzre. Azonban nagyon megszerettem az irodalmat. Megértettem és vallom, hogy minden alkotásnak a lényege az a felfedezés, hogy legyen benne legalább egy pillanatnyi boldog bizonyosság arra: A világban lenni jó!”

A nyolcvanas években versekhez készített grafikát. ’Szeretőm egy puskatok, gyermekeim pisztolyok, kékes füst az énekük, szent Hubertus, légy velük.’ – írta a Bohócok énekében Weörös Sándor és Pásztor Béla. ’Négysoros strófákat rögtönöztünk, furcsa és kusza versikéket; ha az egyik elkezdett valamit, folytatta a másik;… Talán nem is versek, csak közös hancúrozás.’ – írta a Holdaskönyvhöz Weörös Sándor.

Azóta a társadalom létproblémáival foglalkozik. A ’Vésett arcok’ folyamat képek. Ezek a fametszetek tartalmilag újra és újra megújulnak. A nagyon egyszerűből indulnak, majd a fadúcokról levett szines nyomatokra újabb és újabb festék- és időrétegek kerülnek fel. A tudatalattival foglalkozik, amit ’metaarchaizmusnak’ hív. A rusztikus szépséget mutatják meg az emberben.

Az ember mindig együtt élt az együgyűvel, a bohóccal, a groteszkkel. Őseink eltorzított testekben fejezték ki a jóságot és gonoszságot, a vágyat, az örömet és fájdalmat. A természet adta a példát. A félig ember-félig állat ábrázolás is ezért volt népszerű. Kultúránkból kezdenek kiveszni ezek az ősi, nagyon is egyszerű archaikus kifejezés módok.

„Indonéziában találkoztam a wayanggal. A jávai kultúrában, a jellegzetes emberi tulajdonságokkal felruházott wayang bábokkal eljátszott közkedvelt árnyjátékok nem csak szórakoztatnak, de erkölcsi tanulságokkal is szolgálnak. Amit évszázadok óta változatlan formában bemutatnak, értenek és ragaszkodva szeretnek Ázsiában, azt  hogyan tudnánk átvenni Európában ?

„ Hagyományaikat követve fogtam hozzá, hogy tartalmilag valami újat alkossak. A múlttal való párbeszédnek szántam, miközben ami a nyugaton múltnak számít, az keleten élő valóság.”

Különös élmény olyan alkotóval tölteni egy délutánt, aki évszázadokkal, évezredekkel korábban élőkkel társalog.

Legfontosabb díjak:

Munkácsy-díj (1991)

Palladium-díj (2007)

Jelenlegi kiállítása:

„Hagyomány és átváltozás” címmel

Helyszín: Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum

Nyitva: 2014. augusztus 31-ig