Schaller István

Képeimen a láthatatlant, a „semmit” szeretném „megfogni”. Olyan, mintha nem lenne ott, de mégis ott van. A vizen áll egy csónak, az üvegben megjelenik az átlátszóság, az erdőben a levegő. Az erdő körülveszi az embert, jó benne lenni. A legszebb talán a bükk és a tölgyerdő. Sok fotót készítek és egyesítem egy festményen. A nagyméretű képeknél napokat kell várni, míg szárad a festék. Ez rossz hatással van rám, mert elnehezít. Így jött a gondolat, hogy darabokban fessek erdőt, amit utána egy képben állítok ki. Így kezdtem Napi képeket festeni.

 

Mindenki rajzolt a családban, nálunk ez természetesen jött. Amikor beiratkoztam cukrász tanulónak, megnyugvás volt a szüleimnek, hogy lesz szakmám. Akkor nyílt a Hungária kávéházban az ország legkorszerűbb cukrászata. Felvettek ösztöndíjasnak. A főnöknek tetszettek a marcipán szobrocskáim, így – bár fizetést nem kaptam érte – két évig nem is kellett szinte semmi mást csinálnom. De a bizonyítvány kézhezvételének másnapján a főnök elém hozatott 600 tortát: „Ezeket kend meg csokimázzal”. Aztán jöttek az islerek, meg a piskóták. Éreztem, hogy ellep, bekebelez egy végtelen sütemény-hegy. Két hét után visszafizettem az ösztöndíjamat és odébb álltam, pár hónap múlva pedig bevonultam katonának.

Amikor leszereltem, akkor nyílt egy fagyizó a közelünkben. A tulajdonos mindent rámhagyott, csináljam ahogy akarom. Húsz éves voltam, jó pénzt kerestem, amiből rajzszakkörre is futotta. Mindenféle ízeket, színeket, díszítéseket kitaláltam, nagyon ment. Erre gyorsan nyílt mellettem két fagyizó.

A Képzőművészeti Egyetemen a mesterem szabadon hagyott dolgozni. Néha így szólt: „Itt egy kicsit másképp kellene.” De ahogy belenyúltam rájöttem, hogy már egy egészen más kép kezdett kibontakozni. Izgalmas volt, ezért átfestettem a korábbi egészet. Így történt, hogy az évvégi kiállításra három képet vittem: „…és a többi?” kérdezte értetlenül a mester, mert látta, szorgalmasan dolgoztam egész évben. „Mind ezeken van, egymásra festve.”

A Napi képeket nem csak azért csinálom, hogy ne essek ki a munkából, hanem, hogy tanuljak. Tudatos legyen, ami addig ösztönösen ment. Úgy is fogalmazhatnék, hogy eddig a felszínt kapargattam, most pedig utána nézek annak ami alatta van. Kipróbálok technikákat, színhasználatot, réteges festést. Először nagy vonalakban viszem fel a festéket, aztán jönnek a finom részletek. Abbahagyom, amikor látom, hogy megvalósult, amit akartam. Minden alkalommal előre kinyomom az aznapi festék mennyiséget a tubusból. Ha marad, az oszlopra kerül, de nem festek belőle egy újat.

Utána olvasok fizikai jelenségeknek, hogyan működik a színes fény, a reflexek, mitől lesz egy felület matt vagy fényes. Ha egy felület felszíne kinagyítva „hepehupás”, arról összevissza szóródik a fény, ezért látjuk mattnak. Ha nagyon sima, úgy működik, mint a tükör, egyenesen visszaveri a fénynyalábot a szembe, ezért látszik fényesnek. Meg akarom tudni, hogyan viselkednek az anyagok, a fém, a kerámia, a műanyag? A plüss macikat is textúrájuk szerint válogattam.

Miért nem embereket választok modellnek? Az arc festése más figyelmet igényel. Az érzelmeket kifejező mimikri megfestéséhez nemcsak az anatómiai precizitás a fontos, nem elég a felszín rezdüléseit megmutatni. Ahhoz, hogy például mindenki azt a mosolyt lássa, amit szeretnék, mélyebbre kell hatolni a felszínnél. Ami egy újfajta kihívást jelent. Most reggelente a Nagyvásár Csarnokban szerzem be a modelljeim. Az almát és a banánt pedig a festés után megeszem.

ELŐZŐ:

KÖVETKEZŐ:

LÁTOGATÓK KOMMENTJEI ( 0 )

Kövesd a kommenteket RSS-en, vagy a saját weblapodról.