„Március 15-e volt. Pontosan emlékszem. Este 7-kor sétáltam egy barátnőmmel, amikor megcsörrent a telefon. Nem ismertem a számot, de egyessel kezdődött, gondoltam egy budapesti szám. Angolul szóltak bele. Szerencsére a barátnőm tudott angolul és átadtam neki, ő tolmácsolt köztünk. Kiderült Amerikából hívtak a Pichuck Glass Schoolból, a világ legnagyobb üvegművészeti központjából. „Mond meg neki, hogy megyek, a konyhai munka is megfelel.” Pilchuck egy olyan különleges hely, ahol még a sofőr is üvegművész. Csiszoló asszisztensnek jelentkeztem, mert abban az időben homokfújt tálakat készítettünk az Ajkai Üveggyárban. 2011-től hét alkalommal voltam Amerikában, az utolsó évben már tanítani mentem. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy az iskola fizette a repülőjegyemet.

Pilchuck egészen más világ. Itthon a tanítványok nem ültek a tanár mellé a menzán, a távolságtartástól  lassan beléjük költözött a szorongás, ott pedig bárki mellé letottyanhattak, lehetett világhírű művész: „How are you?” és már beszélgettek is. Amikor először megérkezett nem tudott angolul, felnőtt fejjel kezdte el tanulni a nyelvet. A kurzus végén már előadást tartott, igaz, csak tőmondatokban, de bevállalta a helyzetgyakorlat kedvéért, érezze milyen kiállni emberek elé.

Ott alakult ki az a felfogása, hogy az alkotás önmagában is érvényes. Ismert, hogy a művek fogadtatása nagyon éltérő. Lehet mondani véleményt róla, de jogosultságát megkérdőjelezni senkinek nincs joga. Csak pár tárgyat hozott haza onnan. Amikor kiállította azt mondták róluk, olyan “kelet-európai” azaz lecsiszolt, egyszerű.

Sokáig nem volt műterme és most ennek is nagyon örül. Egyetemi légkör veszi körül, sok fiatal alkotó, mégha az utcára nyíló pince hátsó részében nem is ideálisak a körülmények. Gyerekkorában szeretett agyagozni, aztán Kaposváron üveggel foglalkozott. Annyira egyszerűnek tűnt akkor milyen lesz az élete. Csinál tárgyakat, megveszik és ennyi. Amikor Ajkán dolgozott a tálain elvont történeteket jelenített meg.

Jelenleg a Tranfuse 02 sorozatával foglalkozik. Egy bő évtized eltelt a diploma munkája óta, hogy újra szobrokat készítsen. Akkor fémrácsra esztergált gömbölyded lencséket applikált huta üvegből. A különféle megmunkálásnak köszönhetően létrehozott egy fényjátékot. Van, amikor az ember annyira elnyomja magában, mi történt, hogy mikor felépítette első beton és üveg kompozícióját, maga is meglepődött, hogy ennyi kihagyott idő után is milyen mélyen dolgozott benne a fény kivetítésnek gondolata.

Csurgai Ferenc szobrász beton workshopján tanult meg egy új technológiát. Szigorú receptúra szerint elkészített hiperérzékeny anyaggal dolgozik. A beton és üveg anyagukban testvérek, minőségükben azonban mindkettő más tulajdonságokkal rendelkezik. A rideg betonba ágyazva az üveglencsék légies, spirituális hatást keltenek. A formákat és az illesztéseket már biztonsággal kezeli, a következő lépésben a szinek használatával az érzelmekre akar hatni.

“Sziklák” sorozat (2019)

porcelán

A “Nagy szikla 1-2” 24 x 14×14 cm és 28 18×17 cm porcelán

“Fekete szikla 1” “Fehér szikla 4-5”  19 x 12×12 cm (különféle méret) porcelán

“Torony a sziklán 1-2” 16 x 15×10 porcelán

“Jéghegyek 1, 2, 3, 4” porcelán

Sziklák 1, 2, 4 porcelán

Sziklák 5, 6, 7 porcelán

Sziklák 11, 8 porcelán

Sziklák 10, 13 porcelán

Sziklák 9, 3 porcelán

Sziklák 12, 15 porcelán

Sziklák 14, 16 porcelán

Sziklák 18, 19 porcelán

Sziklák 17 porcelán

Ha az ember műterembe készül, akkor nem árt előtte tájékozódni. Ma már viszonylag nem kunszt, ott az internet. Ismerősöknél is érdemes érdeklődni. Az igazi műélvezethez azonban nekem hozzátartozik a meglepetés és a személyiség. .Nem láttam eddig életemben két méteres bonsai ficust. Ahogy nem ültem még soha ilyen mesteri módon összeállított asztalnál sem.

Először fordult elő életemben, hogy életnagyságú, különlegesen faragott állatszobrok vesznek körül.

És bevallom ritka élmény egy olyan emberrel találkozni, aki minden alakoskodás nélkül beszél a világról és, amit gondol róla.

Csodálatos anyag a fa. Bennem már a mélybarna afrikai venge, a vöröses paduk, lilás amaranth önmagában is kiváltja a tiszteletet, a tökéletes megmunkálás pedig az ámulatot. De, hogy e nemes anyagok mellett az egyszerű rétegelt lemezből is csodákat lehet elővarázsolni, álmomban sem gondoltam.

A műteremben a művek gondosan letakarva, a fa finom pora mindent belep. Drámai hatású a leleplezés: feltárul az élet könyve, a lélekedények, a csomók. Íme az alkotó gondolata, amit érdemes át és átolvasni, hogy többek legyünk és ne csak belépjünk, hanem értsük is amit látunk:

„Ma – szándékom szerint – munkásságom az imádság vagy spirituális praxis egyfajta sajátosan mai, modern formája – nem az istenség közelségéből fakadó megismerés többlete, hanem a távollétéből vagy legalábbis érzékelésének hiányából eredő rossz közérzet és nyugtalanság, valamint e hiány betöltésének vágya artikulálódik efféle reintegrációs törekvésben.

Figyelmem mindinkább a hagyomány felé fordul; itt remélem megtalálni azokat a szellemi tendenciákat, melyek végtelen időkön keresztül forrtak, formálódtak az időtlen múlt kohójában, hogy utóbb gyógyító erejükből vígasztalást meríthessünk.

Ez az irányultság oka lehet annak, hogy egy ideje már munkáim voltaképpen edények, melyek minden formai attraktivitásukkal együtt csak mintegy foglalatát, héját képezik a bennük önmagát kinyilvánító magasabb, láthatatlan erőtérnek, és ugyanezt a sokféleség oppozíciójában megmutatkozó egység vagy teljesség kiegyensúlyozott harmóniáját kívánják érzékeltetni kétfejű figurális műveim.

Ennek érdekében szemléleti tisztaságra és technikai perfekcióra törekszem.“

Budapest, 2011. március 9.

szocsmiklostui.hu

A hetvenes években fényes időket jósoltak a bányászvárosnak és Sárberek mocsarain panelházak emelkedtek, társadalmi összefogásból pedig megásták a Csónakázó tavat. Nagyot fordult a világ azóta Tatabányán. Mikor elérkezett a Millenium ideje a városgazdák egy méltó szobrot álmodtak a tó egyik sarkában meghúzódó bájós kis szigetre.                                                                                                                                                  .                                                                                                                                                                                                          

„Így került helyére „Géza fejedelem a gyermek Istvánnal“ címü szobrom. Apa gyermekével, mely messzejár minden sztereotípiától, és még távolabb van az ünnepélyes, emelkedett pillanatokban szokásos, kosztümös figurától. Kovaliczky István csillagász közreműködött a térrendezésben, mert a szobor egyben napóra is. Az oszlopokon a téli órák, a kőlapokon a nyári órák szaladnak körbe-körbe.

Nyergesújfaluban nemrég elhatározták, hogy az I. világháborúban elesettek emlékművének megmaradt talapzatára új szobrot készíttetnek. A ‘Piéta‘ tervem nem tetszett a bírálóknak. A torzó lábak metafóráját nem értették. Én meg azt nem értem, miféle a fájdalom két kalimpáló lábbal. A ‚Magvető‘ szobrát sem kérték Szombathelyre.

Szinte a telek végében van a XV-ös akna. A bányát régen bezárták. Nyáron összejön itt néhány szobrász. Az ASG gyárból kapunk hulladék acéllemez darabokat és teljesen szabadjára engedjük fantáziánkat a lézerrel ejtett lyukak és amorf formák láttán. Kertünk dísze lett a Kapuőrző oroszlán, az Autó hárfával, a Tisztelet Giacomettinek.

Tizenhét éve vonatozok Győrbe a főiskolára. Lukon át nézem a tájat, a Dunát. Út közben van időm elmélkedni diákjaimon. Leendő tanítóknak tartok művészeti képzést. Kellő megfontoltsággal és humorérzékkel kell kezelni a hiányosságokat, amivel a diákok hozzánk érkeznek.

Az expresszionizmusról írtam a doktori disszertációmat. Ez rákényszerített arra is, hogy elemezzem saját munkásságomat és művészi felfogásomat. Úgy fogalmaztam: félfigurális absztrakt stílust követek, nem kifejezetten expresszív, mert szerkezetbe foglalom, nem is merev konstruktívista, valahol a kettő között.

Viaszveszelytéses módon készülnek az érmeim és kisplasztikáim. Így bármit fel tudok használni modelnek, még a száraz kenyérkockát is.

„Egy kiállításra készülök három új darabbal: Figura rúddal, Figura bottal, Figura lejtővel. Mint egy harakiri, vagy végtelenített öngyilkosság…? Egyik vázlatrajzomon úgy aposztrofáltam: Vallomások a létezésről.

Micsoda abszurd dolog azzal szembenéznünk, hogy létezésünk egyszer véget ér és ennek mi emberek még tudatában is vagyunk. Ennek a fájdalmas tudatnak a birtokában olyan megrázóan szép a létezésünk, mely egyszeri és megismételhetetlen. De azt hiszem éppen ezért olyan gyönyörű az, amit átélünk.”

Tatabánya, 2013. július 23.

„A főiskola alatt, Zánkán a nyári művésztáborban egy társammal országúti feszületről készítettük a kötelező rajzot. Egyik oldalon én, szemben ő. Egyszercsak megjelent egy gumicsizmás asszony. A borgazdaságban dolgozott. Én mindennap eljárok emellett a kereszt mellett és megveszem amit rajzolt. Mennyit kér érte? – szólt felém. De még nincs is kész!-mondtam értetlenkedve. Nem baj!- legyintett.

Tőlem még nem vett senki semmit. Bajban voltam, huszat nem mertem kérni, tíz kevésnek tűnt, hát mondtam: 15 forint. Akkor várom magukat este – mondta a címét. Mentünk hárman is. Jól meglepődtünk, mert készült az asszony. Csinált ételt, volt bor, szólt a magnó. Finoman szólva erős áldomást ittunk a jó üzletre. Múlt az idő, valahogy sikerült feltápászkodnunk és a korom sötétben a tábor felé indultunk. De eltévedtünk egy csalitosban. Bolyongtunk össze-vissza pirkadatig. Mikor végre derengett láttuk, néhány négyzetméteren tévelyegtünk. Pár évvel később az Operaház díszletszobrászaként erdőt kellett festenem. Legyen élethű, sűrű, misztikus, kósza ösvények szeljék át, legyen perspektívája. – így a rendező. Volt hát tapasztalat. Vödörszámra kevertem a festéket. Színházban ez így szokás. Na igen, a következő képemért már bátrabban kértem…“

Műterem békés kúria hangulatban.

Csinos kerti tavacska, tornác alatt egy gazdára váró szobor, két erdélyi kopó, Kökény és Áfonya. Jön Bagira is, a cica. Polgári és paraszt-barokk berendezés, szemeskályha adja a finom meleget, szól a Bartók rádióból egy oratórium.

Váratlan helyeken szálkás, göcsörtös, szürreális szobrok. Akár elsüllyedt ókori hajó rakománya, vagy ásatások leletei.

A tetőtér, mint gyerekkorunk igazi padlása. Eszembe jut, amikor egy falusi látogatás alkalmával nevetgélve gázoltunk át a kiselejtezett fotelek, gázlámpa, madárkalicka, hintaló, veretes ládika, csipkés rokolya, nagymama göncök halmain. Térdig jártunk a kukoricában. Mókás, de ezek a tárgyak köszönnek vissza a festményekről.

A vásznakon bogarak neszeznek, egér, kék macska, béka. Levegőben lepke és léghajó, köztük szálldogál a ház és az autó.

Díványon kelleti magát a dúskeblű madam, piros orrú vadászok tivornyáznak. Gerendák között pasztelek suttognak, hol meg színek kiabálnak.

Egy egész asztallap szolgál festékes palettául. „Te fényképezed a koszomat?“ – kérdi vendéglátónk és ahogy nézegetjük mi mivel illik össze, rátalál egy igazi penészzöldre. A rendkívüli árnyalatnak megörülve, extázisba esve ecseteli a színfoltokat végleges helyükre.

Ő pingál és keni, mi meg exponálunk: az életet csak addig szabad komolyan venni, amíg van benne humor és líra!

Érd, 2011. január 12.

Életrajz és elérhetőségek:

totherno.fw.hu

Taszárra kerültem katonának 1976-ban. Egy éve szenvedtem a laktanyában, de volt foci. Egyszer játék közben eltörött a lábam. Látta a századparancsnok a sor végén bicegek, áthelyeztetett a balatonkiliti reptérre rádiósnak..Hárman voltunk, repülők sehol. A másik kettő régésznek készült. Ástak egész nap. Az igazi régészek pukkadoztak, ők nem léphettek a szigorúan őrzött katonai övezetbe. Én meg csak rajzoltam és festettem. Kaptam egy szép évet.

Apám festő és szobrász volt. Mindent tőle lestem el. Én is festő akartam lenni, de nem tanultam elég jól, így nem vettek fel a Kisképzőbe, ráadásul a Ratkó korszakban születtem, tehát sokan voltunk.

Kokas Ignác festészetét, Dali, Max Ernst szürrealizmusát szerettem, utánoztam. Akartam valami nagyot. Megfestettem egy 5 méteres vásznat. Éreztem még ez sem elég nekem. Ki akartam lépni a térbe. Találtam egy elhagyott kőbányát a Balatonfelvidéken Diszel mellett 1984-ben. A betonsiló ívelt falát felállványoztam, a fák közé kifeszítettem az öt méteres vázlatot. Elkészült a ‚Látomások‘. Ezzel befejeződött a szürrealista korszakom. 1987-ben kimentem Franciaországba.

Párizsban száz féle variációban kinyílt a világ. Nem voltak különösebb ambícióim, festeni akartam… Sokat utaztam. Most is legszívesebben az óceán partján élnék Bretagne-ban. De meg kellett élni valamiből: virágos csendéleteket festettem holland stílusban egy tájkép-kereskedőnek. Valószínű talált Kínában egy olcsóbb beszerzési forrást, mert egyszer csak eltűnt.

Kint rájöttem, a franciák se mások, mint bárki. A magyarokat pedig az életerő különbözteti meg másoktól.

Franciaországban végre porfestékhez jutottam. Itthon csak Művészeti Alap tagjai kaptak. Magam készítem a temperámat, a régi nagy festők receptje után. Kellemesebb vele dolgozni, mint az olajjal. A temperával víztiszta szineket kapok, jól lehet dolgozni több réteggel, mert visszatörölhető.

Mit festek én? A Föld emlékezetéről készítek fiktiv lenyomatokat. Jeleket, rajzokat, miket az ember kézzel firkált a barlangokban. Mi marad meg utánunk? Az ásatások után már csak nyomok, csontok… A még képlékeny, durva, cementes felületbe karcolom az ábrákat. Lassan fejlődött ki a totem jel, amit képeken és szobrokon is használok. Ez az én saját jelem, a saját totem-em.

Amire festek: rétegelt falemez. Két méteresek, akkora ami kifér az ajtón. A szobraim betonból vannak, szétszedhetőek: szállithatóság „obligé“ Párizsban is a negyediken laktam, és most Budapesten is (!) lift nélkül.

2007-ben hazaköltöztem és elhoztam a képeimet, szobraimat. A B55 Galériában volt egy nagy kiállításom. Egy magyar ismerős által kapcsolatba kerültem egy franciával, aki megvett majdnem mindent. Igy visszavittünk sok tárgyat Franciaországba. Azok a műveim Franciaországban akartak lakni…ott ahol megszülettek. Érdekes. „Egy alkotásnak be kell utaznia a saját útját és a saját sorsát!“

Budapest, 2012. február 25.

El vagyunk halmozva dogmákkal. A művészet azt kutatja, hogyan tudunk ezektől megszabadulni. A mai formatervezés középpontjában is ez áll. Az egyik alaptétel szerint a forma követi a funkciót. De mégis mitől kilincs a kilincs? Attól, hogy ott van az ajtón. Mi történik, ha egy formát kiveszünk a funkcióból? És mit kezdünk a magára maradt kilinccsel? Vagy mi történik, ha funkciókat összevonunk? Amikor megszületett a számítógép, külön volt hozzá egy monitor és egy kezelő felület. Aztán a funkciókat összerakva létrejött egy új forma, a laptop.

A kulturális dogmákkal is hasonlóan vagyunk. A számos esztétikai fogalom, mint a szépség, egyszerűség mellett megjelent a meglepetés és a szomorúság esztétikája. Ezek arányára mondhatjuk, hogy milyen valaminek a karaktere. Szoktunk beszélni népek karakteréről: a hűvös északi, a bölcs keleti. A „magyar karakter” nagyjából az észak-déli és a kelet-nyugati habitus keveréke. Ma azonban -többek között a művészetnek köszönhetően- megszűnni látszanak ezek a kulturális dogmák.

„A Pécsi Műszaki Főiskolán folytattam a tanulmányaimat és közben bejártam a Zsolnay Műteremházba klasszikus rajzot tanulni. Remek tanárokkal kerültem kapcsolatba. Mindent elsajátíthattam a képzőművészeti kultúrából, megtanultam mintázni az embert. Ugyanakkor Pécs városát áthatotta a Bauhaus szellemisége. Lantos Ferenc Kísérleti Vizuális Műhelyében mindig előkerültek a természet mögötti szerkeztek, tehát a geometria. Miután megkaptam a mérnöki diplomámat jelentkeztem az Iparművészeti Főiskolára.”

Azóta is keresi az utat, hogyan lehet a dizájnt és a képzőművészetet összehangolni. Tanulmányozza és tanítja a formatervezést, először az Iparművészetin, majd 15 éve után a Műszaki Egyetemen ahol bevezették a formatant is. Itt más volt a megközelítés, mérnöki alapokra kellett építeni a formatervezést.

„Az első formatan órán azt kérem a mérnökhallgatóktól, hogy vegyék fel a kabátot, menjenek ki a szabadba és hozzák be az első dolgot, ami legelőször megtetszik. Szinte biztos, hogy a szőke hajú lány egy szál sárga virággal érkezik, valami kékkel, akinek kék a szeme. Egy alkalommal egy feketébe öltözött kemény, olyan igazi „matekos” srác kirángatott egy rácsot a sárból. Micsoda kreativitás kellett hozzá! A következő feladat elősegíteni a hirtelen villanásokat az egyik agyféltekéből a másikba, megtalálni a formát a funkcióhoz. Például mit lehet kezdeni egy kockával? Itt már a személyiség is megmutatkozik. Van, aki a cukorra gondol róla elsőnek, van, aki a dobókockára.”

Az ipari formatervezőként azon kutakodik, hogyan tudja a tervezés javára fordítani az emberek gondolkodásmódját, amihez először felméri milyen értékékekre támaszkodhat, hogy a legtöbbet hozza ki a tárgyból. A budapesti utasvárók –nyertes- pályaművéhez egy egyszerű zártszelvényt vett alapul, melybe kétféle bemetszéssel előállt egy nagyon egyszerűen és gyorsan kivitelezhető többfukciós szerkezet.

A General Electric megbízása utcai lámpatest tervezésére szólt. A formai követelmények megkívánták, hogy hasonlítson a régiekre, miközben a legmodernebb okos (Smart) technológiával lett felszerelve. A tartókarnak egy nehéz világítótest súlyát kell viselnie. A megoldáshoz a csontok merevítő strukturája adta az ötletet. A világban sikeres világítótest már itthon is számos helyen felszerelésre került.

A mai technológia a művész számára korábban soha nem létező lehetőségeket kínál. A geometrikus minimalista gondolkodás új anyagokat von be, felhasználja a lézert, a szinterezést és más ipari eszközöket. Az így alkotott szobrok és reliefek az anyagban ébredő feszültségek hatására születnek meg, melyek felületén ébredő fény-árnyék változásások a figyelmes szemlélőnek különös interaktív élményt nyújtanak.