Böjtös Kinga, a „Vizitkártya” rovat szerzője már sokunknak vitte a jó hírét. Egy műteremlátogatás alkalmából valaki említette a blogját. Rákerestem, élvezetes nyelven írt történetek művészekről, otthonaikról, szép lakásfotókkal. Szorgalmas szerző, nagy az olvasottsága. Kiváncsivá tett, de nem kerestem a kapcsolatot. Nem emlékszem hol futottunk össze először, de rögtön megértettük egymást. Ugyanolyan „önjáró” mint én, természetes a stílusa, semmi finomkodás vagy fennkölt küldetéstudat. Engem a művészeknél tett látogatás során szerzett tudás- és élményátadás-kényszere hajtott az elején, amikor létre jött a Műtermek.com. Őszintén szólva nem kis dolog ismeretlenként betoppanni egy ember házába, ráadásul fotókat és beszámolót írni a nyilvánosságnak. Íme tőlünk egy rendhagyó beszélgetés Kingával közelgő, első kiállítása kapcsán.

A Kiskép Galéria működése elképzelhetetlen lenne már a weboldal nélkül. Amikor kezdtük, még alig voltak művészettel foglalkozó bloggerek, akik az akkori szokás szerint inkognitóban jegyezték az oldalt. Mi is. Neked ezekről az úttörő évekről és a mai helyzetről folyamatosan van tapasztalatod.

A vizitkártya blog – amit az azonos című, 2006-óta futó rovatomról neveztem el – valójában az eddig megjelent magazinos cikkeim archiválására és az írások háttér-információinak közlésére szolgál, a hozzá kapcsolódó facebookos szerzői oldalammal. Mivel egyrészt az újságoknál nincs kapacitás a lapszámok archiválására, másrészt sok olvasó lapozná fel az elmulasztott lapszámokat, ezért 2010 nyarán nyitottam egy saját „online raktárt”, a blogspoton és az issuu-n: www.vizitkartya.blogspot.com , www.issuu.com/vizitkartya Mára a közösségi oldalak térhódításával már a blog is csak egy másodlagos felületté vált, illetve a face- és insta oldal jelenti a blogos tartalmak „szócsövét”. De én ezt az egész hírgyártást nem veszem túl komolyan, vagyis nem pörgök rá a folyamatos tartalomra, a blog is a régi. Amikor igazán van mondanivalóm, vagy megjelenik egy írásom, akkor posztolok. A blogon többféle magazinban megjelent cikkeimet találni, mert a 16 év során megtartottam „független szerzői” szabadságom, ami azt jelenti, hogy arról írok, ami-aki megtetszik nekem, illetve amiről úgy látom, hogy másokat is érdekelhet.

Mi műtermeket látogatunk, Te művészek otthonait és egészen más okból.

Ez nálam zsigeri, ösztönös vonzalom. Művészekkel teli családból származom, születésem óta kreatív emberek vesznek körül és a felmenőim folyamatos alkotásban égtek. A családi albumból hoztam is válaszként pár régi fotót: egyiken még dédapám szobrászművész testvérének munkái és műterme látható, ő Stróbl Alajos tanítványaként alkotott.

Szoros kapcsolatom volt Szittya Horváth Éva porcelánművész keresztmamámmal, aki komoly életművet hagyott a herendi gyárban, ahova engem is bevitt a nála töltött vakációk során. Nem voltam nagyobb, mint a kínai padlóvázák, amikor kézzel festett tányérjaimat kiégették a hatalmas kemencékben. Ezért nem mulasztottam el, hogy egyik vizitkártya cikkemben meg ne emlékezzek az „Én Herendimről”. De szűnni nem akaró érdeklődésemet alaposan megágyazta a polihisztor-dalszerző dédapám, akinek életéről nemrég kötet készült, vagy a feltaláló apukám, aki élete végéig a szabadalmain dolgozott, mint textil hatású tapéták, speciális burkolatok, balettpadlók, stb. Kiváló ízlésű, művészvénájú anyukám most, nyolcvanon túl is bármikor kapható egy kulturális kalandozásra, vagy épp egy komplett lakásátalakításra. Azt hiszem, ezért vonzanak az alkotók, az ő környezetük és motivációjuk. Hogy mindez hogyan került a lakberendezési magazinokba, az a véletlen műve…mert cikkeim inkább élettörténetek, otthonsztorik, mint lakásbemutatók. 

A műtermek.com indulásakor egy ismeretlen világba csöppentünk. Tíz év alatt sokat tanultunk. A galéria működtetése pedig megváltoztatta a fókuszt. Szakíróként Te másképp válogatod meg az interjú alanyaidat és pontos rálátásod van a média piacra, a szerkesztőségek működésére.

Kissé közhelyszerűnek tűnik, de azokkal interjúzok, akiknek érdekel a karaktere, a munkája, az otthona, azzal előbb-utóbb összefúj a szél és megismerkedünk. Ezekről, a gyakran barátságba torkolló találkozásokról gondolom úgy, hogy azt csinálom, ami a legjobban érdekel, vagyis munka terén a helyemen vagyok. Az anyagaim publikálása ennél jóval összetettebb feladat és komoly logisztika a szerkesztőségekhez való alkalmazkodás. Nekem jó iskola volt, hogy még időben „elcsíptem” azt a nagy generációt – irodalmár szerkesztőt, neves fotós laptulajdonost, művészettörténész olvasószerkesztőt – akiktől rengeteget lehetett tanulni, ha csendben melléjük telepedett az ember és figyelte őket, megfogadva tanácsaikat.

Jelenleg sem maradnak fiókban az anyagaim, de a mostani médiát inkább az aktuális trendek érdeklik és a lapok szorosan üzleti, hirdetői szempontok szerint alakítják a tartalmat. A lakások többsége nem a természetes hangulatában jelenik meg, pedig az olvasók nagy részét épp ez érdekelné. Emlékszem, a régi legendás Lakáskultúrában hosszú évekig futott egy „szabálytalan otthonok, szabad szellemben” c.  rovat, ahova sokat írtam és melynek miliőjét azóta sem látom a lapokban. Nagykanállal ették az olvasók a bohém, merész kecókat, a lakók történeteit. Ezért a vizitkártya rovatom is hasonló, alternatív tartalommal született meg ugyanitt és maradt fent a népes olvasótábor érdeklődése miatt máig!

A Lakáskultúrából nyolc év után abba a SzépLak magazinba költözött évekre, ahol saját lakásaim jelentek meg még a kilencvenes években. Jelenleg pedig a rovatom online formában és ingyenesen olvasható az Alkotó Energia www.alkotoenergia.hu magazinban. E mellett az „A Mi Otthonunk” print-magazin „inspiráló otthonok” rovatában jelennek meg lakásbemutató cikkeim, de kerti sztorikat és vidéki élettörténeteket is publikálok online, a Vidéki Élet és az Édenkert portálokra.

Az olvasási szokások nagyon gyorsan változnak.

A médiában a szövegolvasás helyett a képek dominálnak, sőt ma már a mozgó képek, a filmek, live-ok. Amelyik cikket nem kíséri kifejező kép, azt nagy eséllyel átlapozzák, példa erre az instagram, ahol a vizitkártya oldal is a képekkel, sztorikkal kommunikál, ha ráérek posztolni. Filmes szakon diplomázott huszonéves gyerekeimen tapasztalom a világ változását és én is igyekszem a fiatalokról/hoz szólni. 

Képeimből, szövegeimből szubjektíven ”mixelem a tartalmat”, (mint ahogy inspirálóm Todd Shelby: www.theshelby.com )  ami aztán komplexen hat az olvasókra…innen az „enteriőr-Dj.” titulus is. Mivel a cikkeim eleve képközpontúak, nincs ellenemre ez a trend, de a témához kapcsolódó szöveget szükségesnek tartom. Tehát nekem is szaporodnak az online magazinos megjelenéseim, amiknek összeállítása lényegesen egyszerűbb, valamint olvasószáma nagyobb és jobban lemérhetőbb, mint a nyomtatott anyagoké. Bevallom, az a tempó is tetszik, ahogy egy aktuális kulturális hírem, vagy programajánlóm „azon frissiben” eljut az adott közönséghez, például az Artnews.hu portálon, ahol Pr-cikkeket és szubjektív kulturális kalandozásokat írok. Ha arra gondolok, hogy legelső cikkem 1999-ben írtam és még mindig nem találtam jobb elfoglaltságot, akkor ez a változatosság fiatalon tart és akár egy életre is szólhat…

Biztosan találkoztál már a szóval „izlésnevelés”. Nekem ez megfejthetetlen. Ki mondja meg mi a “jó izlés”?

Egykori rajztanárként néha még elkap a vizuális nevelés szándéka, mint küldetéstudat. Ugyanakkor,  szerintem a jó ízlést és mértéktartást csak szelíd módszerekkel, pozitív példákkal lehet alakítani.

 Gyakran írok „szépen élő” emberekről, akik harmóniában vannak saját környezetükkel és a trendektől függetlenül alakítják ki önazonos otthonaikat. Magam is meglepődöm, hogy ezek a pozitív példák mennyire „betalálnak” az erre fogékony olvasóknál, inspirálva őket saját lakberendezéseikben. Ezekért a visszajelzésekért is érdemes publikálni…

Mivel nálam az írást a kezdetektől kísérték egyéb, kreatív tevékenységek – térrendezés, látványtervezés, alkalmazott grafika – most is vállalok kreatív munkát olyan kisvállalkozásoknak, iparművészeknek, kézműveseknek, akiknek se idejük, se energiájuk nincs a márkaépítésre. Ilyenkor a promóciós cikkek, blogposztok írásán át a fotózásig, a céges magazin szerkesztésén át a kampányokig terjed a feladatom. Nagyon élvezem e változatos kihívásokat, amiben szintén jelen van intenzíven az ízlésnevelés. 

Itt volt a járvány, válságok sorát éljük. Új szokásokat vettünk fel. Folyamatos újratervezésben él a világ.

A jövő olyan kiszámíthatatlan, hogy némileg leszoktam a tervezésről. Egyenlőre azt tapasztalom, hogy lett egy közös témánk: ki hogy bírja és mit csinál ebben a kifordult helyzetben. Engem is érdekelt, hogy mi a túlélési stratégiája a képzőművész, lakberendező, illusztrátor és galerista barátaimnak – így egy online cikksorozat is született belőle az egy.hu portálon, melyben Téged is kérdeztelek.  Az olvasói visszajelzések alapján sokunknak adtak erőt a válaszokban rejlő üzenetek: kitartásról, kreatív válságkezelésről és optimizmusról. Remélem, hogy ez az egymásra figyelés velünk marad, ahogy az önkéntes segítségnyújtás, melyben mostanában magam is tevékenykedem a mellrákból való meggyógyulásom kapcsán…

November végén nyílik első kiállításod, amihez szívből gratulálunk.

Alaposan kizökkentett a szerzői magány komfortzónájából, hogy Pintér Sonja művészeti kurátor felkért a kiállításra, mely eleinte egy kósza ötletnek tűnt. Majd pályáztunk és elnyertem az NKA (Nemzeti Kulturális Alap) megtisztelő támogatását, így elkezdtem a tervezést. Nem volt egyszerű feladat a 16 év anyagából, a sok száz publikációm közül kiválasztani néhányat, akik a printelt molinókon szerepelnek az Újbuda Galéria falain. A november 24-i megnyitón számítok kedves riporthőseimre, akikkel tervezünk majd beszélgetős tárlatvezetéseket is. Jó hír, hogy az „Alternatívák az életre” című tárlat egészen 2023. január 22-ig látható majd, sőt nyáron elindul második otthonom, a Balaton partjára is…

A Covid járvány miatt őszre halasztott idei GlasSpring kiállítás 2020. augusztus 26.-án 18 órakor nyílik. Megnyitja dr. Bendzsel Miklós a Magyar Mérnökakadémia elnöke, az Európai Tudományos és Művészeti Akadémia tagja. A kiállítás a Budavári Önkormányzat, a Tér-Kép galéria és a Kiskép Galéria együttműködésében jött létre. Az autonóm üvegművészetet méltón reprezentája a Magyar Üvegművészeti Társaság, mely 1996-ban azzal a céllal alakult, hogy a különböző üvegművészeti ágazatokat professzonális kontextusban tárja a nyilvánosság elé és a művészeti piac figyelmét az üveg felé terelje. Rendkívüli sokféleség jellemzi az alkotásokat, de egytől egyik minden műben megmutatkozik az extrém magasfokú megmunkálási és üvegtechnikai tudás és az egyéni vizuális kifejezés igénye, melynek köszönhetően a magyar üvegművészet iránt megnövekedett nemzetközi érdeklődés napról napra érzékelhető.

A kiállítás helyszíne: Tér-kép Galéria, 1016 Budapest, Krisztina krt. 83-85. Nyitvatartás: 2020. augusztus 27- szeptember 30. között kedd-szombaton 14-18 óráig.

A kiállítás alatt szerdánként 17 órától szakmai előadások lesznek.

Szeptember 2. Borkovics Péter DLA Ferenczy Noémi-díjas, Fort Wayne Művészeti Múzeum (Michigan) nemzetközi díjazottja, Kanazawa Nemzetközi üvegkiállításon Honorable Mention Awarddal kitüntetett üvegművész: „Teremtő erők a természetben” címmel a doktori vizsga előadása
https://www.facebook.com/lendvai.gergely/videos/10221248224569233
(felvételt Lendvai Péter Gergely készítette)

Szeptember 9. Fűri Judit Europa Nostra fődíjas üvegművész: Tárlatvezetése

Szeptember 16. Balogh Eleonóra Ferenczy Noémi-díjas, Csoportos Europa Nostra díjas üvegművész: „Az üvegművészet megújulása a kortárs építészetben” előadása

Szeptember 23. Szilágyi Csilla Jane Kaiser ösztöndíjas (Pilchuck Glass School): „Alkotói légkör Pilchuckban, a világ egyik legnagyobb üvegművészeti központjában – Bepillantás egy amerikai művésztelep rendszerének felépítésébe” előadása.

2020. szeptember 30-án üveg-aukció

Résztvevők: BALOGH Eleonóra, BÁNÓ Rita, BICSÁR Vendel, BIHARI Kristóf, BORBÁS Dorka, BORKOVICS Péter, BOTOS Péter, BUCZKÓ György, BUDAI Zsolt, János, CARCASS James, CSALA Zsuzsa, DARABOS Anita, DEÁK Zsuzsanna, DOMBI Lívia, EDŐCS Márta, FARKAS Diana, FARKAS Vajk, FORMANEK Zsuzsa, FŰRI Judit, GAÁL Endre, GONZÁLES Gábor, GRÜNFELDER Judit, HEGYVÁRI Bernadett, HABA Erika, HEFTER László, HOMOKI Anikó, JEGENYÉS Jusztina, KECSKÉS Krisztina, KOLESZÁR Stella, KOHUT-GÖRÖMBEI Luca, KÖBLITZ Birgit, L.SZABÓ Erzsébet LÁSZLÓ Kyra, LENDVAI Péter Gergely, MELCHER Mihály M.TÓTH Margit, NÉMET Hajnal Auróra, PATTANTYÚS Gergely, SIPOS Balázs, SMETANA Ágnes, SOLTÉSZ Melinda, SZILÁGYI Csilla, VARGA Gyöngyvér Amala, VICZÁN Zoltán, VIDA Zsuzsa, VIRÁG Hajnalka

Rejtett kincset találtak a Budai Várnegyedben a Dísz tér 15. számú épület emeletén 1962-ben. A II. világháború alatt hajlékukat vesztett családok kaptak menedéket az első emeleti, öt egymásba nyíló szobában, miután az erősen sérült északi falat és tetőt rendbe hozták. A sok beázás miatt kértek tisztasági festést a lakók. Mielőtt erre sor került, a műemlékvédelmi előírásoknak megfelelően feltárásokat végeztek és végül 15 réteg alól előkerültek az itt látható freskók. Ennek köszönhetjük, hogy megismerkedhetünk Beer József Kajetán cseh származású patikárius életével és lakókörnyezetével, egy olyan korral, amikor az Oszmán Birodalom 150 éves uralkodása után Mária Terézia császárnő Budát ismét korábbi fénykora dicsőségére építette újjá.  A De la Motte-Beer-palota a Várkapitányság Nonprofit Zrt. által kezelt intézmény, a magyarság számára kiemelten fontos tárgyi és szellemi értékek megőrzésén tevékenykedik, ennek támogatására befogadta az ENSZ által életre hívott Nemzetközi Üveg Éve és még számos aktualitás kapcsán a „Hommage á Glass – Hódolat az üvegnek” című magyar üvegművészeti kiállítást.

oihoih

A kiállítás 2022. augusztus 25-ig látogatható naponta 10:00-18:00 között. Tárlatvezetések regisztráció mellett.

28. alkalommal került megrendezésre a Kanadai-Magyar Kereskedelmi Kamara szervezésében a Hotel Intercontinental Budapest Báltermében a nagysikerű homárvacsora. A homárok egy napos amsterdami pihenővel közvetlenül Kanadából érkeztek és a hotel Michelin csillagos chéfje hozzáértésével került a vendégek asztalára.

Az Art Advisory Budapest együttműködő partnereként a magyar kortárs üvegművészet néhány jeles képviselőjének munkából rendeztünk kiállítást. Részvevők: Borkovics Péter, Edőcs Márta, Köblitz Birgit, Gonzales Gábor, Sipos Balázs, Fűri Judit, Viczán Zoltán.

GlasSpring címmel üvegművészeti kiállítás nyílt a budapesti Krisztinavárosban, a Tér-Kép Galériában, melynek idei mottója: „Kiűzetés a Paradicsomból?”

A megnyitóról készült rövidfilm itt.

Az 1. Kerület Budavári Önkormányzat és a Kiskép Galéria szervezésében Vadas József művészettörténész méltatása mellett megnyílt a 3. GlasSpring című magyar kortárs üvegművészeti kiállítás, mely két hónapon keresztül fogadja majd a látogatókat. Ritka lehetőség, hogy e művészeti ág széles spektrumában megjelenjen a közönség előtt. Nem véletlen, hogy ez alkalommal több a vad színekkel, ugyanakkor kifinomult formákkal megalkotott, természet ihlette mű. Harmónikus egységbe rendezhetők velük a gyermekkor utáni nosztalgia nyomán született alkotások, melyek a biztonságot, játékosságot és a valóságtól való elszakadást sugározzák. Az idilli képbe pedig szinte láthatatlanul felsejlik Éva alakja, mely nem véletlenül a „Kiűzetés a Paradicsomból” címet viseli. Számos mű foglalkozik az emlékezettel, a kiút keresésével és figyelmeztet az összetartozásra, az egyén és közösség jövő iránti felelősségére. Az üveg korunk egyik legmeghatározóbb anyaga, a korszerű technológiák, az elektronika, a telekommunikáció, az űrkutatás elképzelhetetlen nélküle. Az építészetben és az ipari dizájnban napi kihívások elé állítja a tervezőket. Ugyanakkor a nemzetközi stúdióüveg mozgalom hívei hatvan éve küzdenek azért, hogy elismerjék elvitathatatlan szerepét a képzőművészeti műfajok között. A kiállítók zöme a Magyar Iparművészeti Egyetemen (ma Moholy-Nagy Művészeti Egyetem) végzett. A rendkívüli technikai ismereteket és gyakorlatiasságot igénylő művészeti ág generációkon átívelő szoros kapcsolódást feltételez, ezért a 3. GlasSpring kiállításon negyvenöt nemzetközileg is elismert művész mellett ott lesznek a Mome üvegszakos diákjai, akik tiszta és eredeti kreatív hangként most jelennek meg a művészeti piacon.

A kiállítás 2021. július 16-tól szeptember közepéig két helyszínen látható a Tér-Kép Galériában és a Kiskép Galériában. (1016 Budapest Krisztina krt. 85. és 75/A. szám alatt.)

3. GlasSpring kiállítás a Tér-Kép Galériában és a Kiskép Galériában 1016 Budapest, Krisztina körút 83-85 és 75/A

Vadas József művészettörténész megnyitó beszéde: “Az üvegről fogok beszélni. Nem azért beszélek róla, mert ez egy üvegkiállítás; elvégre a tárlaton szereplő művészek, még a legfiatalabbak is, a MOME hallgatói, sokkal jobban értenek hozzá, mint jómagam, aki néhány hajdani rövid látogatás erejéig legfeljebb külső szemlélőként alkothatott fogalmat arról, milyen munka folyik egy üveghutában vagy egy gravírozó részlegben. A számtalan egyéb megmunkálási módról nem is szólva. Azért kell beszélnem az üvegről, mert az itt kiállított üvegek beszédesek.

Mit jelent az, hogy beszédesek?

Többek között azt, hogy az itt látható munkák – merem remélni, hogy senki nem sértődik meg a határozott distinkciótól – nem iparművészeti alkotások. Az üveg az elmúlt két évezredben leginkább szép és nemes anyag volt, amelyből a legkülönbözőbb használati tárgyak készültek. Napjainkban azonban önálló művészeti ág lett. Ezt látjuk ezúttal is. Az anyagban alig van funkcionális darab, amilyen a tálalónak mondott asztal és pad együttese vagy az egy kézen megszámolható pár váza. Történetesen azok, amelyeket a szakma doyenje még egy másik – mintegy fél évszázaddal korábbi – korszak és vele felfogás képviselőjeként küldött erre a hovatovább rendszeressé váló, idén már harmadik alkalommal megrendezett szakmai seregszemlére. Ebben a kellemesen otthonos térben valójában szobrok (elegánsabb kifejezéssel plasztikák) vagy éppen festmények láthatók, amelyek – többségükben legalábbis – beszédes címet kaptak.

A Zöld csendélet vagy a Téli fa akár egy kép alatt is szerepelhetne. Még jellemzőbbek azonban az asszociációs közegükkel képzeletünket mozgósító elnevezések. Ilyen a bölcselkedő merengésre ösztönző idézet, miszerint Az idő változik, vele változunk mi is, vagy az az ennél lényegesen személyesebb – már-már romantikus – megnyilatkozás: Amíg a vad morajt remegve hallgatom – hogy megint csak példákat hozzak a jelenség érzékeltetésére, mert sem műveket, sem alkotókat nem szeretnék értékelni az említésükkel.

Nem új jelenségről van szó. Baudelaire, aki – talán nem mindenki tudja – művészeti kritikusként kezdte írói pályáját, olyan fontosnak tartotta a címeket, hogy nem egy esetben pusztán azok alapján értékelte a tizenkilencedik századi első szalonokon kiállított műveket. Száz évvel később, egy másik neves francia író és esszéista, Michel Butor szintén gyakran foglalkozott tanulmányaiban művészeti kérdésekkel; frivol képzettársításoktól sem idegenkedő elődével szemben azonban ő már mind etikailag, mind tudományosan hiteles módszert választott a művészeti alkotások és a hozzájuk kapcsolódó szövegek viszonyának értelmező elemzésére. A szavak a festészetben című, magyarul is olvasható nevezetes könyvében azt fejtegeti, hogy „számos kultúra vonatkozásában vizsgálható az összefüggés a szavak és a képi megjelenítés (…) között (…) A szóbeliség (…) jelentős mértékben közrejátszik (…) valamennyi élményünkben (…) amit látunk, az mindig több puszta látványnál (…) valóságos holdudvar képződik (…) a látásunk köré, azt látjuk, amit az előkészítő szavak sugallnak.”

Szóban forgó művében Butor sorra veszi a látvány értelmezésében általa előkészítésnek mondott verbális megnyilatkozásokat: a szerzői szignótól a művekben olvasható szövegeken át egészen a címekig. S természetesen azt sem hallgatja el, milyen jelentős szerepe van a befogadásban az értelmező, olykor még az elutasító bírálatnak is, ha történetesen a lényegre világít rá. (A francia expresszionistákat annak idején éppenséggel az értetlen kritikusok fulmináns jelzője nyomán nevezték el találóan vadaknak.) Üvegtárgyak szignálása – technikai adottságok folytán – nem egyszerű; a kritikai visszhang sem feltétlenül képez számunkra holdudvart. Noha a műbírálat még a rendszerváltás előtt is viszonylagos szabadságot élvezett, mostanság mintha a számtalan orgánum ellenére is veszített volna a jelentőségéből.

Fogódzónak maradnak tehát címek, csakhogy ezek inkább csak az adott mű értelmezésében segítenek. Egyszer abban, hogy véletlenül se gondoljunk másra, mint amit látunk; máskor éppen ellenkezőleg: a látvány sajátos újra vagy átértelmezésével arra hívják fel a figyelmet, hogy ne higgyünk a szemünknek. Még az a legegyszerűbb eset, amikor a szerző vizuális üzenetének természetére mutatnak rá a műveket éltető belső mozgás, a rejtett rétegek vagy a buborékok említésével. A metaforákról – hidak, emlékfoszlányok, egyensúly – nem is beszélve. A sort folytathatnánk a szimbólumokkal, meg – a másik póluson – a sok mindenre vonatkoztatható, vagyis esetlegesen és egyedileg értelmezhető motívumokkal. Minthogy maguk a színes plasztikák is elsősorban alkotójukra vonatkoztathatók. Az üveg ugyanis szabad folyást enged az egyéniség érvényesülésének; minden látszat ellenére képlékeny anyag. Nem egyszerűen, de kőnél, a bronznál és a fánál is könnyebben és változatosabban formálható.

Ha létezik egyáltalán olyan szó vagy fogalom, amely az itt és most látottakat összefoglalóan és ugyanakkor szemléletesen értelmezi, akkor az a rendezvénysorozat címe. A Glasspring az üveggel kapcsolatban egyszerre utal megújulásra, forrásra, tavaszra. Nem mintha itt csupa remekművet látnánk; akadnak a tárlaton már ismert megoldások ügyes, illetve kevésbé rutinos parafrázisai, továbbá olyan próbálkozások is, amelyek egy majdani hosszú út egyelőre csak tapogatódzásnak tekinthető első állomásai. De ami a legfeltűnőbb: az az akarás, az úgynevezett Kunstwollen, amelynek – tudjuk jól a modern művészet nagy fordulatára rávilágító esztéta, a fogalmat meggyökereztető Alois Riegl óta – óriási jelentősége van a folyamatos változásban és ezáltal a művészetek történetében.

A társaság tagjait az a törekvés köti össze, hogy – megint az angol szóra utalok – az üveg történetében egy nagy ugrás részesei legyenek. Ez a minőségi változás egy ambivalens folyamathoz kapcsolódik, amelynek során az üveg mint anyag a tizenkilencedik-huszadik század fordulóján úgy vált mindennapjaink szerves részévé (gondoljunk csak a sorozatban gyártott palackokra és az építészeti táblaüvegekre, majd a függönyfalakra), hogy közben a szecesszió vezető mesterei – mindenekelőtt René Lalique jóvoltából – megőrizte-megtartotta a nemesfémek és drágakövek szépségével vetekedő esztétikai auráját. Ezt az örökséget hasznosította aztán a század derekán az üveg mint matéria belső értékeit feltáró-érvényesítő funkcionalista iskola, amely nemkülönben széles társadalmi bázisra alapozó művészetet vizionált. Utópista racionalizmusának nálunk is számos képviselője akadt; az iskolateremtő mestere a festőnek tanult Z. Gács György volt, aki ugyan maradandó munkát alig hagyott maga után, de a felsőfokú üvegtervező-képzés megindításával és szabad szellemiségével lehetővé tette egy olyan generáció színre lépését (az egyik végleten a szubtilisan érzékeny Horváth Mártonnal, a másikon az architektonikusan egzakt Bohus Zoltánnal), amelyet aztán fiatalabbak és még nálunk is fiatalabbak követtek – méghozzá (mert nem az életkor itt a lényeg) az üveg egyre változatosabb lehetőségeinek mind virtuózabb felkutatásával.

Önmagában a fejlemény is figyelemreméltó. A kulturális szcéna – a világra immár évtizedek óta nyitott hazai művészet – felől nézve azonban még inkább nyilvánvaló a művelői révén folyamatosan gyarapodó és hovatovább önálló művészeti ágat érlelő Glasspring (mármint a tevékenység) jelentősége. Mégpedig azért, mert kialakulásával párhuzamosan alapvető strukturális átrendeződés ment végbe a par excellence képzőművészetben. Ez utóbbiban a jelen kritikus kérdéseinek (többek között a szegénység, a homofóbia, a klímaváltozás) boncolgatására nagy tereket, közösségi felületeket igénylő konceptuális, intermediális és installációs megjelenítési formák váltak mára meghatározóvá, elég csak a velencei biennálék sajtóvisszhangjában tájékozódnunk. Ez a hangsúlyváltás azzal járt, hogy a festészet hagyományos formájában kiszorulóban az enteriőrökből, a szobrászat a közterekről. (Szobroknak titulált öntvényből persze egyre több látható.) Az ily módon felszabaduló lakásterekben ugyanakkor magától értetődően talált éltető közegére a méreteinél és elbeszélésmódjánál fogva eleve intim környezetet igénylő, a nézővel bensőséges viszonyra alapozó üvegművészet.

Jelképesnek is tekinthető akár, hogy az üveg plasztikai alkalmazásával először olyan kiváló szobrászok kísérleteztek, legalábbis nálunk, mint Schaár Erzsébet vagy Vilt Tibor, utóbb azonban Mészáros Marival, Buczkó Györggyel az élen jobb híján iparművésznek tekintett alkotók vették át tőlük a miliőben is a világra nyitott művészeti alkotás szerepkörét. Ez az összekötő kapocs a korábbi periódus olyan reprezentánsával, mint L. Szabó Erzsébet.

Bocsássák meg, ha mind a műfajjal, mind a képviselőivel elfogult vagyok; Z. Gács Györgyről annak idején kis könyvecskét írtam, az imént felvázolt fordulatot véghez vivő tanítványok pedig annak a nagy generációnak nevezett nemzedéknek a jelentős életművet felmutató tagjai, amelyhez magam is tartozom. Befejezésül személyes hangvételre váltva, ugyancsak mentségemre szól az a körülmény, hogy az üvegművészet iránti érdeklődésem kialakulásában a hetvenes évek legelején (ennek immár ötven éve) része volt kortársukként a pályáját akkor kezdő Kanyák Zsófiának is. Noha rövidre szabott élete végéig a fentebb említettekkel szemben designer maradt, nem kis részben neki köszönhetem, ha némi fogalmam van a kiállítás anyagának természetéről. Más kérdés, hogy az az autonóm üvegműfajt életre hívó szemléleti váltás, amelyről a mostani seregszemle impozáns felhozatala tanúskodik, már halála után és tőle függetlenül következett be. Nem kis részben az itt felvonuló szellemi kör mennyiségében és minőségében egyaránt látványos tevékenysége jóvoltából. Meggyőződésem, hogy a benne résztvevők ezért biztos sikerre vannak ítélve.”

Fotó: Kakas Mihály és Nagy Rozália

A kiállítás látogatható szeptember 18-ig keddtől szombatig.

Könyvtáj CVII.

művészkönyv

(20 x 20)

ELADVA

Könyvtáj CXI.

művészkönyv

(20 x 20)

ELADVA

Könyvtáj CVIII

művészkönyv

(20 x 20)

ELADVA

Párnakönyv

művészkönyv

(20 x 20)

Budapest by Night

A CAFé Budapest alkalmából, Lapidárium címmel rendezett kiállításon a „Volitantes” sorozatának ide készült darabjait mutattuk be. A kifejezés a nap felé nézve a szemben visszamaradt sejtmaradványok szemfenékre vetett árnyékát jelenti. „Témáimat a környzetünkből veszem, mint például a szemünk által megfigyelt optikai jelenség vagy az állatok és növények. A szobraim fontos eleme a fény és az árnyék, mely minden esetben irányított ezért a szobor szerves részét alkotják.” A vakítóan fehér carrarai és ruskicai márványból faragott kisplasztikák sikert arattak és gazdára leltek.

Ezt követően még négy évet kellett várnunk, hogy eljussunk a Hantházi vasútállomásra. Ceglédről 1911-től járt Hantháza végállomásig a vonat, összekötve a várost a 19. század végén telepített szőlőbirtokokkal. Az utolsó szerelvény 1978. február 28-án este 8-kor hagyta el az állomást.

„Amikor de költöztünk fontos szempont volt, hogy az állomás épületének modernizálása mellett, külső formai jellegét is visszaállítsuk. Ideális helyet taáltunk az alkotómunkához és a családunknak is – itt nem zavarunk senkit.

„A szombathelyi Művészeti Szakközépiskola és Gimnázium díszítőszobrász osztályából rögtön felvettek a Képzőművészeti Egyetemre.

„Főként kővel és fával dolgozom. Szobraimat egyetlen darabból ragasztás és csapolás nélkül.  Jó minőségű köveket beszerezni. Emberes munka az autóról levenni, mire elkészül a szobor már egyedül is fel tudom emelni. Akár félkézzel. Márvánnyal dolgozni nagy alázatot és odafigyelést igényel. Könnyen reped és javíthatatlan.

A megfoghatatlan tömegekkel való játék izgat. A rajzi alapokon nyugvó formákat a folytonosság, az önmagukba való visszatérés jellemzi. Jelenleg olyan individuális, szubjektív jelképrendszerek alkotása foglalkoztat, melyek különböző, de objektív jelentéssel bírnak.

Munkáim azon ősképek segítségével jönnek létre, melyek a legkorábbi barlangrajzoktól a ma használatos emojik-ig kollektív tudatunkban élnek.

Mondhatnánk, a szerencsével kezdődött. A Retek u. 5-ben Z.Gács Györggyel lakott nyaranta egy gangon. A szomszéd „tanár bácsi” bíztatta a lelkesen rajzolgató kislányt, hogy ne hagyja abba, mert jól csinálja. Ő pedig folytatta és sikeres felvételit tett a Művészeti Gimnázium festő tagozatára 1950-ben. Három évre rá Báthory Júlia tanítványa lett, aki megalapította az üvegszakot miután visszatért Párizsból. Nekik, egy bátor és világhírű üvegművész elszántságának és egy modern gondolkodású festőtanár elhivatottságának köszönhető, hogy a magyar üvegművészet egy olyan korban tudott megújulni, amikor az ország fizikálisan, szellemileg és politikailag is romokban hevert. Párizs, München és Dessau művészkolóniáinak kisérletező, újító és szabad szellemét sikerült máig meghatározó és szinte egyedülálló módon megvalósítani a „Kisképzőben”. Vendéglátóm története, életfelfogása és művészete tűpontosan bemutatja mit is jelent ez.

„Kitanultam a szakmát ’ától cettig’, az asztali készlet tervezéstől, a csiszoláson, a színes hutaüvegek és festett templomüvegek kivitelezéséig, hogy bárhol önállóan tudjak dolgozni. Arra is felkészítettek, hogy szériagyártásra alkalmas terveket nagy pontossággal meg tudjak rajzolni. A Salgótartjáni Üveggyárban voltam gyakorlaton, ahol kristály alapanyagú üvegtárgyakat is gyártottak. Itt ismertem meg a gyártás technológiáját. A fiatalok rendelkezésére állt egy tanulókemence, hogy kitapasztaljuk a fortélyokat. Tudnom kellett, a mesternek hogyan mozog munka közben a keze. Én, a tervező mondtam meg, hogyan készítsék el a tárgyakat.”

Útmutatást kapott, hogy invenciózus és napra kész legyen az új technikák és anyagok ismeretében, a megjelenő új technológiákhoz és anyagokhoz a művészi megújítás habitusával álljon hozzá. Alázattal bánjon velük. Példát kapott, hogy dokumenálja és szabadalmaztassa találmányait, mert értéket jelentenek. Itt megjegyzendő, abban az időben még csak kezdetleges volt a nemzetközi studióüveg mozgalom, aminek köszönhetően az alkotók először léptek ki a gyári üvegtervezők névtelenségéből.

Amikor Stanislav Libensky és Soukup professzorok tanítványaként tanult a prágai UMPRUM főiskolán, terveit a Zselezny-Brodi iskola műhelyében kivitelezte. Ez a tudás teljesedett ki később Velencében Astone Gasparetto professzor irányítása mellett. A hatvanas évek elején már dolgozott a Moser üveggyárban, a német Peil és Putzlernél, Salviattinál Muranoban, itthon pedig az Ajkai üveggyárnak. Tervezett a Salgótartjáni, a Tokodi, a Parádi és a Karcagi üveggyárakban. Kísérleteket folytatott a Műszaki Üvegipari Szövetkezetben és a Szilikátipari Kutatóintézetben. Mellette kiállításokon szerepelt. 25 éves, amikor a Műcsarnokban bemutatott „többréteges szines hutakész üveg alkotásait” Munkácsy-díjjal jutalmazták. 1984-ben Érdemes Művész díjat kapott.

Hatvanöt évről képtelenség röviden beszélni. Kiállítások hosszú listája, számos méltatás és saját tanulmány dokumenálja milyen gazdag az életmű. Azt sem fogjuk soha megtudni, hol tartana ma a magyar üveg dizájn ilyen nagyformátumú és munkabírású művész mellett, ha harminc évvel ezelőtt nem zárják be és pusztítják el üveggyárainkat.

A műterem, ahova visszavonult a Teréz körút egyik tágas nappalijából nyílik. A szerszámok és eszközök árulkodnak a szakmai sokoldalúságáról.

A műgonddal készült unikális darabok finomak és elegánsak, ha rászalad a tekintet, nem engedi el. Szinte látható, hogyan forgott a pipa végén a forró gömb. Olyan, mint egy meglebbenő szines függöny, vagy egy készülőben lévő festményre emlékeztet, ahol a több réteg alól még itt-ott kilátszik a festővászon.

Más daraboknál érezzük, ahogy az üvegbe fújt lehelettől nyúlik, hasadozik a felületbe olvadt idegen anyag legyen az ásvány, szinezék vagy aranylemez. A kész tárgy, pedig mintha még mindig folyékony állapotban lenne. Rögzül egy mozzanat, örvénylik a tűz, úsznak a levegőben a zárványok, lebegnek a textil foszlányok.

Pár nappal a látogatásom után vírusjárvány miatt kijárási korlátozást rendeltek el. A bádudvarnoki álmok egyelőre nem válnak valóra. Ez az igazi bánat a művész számára. Nem a betegségtől, a testi elmúlástól való félelem, hanem a gyötrelem az idő múlása miatt, mert annyi ötlet van még a fejében amit szeretne megvalósítani, a sok színpompás kígyóbőrös, gyöngyös, brokátdíszes edény, váza, ami a nevéhez kötődik és amit szeretne még elkészíteni.

Kovács Júlia Ferenczy Noémi díjas és Szilágyi András üvegművészek retprospektív kiállítása a Báthory Júlia Munkácsy – és Magyar Örökségdíjas üvegművész életmű kontextusában

A kiállítás 2021. október 29. és november 26-a között keddtől szombatig 11-től 17 óráig látogatható. A megnyitón beszédet mondott: Szilágyi B. András művészettörténész

A kivételes tehetségű Báthory Júlia, aki Münchenben, a dessaui Bauhausban és Drezdában tanulta a modern üvegművészetet, Párizsba költözése után rövidesen az Őszi Szalon kiállítója lett. Az 1937-es Párizsi Világkiállításon is díjazott műveit a nemzetközi kritika a legnagyobbak között emlegette.

Nevelt fia Szilágyi András és felesége, a nemrég elhunyt Kovács Júlia szintén üvegművészek. Báthory Júliához hasonlóan a technológia nagy inventorai, akik a hideg és meleg üveg használatában egyaránt új utakat nyitottak az üveg művészi alkalmazása előtt. Kovács Júlia anyagtársítási kísérletei eredményeként jöttek létre az általa készített samott üveg képek, melyekért 2008-ban Ferenczy Noémi-díjat kapott.

A kiállításon e három nagyszerű művész alkotásaiból láthatunk válogatást, mely az idén áprilisban galériánkban bemutatott „Fátyolüveg” magángyűjtemény történeti párhuzamának tekinthető.

Május 21-én ünnepeltük Albrecht Dürer, a magyar származású bajor festő, grafikus és könyvkiadó 550. születésnapját. Ősei a Gyula melletti Ajtósról származtak, a falu nevét, mint nemesi előnevet használták. Bár kitanulta aranyműves édesapja mesterségét, hamarosan bizonyságot nyert zseniális, páratlan rajztehetsége. Igazi reneszánsz ember volt, itáliai utazásai során mélyítette el anatómiai és festészeti tudását. Számos önarcképet festett, amint látjuk gyönyörű férfi volt, aki a kor uralkodói által egyik legtöbbet foglalkoztatott művésze volt.

Ennek a bennfentes jártasságnak köszönhető ugyanakkor az életmű egy különleges kitérője az egyik legismertebb műve egy fametszet, amit egy Lisszabonba érkező indiai orrszarvú vázlatos rajza alapján készített. A krimiszerű történet azóta is foglalkoztatja a grafika iránt elkötelezett művészeket.

Kéri Imre Munkácsy-díjas, Érdemes művész, aki a hagyományos grafikai technikák elkötelezett hódolója a ma ismert lézer technológia igénybe vételével elkészíttette a Rinocérosz nyomat alapján a fadúcot, melyet most itt láthatnak az érdeklődők és ami segít megismerni és megérteni a sokszorosított grafika lényegét.

A jubileumra a galéria grafikus művészeinek alkotásaiból válogatott kamara kiállítással emlékezünk. A kiállítás 2021. június 4-ig látható.

Decsi Ilona luca, Kádár Katalin, Kéri Imre, Olajos György, Pató Károly, Takáts Márton, Vén Zoltán

Báthory Júlia a 20. század egyik legprominensebb, nemzetközi hírű alkotója paraszt Versaillesnak hívta a dömsödi portát. Itt, a minden négyzetmiliméteren ápolt kerttel, rózsákkal körülvett, gondosan megépített nádfedeles házakban rejtőzött el az első magyar női üvegművész fogadott fia Szilágyi András és Kovács Júlia üvegművészek és András fiuk, aki művészettörténész. Ha az üvegművészet szellemiségét szeretnénk alaposabban megérteni, akkor ők kihagyhatatlanok a történetből.

Báthory Júlia végigélt egy egész évszázadot (1901-2000), munkásságát elismerték Munkácsy- és Magyar Örökség díjjal, oklevelekkel díjazták Münchenben, Strassburgban, az 1937-es párizsi, a 39-es New yorki és az 58-as brüsszeli világkiállításokon. Számos újítást vezetett be, amikor az ipari technológiákat a kézművesség, a „craft” méreteire tette alkalmassá. A korabeli kritikák úgy fogalmaztak róla, titkokat alkotott üvegben.

A meglepetések mestere, igazi egyéniség volt. Ugyanakkor perfekcionista. Számára az üveg szent anyagnak számított. Olyan megszemélyesített kapcsolatot képzeljünk el, ahol alkotó és alkotása, és maga az alkotás folyamata is organikus egységben olvad össze. Mindent ő készített, mert azt vallotta, hogy csakis az aktív alkotás közben kialakuló ZEN állapot hoz létre eredeti művet.

Talán ez az elhivatottság motiválta arra, hogy felfedezéseit és a hozzávezető utat tananyagba foglalja és tudását átadja az őt követő generációknak. Ötven éves elmúlt, amikor az egyetemi szintű programot „középiskolai fokon” a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban, a Kisképzőben vezették be, ahol a mai napig nem csak a mesterséget oktatják, hanem a szemléletet is. A legnagyobb külföldi szakegyetemek professzorainak a neve mellett emlegetik.

Szilágyi Andrást kilenc évesen fogadta örökbe Báthory Júlia. Kétsége nem volt afelől, hogy az életét az üveggel köti össze. A „Mama” és fia, Mester és tanítványa kapcsolatáról annyit biztosan tudunk, hogy köztük nem voltak féltve őrzött titkos receptek, az ifjú pedig tovább fejlesztette a kinccsé tevés gyakorlatát és egészen más utakon járt. A szakma szeretete vitte, üveggyári tervezőként, majd művészeti vezetőként dolgozott, számos építészeti munka fűződik a nevéhez.

Feleségét Kovács Júlia Ferenczy Noémi-díjas üvegtervező iparművészt sajnos már nem ismerhettem meg személyesen, de közel ötven éves művészi pályafutásának tárgyi emlékei sokat elárulnak szenvedélyesen kísérletező személyéről. Különböző anyagtársításokkal foglalkozott, az üveget samottal és fémekkel is kombinálta, ezzel különleges hatású, álomszerű világot teremtett. Nyughatatlan természete közel múltban bekövetkezett haláláig folytonos alkotásra ösztönözte.

A Kiskép Galéria következő kiállításához hármójuk életművéből válogattunk, melyhez Szilágyi András beavat bennünket a magyar dizájn- és művészettörténet egyik legizgalmasabb, még nem teljesen feltárt időszakába és általa autentikus forrásból merítve betekinthetünk egy több generációs művészcsalád mindennapjaiba is.