Lukácsi László

Édesapám tükörgyárban dolgozott. Hetedikbe jártam, amikor elvitt a gyárba. Ott vágtam, csiszoltam üveget először. Az osztálytársaim sem akarták elhinni, hogy én fazettáztam a poharakat. Azóta az üvegnek élek. A Margit körúton laktunk. Főiskolás koromban az ötödik emeleti mosókonyhában építettem magamnak kis hutát és éveken keresztül ott fújtam titokban az üveget, főleg kéket. Butikban árulták. Vitték, mint a cukrot.

Aztán egyik napról a másikra abbahagytam a hutázást. A tükörben, a síküvegben több lehetőséget fedeztem fel.“

A tető ablakon keresztül árad a fény a műterembe. Szinte vakít. Tükörlapok és üvegek között törtfehér, puha padlószőnyegen közlekedünk – mezítláb. Nem kell aggódni, nincs benne üvegszilánk. „Mindig mondom, az üveggel nincs kapkodás és makulátlan tisztaságra nevel. Egy tanárom egyszer azt mondta: csak a rossz üveg törik össze, a jóra vigyáznak.“

„A tükör nevel, minden meglátszik rajta. Van egy végső folyamat, amikor a kezemmel tudom csak a legfinomabb szöszt és port eltávolítani a kész tárgyról. Sokáig áztatom a kezemet szappanos meleg vízben, amíg úgy kiázik, hogy semmi ujjlenyomatot nem hagyok.

A gépek és eszközök pedáns rendben: „Mániákusan sok pénzt forgatok vissza gépekbe, szerszámokba. A család gyakran jajong emiatt.“ Elegáns mozdulattal érinti a csiszoló korongot az üvegtömbhöz. „Nagyoláskor, mikor teljes fordulatra kapcsolok, pattognak az apró szilánkok. A védőszemüveg kötelező. De az üveget nem elég látni, érezni is kell…“

Készítés közben jönnek a felfedezések. Például a legyezőszerű tükörrétegek számtalan variációinak lehetősége. A sugarak tágulnak, szűkülnek. A legnagyobb méretű legyezőm Kanazawában – 470 nemzetközi művész alkotása közül – aranydíjas lett. Ennyi év után a világ számos üvegmúzeuma és üveggalériája a ‚Legyező-emberként‘ ismer.

A jellegzetes forma mellett ezeknek a tárgyaknak különleges belső életük van. Ha tökéletesen fényesre políroznék egy tárgyat, akkor esetleg zavaróan mindent visszatükröz a környezetből. A felület selyemfényétől kapja azt az utánozhatatlan belső életet, amiért nem beszélhetünk csupán „legyezőről“. Inspirációim a vitorlázó madarak szárnyai, a halak uszonya, kavicsok, levelek… Sok múlik az érzékenységen, minden finom rezdülésre figyelni kell, mert a természet a legnagyobb szobrász.

A szobor címe számomra sosem fontos. Viszont kiváncsian fogadom, mit gondolnak látogatóim a készülő művekről. Pl. itt a csiga adta az ihletet, de ha pontosan ezt készítem, akkor nincs hozzáadott művészi értéke. Ti kagylónak nevezitek, az orr-fül-gégész barátom szerint ez egy füljárat.

Ez a létező legvastagabb üvegtábla. Egy hátulról megvilágított kép lesz belőle. Az üveget folyadékként fogom fel. Már több kísérleten túl vagyok, hogyan lehet vízhullámok effektjét előcsalni az üvegből.

Sokat kell kézzel csiszolnom, bármikor közbejöhet egy gixer, ezért nem lehet előre az időigényt felmérni. A határidő a legnagyobb ellenségem, mert annyit kell dolgoznom egy üvegszobron, amennyit az anyaga, felülete igényel. Legutóbb, a londoni Plateaux Galéria kiállítása előtt már kint állt a reptéri taxi a ház előtt, amikor befejeztem. Még rendes ruhatárat se vittem magammal, mert a végső futás közben véletlenül az egyik munkaruhámat dobtam a bőröndbe.“

Budapest, 2011. július 15.

Kiemelkedő díjak:

Kanazawa/Japán 1. helyezés (2010)

Habatat Gallery (USA) különdíj (2009)

Ferenczy Noémi díj (2002)