A kenu halk csobogással siklott a vízen. Már közeledtünk a parthoz, a belógó ágak alatt lehajtottam a fejem… El sem tudom mondani mennyire hiányzik a Tisza, a Sajó, a Szigetköz, a dunai túrázások, azok a ritka pillanatok. Az egyetem után hirtelen változik meg minden. Akkor jön rá az ember, addig burokban élt. Azon kaptam magamat, hogy mindent leírok.

Először csak azt, ami körülöttem zajlik, amit az újságok írnak, majd azt, ami az adott esemény idején velem történik, vagy amit gondolok róluk. A krokik, melyek ugyanolyan megszállottsággal készültek, mint a feljegyzések, egy napon egymás mellé kerültek.

Rájöttem ez egy útkeresés nálam: hol a határ a képben gondolkodás és szociális érzékenység között.

A napló felnagyítva érdekes kísérlet számomra olyan értelemben is, hogyan tudom személyes történeteimet úgy megjeleníteni, hogy még éppen súrolják az intimitás határát.

Ha egy kiállításra elmegyek, akkor automatikusan azokat a műveket keresem, ahol a képen írás is van. Magam is meglepődtem, hogy nekem ez a világom. Nyelvi korlátainkat is meg kellett tapasztalnom. Nemrég Zürichben szerepeltem egy kiállításom. Hiába volt ott a pontos nyelvi fordítás a képeim mellett, a közönség rosszul fogadta a magyar szöveget.

A világ bonyolult. Tanácsokat kezdtem tehát gyűjteni másoktól. Ebből 36 kicsi kép készült. Három évig készültek a rajzok. A sorozatot egy műnek tartom, mert így egyben tükrözi vívódásaimat és sorsom alakulásának folyamatát. Kedvenceim: “Mi a célod? Találd meg!” és “Ne feküdj le úgy aludni, hogy nem szereztél aznap magadnak örömöt!”.

Az egyik kiállításomra négy nagy kerek képet vittem, de csak háromhoz írtam tanácsot, az egyik kép még üres volt. A negyedikre szavazni lehetett és a számomra legkedvesebb üzenetet a kiállítás három utolsó napjára festettem meg. Az embereket megmozgatja az együtt gondolkodás.

Ha az ember nincs résen, könnyen magába szívhatja egy olyan világ, ami visszavonhatatlanul kizárja minden más életből. Fel se tűnik és csak egy lusta mozzanattá válik egy jól megkonstruált képen. A hatvanas évek amerikájáról készült pop-art montázshoz hasonlóan csak körül kell nézni magunk körül és kiderül divatok halmain ringatózunk, aminek már semmi köze a ma valóságához.

Kitörési pontokat kell találni. Színhasználatban is szisztematikusan keresem az újat. Szeretek tört színekkel festeni. A türkiz, a barack mellé keresem a színhangokat. Akkor szoktam például Gaudit lapozgatni, ha a különböző színállásokhoz keresem azt színt, amitől az egész össze fog állni.

Hogyan áll össze egy kép? Mi történik akkor, ha újraírunk egy már meglévő képet? Minden motívumát újra értelmezzük? Egyszerűen kisajátítjuk a témát. Mátyás király tányérja két méteresre nagyítva valószínű nem sokat mondana, de ha a töredezett szélű tárcsába belekerül a rakpart, a biciklis barátnő, háttérben a Parlament látképe, akkor egyszerre jelenik meg előttünk tér és idő.

A doktoriskolában is ezt a témát választottam. Hároméves kutatásom témája éppen a tér és idő lenne. Úgy érzem még sokat kellene és sokat tudnék tanulni. Most az Amadeus Alapítvány házában dolgozom, de nem kizárt, hogy külföldi pályázatokon is indulni fogok. Keresem a jó emberek társaságát, akikkel egy hullámhosszon vagyok. Szeretek beszélgetni, vitatkozni. Megfigyeltem, azok az emberek vitatkoznak a legtöbbet, akik a legjobban egyetértenek. Hiszen mi értelme azzal vitatkozni, aki csak hajtogatja a magáét?

Budapest, 2012. május 6.

Díjak:

Derkovits ösztöndíj (2009-2011)

Strabag Festészeti Díj (alkotói támogatás 2008)

Essl Award (különdíj 2007)

Magyar Köztársasági Ösztöndíj (2006)

Ludwig díj (2005)

Ágaskodott felém a délutáni hullám, selymes ragyogással sütött át rajta a nap. Ahogy lomhán átcsapott felettem, boltozata alatt szinte megállt az idő. Mire hazaértünk Görögországból már tudtam, hogyan fogom elkészíteni üvegből. „Szeretnék élni kék hullám alatt“ melegen olvasztott, hajlított üvegből van. Ha megsimogatják, akkor tudom, hogy más is szereti.

Nagybátyám üveggel foglalkozott, nagyon tetszett a mestersége, nem volt kérdés, mit választok: 15 évesen az üvegipari technikumba iratkoztam. Amikor létrejött az Iparművészeti Főiskolán az üvegműhely, szakoktatónak hívtak.

Kezdetben üvegtechnikai eljárással, gázlángon gyöngyöket és nyakékeket készítettem. Alig tudtam néhányat megőrizni. Aztán fémgőzölt tükrökből ragasztott eljárással csiszolt ékszerekkel, kitűzőkkel foglalkoztam. Akkoriban az Idea nevű vállalat vitte kiállításokra sokat eladott belőle több európai országban.

A kitűzőket „felnagyítva“, már plasztikákká írtam át. A fémgőzölt tükörüveget először én alkalmaztam az ékszereknél majd a plasztikáimnál.Összeragasztva és felcsiszolva olyanok lettek, mint egy nagy ékszer. Ahogy elkészült egy, már vitték német, holland, japán galériák, magángyűjtők.

Írtak a Neues Glas –ban egy cikket a tükörkockámról. Az egészen különleges, belső tükrőződések miatt akkor már az archivumom darabjaként tekintettem rá.

Egy francia házaspár is olvasta a cikket és eljöttek hozzám: Ők ezt a kockát képzelték el a fürdőszobájukba. Mondtam, hogy nem adhatom. Közölték addig nem mennek el, amíg nem lesz az övék a kocka. Nevezzek meg egy összeget és annak a dupláját adják. Többször elhatároztam, hogy pótolom egy újjal.

Hét éve melegen megmunkált darabokkal foglalkozom. A síküveget először vágom, kemencében összeolvasztom, majd csiszolom és kemencében formába hajlítom. Ezen a hajlított fémlemezen óvatosan, óránként 10-20 fokkal melegedik a mattra csiszolt síküveg. 640 fokon szépen beleül a formába a tárgy és a melegtől selyemfényt kap. Talán a gondolkodással áll összefüggésben ki szereti a tükröst, ki ezeket a lágy formákat. Eltérő a gyűjtő kör az biztos.

Egy időben nyáron levonultam a balatoni tanyámra, ahol madár csicsergés mellett csiszoltam. Az üveg készítés mestersége nem fáraszt, ellenkezőleg, nagyon élvezem.

A MOME üvegműhelyét 1985-óta vezeti. Kár, hogy évek óta nem működik már a huta, de van vadonatúj kemence.

Szorgalmas gyakorlás után fog kiderülni, hogy a tehetséghez párosul-e az akarat a diákokban. Kevesen maradnak a pályán. 42 év után is úgy gondolom, ha már elég ismertté váltam egy műfajban, lépnem kell egyet. Az üveg rideg és hálátlan tud lenni, de a maga nemében szép anyag. Nagyon szeretem.

Budapest, 2012. április 28.

Ferenczy Noémi díj (2001.

Europa Nostra Díj (Európai Únió műemlékvédelmi díja) 2005

„Rákattantam a mozdulatra.“ – válaszol sietve és derékon kapja a hajoló alakot, ruganyos mozdulattal rakja ide-oda. Lustán bámész testtartásban álldigál a másik szobor. Miután stabil pontot fogott a gerendán a hasa alól kukucskáló figura, párja hanyag testartása egy erőművészi aktussal megváltozik, szemtanúi vagyunk egy újabb sztori kezdetének:

Lába-dereka előre csúszik, büszke fejtartással vágyakozó lesben áll. Tetteti, hogy flegma, pedig nagyon is figyel. Még pár centi, a falnak feszül. Üzeni: erős vagyok, nem akárki! A buzgó rakosgatás inspiráló, az idő gyorsan telik…

Dr.Balogh Péter mecénás támogatásával létesült az alkotóház. A házban szükséglakások voltak, ezeket alakították át műtermekké. Az Amadeus Alapítvány keretében fiatal képzőművészek kapnak lehetőséget szabad alkotó munkára. Van szilárd háttér, de mindenki maga alakítja a sorsát.

„Bekerültem az első társaságba. Sokfélék vagyunk, lelkünk mélyén saját műteremre vágyunk… autonóm művész vagyok.”

Kapóra jött, hogy az egyetem fémműhelyét kevesen használták, és megtanultam a fémmel bánni. Először apám tanítgatott, de nem tőle tanultam meg hegeszteni. „Nem látod? Leesik a cunder!“- morgolódott, mert a hegesztési salakot nem dolgoztam el. Nem veszélytelen dolog gépekkel dolgozni. Kiteszem a falra figyelmeztetésül a sérüléseim fotóját. Legyen intő jel, hogy jobban vigyázzak.

Jól felszerelt számítógépes sarokban szaladunk végig a korszakokon: diplomamunka Giotto angyalai, városi vasmacskák, vaskaktuszok sorozatban. „A hetes buszon vittem a táskámban a kaktuszt. Amikor ezt felfedezte egy utas, paprikás lett a hangulat.”

„Kikukázott alapanyagokból készülnek lehullajtott történeteim. Vasdarabok, acéllemezek, vezetékeket, huzalok, kábelek… ezek mind egy bezárt gyár udvarából valók.“

Tobzódunk az élményekben, jövünk-megyünk Óbudán. „A szobor címe: Királynő, esetleg Kint vagy bent, talán Szerelmes… eredetileg fél méterrel magasabb volt, de nem fért ki az ajtón.“ –hangzik a rövid, sokatmondó komment. Délceg tartás, keresztbe font karok tartják távol a világot. Sűrű, bozót épül köréje. Ki tudja, mikor gondolta az alkotó: ennyi elég! Talán, mikor elfogyott az erő, a türelem, a düh.

Drót aura közepén repülnek a magányos alakok és ölelkező párok. Annyira átélhető, őszinte és sugárzó. Gombolyodnak a formák és tótágast állnak, ha kell. Komolyság vagy mókázás? A mozdulat megérintő, és mindig adódik valami groteszkség.

„Szobrász vagyok, én vágom a hajamat is. 3-4 napig eltart, mire elégedett leszek a formájával. A Mac-kel néztem hátulról, hol kell még nyírni, most rövidebbre sikerült, és fázik a fejem. Otthon vaspipacs mezőben fekszem és ébredek. Ott van az ágyam végében.“ Hogy lehet ennyi vas között élni? Úgy, hogy életet lehelt beléjük.

Budapest, 2011. április 21.

“Gödöllőre jártam vesszőfonást és gyékényezést tanulni. Magával ragadó szellemisége volt a helynek. Nagy Mari és Vidák István a még hagyományosan dolgozó öreg mesterektől lesték el a fortélyokat és adták tovább. A városi élet, készen kapott gyári dolgok helyett: a kézművesség megőrzése volt a cél. Elnevezték később ezek a fiatalokat „nomád nemzedéknek“.

Mari bíztatott, hogy nemezeljek, de eleinte nem szerettem volna sík lapokat készíteni. Egy nemzetközi kiállításon láttam meg először, mi mindent készítenek nemezből. Hazarohantam és megcsináltam életem első medvéjét. Ma már közel sem vagyok rá olyan büszke.  A kedvenc macim Barnabás azóta született, az egyedüli mű, amit elneveztem.

Édesapám festőművész volt, sokat dogozott. Szerettem mellette lenni, figyelni őt, még az olajfesték szagát is kedveltem. Festő akartam lenni én is, eljártam Bálványos Huba rajziskolájába, akitől sok bíztatást kaptam, de nem tanultam tovább, autodidakta lettem.

Retusőrként dolgoztam nyomdában, mellette gyapjút fontam, szőttem és ebből varrtam a  kabátokat. Elvégeztem egy szakkörvezető tanfolyamot, tanítottam szövést és nemezezést óvodákban, iskolákban, művelődési házakban. A 90-es évek környékén egyszer csak abba hagytam a szövést és azóta csak nemezelek.

Három önálló kiállításom volt. Az egyiken felállítottam egy üveglapot. Felette „úsztak“ a kacsák, alatta a halak, akkor csináltam először hajnalmadarat. Csak ámultam , mikor megállt egy hölgy és sorolta: gyurgyalag, zöld küllő, küszvágó csér, hajnalmadár.

Tekintélyes könyvgyűjteményem van madarakról. Egyszer az összes itt élő és Magyarországon átrepülő vándormadarat el akartam készíteni. Akkor nem kellene a valódiakat mutogatni kitömve. Miért kedvesek nekem a madarak? Mert szépek, repülnek és szabadok. Ez az én keselyűm, mindig velem van, amikor vásárba megyek.

A bábokat meg lehet mozdítani. Sünmamával sokat kellett vesződnöm, de nagyon élveztem, ahogy alakult gyúrás közben. A vastag, testes bábokhoz nehezen fogok már hozzá, mert teljesen kiveszi az erőt az emberből.

A fehér kacsáról ismernek jobban. Jól látszik, hogy nem liba, mert rövid a nyaka. A gyapjú szálakat egyenletes és ügyesen kell elosztani, hogy tartása legyen.

A melegvízre összemegy a gyapjú, maszírozni kell, hogy összeálljanak a szálak. Nem mindeki érti miért szeretem a pancsolást, és a sok szappant? Egyszerű. Sok örömet okoznak, hogy kezeim között születnek a tárgyak, gyapjúcsomóból…madarak.

A vásárokban azok a nők veszik a muszlinselyem sálakat, akik különlegesek szeretnek lenni, értékelik a természetes anyagot. Sok jó történetem van világsztárokkal is, de én nem szeretek ezzel dicsekedni. Rendben, elmondok egyet:

Egyik Karácsony előtt meghívtak a TV-be. Amíg vártam a süteményes és a keramikus interjúja végére, megérkezett Fischer Iván és meglátta a tűzmadaramat. „Nekem az kell“ –mondta, de nem adhattam, mert kellett az adásba. „A Vörösmarty téren a vásárba eljöhet érte, ha gondolja.“ –válaszoltam. Nagyon jól esett, amikor a kisfiával megjelent. Csak annyit kérdezett tőle: Jó lesz? A kislegény bólintott: Jó!

Itt az idő, izgalom a tetőfokon. Működik a huta. Ventillátorlapátok verdesnek energikusan. Hivogatóan nyitott ablakok mellett dohog az olvasztó kemence. Bonyolult csőrendszerek és biztonsági berendezések hálózatán keresztül gyülekeznek a mesterek, tanárok, sűrűn beosztva érkeznek az üvegszakos tanulók.                              .                                                                                                                                                                            .                                                                                                                                                               .

Többször nekifutottunk már, hogy megszámoljuk, hány huta működik Magyarországon, de az Ajka Kristály üvegolvasztó kemencéin kívül komoly talán négy vagy öt van. Ezek közül is az egyik a Kisképzőben, szemeszterenként kétszer 1-1 hétre, 10 napra fűtik fel. Ennyire van anyagi fedezet. Egész éjszaka hevítik, olvasztják a másnapi adagot.

Formába fúvás folyik. A diákok készítik a terveket és a formákat. Nyakig maszatos mindenki az olajos grafittól. Ha ezzel kenik ki a gipsz formát, nem ragad bele az üveg és többször is fel tudják használni. Füstöl azonban veszettül, párban legyezik teljes erővel. A formát szilárdan kell tartani, a megfelelő pillanatban tanácsos megnyitni. Az első darab még nem tökéletes, de az élmény felejthetetlen lesz.

Emil már begrafitozta a két korsóból az egyik negatívját. „Az lesz a jóság, ez a gonosz“- mutatja és alig várja a pillanatot, amikor az ő formája kerül sorra. Barátságos fújómester valósítja meg a műveket. Évtizedeket dolgozott Tokodon. Ott készült az unikumos üveg is. 112 dicsőséges év után a csőd (2004) elvitte a híres üveggyárat.

Ez alkalommal James Carcass a másik fúvómester. Egy pillanatra sem lankad a figyelem. Ilyenkor itt van az üvegművészet színe-java. Odaadóan segítik a lelkes tanítványokat. Egymás felé is pattognak a kérdések, kapásból a válaszok, ki mit próbált meg eddig, vagy milyen megoldásról hallott. A hangulat irigylésre méltó. Valódi szakmai műhelymunka.

Ebéd időben megrohamozzák a bátrak a fúvócsöveket. Először egy kicsit vesznek a cső végére, csak ha az meghűl picit, tapad rá a következő réteg. Majd belemártják újra, úgy, mint ahogy a mézet csavarjuk a kanálra. És lehet próbálkozni, kis üvegbuborékot fújni a közepébe. Máté minden pillanatot kihasznál. Ül a padon, elmélyülten pörgeti, formálja, fújja. Ráérzett már az ízére és valamit biztosan forgat a fejében is.

Eszter minden mozdulatában benne vannak a gyakorlott tánclépések. Az üvegfúváshoz nem árt a jó ritmusérzék. A kis gömb nyeklik ide-oda, élvezettel próbálja egyensúlyozni és figyel Borkovics tanár úrra, aki a déli szenviccsel ugrott be az órára. Huta mellett képzeli el az életét, mert örömét leli benne, az üveg szép, és sok benne az alkotás lehetősége.

Még 24 óra, és a hűtőkemencéből kivehetők az üvegek. Lesz, ami tökéletes, de lesz, ami kissé csálé. Öröm és csalódás. Szerencsére ott vannak bíztatásul a kiváló példaképek, akik élnek-halnak a mesterségükért és nem hagyják magukra a kesergőket.

Köszönet Kecskés Krisztinának, Bihari Kristófnak, Sipos Balázsnak, Borkovics Péternek és James Carcassnak a türelmes magyarázatokért, a diákoknak a bemutatkozásért.

Budapest, 2012. április 5.

Norouse, a mohamedán újév idején két hétig őrület van. Ilyenkor búzát ültetnek és amikor kihajt dobozostul felteszik a kocsi tetejére, hogy amikor elindulnak leessen. Belepik vele az utcákat. Perzsiában éltünk évekig. Aranyhalat vesznek, úgy mint nálunk nyuszit Húsvétkor. Befőttes üvegekben úszkálnak otthon, az irodában, üzletekben. A hal az újjászületés és szerencsét hoz. Van hal formájú morzsoló is. A lazán felfűzött lapocskák tologatása közben „Allah akbar“ mormogással közlekednek az igazhitűek.

Dervis vagy nomád ékszerek adtak ihletet. Követttünk néhány nomád családot, így ismertük meg életüket. A bolhapiacon gyűjtöttem mindenfélét, kanalat, lószerszámot: csupa ötvös remek. A kavicsos sivatagban él egy különös növény. Ahol kidugja a fejét, a régiségkeresgélőnek mutatja, alatta ősi temetkezési hely lehet szobrocskákkal, csatokkal.

Ruhatervezőként végeztem az Iparművészeti Egyetemen. Diploma után, még szinte hallgatóként nívódíjat kaptam egy komplett öltözet megtervezéséért. Textiles vagyok ékszerben is. Valósággal megszövöm az ékszereimet, úgy ahogy a páncélingeket szokás. Kifejlesztettem egy saját módszert is. Csigavonalban felfűzöm a gyöngyöt és az alapmotívumra csavarom.

Nem tudok unatkozni ennyi gyönyörű kő és gyöngy között. Borostyánból is annyi féle van. A sárga számolatlan árnyalatban, vagy a vörösek. A zöld borostyánnak szőlőszem, Angur a neve. A fák nedveiből öntik és préselik. Egyszerűen gyufával lehet ellenőrizni: az eredeti nem olvad meg.

Ötletszerűen hoztunk haza először néhány szőnyeget. A nomád kézi perzsába mindig kell hibát szőni, mert csak Allah lehet tökéletes. Találtunk néhány bölcsőt is. Bőrből vagy szőttesből készültek. El lehet képzelni milyen állapotban voltak. A vándorláskor csak beletették a csecsemőt és a sivatagban nem használtak pelenkát.

Iránban egy urinő már nem hord nomád ékszert, kizárólag aranyat visel. Otthonában a nyugati divatot követi. Nem vesz nomád szőnyeget, csakis tökéles minőségű, erősen mintázott városi stílusút. A visszafogott hagyományos nem felel meg az ízlésének.

Sűrű, fekete, buja hajuk van, persze, hogy erotikus a kivillanó nyak látványa. Nekem csak egy hajtincsem lógott ki a kendő alól a vidámparkban és rám szólt az őr. A szigorú öltözködési szabályokat folyamatos igyekeznek lazítani. Hatalmas textil rózsát tesznek a fejük búbjára, amitől a kendő felcsúszik a homlokon. A kabát már karcsusított, testhez állóbb, a nadrág fölé mini szoknyát húznak.

Festéssel, sminkkel, finom balzsamokkal, gyönyörű fehérneművel kárpótolják magukat a hölgyek. A csador, de legalább a kendő kötelező viseletének köszönhetően Iránban a nők dolgozhatnak. Jogosítványt is kapnak. A nők határozott sofőrök. Az utcai forgalomban végre egyenrangúak, ezt ki is használják.

Különös világból nőies fortélyok, szerencsét hozó amulettek, kortalanság üzenete, pusztán esztétikai élmény? Talán mese csupán, amit csak a nők tudhatnak igazán.

Budapest, 2012. március 25.

Pintér néven született. Mást, különlegest akart, ahogy a farkas kimordul az erdőből, valahogy így: Wahorn! 16 évesen már ezzel jegyezte képeit. Képeket felirattal. A családban voltak, akik komolyan foglalkoztak rajzolással. Nem tőlük tanulta, minden ösztönből jön. Benne a szexuális ösztön a legerősebb, ezért szólnak arról a képei.

.

„1990-ben úgy éreztem elvégeztem a dolgom itthon.“ Vancouverben akkoriban a leszbi, az Aids, a négerek elnyomása volt a kultúrtéma. És az amerikai galériák tartják magukat a szabályokhoz

A hagyományos szexualitást ingerülten elutasították. „Számomra a művészetben nincs kompromisszum. A művészet lényege a szabadság, még a saját egomat sem hagyhatom, hogy felülbírálja, amit csinálok: Legyen egy kicsit hosszabb az egér farka, mert úgy jobban néz ki…

New Yorkba mentem: ott történik az én kultúrám, ott készül a jövő. Onnon jött Miles Davis, Jimmy Hendrix… Itthon is az amerikai irodalmat olvastam, a Hideg napok helyett nekem többet mondott az Apokalipszis most, nem érdekelt a táncház mozgalom, mert bluest hallgattam.

Rá kellett jönnöm, meg kell tanulnom angolul megmagyarázni a képeimet, a művészet nyelve nélkül nem boldogulok. Már a bejáratnál olvasni akarja a látogató mit fog látni. Addig egy tapodtat se lép. Ahogy ezt Tom Wolfe a Festett malaszt-ban megírja: ‚Ez a munkám egy kérdésfeltevés arra, hogy…’- a közönség nem elégszik meg azzal, amit a saját szemével tapasztal. Képek ábrázolása nem elég.“

A Klasky Csupo stúdiónak nagy a presztizse. Innen indult a Simpson család. Tülekedés folyik a jól fizetett állásért. Az se számít, ha maga a tulajdonos hívta. A háttér rajzoló a hollywoodi rajzfilmstúdióban lazán fogja a tollat. „A vonal rezdülését kellett megtanulni.

Kizárólag az art-direktorok utasításai alapján dolgoztunk. Néha nem bírtam magammal: a rendszámokra ráírtam Wahorn. Megtudtam, már vadásztak rá: egyszer figyelmeztetésben részesültem.

Los Angelesben kevés az energia. Amit mások egy nap alatt, én két óra alatt elvégeztem. A munkaidő fennmaradó részében posztiteket rajzoltam. Tízezer megrajzolt post-it lappal jöttem haza. Mondták olyan, mint egy napló, de nem az. A lányom hívott vissza.

A világ megváltozott. A komputer átvett mindent. Beletanultam. Az Encyclopedia Britannica webmastere voltam egy ideig. Az új médiumokkal a festék-anyag ideje lejárt. Nemrég, ha az ember olyat akart látni, ami otthon nincs, akkor felakasztott egy festményt, nézte egy életen át. Szükség volt mesterekre. Ma az igényeket dizájnerek szolgálják ki. Beláttam, már nem vagyok avantgard.

A zenében érzem jól magam. Ha festek, akkor is a szibériai sámánok dobjaira gondolok. A kifeszített vászon a falon felveszi a lelki rezdülést. Az energia ráfagy örökre. Ha az ember ránéz és együtt rezeg a vászonnal, akkor szeretni fogja a képet.“ – mondja és rak néhány gerenda darabot a tűzre. A leégett fészer-műteremből ez maradt. Az újra épített, tágas házrész is tapasztott fal, egy vaskályha kifűti.

A vidéki nyugalomról lehetne még mesélni. Bátor kutya nyargalászik a helikopter leszállópályává átminősült szántóföldön. „Csak zöldséget ültetek. Ekkora lett tavaly a cékla. Jól megmozgat a kert. A városban ki se modulnék a házból.“

Mezőszemere, 2012. március 15.

Díjak: /State awards:
Munkácsy díj (1993)
Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (2007)
Elérhetőség: www.wahorn.com

Mulandóság vagy ébredés? Rejtély marad. Holt anyagba bezárt szem, a másik szemhéj alól résre nyíló tekintet mit jelent? Az öntudatra ébredést, vagy a nyugodt beletörődést sorsunkba, hogy a dolgok szerte foszlanak, majd újra teremtődnek. Mindenki visel álarcot. Ennek felismerése együtt jár önmagunk megismerésével. A maszk tehát hozzátartozik egyéniségünkhöz.

Régi kultúrákban, a keleti és az inka birodalmak idején a maszkok szimbolikus, kultikus tartalmat hordoztak. A csigaspirál a lélek jele, az arany jelenti a napot, a nap maga az élet, a tudás.

Fatörzsről vettem le a mintát. Valódi levelek, karakteres lágyszárúak lenyomatait is használom. Nem tudok ellenállni a pásztortáskának, a különleges struktúráknak. Horvátországban találtam egy karó tetején ezt a kiszáradt sárgadinnye héjat. A pecsételő mintákat habsamott téglából faragom.

A fazekassághoz hagyományosan hozzátartozott a specializáció. Voltak a köcsögösök, a tálasok… A keramikusoknál is megvannak általában a jellemző tárgyak. Hozzám a maszk és a vesszős tál kapcsolódik.

Egy iparművészeti kerámiának szerintem az a feladata, hogy a tárgynak használaton kívül is legyen létjogosultsága, adjon valami többletet a funkción túl. Veresegyházán van egy titkos helyem, ahol begyűjtöm a fűzfa vesszőt. A tálakhoz kellenek fülnek.

Samottos agyagból dolgozom. Jól formázható és jól tűri az égetési viszontagságokat.

A fémoxidokat tartalmazó mázzal bevont tárgyat izzón vesszük ki a kemencéből és faforgáccsal kevert homokba temetjük. A fa begyullad, de nem jut levegőhöz, ezért az oxidból vonja el az oxigént az égéshez. Így a tiszta fém, többnyire a réz, megjelenik a tárgy felületén. A kitakarás előtt öt-hat percet várunk… Ez a néhány perc a legidegfeszítőbb és a legizgalmasabb.

Őszintén boldog vagyok, hogy Kun Évánál együtt égetünk. A meglepetés örömét olyan jó valakivel azonnal megosztani. Noha már több évtizedes rutinunk van, nem lehetünk soha biztosak abban előre , milyen szinek, hol keletkeznek. A raku káprázatosan boszorkányos! A raku varázslat a nagyobb felületeken és a kis tárgyakon is hat, legyen az egyszál-virág váza vagy a bőség szaru. Néha visítunk a gyönyörűségtől.

Budapest, 2012. március 11.

Elismerések /Recognitions

OKIT (Országos Képző- és Iparművészeti Társaság) megválasztott elnöke

Csokonai díjas

Taszárra kerültem katonának 1976-ban. Egy éve szenvedtem a laktanyában, de volt foci. Egyszer játék közben eltörött a lábam. Látta a századparancsnok a sor végén bicegek, áthelyeztetett a balatonkiliti reptérre rádiósnak..Hárman voltunk, repülők sehol. A másik kettő régésznek készült. Ástak egész nap. Az igazi régészek pukkadoztak, ők nem léphettek a szigorúan őrzött katonai övezetbe. Én meg csak rajzoltam és festettem. Kaptam egy szép évet.

Apám festő és szobrász volt. Mindent tőle lestem el. Én is festő akartam lenni, de nem tanultam elég jól, így nem vettek fel a Kisképzőbe, ráadásul a Ratkó korszakban születtem, tehát sokan voltunk.

Kokas Ignác festészetét, Dali, Max Ernst szürrealizmusát szerettem, utánoztam. Akartam valami nagyot. Megfestettem egy 5 méteres vásznat. Éreztem még ez sem elég nekem. Ki akartam lépni a térbe. Találtam egy elhagyott kőbányát a Balatonfelvidéken Diszel mellett 1984-ben. A betonsiló ívelt falát felállványoztam, a fák közé kifeszítettem az öt méteres vázlatot. Elkészült a ‚Látomások‘. Ezzel befejeződött a szürrealista korszakom. 1987-ben kimentem Franciaországba.

Párizsban száz féle variációban kinyílt a világ. Nem voltak különösebb ambícióim, festeni akartam… Sokat utaztam. Most is legszívesebben az óceán partján élnék Bretagne-ban. De meg kellett élni valamiből: virágos csendéleteket festettem holland stílusban egy tájkép-kereskedőnek. Valószínű talált Kínában egy olcsóbb beszerzési forrást, mert egyszer csak eltűnt.

Kint rájöttem, a franciák se mások, mint bárki. A magyarokat pedig az életerő különbözteti meg másoktól.

Franciaországban végre porfestékhez jutottam. Itthon csak Művészeti Alap tagjai kaptak. Magam készítem a temperámat, a régi nagy festők receptje után. Kellemesebb vele dolgozni, mint az olajjal. A temperával víztiszta szineket kapok, jól lehet dolgozni több réteggel, mert visszatörölhető.

Mit festek én? A Föld emlékezetéről készítek fiktiv lenyomatokat. Jeleket, rajzokat, miket az ember kézzel firkált a barlangokban. Mi marad meg utánunk? Az ásatások után már csak nyomok, csontok… A még képlékeny, durva, cementes felületbe karcolom az ábrákat. Lassan fejlődött ki a totem jel, amit képeken és szobrokon is használok. Ez az én saját jelem, a saját totem-em.

Amire festek: rétegelt falemez. Két méteresek, akkora ami kifér az ajtón. A szobraim betonból vannak, szétszedhetőek: szállithatóság „obligé“ Párizsban is a negyediken laktam, és most Budapesten is (!) lift nélkül.

2007-ben hazaköltöztem és elhoztam a képeimet, szobraimat. A B55 Galériában volt egy nagy kiállításom. Egy magyar ismerős által kapcsolatba kerültem egy franciával, aki megvett majdnem mindent. Igy visszavittünk sok tárgyat Franciaországba. Azok a műveim Franciaországban akartak lakni…ott ahol megszülettek. Érdekes. „Egy alkotásnak be kell utaznia a saját útját és a saját sorsát!“

Budapest, 2012. február 25.

„Kivágtatott az elátkozott ház udvaráról. A szerb falucska határában megpillantott egy farkast, amint sietősen mászik ki egy gödörből, aztán elillan. A földből egy karó állt ki. Ezzel döfték mellbe a vámpírt.” Komor tekintettel egy pillanatra elhallgatott D’Urfé márki az 1815-ös bécsi tudományos tanácskozás utáni este,  Schwarzenberg herceg özvegyénél, a hallgatóság pedig kétkedéssel vegyes izgalommal figyelt a vurdalakká vált családtól való menekülés titokzatos történetére. (A.Tolsztoj elbeszélése alapján)

Puskin megverselte a Vurdalak és Ványa temetői találkozóját. A hiedelem szerint vurdalakká (vérfarkassá) változni szerdán és pénteken éjjel lehetséges, teliholdkor, ha a Hold fénye az ember arcára vetül. (Wikipedia)

A Vurdalak névadója Varga Vera művészettörténész. „Ez olyan, mint a Hold farkasba oltva, vagy amikor a farkas lenyelte a Holdat. “Feleségemmel (M.Tóth Margit üvegművész) ellentétben én soha nem nevezem el előre a szobraimat, és később sem írom rá a címet. A nőt még megformázom, de az állat alakok menetközben születnek.“

„Egy reggel farkaskutya állt az udvarunkon. Itt akart lakni. Nem volt mit tenni befogadtuk. Baba, a két hónapos kuvasz már én választásom.

Négy kemence sorakozik a fal mellett. „Praktikus okokból használunk ennyit, a formák mérete szerint kapcsoljuk be – a nagyban éppen kihűlt egy öntvény –, de ez nem kék, hanem lila. A fénycsőtől változik meg a szín.“

Utána hosszadalmas csiszolási folyamat következik. Az öntés soha nem tökéletes, egyedül a zárványokkal és buborékokkal nem törődik, azok kifejezetten beleillenek a koncepcióba.

„Amikor meg kellett jelölni, mit választok, arra gondoltam akármit, csak ne kelljen tanulni és beírtam karosszéria lakatos. 16 évesen kezdtem járni a Désibe a rajzórákra. Egy barátom csábított, ő nem maradt sokáig, én ott ragadtam. Az Iparművészetit is úgy próbáltam meg, hova kell a felvételin a legkevesebb szakmai tudás. Így kerültem kapcsolatba az üveggel.“

Honnan jöttek a konstruktivista hatások? Pali bácsi, Jenő bácsi, Béla bácsi…és kedves történetek hosszú sora. Amikor a szentendrei művészközösség egy tagjával társalgunk, tudjuk, hogy Deim, Czóbel, Barcsay mesterről van szó. Nagyon találgatni sem kell, csak körbe kell nézni a falon. Újabban ismét fest. A lenolaj kellemes illata lengi körül a zöld disznót, a megszelidített vurdalakokat és hitvilágunk megmesésített alakjait.

Csobánka, 2012. február 10.

A művekről:

www.hu-glass.com

„Herend maga a 185 éves csoda, generációról generációra öröklődő manuális, nem dokumentálható tudás. Nehéz talpon maradni, külföldön is sorra zárnak be a híres porcelán gyárak. A Herendi Porcelán Manufaktúra egyik legbegyakorlottabb és legismertebb klasszikus technikájára, az áttörésre építettem a teás és kávés készletem formatervét és dekortervét. A fejlesztésből prototípus lett, majd termék, mai napig gyártják.

Három évig voltam Herenden művészeti vezető, – mondja nyugodt, barátságos hangon – jó döntésnek bizonyult a Gömböc porcelán változatának a kifejlesztése. A mázatlan porcelán Gömböc dekorját a két feltaláló, Domonkos Gábor és Várkonyi Péter segítségével alakítottam ki. Az egyedülálló formához szükséges számítások, egyenletek, képletek tollal rajzolt kalligráfiává válnak, így mesélik el saját keletkezéstörténetüket. A herendi Gömböc üzleti ajándék tárgy lett, egy meditációs tárgy, minden mozzanatában magyar szellemi innováció.

Porcelánnal dolgozni, nekem olyan, mint egy kötöttségekkel teli szonettet írni. Munkáimban kettéválik a tárgy-tervezés és a szobrászat. A porcelán tiszta, kényes anyag, deformálódik, gyorsan reped, magas tűzön kell égetni. Ha egy vaspötty marad rajta, már veszít értékéből.

Fal mellett egy dobozból élénkzöld porcelán levelek kandikálnak. Nyár végén került Vépen az iskola falára a 3,5 méteres samott agyag ágakból épített fa, amin a madarak és levelek porcelánból készültek. A különböző kerámia anyagok és technikák együttes alkalmazásáról kapta a „Kontrasztok“ címet.

Az űrhajózásban bevált kaowool szigeteli a kemencét. Oldalán óvodás-jelek. Legújabb fejlesztésem, az OVIART, óvodák és bölcsődék számára kidolgozott jelrendszer. Már több mint 100 elemből áll. Az esztétikai öröm mellett, praktikus a használata.

Nagy elemek, nagy mozgások. Platinával festett geometrikus mintázatú kígyók táncolnak, melyek gipszformával segített öntés technikájával készülnek. Gyümölcs összefogó keretnek is használható“. Ha már a gyümölcsöknél tartunk: „A hullámtálat egy szép, zöld almával szoktam bemutatni.“ Bizonyos kérdések különösen foglalkoztatnak. Amíg nem sikerül alaposan körbejárni, nem lépek tovább. Így született a „Kígyótánc“ sorozat majd éveken keresztül épült és bővült a „Hullám“ kollekció.

Apokaliptikus élmény a megrogyott építmények sora, köztük füstös felhőkarcolók akár a Ground Zero emlékművei: „Tornyok városok és emberek“ Figyelmeztetnek, milyen sérülékenyek vagyunk.

„Kísérletezni kezdtem egyszerű jellegtelen elemekkel. Érdekelt, a négyzetek véletlenszerű halmozásával és a mennyiség változásával a jelentés átalakul -e? Szeretem ezeket az építményeket, megfog raszterességük, az átlátszóság, érezni bennük a levegőt, amit körbe fog a vékony porcelán.“

A saját anyagával ragasztom össze a lapokat, a vastagsággal és építéssel tökéletesen irányítható, hogyan dőljenek, hol váljanak szét, mikor álljon meg a mozdulat. Már az első darab pontosan olyan lett, amilyennek elképzeltem. Óvatosnak kell lenni, mert a porcelán 1400 fokon meglágyul, amikor eléri az üveg fázist.

Közelebbről nézve fantáziálunk, kik lakhatnak az egyes kockában. Innen a színek is barátságosak, bársonyosan kékek. Találgatásunkra elárulja: „A kis építmények embereket szimbolizálnak. A város lakói a Szinglik és Párok. Nemrég egy kiállításon ötszáz darabból felépítettem egy egész várost.“

A jelenlegi projekt a porcelán hulladék újrahasznosítása. Az új-anyagból megvalósult lámpa és plasztika látható volt az Iparművészeti Múzeumban.

Budaörs, 2012. február 4.

Díjak: Ferenczy Noémi díj (2005.)

www.babospalma.hu

www.oviart.hu

Szenvedélyesen gyűjti a papírokat. „A papír maga a csoda. Még a szomszéd trafikba is bejártam, mert a cigaretta papír finom, erős és néha érdekes mintázata van. Egy nap maga a trafikos szólt, érkezett valami egészen különleges. Miniatűr könyvbe voltak kötve a hártyavékony ívek. A kettőt egymással szembe fordítva egymásba lapoztam az oldalakat, úgy összetapadtak, hogy többet nem tudtam széthúzni őket.

Ez számomra az emberi kapcsolatokról szól. Sorskönyvek: a sorozat gondolata ekkor született meg bennem. Éppen ki akarta dobni mellettünk egy jogásznő a rendszerváltás előtti jogszabályokat. Azokat használtam fel először.

Ahogy a lapok és betűk összeérnek, elválnak, olyan mint két ember kapcsolata, új történet keletkezik. Az egyéni tragédiák, roncsolás, égés egymásba fonódnak és látható hogyan oldódnak fel a keletkezett sérülések. Utóbb izgat az is, hogy többé soha nem tudjuk elolvasni az eredeti szöveget.“

Mikor a sorozat címe eszembe jutott, nem gondoltam arra, mennyire komoly a dolog. Egy nap csak úgy beléptem egy antikvárba és egyenesen elindultam egy polc felé. Szórakozottan levettem egy könyvet. A szerző, Erik Berne pszichológus, a „tranzakció analízis“ kutatója. Egy egész sorozatot írt „Sorskönyvek“ címmel.

A műterem egyik fala telis-tele könyvvel, amit ő illusztált, vagy legalább a borítóját ő tervezte. Nem csoda, hogy valami különös kapcsolat fűzi a könyvhöz, szinte mindegy, hogy egy régi regényről vagy egy lejárt telefonkönyvről van szó. A borítókról már ne is beszéljünk.

„Egy nap utaztunk Veszprémből Révfülöp felé. Már sárgállott a búza, közte piroslott a pipacs. A mozgás által keltette suhanó kép felkeltette az érdeklődésemet.

A ‚könyvtájak‘ után a művészkönyvek technikáját felhasználva készítettem el a tájképet. Én is csodálkoztam, hogy olyan képi finomságot lehetett vele elérni, amit semmilyen más módon se tudott eddig senki. Igaz ehhez kb. 1200 vágott lap élére volt volt szükség.“

A papírral annyi mindent lehet csinálni és „Hajtogatni jó“ – írja az origami titkait felfedő könyvében. A legtöbben talán a békáért rajonganak még ma is. De a legnagyobb sajnálatunkra mi már nem találkoztunk azzal a majd két méteres nyúllal, amit levelező kartonból hajtogatott egy kiállítás alkalmából.

Budapest, 2012. január 5.

Munkácsy-díj