Incze Mózes

Lírai, egyre inkább nonfiguratív képeket festettem 2005-ig. Aztán olyan mondanivalók gyülemlettek fel bennem, amelyek közvetlenebb viszonyban voltak a valósággal. Eldöntöttem, hogy a konkrétabb természettel fogok foglalkozni. A képen megmozdult a látvány, teste, aromája és illata lett. Nehéz ma a festőnek a reális, figurális ábrázoláshoz nyúlni: a fotó inflációs tényezővé vált.

Óvatosságból először lovakkal egy térben megjelenő embereket festettem. Úgy gondoltam, a ló a „korrumpálódott” civilizáció, vagyis az ember és a természet (tisztaság) távolodó pólusait közvetítőként összekötheti.

Valamikor egységes kánon volt, mindenki tudta mi a „jó”. A kánon szerinti legjobbakból lettek a mesterek, természetesen őket követték a tanítványok, akiknek a műhelymunkában adták át a tudást. Ma ez másképp működik. A szellemi forradalmak sorra megtagadták a régit, így a festők szorongásos állapotba kerültek: mi van ha mégsem érvényes, amit csinálok?

Történetekkel és színekkel szólok. Azt kérdezem: Mit kezdjünk a világgal, ahol valamiről mindig le vagyunk maradva, az akarat folyton meghaladja a valóságot. Gépek és tükör által próbálom kifejezni a múlt-jelen feszültségébe rejtett mondanivalót.

Az emberek szeretik elkerülni a konfliktust, a kényelmességet választják. Nem akarunk a kínpaddá vált színpadra menni. A személyes élmény direktségének elvesztése árán, kívülállóként viszont szeretjük nézni a cselekmény alakulását. A festményeim értelmezéséhez kell elszántság, hogy végig menjenek az úton, de vigyázok arra, hogy ha poklon át is, de pozitív legyen a végcél.

Néha csak a kézzel és lábbal, vagy bármilyen testrésszel ki lehet fejezni, amit akarok. Nincsen ábrázolási kényszerem, hogy testet is rajzoljak mögé csak azért, hogy bizonyítsam, azt is tudom. Egy ponton el kell tudni engedni a képet.

A fogalmi nyelvet és a látvány általi kommunikációt össze kell fogni. Megtehetjük, hiszen ember találta ki mind kettőt. A beszélt nyelv ugyanúgy, mint a vizuális nyelv a hagyomány része és az útkeresés eszköze is egyben. Egy látványnak az emberi tekintet adja meg az értelmét, az, hogy milyen képi emlékek, gondolatok kapcsolódnak hozzá.

Amit az egységes vizuális kultúrához tudnunk kellene, azt ma nem oktatják. Mégis, jó lenne „képben lenni” a dolgainkat illetően. Vegyünk elő egy lapot, ez legyen az életrajzlapunk. Osszuk be időre, történésekre, vázoljuk fel életünket. A vonalak gesztussá olvadnak, ezáltal értelmezhetők, visznek valahová.

Általában képeken átívelő témákban gondolkodom. Utolsó kiállításomon az emberi- technikai kapcsolódásokkal és az informatika által szabályozott viszonyokkal foglalkoztam. Az egyetemen sokat rajzoltunk modell után, tanulhattunk anatómiát. Belémrögzült egy testtérkép. Alak festéséhez nincs szükségem konkrét modellre, érzem, mikor billen a figura harmóniája vagy bomlik a látvány. Önkéntelenül rántom helyre a vonalat, mint az egyensúlyérzéke által vezetett biciklista a kormányt.

Sokat dolgozom, és időnként elérkezve/felnőve egy-egy gondolathoz, újra ugyanazt érzem: tényleg el kellene kezdeni festeni!

Isaszeg, 2013. június 28.