Balogh Gyula

Ha a festő a természet után fest, műterme a szabad ég alatt terül el, akkor gyerünk kirándulni.

Gyönyörű az ősz, talán soha nem voltak ilyen csodaszínek a tanyavilágban.

Vállig érő csalánosban küszködünk, alakul az ösvény, de a kivágott, ölnyi eperfák szerte dobált ágai síkosak… nem könnyű feltápászkodni, minden csíp vagy szúr, amibe kapaszkodni lehetne.

Az egyik házat az iszalag már korábban megfojtotta, mellette a másik: „Tavasszal ez még állt, reméltem, hogy nem dől össze, amíg ideérek. Nagyon megsérült, ez már rom. A romok nem érdekelnek, a vég előtti utolsó pillanat érdekel inkább.“

Százéves életmód utolsó pillanatainak lehetünk tanui a tanyákon is. A Kiskunság ligetes táj, ezért még a téeszesítést is túl élték.

A külső gazdasági kényszerek miatt az önellátás ma halálra ítélt helyzet. Ötven éve még virágzó gazdaságban az öt ló helyett egyszercsak egy állt az istállóban, most pedig már üresen állnak a nagy boroshordók is a ház körül.

A kecel-tüskösi tanyasoron főleg tótok laktak. Narancsos, lilás házaikat hengerelt mintákkal díszítették. Itt az egyiken valamiért több mintasort is kipróbáltak. A hatvanas években talán? A soltvadkerti svábok más színeket használtak, de a polgári igény mindenütt látható.

Felsőbányán a városka felett a hegyoldalban van a temető. Külön a katolikus, külön a református. Festői szépségű hatalmas szelídgesztenyefák alatt az ezerhét-ezernyolcszázas évekből még állnak sírkövek. Közöttük vastag, puha mohagombolyagok, cérnavékony nyúlványaikat lágyan fújja a szellő. Egy nap jött egy teherautó az öntöttvas síremlékeket felrakták. Remélhetőleg a kövek maradnak.

A történetiség és az utolsó megmaradt értékek megörökítése foglalkoztatja a festőt. Talán ezért is fest látvány alapján akvarellel, mint a régi vándorfestők.

Jelen kell lenni, így hiteles, a helyszín inspirálja. Az öreg mezővárosi ház lakatlan. Holnap kiírják rá: eladó. Jön majd az új tulaj, lebontja és eltűnik egy történet, egy kor. A szomszédban már ott az új világ: a fehérre mázolt vaskapu.

Miből fakad a művész késztetése – talán hiányérzetből!

Monor, 2011. december 14.