Takáts Márton

Meggyőződésem, hogy Rembrandt és Piranesi hagyományos grafikai nyelvén is lehet  mindig újat mondani. ’Budapest, Hommage a Piranesi’ rézkarcsorozatom egy olyan remélhetőleg soha meg nem valósuló jövőbeli Budapest víziója, ahol a nyugati kultúra hűtlen lesz önmagához, a világ által csodált eklektikus város romjai között csak csavargók bóklásznak (meg talán művészek), a többség a karcok hátterében sejlő üvegpaloták falanszterében éli mindennapjait.

Tíz évig jártam ki Párizsba a Bastille téren évente megrendezésre kerülő szabadtéri művészeti vásárra, ahol a számtalan giccs mellett értékes műveket is árultak. Ezen a vásáron mindig sokan voltak. Meglepően hozzáértő kérdéseket kaptam: ’Ez egy borzolás?’ vagy ’Lágyalappal készült?’ Kiderült, Párizsban az önkormányzatok esti szakköröket tartanak fent, a legkülönbözőbb szabadidős tevékenységekből, köztük rézkarc szakkörök is működnek, ahova bárki elmehet.

Művészcsaládba születtem, mindenben támogattak. Hat évesen második lettem egy országos rajzversenyen. A nagy szocialista forradalom emlékére „Október unokái” témában vártak pályaműveket. Egymásra lövöldöző robotokat rajzoltam. Persze, akkoriban minden hír az első magyar űrhajósról szólt. Elsőre nem kerültem be a Főiskolára. Mozgalmas év következett.

Dolgoztam rajzfilmstúdióban, délutánonként portrét, aktot rajzoltam, esténként rézkarcszakkörbe jártam. Amikor aztán felvettek, a frissen alakult Intermédia Tanszék un. progresszív szelleme vált az iskola szellemiségévé. A magam figuratív megfogalmazásával, a rézkarcolás archaikus technikájának elkötelezettjeként magánutas ellenzékké váltam.

Korábban arról álmodoztam, hogy a művészi lét egy közösségi életforma. Képzőművészek, írók, zenészek összejárnak, beszélgetnek. Azok az idők azonban  elmúltak. Tizenhat év után zavart: már hat órája dolgozom egy tenyérnyi darabon, közben magánfilozófiákat gyártok, elfogott a vágy, olyat csináljak, ami nem szól didaktikusan semmiről, nincs intellektuális, átgondolt mondanivalója, a maga atmoszférájával hat a nézőre.

El kezdtem festeni. Az a pár kollégám, akik engem sok évnyi rézkarcolás után a festésre inspiráltak jobbára nyugateurópai művészek. Itthon valamiért nincs kihez fordulni. Ahogy anyám szokta mondani: „Magányos itt a nyeregben, mióta meghalt a ló…”

Tíz éve alakuló magánnaplómnak a címe: ’Tűnő időm nyomában’. Bármi belekerülhet, ami velem megtörtént. Egy üres utca, szüleim műhelye, egy női portré. Lelkileg a mediterrán kollégáimnál tapasztalt irány áll közel hozzám, szemben a nálunk hagyományosabb német, inkább spekulatív, olykor konceptuális iránnyal, ahol a figuratív, narratív dolog ma nem trendi. A kérdés, hogyan lehetek friss, hiteles művész itt a provincián, úgy, hogy ne legyen az előadásmód és a mondanivaló poros?

Elsősorban városi látképeket festek. Az utcák, szecessziós kávéházak, enteriőrök és a ’No place’ (Semmi helyek), elhagyott csarnokok, a pályaudvar, a hajótemető megfestésekor pontosságra, ugyanakkor nagyvonalúságra és lazaságra törekszem, hogy a témáim megfestése ne váljon szájbarágóssá, maradjon a nézőnek is hozzátenni valója a képhez Nagyapám szavai szerint: ’A művész a nézőt a keresztútig vezeti és ott magára hagyja.’