Vinczellér Imre
„Friss, képzőművész diplomámat fiókba raktam a családi iratok közé és elindultunk feleségemmel Ausztráliába. Tanulmányútra mentem, meg vártak a rokonok. Jócskán megpakoltam bőröndömet a festményeimmel. Gondoltam, ha megszorulunk, legyen fedezet az ott tartózkodásra. Féltem is a vámnál, de Ferihegyen senkit se érdekeltek egy névtelen, fiatal festő képei, Ausztráliában pedig csak a növényi eredetű dolgok után kutattak. A képeimet végül mind megvették és valóban jártam a Sydney-i Operában. Álomnak tűnt, ami velem történt.
Amikor gyerekként még alig súroltam a homlokommal az asztal lapját, rokonok érkeztek, búcsúebédeket tartottak. Volt, akinek el kellett hagynia az országot. Fogalmam sem volt, ez mit jelent.
A világháborúról szóló történeteket se értettem még akkor. Elegáns tartású emberekre, szép, de megkopott ruhákra, kalapokra emlékszem. Tartózkodóan, méltóságteljesen viselkedtek. Jöttek és eltűntek. Kalocsán élte át a család azokat a nehéz időket. Időket, amikről még ma sem készült elég regény és film ahhoz, hogy csak sejteni tudjuk, mi van rejtetten társadalmi tudatunk alatt.
Ifjúságomra mégis örömmel gondolok. Esténként zenéltünk, bóklásztam a vadászokkal az ősmocsarakban, kirándultunk gőzhajóval Pestre. Elbeszélésekből ismertem a tátrai szanatóriumok világát. Zongorázni tanultam, festettem. Zongoraművész, biológus, vagy festő legyek? Kamaszkoromban úgy lázadtam, hogy magamba zárkoztam. A terpentin szaga és a magány adott belső nyugalmat. Így eldőlt a kérdés, festő lettem. Azóta is dolgozik bennem egyfajta dac, szemben a divatozó árral érzem kiegyensúlyozottnak magam.“
A bauhaus épületekben gazdag Pasarét egyik villájában van a kis atelier. A műterembe lépve még fel sem fogjuk az alakokat, elragad egy jellegzetesen misztikus színvilág. A szövevényes családi kultúrtörténet apránként szétbontja a hol zöldes, hol barnás, másutt bíbor tónusokat, a kontúrok mögött egy-egy emlékezés, személy jelenik meg vagy tűnik el. A família művésztagjai, nagynénikhez szóló híres költők szerelmes vallomásai, építész örökség nyomán klasszicista épületek részletei formálódnak. Bartók szól a rádióból, a ‘Koncert képek’ feleselnek.
Hiába csitít pianóra a karmester, a különös zenekar láthatóan mit sem törődik vele. „Zene hatására elvontabban fogalmazok“ -mondja, közben katonák, vagy a menekülők fájdalmasan realisztikus, vagy elmosódó alakjai jönnek elő a rég- és közelmúltból.
„Mindig az elesettek oldalán álltam: tennem kell hát valamit: bohóc nyújt vígaszt a megsebzett gyermeknek, angyalok vigyáznak ránk…“ – amikor a bukott angyaloknál tartunk – „nyilvánvaló, emberi gyengék nélkül nem vagyunk teljesek!“ -tárja szét a kezét úgy, mint a jégmaradas Szent Ferenc a tenyerét.
A madarakból is van egy sorozat, hisz a repülés örök vágyunk és valamikor a botanikus pálya iránt vonzódó festő a vadnövényeket is madártávlatból festi.
A szellemi kirándulás után még maradt egy kevés a teánkból, amit jókat nevetve iszogatunk Charlie Chaplin társaságában, aki egy kollázsról néz le ránk.
Budapest, 2011. február 2.
Életrajz és elérhetőségek:
vinczellerimre.hu
ELŐZŐ: Magyar Gergő
KÖVETKEZŐ: Ács Ilona
LÁTOGATÓK KOMMENTJEI ( 0 )
Kövesd a kommenteket RSS-en, vagy a saját weblapodról.