„Autóversenyző akartam lenni. Nagynéném kijelentette: fűszeres inas leszek, de a család leszavazta, mert vékony voltam. Anyám elvitt a nyomdába, oda csak betűszedőket kerestek. Az se volt jó, mert az ólomtól megbetegedik a tüdő. A nyomdász javasolta, próbáljuk meg az Iparművészetit. Kiderült, ott már folyik a tanítás, de tehettem pótfelvételit.

Az ostrom után a legkiválóbb művészek jöttek oda tanítani. Jó volt a hangulat, barátok voltunk és támogattuk egymást.

Nem nekünk kellett a munka után szaladni. Mielőtt a mozikba került egy film, felkérést kaptunk a Mokép-től a plakát elkészítésére. A Báthori utcában volt egy kis vetítőterem, ahol tolmáccsal végig néztük a filmet. Minden ránk volt bízva. Csak akkor szóltak, ha kevés volt a pénz: Legyen inkább két szín!

Sok plakát készült. A nyomdák nem törődtek semmivel. Folyt a földön a festék, volt, hogy olyan papír hátára nyomtak, amit egyszer már felhasználtak másra. A politikai plakátok készültek jobb minőségben.

A grafikát a komputer megölte. Egy híres borásznak készítettem borcímkét. Tetszett neki, de a színre bontott rajzokat a nyomda nem fogadta el. Elektronikusan kérték az anyagot. Nem rajzoltam többé. Visszavonultam.

Valamit mindig kell csinálni. Háztartási gépek csomagolásához használt anyagból készítem szobraimat. Nem túl kellemes faragni ezt az anyagot, de tudom csinálni az íróasztalnál. Magamnak teszem, élvezem.

Kínai hatásra készítem a szobrokat. Szeretem a kínai irodalmat. Zseniális. Más felépítésű mint az európai. A tv-ben is kínai adást nézek, pedig nem értem a szöveget. A nyugat nem figyel az emberi értékekre, csak a pénz érdekli.

Mindig azzal kell foglalkozni, amit a kor diktál. ’Képbuzeráns’ vagyok, most fotózok. Magazinokból fotózom ki a nőket. Leginkább történelmi karaktereket keresek. A fiamtól kaptam egy számítógépet, oda gyűjtöm. A jó fotóban benne van a lélek, emberi, hiteles.

Az emberek önkéntelenül is kivetítik az énjüket. Azt hiszik, ha megváltoznak mások lesznek. De a lélek nem tud megváltozni, mert a lélek az ősöktől, a családból jön. Ma páldául minden gyerek tudja, ha rosszul él. Mert mondja neki a környezete.

Apámat anno kiutasították a csehszlovákok, mert magyarnak vallotta magát. Semmink nem volt itthon. A Fő utcában egy különös udvarban, a Nyúlkaszárnyában kaptunk egy 5×5 méteres szükséglakást. Teljesen üres volt. A palafal oldalában volt csak egy luk a füst kivezetéséhez. Tihanyi bácsihoz jártunk vásárolni. Még billenős mérleget használt. Hitelt is adott. Kisgyerek voltam, magyarul se tudtam. Szüleink soha nem mondták, hogy milyen rosszul élünk.”

Töprengéssel telik a kellemes délután: Valóban mindent el kell hinni a jól fizetett tudósoknak, mert jó fejűek? A művészet tényleg csak egy linkség? Mitől változik meg az ember ízlése? Szabad-e műkedvtelésből ikonokat festeni?

„Az emberek nem foglalkoznak az alapvető dolgokkal. Két dologról nem lehet tudni hol van: a lélekről és az Istenről. Mózes, amikor eljutott Isten hegyéhez és megkérdezte Istent, mit mondjon népének, ki ő? Mi a neve? Ő így válaszolt: VAGYOK A KI VAGYOK”

Budapest, 2013. április 14.

Díjak:

Munkácsy Mihály-díj (1964)

Érdemes művész (1987)

Decorations:

Munkácsi Award (1964)

“Meritous Artist” (1987)

„Mióta van kovácsművészet? Még soha nem gondolkodtam róla. Talán 1963-tól?”

Akkor jelent meg Bieber Károly: Kovácsművészet c. könyve. A múlt század elején volt elég idő kovácsoltvas korlátokat, ablakrácsokat és kapukat készíteni.

Régen a falu egyik végén volt a templom, másik végén a kovácsmester. A mezőgazdasághoz kapcsolódott a tevékenység, kocsikereket kovácsoltak, lovat patkoltak.

„1951-ben születtem a hal jegyében. 43 évvel ezelőtt beálltam a Váci utcai minta készítő műhelybe. Az osztrákoknak készítettünk kovácsoltvas mintákat. Amit nem vettek át, azt itthon eladták. Abban az időben az Artex, a Tanért, az Iparművészeti Vállalat foglalkozott külföldi eladásokkal. Kijártam én is, de eszembe nem jutott kint maradni. Pedig a nagymamám osztrák.

Pócs Zoltán műhelyébe kerültem. Ő a nyolcvanas években meghalt, de a tábláját fenthagytam a bejáraton. A mesternek nagy volt a respektje. Ha levelet kapott a Tanácstól, úgy ahogy volt kormosan, olajosan, a kötényében elballagott hozzájuk. Percek leforgása alatt küldték is vissza: „Na, jól van Zoli bácsi…”

Az Olasz intézet melletti házban óvatosan keressük a félhomályban a lépcsőket. A boltíves pinceében korlátminták, lámpák, székek, beljebb vörösen izzik a szén, cseng a vason a kalapács, szikrát vet a hegesztő pisztoly. A lakók már megszokták a zajt. A műhely hozzátartozik a belvároshoz életéhez.

Budapesten kiemelkedően sok értékes kovácsoltvas emlékünk van, szerinte sokat elpusztítottak az elmúlt években is. A felújításokhoz pedig nem mindig áll rendelkezésre dokumentáció. „Nekünk kell megtalálni a megfelelő mintát. Ennyi év után az embernek benne van a kezében, vagy elég egy korlát darab. Korabeli módszerrel dolgozunk, mi még szegecselünk.

A Vásár utcai házunk az 1920as években épült. Már 5 éve újítom fel a kovácsoltvas korlátokat, a kaput, a lámpákat. A búrákat már elvitte valaki. Még Tokodon fújattam le. Azóta Tokod bezárt.

Egy időben sok munkám volt. Amikor elkészítettem egy kaput, jött a szomszéd: „Hány levél van azon a kapun? Harminc? Akkor nekem csinálja meg hatvannal!”

Tíz éve még 4-5 fő is volt mellette. Most csak egy embere van. „2001-ben jöttem ide. Több helyet is megnéztem, de ennek a műhelynek volt hangulata, tetszett a légkör, itt van a belvárosban, szeretek itt lenni.” – mondja a flex mellől. Az ő generációjával – lehet- vége a mesterségnek.

Sok tanuló is megfordult itt, de nem maradtak a mesterségnél. Már oktatás sincs. „Nem vagyok nyugodt: számítógéppel nem lehet a szöget beverni. Ha én újra születnék, akkor is kovács lennék. Király vagyok. Királyi érzés tűzzel készíteni valamit.”

Budapest, 2012. június 30.

Kavargatja a teát. Jó leülni egy kicsit. Mindjárt indul a gyerekekért az iskolába. Az asztal közepén a ‘Mindennapi útmutató’. Kezébe vesz egy négy oldalú dobókockát. Mit üzen a tábla? „Azt a lehetőséget kínálja, hogy a nap folyamán előforduló szituációkban arra a hozzáállásra irányítsa a figyelmemet, amit a dobás után ‘kiad’ a tárgy.” Mára a TÜRELEM jött ki.

„Ennek a tárgynak elkészítettem korábban egy 2×2 méteres rokonát. Dobópárnákkal lehetett eltalálni szavakat. 64 olyan szót gyűjtöttem össze, amiket ritkábban lehet hallani, mint az út, erény, tapintat, hála, felelősség… A látogató feltehette a kérdést a jósda felé, hogy milyen útmutatást kínál egy adott élethelyzetre, amiben éppen volt.

Élmény volt nézni, hogyan használták az emberek: ki behunyt szemmel, más a táblát szuggerálta dobás előtt, volt aki egyenként próbált megcélozni egy-egy kockát, akadt, aki háttal állva a válla fölött dobott.

A Főiskolán kezdtem el záródásokkal foglalkozni, hogy elnyújtsam a tárgy felfedezésének idejét. Arra ingereltem a nézőt, hogy foglalkozzon a tárgyammal, míg rá nem jön a nyitjára és ezáltal tegye saját személyes tárgyává.

Később használati tárgyakat készítettem, órákat, egyszerű hangszereket és különböző egyszemélyes türelemjátékokat. A türelemjáték egy nagyon jó meditációs lehetőség.

Szeretek olyan tárgyakat készíteni, amik együttműködésre ‘hívják’ a nézőt. Csak akkor értelmezhetők, ha dobnak felé, megforgatják egy elemét, belekukucskálnak vagy ütögetik. Hogy mit lehet velük tenni, az egyértelmű.

Legújabban a különböző módokat szeretném megjeleníteni, ahogyan egymáshoz kapcsolódni tudunk egy párkapcsolatban. Ezt a térbeli YIN/YANG motívumnak is felfogható szobrot a néző az aznapi hangulata szerint illesztheti össze.

A Normafánál készítettem lenyomatokat a fákba vésett szövegekről, motívumokról. A hegesedett sebek a hamisítatlan történelmet közvetítik. Árulkodnak X-ről, Y-ról, világgá kürtölik az örök kamaszos vágyakat. Olyan fákról is vettem nyomatokat, melyek már piros karíkával meg voltak jelölve és kivágásra voltak ítélve.

Régen hallottam egy előadást, ahol az előadó azt fejtegette kissé nyersen, hogy nincsenek véletlenek, csak mi vagyunk éretlenek.

Telki, 2013. február 4.

2007 Ferenczy Noémi díj

Decorations: Ferency Noémi Award (2007)

 A gyűrűről többnyire az ujjra húzott ékszer jut az eszünkbe. Még azon sincs mit csodálkozni, ha az ujj köré egy macska farka tekeredik. Az már kicsit furcsa, ha egy hegyi kecske ágaskodik a gyűrűs ujjról. Különlegességük annyira meggyőző: mindkettőről kiállítási plakát készült.

 ..

„Készítettem két ujjas gyűrűt, marokékszert. Aztán mindenféle lényeket találtam ki.”

Tetszett az embereknek. Az ilyen sikerekre felfigyel a szakma is. Az egyediség, lényecskék és herkenyűk világa megragadja a fantáziát. Különösen, ha ezüstből készülnek.

A nemesfémet minden kultúra tiszteletben tartja. Nincs ez nálunk se másképpen. Arra azonban senki nem gondolt, hogy a hivatalos fémjelzéstől megsérülnek a szoborszerű ékszerek, amiket ezért meg kell semmisíteni. „Egyedi tárgyakkal kezdtem és hirtelen egy számomra idegen helyen, a piacon találtam magam.”

„Elegem lett. Már korábban is készítettem ezüstből asztali ékszert. Arra gondoltam, miért nem csinálom nagyban ugyanezt a formavilágot. Azóta kerámiával dolgozom.”

Az Iparművészeti Főiskolán Fémműves tervező szakon végzett, szerencsére nem vett részt azokon a kerámia órákon, ahol az a dogmatikus szemlélet, hogy gipszet és mázat távol kell tartani egymástól. Így történhetett, hogy merő kíváncsiságból összekevert mázat és gipszet, a miből egy izgalmas, máig használatos felület lett.

„Mindenfélét mondanak mire hasonlítanak ezek a tárgyak. Emlegetnek ősi kultúrákat, pedig ezek nem mások, mint a fejemben megszületett állatok és figurák.

A samottos agyaggal dolgozni nagyon hálás, mert stabil, bátran használhatom a lehetetlent.”

Néha visszatér az eredeti műhelybe és érmészként dolgozik. Nevéhez fűződik a Millennium alkalmából a Nemzeti Bank által kibocsátott 3000 és 20000 ft-os pénzérmék.

Lesznek-e még valaha ezüst ékszerek? Most is készít, de kerámiából. Igaz csak ritkán, mert kevesen értik és értékelik az aprólékos precíz munkát és különleges mázazást

Telki, 2013. január 31.

Holtfáradt volt mindenki.

Három napig raktuk a fát Olsen anagamájába. A fatüzes égetéshez kitartás, tudás és tapasztalat kell. Ismerni és tudni kell olvasni a tüzet. Nemcsak művészet, igazi mesterség.

.

Japánban és Amerikában tanulmányoztam a magastüzű fatüzes technológiát. A legtöbbet Frederick L. Olsentől tanultam. A saját kemencémet is az ő tapasztalatai alapján építettük. Mivel itthon ez még szokatlan eljárás, tanítom az egyetemen (MOME) és könyvet írok róla (ami a Scolar Kiadónál fog megjelenni márciusban).

Először a Távol-Keleten égettek magastüzű kerámiát. A porcelán és a kőedény jól bírja az 1300 °C feletti hőt. Vannak, akik arra ügyelnek, hogy a porcelán makulátlanul tisztán égjen ki, ezért égetőtokokba helyezik a tárgyakat. Ha a porcelánt szabadon hagyjuk, a tűz nyomai megjelölik, a hamu pedig zöldes mázat képez rajta. Japánban szándékosan kezdték használni díszítésképpen a kemencében az égetés alatt képződő hamumázat.

Lassan a nyugati kultúrába is beszivárgott az elemeknek tág teret engedő égetési mód. Aki természetes hamumázas tárgyat készít, az a kemencében komponál, lánggal fest. Ahogy egymás mellé-alá-fölé rakatoljuk a tárgyakat, a lángok elől takarásba kerülnek a felületek, fotogramszerűen foltok keletkeznek.

Míg a gázkemencében szabályozott körülmények között ég ki a porcelán, addig a fatüzelésű anagama kemencében keményebb világ van. Zuhannak az égő fahasábok, lassan durva, vastag felületet képeznek a tűztérben elhelyezett tárgyakon, a hamu továbbszáll és ráolvad a felsőbb régiókban felhalmozott edényekre is, közben a lángok kíméletlenül nyaldossák a „hófehérke” porcelánt.

Mivel ez a fajta égetés tele van esetlegességgel, olyan művészeket vonz elsősorban, akik lazábban kezelik az anyagot. Az én szigorúságom a közép-európai konstruktivista hagyományokban rejtőzik. Egy olyan közegben sikerült az alapokat elsajátítanom, ami meghatározta világlátásomat. Talán pontosan ez az izgalmas, hogy ilyen háttérrel nyúlok ehhez a technikához.

Szeretem a szélsőségeket. A vékonyra nyújtott papírporcelánt lapszerűen kezelem, pontos illesztésekkel olyan geometrikus tárgyakat építek, ami a fatüzes világban igen szokatlan.

A finom szerkezetű, törékeny építményeket a kemencében a brutális erők aztán életre keltik. Egy építés közbeni érintéssel, majd a láng irányába helyezéssel tudom befolyásolni a mozgását és színét. De a végeredményt soha nem lehet előre látni.

Kevesen korongozzák itthon a porcelánt. Főleg öntik. A papírpéppel összegyúrt porcelánnak jobb a nyers szilárdsága, ezért könnyebb vele dolgozni. A Keresztút 14 darabos sorozatát és reliefjeimet is papírporcelánból készítem. Ha tisztán, fehéren akarom őket látni, gázkemencét használok, ha élőbb, színesebb tárgyakat szeretnék, fatüzes kemencében égetem őket.

Az Olimpia étterem séfjével és főpincérével indult a közelmúltban egy együttműködésünk. A hamumázzal olyan organikus felületű tányérokat készítettem, ami a gasztronómiában nálunk még teljesen újnak számít.”

A világ élvonalában számon tartott művésznél teázni sem akármilyen élmény. Lemorzsol egy darabot a puerh teából és kiválaszthatjuk, kinek a csészéjéből isszuk a kissé füstös ízű finom italt. Én az Olsen csészét választottam.

Budapest, 2013. január 19.

Díjak:

2013. Ferenczy Noémi-díj

2008, 2009 Magyar Állami Eötvös Ösztöndíj

2003—2005 Moholy-Nagy László Formatervezési Ösztöndíj

2003 Magyar Formatervezési Díj, termék kategória

2012— az International Academy of Ceramics (IAC) tagja

Elérhetőség: nemajulia[kukac]spavia.com

www.nemajulia.com

.Kissrác koromban tűzzománcot csináltam. Lapozgattam otthon a Művészetet, azon gondolkodtam, mikortól válok majd művésszé. Nívós volt a lap, kiegyensúlyozott, szocreál keveredett a poparttal. A benne szereplő művek egyben mégis egyeztek: volt bennük dráma, Dózsa feláldozása, tűz, vér, háború. Apám járatta a folyóiratot. Három műszakban dolgozott, mikor hazajött az uránbányából fát faragott. Az ördögfejet ő faragta.

Mire feleszméltem rájöttem, minden bennem van. Önmagamat kell kutatni, triviális kérdésekkel kell foglalkozzak. Miért akarok mindent pici dolgokból összerakni és túlbonyolítani? Visszanézve lakótelepi gyermekkoromra már értem: nekem nem volt legom, csak fakockáim. Talán a keserű hiányérzet miatt, ma is saját fajátékaimat gyártom.

Félek a színektől, a színes üveg túl szép. Féltem, hol leszek én? Ezért keresem a szélsőséges színeket: tomboljon a piros, idegesítsen fel, legyen nagyon szörnyű, hozzon ki a sodromból! Ahogy a színvilágban, úgy keresem a keménységet a formavilágban, a technológiában. Egy folyamat szakadásának elrejtése számomra olyan, mint egy kapcsolótábla.

Azt mondják a mai alkotásokban nincs funkcionalitás. Ez nem igaz. Az egyetemen a Bauhausra épülő konstruktív gondolkodást tanultuk. Fontos a cím, hogy elindítson, mint regénynél a bevezetés. Kontrasztokat építek, mozgasson a szobor, körül kelljen járni, kidolgozom és belerejtem a gondolatot.

Vulkánok földjén, mammut erdő közepében, a zord északon, a jeges tenger partján kezdődött, negyven éve. Néhány kísérletező üvegművész csatlakozott a “Studio Glass” mozgalomhoz. E varázslatos helyen, indián sátrakban megalapították a Pilchuck Glass School-t.

(A képen feleségével Kóródi Zsuzsanna üvegművésszel)

Azóta felépült egy hatalmas Campus. Az üvegművészetben betöltött szerepe nemzetközi mércével is hangsúlyos. Felfoghatatlanok a méretek. Jól érzékelteti az éves gála. Az estélyre 650 prominens vendég vett belépőt, 350 műtárgy elárverezéséból közel másfél millió dollárt gyűlt össze.

A magyar művészek közül Bohus Zoltán és Lugossy Mária után harmadikként oktathattam Pilchuck-ban. A meghívott oktatókat a világ nagymestereiből gyűjtik, közel fele külföldi művész. Az iskola innovative szellemiségére jellemző, nem lehet az a kívánság, amit ne teljesítenének. Azonnal megjavítják, ha kell a föld alól is előkerítik, vagy megépítik.

Nagy technikai tudással érkeznek az amerikai résztvevők. Fiatal lányok percek alatt megfújnak egy félasztalnyi üveg “hamburget” vagy egy óriás dínót. Ott abban segítenek, hogy tudják megcsinálni a legjobban. A mi szisztémánk más, először kérdéseket teszünk fel, miért éppen dínó?

A kurzusom Free Geometry címen futott. Napokig kerestük, honnan indulunk, hogyan írjuk át a kockát, hogy megjelenjen benne sex, halál, vagy bármi érzelem. Így jutottunk el odáig, hogy az egyik tanítványom, szanaszéjjel heverő bábocskák helyett egy kockában futó törésvonallal ábrázolta a földrengést. Drámai felismerés volt mindnyájuk számára.

A Line, az Alien, a Rocket, után befejezte az Uránium sorozatot. Ebből egy, a Hello Cern (a részecskegyorsítóra utalva) a svájci MUDAC múzeumban került, a másik Elton John gyűjteményét gazdagítja. A “Nyócker” pincéjéből eljutni idáig nagy teljesítmény. Álljuk körbe az Uranium 2-t. Testvéreihez képest testesebb, letisztultabb objektum. „Súlykímélés miatt csak egy kérget öntöttem ki opálüvegből. Macerásabb, de száz kiló helyett így csak negyven. Ma a “Világvége Napján” elárulom nektek belül nem teljesen üres: elrejtettem benne egy CD-t.”

Budapest, 2012. december 28.

Ferenczy Noémi-díj (2009)

www.gyorgygaspar.eu

Mire beért a vonat, erősen havazott.

„Csodálkoztam is, hogy nem léptetek vissza a látogatástól, mikor kiderült, egy tanyán élek. Abbahagytam a tanítást a MOMÉ-n. Újrakezdtem. Jó itthon.

A tejes kanna, az ütös gardon, afrikai dzsambé, indiai kézi ütős hangszerek felidézik a kisoroszi kocsma hangulatos összejöveteleit, de nemcsak az esti zenei kikapcsolódás eszközei: modellek. „Egyszer kőből is kifaragtam őket. A szobor olyan, mintha zenélnék. Nem a véső ütemes kalapácsolására gondolok, hanem az arányokra, a felosztásra.“

Klasszikus értelemben az épület szobrokkal és benne zajló kultikus eseménnyel, a teljes megjelenésében számított művészetnek. A szobrászatot inkább mesterségnek tartották.

A szobrászat nem az anyagon múlik. Nyáron az udvaron fát faragok. Télen kővel dolgozom a műteremben és a fészer alatt öntöttük a madárdombi Szt.Pál apostol templom szobrait.

Undok dolog, meg kényelmes is hungarocellel dolgozni. A kétszintes mulatóhely födéme nem bírna el még fából sem ekkora súlyt. Műgyantával fogom bevonni. Néha átjön a szomszéd lány modellt ülni. Most a karon dolgozunk.

Szeretem Bach-ot. Ő ihlette a „Szép álomokat Goldberg úr” művet.

A Heraklész szobrot a nagy térhez kell arányítanunk. A Graphisoft Parkban gigantikus nemzetközi cégek működnek. Nem volt könnyű megtalálni a hozzájuk méltó témát. Mint szobrászt az a feladat izgatott, meg tudom-e dönteni a hatalmas alakot úgy, hogy a két lábán és azon a boton amire támaszkodik biztosan megálljon.

Kerámiát tanultam. Aztán kikötöttem a szobrászatnál. A Szársomlyó-hegy elhagyott kőbányájában Bencsik István a mester mellett dolgoztam. Csodálatos év volt. A felújított Gyimóthy-villában laktunk, enni kaptunk, mostak ránk, nekünk csak a napi 8-10 órát kellett ledolgozni. Szabadon alkothattunk.

Bátyám László, aki 3 évet töltött ott, a gránit megszállottja. Több tonnás ingó köveit olyan perfekcionizmussal faragja-helyezi egymásra, hogy kézzel át tudjuk billenteni egyik állásból a másikba. Apánk ragaszkodik mindenhez, a diploma munkámhoz (Ló uszik az emberrel), a bátyám sakorájához (gránit csobogó) bármihez, amit megfaragtunk.

Jó itt a tanyán. Baj néha csak a ragadozókkal van. Nemrég nyest dézsmálta apánk díszmadarait. Amikor a csirkékkel folytatta, ami a mindennapi élelmiszer, segítséget hívtunk. Olyan vad volt szegény pára, hogy nem tudtunk a ketrechez nyúlni, amiben el akarták szállítania. Ez volt a végzete.

Tanya, 2012. december 16.

Tizenöt évesen beálltam egy maszekhoz. Üvegszemeket gyártottunk preparátumokhoz és sok-sok teddy macinak. Helyhiány miatt nem vettek fel a Dési Huber István Szépműves iskolába. Kitanultam az üvegtechnikusi szakmát és az Akadémia Kutatási Eszközöket Kivitelező Vállalatánál dolgoztam a rendszerváltásig. Vegyipari és gyógyszeripari kutatásokhoz készítettünk laboreszközöket..

Komoly cég volt a Kutesz, 330 fős, főleg különleges felkészültségű szakemberrel, agilis vezetővel, aki egyben szakember és ügyes üzletember volt. Jó piacokat talált a rozsdamentes anyagokból és üvegből gyártott speciális termékeknek.

Az üvegtechnikai részlegnél dolgoztam a rendszerváltásig. Akkor egy fiatalember privatizálta a vállalatot, mindenkit kirakott az utcára és ledózeroltatta az épületeket. Jó helyen volt a telek.

Néhányan nem adtuk fel, hanem önállósodtunk. Bár közel sem akkora volumenben, mint korábban, de továbbra is beszállítunk laboreszköz forgalmazóknak.

Sűrített levegővel, és főleg oxigén keverékével a gázláng eléri a 900-1000 fokot. Ezzel a hőmérséklettel dolgozunk. Az üveg rossz hővezető azért nem ég meg a kezünk. A papírgallér is csak a sugárzó hő ellen kell.

Egy kis „cuclival” fújom fel a meglágyított üveget, néhány slukk levegőtől és az egyenletes forgatás hatására megszületik a gömb.

Tízezer fajta üveg van. Speciálisan temperált üvegcsövet vagy üvegpálcát használnak a labortechnikához, főleg boroszilikát üvegből. A melegítés során jobban eloszlik benne a különböző hőpontokon keletkezett feszültség, mint más üvegekben. Kiváló minőségű kínai üveget lehet kapni. Ezekkel dolgozunk, mert nem habosodnak.

Iparművészekkel gyakran szoktam együtt dolgozni. Főleg ékszereket és egyedi terveket valósítunk meg. Itt van például a menyasszonypohár, amit Vida Zsuzsa üvegművész tervezett. Régi szokás volt, hogy a menyasszonynak olyan pohárban adták a bort, amit mindig fenékig kellett üríteni, mert nem lehetett letenni a talpával az asztalra mivel nincs talpa.

Ötven éve csinálom és folyamatosan van megrendelésem. Sajnos nem találok utódot. Elhivatottság, szorgalom, kézügyesség és sok alázat szükséges ehhez a szakmához. Törekvésem, hogy a technológia bekerüljön a Moholy Nagy László egyetemre bíztatóan alakul, teret nyitva ezzel egy új irányú tevékenység manuális gyakorlására is.

Budapest, 2012. december 9.

„Volt egy páncéltőkés zongoránk. Egyszer csak lecsuktam a tetejét: elég volt a gyakorlásból. Kerülgettük egy darabig, aztán rávettem anyámat, adjuk el s vegyünk az árán egy tévét. Így történt. Attól kezdve csak a képzőművészet érdekelt. .

.

Férjemmel, Lukoviczky Endrével a Duna parton ismerkedtem meg és két nap múlva szembe jött velem az Iparművészeti Főiskolán, ahová felvettek. Azóta együtt vagyunk.

A főiskola mindenre megtanított. Megtanultunk rajzolni, festeni, szőni, restaurálni és mindenféle murális technikákat. Az egy zárt világ volt.

A legnehezebb a fehér vászonra egy pontot feltenni. A világot nem fotózom, hanem érzéseket szeretnék kifejezni. A művészet egy illúzió és ezen keresztül kell valami gondolatra rávilágítani az esszenciáját megragadni és ha sikerül, egy igazságot kimondani.

Legtöbbször olajjal festek, három-négy kép van egymás alatt és hónapokig festem. Egy-egy réteg más és más élményhez és érzelemhez kapcsolódik. Ahol a gyors technika, a frissesség és az ötlet a fontos, azt akvarellel dolgozom ki.

A gobelinszövés olyan, mint a gyermeknevelés: lassú, kitartó munka. Szorgalom kell hozzá. Nehéz időszakaimban ez a monotonság segít át.

Különös, izgalmas világ a művésztelep. A világot járt művész műterme pedig minden képzeletet felülmúl. Olyan kincsekre tud bukkanni, ami mellett mindenki elmegy. Számára elsősorban a tárgyak művészi és mesterségbeli értéke a megragadó. Elfeledett korok filléres emlékei kerülnek elő, amit a hozzáértő bele tud illeszteni egy méltó környezetbe, itt megszólalnak.

Magával ragadó az örök kíváncsiság, a folytonos lendület, a széles gesztusokkal kísért történetek. Az életben mintha minden simán menne. Gondol egyet, megpályázik egy lakást az akkor épülő Új Szentendrei Művésztelepen, aztán egyszer csak meghívják Amerikába, jön Svédország, majd ösztöndíj Olaszországba, utazások, kiállítások.

„Mi mindig sokat dolgoztunk. Örülünk annak, amink van, szeretünk színházba, koncertre járni, szívesen látjuk a vendégeinket. És igyekszünk a szakmát figyelni, mert a világot is a szakmán keresztül látjuk.”

Szentendre, 2012. december 2.

Mi történhet nagyszerűbb az emberrel annál, mint, hogy megtalálja gyökereit és a célt, aminél már nem lehet fontosabb? Cote d’Azur, tőlem öt méterre a tenger hullámai, gazdagság, gondtalanság, napsütés, pálmafák. 2000-ben óriási kiállítási lehetőség Menton grandiózus városi galériájában, a Palais de l’Europe-ban.

.

Nyolcvan méter hosszú kiállító felület csak az enyém, a nyár kellős közepén két hónapra. Rengeteg dolog, sok nagyméretű textilt itthonról kértem kölcsön. A kiállítás nagy siker. Végére megérkezett a kamion és egy erős érzés fogott el: visszatérek! A művek után feltettem a kocsira a szövőszéket. Minden jó, de nem az én világom. Mindenkitől elbúcsúztam, tíz év után hazajöttem.

Kiapadtam Franciaországban. Forrásra volt szükségem. Erdélybe mentem, ahol addig nem jártam, pedig édesanyám nagyváradi származású. Nyugatra vágyakoztam, kelet, így Erdély nem vonzott. Nyugatra 90-ig nem utazhattam „disszidens“ családtagok miatt.

A természetből megszőttem már mindent, búzamezőt, tavaszi rétet, madarakat, fákat, kőzetgyűrődést, vulkánt, a milleneumra pedig életem legerősebb fáját, hatalmas, sűrű gyökerekkel. Az ezer éves gyökereket indultam keresni. Találkoztam Orbán Balázs országával, Erdély, Székelyföld szépséges tájaival, történelmével, építészeti, zenei és népművészeti örökségünkkel, Körösi Csoma Sándorral. Elementáris erővel hatott rám.

Csoma Sándor gyalogszerrel, nélkülözések közepette elindult messzi keletre. 17 nyelvet megtanult azért, hogy bizonyosságot találjon eredetünkről az ősi könyvekből. Az angolok kevés fizettségéért rendkívüli életművet hagyott a világra: a tibeti –angol szótárat. Életáldozata nem hozta meg gyümölcsét, a cél előtt elragadta a halál. Alakja örök példaképe az emberi nagyságnak.

Főt hajtani zarándokoltam szülőhelyére és nyughelyére. A székelykapukat és kopjafákat ő és minden eleink emlékére készítettem. Lassan híre kelt a műveknek és most ismét Indiában, ezúttal Kalkuttában fogom kiállítani halálának 170. évfordulója alkalmából. Dardzsilingben, síroszlopán új díszurnát is avatunk.

Mindig kenderrel dolgozom. Ez egy sprőd, kemény anyag. Hagyományos módon gobelin szövőszéken szövök, munkáimat mégsem nevezem gobelinnek, inkább textilreliefnek vagy plasztikus textileknek.

Legutóbb tértextileket szőttem. Mint óriási szabásminták, úgy készültek a szövőszéken a fejfák. Ezüstözött vasvillákkkal szövök. Az Ecseriről származnak, vékonyak és erősek, mégis már nyolcat elkoptattam.

A művészetben szerintem nem jó a korai siker. A küzdelmes körülmények és az akadályok még ispiráltak is. Hatan vagyunk testvérek, Édesapám egyetlen tanári fizetéséből éltünk. Mégis mindenünk megvolt. Boldogok voltunk. Felnőtt koromban sokat gondoltam erre, nagy erőt adott a nehézségekben. Jobban észre veszem az apró csodákat is. Hogyan virít a moha zöldjével a kietlen sziklán? Hogyan védi egy tüskés gesztenyehéj a csillogó kis magot?

Gimnáziumban kerámia szakon végeztem. Lehet, hogy ezért lettek textiljeim plasztikusak. A főiskolán kerámiára jelentkeztem, de papírom elkeveredett, a textilesek között felvételiztem. Az első szövésemet még senkinek nem mutattam meg. Négyzetesnek kellett volna lennie, de teljesen trapézra sikerült. Úgy hozta sorsom, hogy megtanultam „rendesen“ szőni, hogy azután ismét „rendhagyó“ legyek a három dimenzióval…

Budapest, 2012. november 25.

Díjak:

Kossuth-díj 2013.

Magyar Művészetért Díj 2006.

Prima Primissima díj (2010)

Nyughatatlan fiatal művészek bevonásával alapították a művésztelepet 1978-ban. A Kecskeméti Tanács (az állam) biztosított anyagi alapot, a nyugati ideológia megszűrve, de átszivároghatott kelet legboldogabb barakkjába, Magyarországra. Kecskemét rapid módon felkerült a képző- és iparművészet nemzetközi térképére. Özönlöttek a művészek. 42 ország 400 művészének 3000 alkotásból álló gyűjteménye nemzeti kincs!

A Kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdió ma is a hazai keramikus szakma egyedülálló központja Magyarországon. Világhírének köszönhetően számtalan nemzetközi művész megfordul itt, igazi szellemi és alkotóműhely.

A kemence nyitása nyilvános nap. Masakazu Kusakabe keramikus és neves kemenceépítő mester tavaly irányított egy kemenceépítő workshopot. Ezen a nyáron fatüzes mázakra specializált szimpóziumot tartott Kecskeméten a MOME-n végzett, illetve jelenlegi kerámia szakos hallgatóinak, Néma Júlia tanítványainak és a résztvevő külföldi művészeknek.

A gáz és az áram megjelenése előtt a kerámiát mindenhol fatüzelésű kemencében égették ki a fazekasok. A történeti korokban a fazekasságok agyaglelőhelyekhez kötődtek, ez az oka annak, hogy Kínában –ahol kiváló kaolin lelőhelyek vannak, ami a porcelán fontos alapanyaga–, fedezték fel először azt, hogyan lehet magas tüzű kerámiát, kőedényt és porcelánt létrehozni és kiégetni.

Kínából Koreán át Japánba terjedt a tudás, a japánok pedig sajátosan magukévá formálták a kerámiakultúrát. A múlt század elejétől nyugati fazekasok és művészek sokasága igyekezett belőle tanulni.

Magyarországon a geológiai adottságok miatt tradicionálisan a vörös agyagok alacsony hőmérsékleten való égetése terjedt el. A magas tüzű égetési kísérletek az 1970-es években kezdődtek meg a keramikusok körében. Ebben nagy szerepe van ma is a Stúdiónak.

A magas hőfokú fatüzes égetés sajátsága, hogy az égetőtérben utazó fahamu lerakódik a kerámiákra, foltokat hagy, illetve megolvadva zöldes mázat képez, ezzel egyedülállóvá tesz minden tárgyat, akár mázas, akár mázatlan. Az egyik legegyszerűbben létrehozható máz maga az alacsony tüzű fazekasagyag, ami az edényre felhordva sötét mázzá olvad a felületen.

A Mester nem csak a mázakat és égetési módokat mutatta be a résztvevőknek, hanem igyekezett minél többet átadni abból a szemléletből, ami a fatűzzel dolgozó japán keramikusok sajátja és ami szorosan kötődik a teaszertartás esztétikájához.

A kerámia anyaga folyatosan mozog, él, amíg ki nem jön a kemencéből, ahogy valaki mondta: az elektromos kemencében elkészülnek a tárgyak, a fatüzelésűben megszületnek.

Érdekes megfigyelni a japán emberek tárgykultúra és ezen belül a kerámia iránti érzékenységét. Látható, ahogy a generációról generációra öröklött tárgyakhoz viszonyulnak, ahogy ezekhez a tárgyakhoz hozzányúlnak… mindenben ott az igényesség, a finom gondoskodás, a tisztelet. “Ne legyen sok tárgyam, csak egy-két személyes, de azt meg kell becsülnöm.”

Kecskemét, 2013. augusztus 1.

A Móricz Zsigmond Gimnáziumba jártam. Imádtam az irodalmat. Csodálatos tanárnőnk volt. Én voltam az előolvasója. Mindenki azt hitte magyar-francia szakos tanár lesz belőlem, de meglepetésre és szüleim riadalmára az Iparművészeti Főiskolára felvételiztem, ahol könyvművészeti szakon diplomáztam.

.

Alkalmazott grafikusként dolgoztam, mígnem egyszer megalkottam egy könyvet szabad grafikai motívumokkal. Erre a könyvre kaptam első külföldi ösztöndíjamat Spanyolországba. majd a francia állami ösztöndíjat, két hónap Párizsban. Ráleltem új anyagokra, bátran készítettem könyvet gumiból és fémhálóból.

Átpároltam egy másik műfajba. Alig hatvan éve indult el a könyvhöz kapcsolódóan ez a képzőművészeti forma, amit ma művészkönyveknek hívunk. Egyedi vagy kis példányszámú, bibliofil könyveket készítek. Általában a magam kockázatára születnek a művek, de az is előfordul, hogy kiadók, szerzők, gyűjtők keresnek meg egy-egy verssel. Pályázatokra is dolgozom itthon és külföldön is.

Megfestem hozzá a papírt henger vagy ecset segítségével, néha fürösztéssel. A szöveg és a rajzok nyomtatásához sokféle technikát használok: a litográfia, szita, linó, rézkarc mellett dolgozom festett üveglappal, airbrush technikával, sablonnal, anyag lenyomatokkal.

Sokan idegenkednek a könyvek átformálásától. Mint egykori ösztöndíjas, minden évben részt veszek a Frankfurti Könyvvásáron. Németországban a megégetett papír, amit néhány művész beépít a kompozícióba, komoly történelmi sebeket szakít fel.

Ugyanakkor a használt kévéfilterből készült kávé könyvecskémért rajonganak. Nagy sikert arattam a “Teaház a nyúlhoz” könyvvel is, mely egy nemzetközi pályázatra készült Vilniusba. A filtert itthon találtam, a borító fűpapírját külföldön vettem, a történetet én magam írtam.

Sokszor hívnak Franciaországba. A francia költészet közel áll hozzám. Talán ezért is várják annyira tőlem a gyűjtők a ritkaságokat. Ebben a műfajban, fontos szerepe van a nyelvnek. Nemcsak a megértés, hanem a közvetített kultúra, az életritmus, a lélek szempontjából is.

A magyart kevesen beszéljük, ennél fogva kevesen ismerik íróinkat. Bizony kockázatos, ha saját nagyjainkról mintázok egy művet. Nagyon megörültem, amikor Esterházy és Márai arcképét felismerték külföldi kiállításaimon.

Könyvtárgyaimba könyvkötészeti anyagokat teszek, de beépítem a papírmerítéshez szükséges dróthálót, a fém stencillemezt, fát, papírmasszát. Fontos, hogy a végeredmény egy valódi könyv művészi élményét adja, üzenetét közvetítse, mint például a Face-book.

A budavári könyvünnepre készítettem egy sorozatot: magyar írók és költők ábécés könyvét a BUDAVÁR szó betűiből. Nem is olyan könnyű minden betűhöz találni egy híres nevet, hát még milyen szórakoztató volt megrajzolni, linóba metszeni a megfelelő figurát!

Budapest, 2012.november 14.

Munkácsy-díj (2008)