A művésztelepek világa inspirálólag hat rám. Évente legalább öt-hat művésztelepen megfordulok. Ott találkoztam a lovakkal is. Mindenki lovagolt, nem volt mit tenni, kipróbáltam. Olyan erős hatással volt rám az élmény és az első lovam, hogy a róla készült olajfestményemtől nem tudok megválni. .
A festői problémák, a színek érdekelnek. Van Gogh és Gauguin hatott rám a legjobban. Nem hiszek a tudományos fejtegetésekben, miszerint mérvadó, hogyan viszonyulnak egymáshoz a komplementer színek.
Hozzám a hideg árnyalatok állnak közelebb, de tudatosan hagyok ki a meleg színeknek kisebb foltokat. A soktól már negédessé válnak a képek. A nagybányai táj is valószínűtlen a sok pirostól, pedig a domb tényleg tele volt vörös áfonyával. A magyar csoportos kiállításra készültem Pekingbe, amikor rám telefonáltak, hogy nem adtam be elég a képet. Nem volt már sok időm. Akkor kikívánkozott belőlem a piros.
Hatással vannak rám a tájak. Elhagyok belőlük minden hétköznapit, autót, táblát, legyen minél általánosabb, kortalanabb a kép. Törekszem arra, hogy vázlatot használjak.
Szabadabban alakíthatom a tájképet, nem pontosan a valóságnak megfelelően azért, hogy emlékeket, érzelmeket hozzon fel. A szemünk olyan részleteket vesz észre, ami egy fotón fel se tűnik. A gép olyan perspektívát rögzít, amit mi másképp érzékelünk.
Szeretem a növényeket, ezért izgat a fa. Kopárak, mert elvesztenék egyéniségüket, ha a levelek eltakarnák az ágakat. A tőrzsüknek és ágaiknak karakterük van.
Tavaly lefestettem néhány gyümölcsfát. Almák voltak rajta, levelek csak elvétve.
Voltak kedvenc témáim: a kocsmák, táncosok, lovak, de nem tudok sorozatban gondolkodni. Nem motivál. Annyira bele tudok mélyedni a munkába, hogy mire elkészülök egy képpel kimerülök benne, és nem tudok újra lelkesedni érte. Nem akarom, hogy a rutin vigyen.
Szeretnék visszatérni az ember ábrázoláshoz, de nehéz megfelelő modellt találni. Nekem fontos, hogy jól nézzen ki, szépnek lássam. Legyen benne valami titokzatos, megfejteni való. Szeretek a dolgok mögé látni, az eltitkolt dolgok érdekelnek.
Mindent alárendelek a kompozíciónak. Úgy választom meg az elemeket, ahogy a kép és az arányok diktálják. Ha bele kívánkozik valami, akkor hozzá festem, de ha nem illik a kompozícióba, akkor három lába lesz a kutyának, vagy két lába a széknek.
Régen vastagon festettem, de most már inkább sokáig festek egy képet. Kényszerem van az apró felületek kidolgozására.
Nehéz választ adni arra, hogy miért ilyen erősek, intenzívek a képek mostanában. Talán a lehetőségek hiánya váltja ki. Senkinek nem tetszett, amit csináltam, ez egy reakció arra, hogy a szakma nem ismer el. Az olaj festményt ósdinak elmaradottnak tekintik – ’a festők száz évvel le vannak maradva’. A itészek az ötletelést tüntetik ki, a provokatívat értékelik, a kortárs galériák a külföldi trendi után mennek, és alig vannak páran festők és gyűjtők, akik úgy gondolkodnak, mint én.