Ha az ember műterembe készül, akkor nem árt előtte tájékozódni. Ma már viszonylag nem kunszt, ott az internet. Ismerősöknél is érdemes érdeklődni. Az igazi műélvezethez azonban nekem hozzátartozik a meglepetés és a személyiség. .Nem láttam eddig életemben két méteres bonsai ficust. Ahogy nem ültem még soha ilyen mesteri módon összeállított asztalnál sem.

Először fordult elő életemben, hogy életnagyságú, különlegesen faragott állatszobrok vesznek körül.

És bevallom ritka élmény egy olyan emberrel találkozni, aki minden alakoskodás nélkül beszél a világról és, amit gondol róla.

Csodálatos anyag a fa. Bennem már a mélybarna afrikai venge, a vöröses paduk, lilás amaranth önmagában is kiváltja a tiszteletet, a tökéletes megmunkálás pedig az ámulatot. De, hogy e nemes anyagok mellett az egyszerű rétegelt lemezből is csodákat lehet elővarázsolni, álmomban sem gondoltam.

A műteremben a művek gondosan letakarva, a fa finom pora mindent belep. Drámai hatású a leleplezés: feltárul az élet könyve, a lélekedények, a csomók. Íme az alkotó gondolata, amit érdemes át és átolvasni, hogy többek legyünk és ne csak belépjünk, hanem értsük is amit látunk:

„Ma – szándékom szerint – munkásságom az imádság vagy spirituális praxis egyfajta sajátosan mai, modern formája – nem az istenség közelségéből fakadó megismerés többlete, hanem a távollétéből vagy legalábbis érzékelésének hiányából eredő rossz közérzet és nyugtalanság, valamint e hiány betöltésének vágya artikulálódik efféle reintegrációs törekvésben.

Figyelmem mindinkább a hagyomány felé fordul; itt remélem megtalálni azokat a szellemi tendenciákat, melyek végtelen időkön keresztül forrtak, formálódtak az időtlen múlt kohójában, hogy utóbb gyógyító erejükből vígasztalást meríthessünk.

Ez az irányultság oka lehet annak, hogy egy ideje már munkáim voltaképpen edények, melyek minden formai attraktivitásukkal együtt csak mintegy foglalatát, héját képezik a bennük önmagát kinyilvánító magasabb, láthatatlan erőtérnek, és ugyanezt a sokféleség oppozíciójában megmutatkozó egység vagy teljesség kiegyensúlyozott harmóniáját kívánják érzékeltetni kétfejű figurális műveim.

Ennek érdekében szemléleti tisztaságra és technikai perfekcióra törekszem.“

Budapest, 2011. március 9.

szocsmiklostui.hu

Hogyan lehet egy mozzanatot filmszerűen megörökíteni? Tényleg meggyújtotta a vásznat? “Nyugalom, a tűz elalszik.” –legyint. A keletkező kormot fixálóval rögzítette. Ezek lettek a Tűzképek. A hetvenes években a világhírhez ennyi nem elég, de nem is kevés! Az anyag mozgatásának folyamata érdekli. Mi köze ma itt ezeknek a ‘fröccsenéses’ képeknek a mozgáshoz? Ezek története lehet akár mindennapi. “Ja, igen! –nevet– folt mindenhol keletkezhet, kiborul vagy lecsöppen valami, az ember feldönti a kávét…”

Szóval létre jön egy nagy festékes ‘paca’, ez esetben egy méretes papírra. Eddig véletlenszerű. Sniccerrel kivágja, ebből lesz a sablon. Ezt rögzíti a vászonra, majd több fázisban, hengerrel rádolgozza a festéket. Precízen és türelmesen. Kiállításra készül éppen.

“Nem tart az utánzástól?” – buta a kérdés. “Dehogy! Csak én tudom, milyen görbülettel kanyarítok a papírból.” – és határozottan nyír egy-egy ‘szikrát’.

Eredeti ötletek sorával okozott fejtörést, arra kérdésre, hogyan készült? Ma már klasszikusnak számítanak a pöttyös és csíkos alkotások. “A festékes ujjamat kedvem szerint rányomtam a vászonra és áthengereltem.” Vár, nézi, elhiszem-e? Gyakorlottan lendül a mozdulat gumihenger-gyűjteménye egyik kecses darabjával. Nagyvonalú lendülettel születnek kalligrafikus képei is. Régóta foglalkozik a keleti filozófiával. Így esett, hogy eljutott Szöulba. Az olimpiához kapcsolódóan rendeztek egy hatalmas kiállítást, ahova őt is meghívták.

Nagy társasági élethez szokott gesztussal kínál helyet.

Magabiztos nyugalommal, elegánsan ül a kanapén, mintha pihenőnapja lenne, pedig délelőtt még dolgozott. Elárulja az egyik kép, amely még nem száradt meg. Művészbarátairól beszélgetünk, több évtized avangard hírességeiről, művészet-megújító közösségekről. Megszámolni sem tudjuk, nemhogy a nevüket felsorolni. Kiderül, ami kívülről bohém művészvilágnak tűnt akkoriban, mai szemmel bizony komoly szellemi műhely volt, nagy változások előszelét jelezte.

Nem gondolná az ember, hogy egy műterembe lépett. Érkezéskor: dekoratív fogadóterem. A falon múltat idéző fontos képek. Néhány rajz, az első kalligrafikák egyike, akvarellek. Minden pedáns rendben. Aztán egyszercsak átalakul munkahellyé. Ki van találva, bármi előkapható vagy elrakható legyen egy pillanat alatt. Meglepetésre kihúzza egy konzolasztal nagy fiókját, mutatja fontos munkaeszközeit, a gumihengereket. Festékből, ecsetből csak annyi van, ami éppen szükséges. Irtózik a sok színtől, mondta valamikor. Örömmel és titkolózás nélkül avat művei keletkezésébe. Egy pillanat műve és a szoba visszaalakul galériává. Egy sorozat képeit rakjuk körbe-körbe a fal mentén. Megunhatatlan variációk. “Ezt is lefotózhatod, meg ezt is…!” – élvezzük a játékot.

Budapest, 2011. március 6.

Életrajz és művészete:
Hajdú János: Hencze Tamás (kiadva: Budapest, 2004)

„Magas volt a páratartalom és nagy a hőség. Egyszercsak rárepült a lábamra egy nagy pápaszemes pillangó. Hagytam. Húsz percig, összezárt szárnyakkal pihent, mozdulatlanul néztük egymást, aztán elszállt. Nishida Mitsuo hívott Japánba.

98. óta ismerem, Finnországban találkoztunk egy nemzetközi kovács-találkozón. Nishida könyvből tanulta a mesterséget. Japánban kevés a vas, nincs hagyománya a díszműkovácsolásnak. Lángvágóval próbálkozott.

Tíz év után épített kovácskohót, miután Európában látta hogy használják. Többször szólt, végül hat hónapra beálltam hozzá tanítani és dolgozni. Szerszámokat készítettem neki, hét tanítványom lett, köztük egy volt építész, szobrász, meg egy korábban stewardess hölgy. Fizetést és ellátást kaptam. Élveztem, hogy kedvemre kísérletezhetek. Ekkor érkezett a pillangó. A tökéletes mását akartam. A kész darabot ecetben marattam, vízben, esőben rozsdásítottam, amíg a szárnyak rozsdabarnák lettek. Sárgaréz cső, vörösréz rúd, cin drót összedolgozásával az 5mm-es korongot a szárnyakba fúrt lyukakba beleszegecseltem. Ezek lettek a „szemei”, drótkefe acéldrótból a lábai.

A japán lakk dobozok gyönyörűek. Hasonló különlegeseket akartam én is. A kígyós dobozka vas felületébe először egy expandált acélhálót kalapáltam, ami a kígyóbőr mintáját adta, majd összetekertem. Tekerve, majd felcsavarva, 3 méter hosszú köracélból készítettem egy naprafogó fejet is.

Íjkészítés a hobbim. A legnagyobb vágyam volt egyszer egy koreai típusú reflex íj. Kellett hozzá bambusz, eperfa a merev szarvakhoz, szaru, szarvasín, borítása nyírfakéreg. Felajzva száztíz centi a húr hossza, pihenő állapotban befér a bőröndömbe. Ezzel nem volt bajom A vasdobozkáim miatt pakoltak ki a repülőtereken minden átszállásnál.

Más élmény volt New Jersey. Húsz éve, a Szabadság szobor restaurálására érkező francia kovácsok óriási média figyelmet kaptak. Nem csoda, hogy a felső körök érdeklődése felélénkült a francia fémművesség iránt. Megalapították a Les Métalliers Champenois amerikai leányvállalatot (L.M.C.corp.), kizárólag a milliomos réteg építészeti igényeinek kiszolgálására. Egy magyar srác dolgozott a cégben, ő szólt, hogy keresnek kovácsot. Két hónapig „kóstolgattak”, mint idegent, míg az első önálló munkát készítettem: tizenegy méter hosszú, százötvenezer dolláros (30M Ft) lépcsőkorlátot.

A magyar és német kovácstechnika a franciától eltérő tradíciókra épül. Nálunk több a kovácsolás, a francia inkább műlakatos eljárás, rejtett csatlakozásokkal, csavarozással és szegecseléssel illesztik a darabokat. A lemezdomborítás (au poussage) náluk külön mesterség, lenyűgöző a technikája. Üllőt alig használnak. Másfél évig dolgoztam és tanultam náluk. Bevallom, nem sikerült mindent ellesnem.

A cégnél hozzájutottam titániumhoz, és szabadidőmben karkötőket kovácsoltam belőlük. Pille könnyűek. Végigjártam Manhattan összes butikját, hogy eladjak. Senkinek nem kellett. Gondoltam, majd Budapesten fogják megvenni az amerikai túristák. Így is lett.”

A kovács mesterség a világon mindenütt eltűnőben van. A tudás megmentése érdekében 1991-ben megalapították a Magyarországi Kovácsmíves Céhet és kapcsolatba léptek más nemzetek hasonló szervezeteivel. Az első lépés a First Baltic Forging Week-en való részvétel volt. 150 mestert fogadott Finnország. 2000-ben a finn címlistát is felhasználva Budapesten szerveztek egy nemzetközi találkozót a Mesterségek Ünnepe alkalmából a Budai várban. Hatvan mester mutatta be a tudását. A találkozóhoz legyártatott 3 műhelyszínt a Céh a mai napig használná, ha lenne lehetőség.

Már hivatalosan sem létezik a szakma, a KSH szerint a díszítőkovács, művészi kovács röviden díszműkovácsból díszműárus és divatékszer készítő lett.

Érettségi után nem volt semmihez kedvem. Két évig kallódtam. Aztán láttam a tv-ben egy riportot Kovács József kovács iparművésszel, és másnap már mestert kerestem akinél tanulhatok kovácsolni. Seregi György műhelyébe kerültem, hat évig voltam a tanítványa.

Zsámbék, 2011. február 23.

Elérhetőség: mutermek@mutermek.com

„Az Örökmozgó mozi mellett laktam. Csak gondoltam egyet és lementem megnézni egy filmet, sokszor csak papucsban. Az előtérben mindig voltak fotók vagy festmények. Egy nap megkérdeztem: Én kiállíthatok? Megengedték. Egyik barátom segített, hogy bekeretezzem a fotográfiáimat. Elmentünk egy barkácsáruházba, pozdorja falapokat vágattunk, vettünk cementet, rádolgoztuk a lapokra és erre raktuk fel a képeket.

A beton keret borzolta a kedélyeket. Megosztotta a közönséget, de sokaknak tetszett. Az épített környezet, a városok és épületek érdekelnek. Portrék, tájak nem igazán. Kedvencem a Bauhaus. Budapesten kevés az igazán izgalmas épület. Az utcától is elment itthon a kedvem, többször elzavartak a kamerával. Inkább külföldön fotózom. Lisszabonban az Expot, Berlinben a kormánynegyedet, Tiranában a rengeteg új épületet vagy bárhol, ahol brutálisan nagyszabású, modern és izgalmas épületek készülnek.”

„Lehet, hogy a világvége mindent elsodor, de addig is az emberek szeretik nézegetni a képeket. Azért van olyan sok színes újság, és készül a sok fénykép. Még egy ‚amatőr‘ is, a nagy számok törvénye alapján elkaphat egy rendkívüli pillanatot. Ismeritek a Hórusz Archivumot? Kidobott, régi fotók gyűjteménye. A képek némenyike annyira jó, hogy akár Kertész is készíthette volna.”

Stúdió az Erzsébet körúton. A házat most renoválták. Novemberben volt az avató buli.

„Minden nap jövök, sokat válogatok, a képekkel vacakolok. Nagyon erős koncentrálással készítem a képeket, aztán sokat rágódom rajta, melyik a jó. Nincs utómunka. Az analog fotózásban szerzett tanulmányaim így hasznosulnak. Fekete-fehér fotókat készítek, általában azonos 75×50 cm nagyításban.”

Többnyire aukciókon alakul ki az ár. „Külföldön jobban meg tudják fizetni a fotográfiát. Mások a dimenziók. Már Szlovéniában sem különös, hogy egy alkotás közel ezer euro és egyszerre megvettek tőlem egy sorozatot.” Járja a világ nagyvárosait, dolgozik és kiállít.

Az egyik vevő arra kérte, hogy egy „bontatlan”, vadi új nagyítást készítsen az egyik képről. „…pedig szerintem sokkal érdekesebb egy kép, ha már megjárt néhány várost.”

„Galéria vezetőként dolgoztam egy ideig. Sok kiváló képzőművészt ismerek, sokat tanultam tőlük. A legjobb személyesen ismerni a művészt, mielőtt vásárolsz tőle valamit. Megeshet, hogy haza viszed egy ismeretlen ember művét, kiakasztod a nappaliban, közben meg nem tudod, hogy egy őrült lelke uralkodik rajtad és nem érted, miért megy fokozatosan tönkre az életed!“

Budapest, 2011. február 15.

Életrajz: anikorobitz.com

Egykeként nőttem fel. Mindig sok felnőtt volt körülöttem. Érdekes emberek, én csak hallgattam őket. Tanultam analóg fotózást, elkezdtem a filmszakot, közben elhatároztam, inkább műveltséget szerzek és beiratkoztam a Zsigmond Király Főiskolára. Angolul tanultam, aminek nagy hasznát veszem, mert a külföldi kiállításokon beszélnem kell a munkáimról.

„Megjelent nálam egy hölgy és hozott egy cipőt. Ehhez csinálj nekem légyszíves egy elegáns boríték táskát és egy nesszeszert! Ágnesnek hívták, és ez lett a kollekció neve. Hozták sorban a nők a cipőket, mind valami különleges táskát akart hozzájuk. Összeállt egy sorozat női nevekből.” Nekem se kell sokat gondolokodnom azon, honnan jött a LAONI (Ilona) márkanév! „Minden táskámat elnevezem.

Volt egy állatos korszakom. A Medve nagy hasas, jól alá kell nyúlni a fenekében, ha meg akarunk találni benne valamit. Mi nők imádunk kotorászni. A Skarabeusz gömbölyű, páncélszerű, a Teve fedeles, ettől púpos. Van Róka is. Találd ki, miért! A fűszer sorozatban a Vaníliát, a pöndörödő vanília rúdra emlékeztő fogójáról neveztem el. Az 1200 féle táskához és apróáruhoz már felhasználtam a fák és teák neveit is.

A Gömbőc táskához egy érdekes kellékről jött az ötlet. Könnyen beindul a fantáziám akkor is, ha egy ruhához, egy stílushoz, vagy egy személyhez kell alakítani a dizájnt.

Cipők tervezésével kezdtem egy nagy gyárban. Közben minden megváltozott és elhatároztam, csak akkor foglalkozom újra cipővel, ha már profiként leszek rá képes elkészíttetni. Húsz év telt el. Most végre van olyan műhely, ahol kisszériában legyártják azt a minőséget, amihez tudom adni a nevemet. Fordult kocka: most a táskáimhoz készülnek a csizmák és a cipők.

Mikor önállósodtam nem volt megfelelő anyagom. A szerkezetes és pofon egyszerű formákhoz eleinte meggyűrtem és kézzel festettem a bőrt. Az a kevés színes anyag, amihez nehezen hozzájutottam csak csíkozásra volt elég. Nagy sikert aratott, még ma is keresik.

Aztán bátrabb lettem, a lehetőség is nőtt. Extra mintás bőröket kezdtem keresni.“ Elámulunk a lószőr és párduc mintán, krokodilokat sem kell leölni már azért, ha egzotikumra vágyunk. Ez mind marha és borjúbőr.

„A színkombinációim is egyre tudatosabban azokhoz szólnak, akik merészen vállalják egyéniségüket. Ugyanakkor ragaszkodom az elegáns kivitelhez. Nem készítek egyedi darabot, de limitált példányt igen. Erről igazolást is csatolok, hogy maximum csak tíz darab van belőle a világon, de olyan is előfordul, hogy csak kettő, vagy abban a színállásban csak egy.“

A kellékes polcról leveszünk néhány különleges darabot, élvezzük a Benetton színek hangulatában sorakozó zippeket.

Még elcsípünk néhány pillanatot fájront előtt, amint hűséges szabómestere a bélésdarabokat szabja a holnapi műszakhoz egy kiszuperált wekkeróra rúgójából készült sniccerrel. Régi módi, nem sokan használnak már rugódarabot, pedig ez szépen hajlik a görbületnél és a sarkoknál, nem lesz csücskös. Minden vágás előtt megköszörüli egy kicsit az élét.

Meglátogatjuk a varróasszonyokat. A hangulat frenetikus. Ilonát könnyen rábeszélik üljön a gépekhez. Gyakorlottan levékonyítja a széleket az erre való speciális géppel, majd a varrógéphez ül és nagyot nevetve, végigölti az aznapi utolsó táskaszíjat.

We have few minutes before shift closing. Her loyal cutter is tailoring the lining pieces for the morning shift using a knife, made of a waste clock spiral. It is an old trick, not too many uses a piece of spiral, although it can produce a nice curvature at the edges and smooth tips at the corners. Before each cut he whets the knife a little bit.

Örömét leli benne, vágtat a tű, a rengeteg munka mintha energiával töltené.

Budapest, 2011. február 9.

Elérhetőség: www.laoni.hu
Bemutató terem és üzlet: 1072 Budapest, Klauzál tér 1.
Telefonszám: 322-74-81

Pályafutás (rövid változat):
1975-1980. Magyar Iparművészeti Főiskola Textil tanszék, Bőrszakának hallgatója, diplomavédés nívódíjjal, végzés vörös diplomával
1980-1986. Cipőtervező a Sabaria Cipőgyárnál, tanársegéd a Magyar Iparművészeti Főiskola Textil Tanszékének Bőrszakán, vezetőségi tagja a Fiatal Iparművészek Stúdiójának.
1986-1989. Szabadfoglalkozású iparművész. Az Iparművészeti Vállalat hálózata, néhány Aranypók üzlet és magán kiskereskedő butikjai értékesítik munkáit. Cipőterveivel csatlakozott a Spektrum csoporthoz. Az iparművészekből álló társulás komplett öltözék-együtteseivel komoly díjakat nyert.
1989-től Férjével megalapította az ÁP Stúdio Kft-t, 1998-tól LAONI márkanéven forgalmazza saját tervezésű termékeit. Olyan, cipőből, csizmából, táskából és kiegészítő apróáruból (tárca, nesszeszer, névjegytartó, öv…) álló együttesek tervezése foglalkoztatja, melyeken az egyedien megmunkált bőrfelületek érvényesülhetnek, és a különböző rendeltetésü tárgyak formájukkal kiemelkedő színvonalú egységet képeznek. A kisszériás, design szemléletű kollekciói, a kifinomult és igényes, egyedi anyag- és színhasználattal továbbra is megőrizték a kézműves megmunkálás hagyományait

Több önálló kiállítása mellett rendszeresen bemutatják munkáit hazai és nemzetközi divat és iparművészeti kiállításokon (Edmond/Kanada, Los Angeles, Párizs, Navona, Varsó). Rendszeresen szerepel a WAMP-on (Vasárnapi Művész Piac) 2010-ben részt vett a Design hét programjában: „Ellenpontok-Kapcsolódások“ címmel.
Munkáit szívesen használják marketing kommunikáció részeiként. Céges referenciák: Matáv, Pannon GSM, bankok, gyógyszergyárak

„Friss, képzőművész diplomámat fiókba raktam a családi iratok közé és elindultunk feleségemmel Ausztráliába. Tanulmányútra mentem, meg vártak a rokonok. Jócskán megpakoltam bőröndömet a festményeimmel. Gondoltam, ha megszorulunk, legyen fedezet az ott tartózkodásra. Féltem is a vámnál, de Ferihegyen senkit se érdekeltek egy névtelen, fiatal festő képei, Ausztráliában pedig csak a növényi eredetű dolgok után kutattak. A képeimet végül mind megvették és valóban jártam a Sydney-i Operában. Álomnak tűnt, ami velem történt.

Amikor gyerekként még alig súroltam a homlokommal az asztal lapját, rokonok érkeztek, búcsúebédeket tartottak. Volt, akinek el kellett hagynia az országot. Fogalmam sem volt, ez mit jelent.

A világháborúról szóló történeteket se értettem még akkor. Elegáns tartású emberekre, szép, de megkopott ruhákra, kalapokra emlékszem. Tartózkodóan, méltóságteljesen viselkedtek. Jöttek és eltűntek. Kalocsán élte át a család azokat a nehéz időket. Időket, amikről még ma sem készült elég regény és film ahhoz, hogy csak sejteni tudjuk, mi van rejtetten társadalmi tudatunk alatt.

Ifjúságomra mégis örömmel gondolok. Esténként zenéltünk, bóklásztam a vadászokkal az ősmocsarakban, kirándultunk gőzhajóval Pestre. Elbeszélésekből ismertem a tátrai szanatóriumok világát. Zongorázni tanultam, festettem. Zongoraművész, biológus, vagy festő legyek? Kamaszkoromban úgy lázadtam, hogy magamba zárkoztam. A terpentin szaga és a magány adott belső nyugalmat. Így eldőlt a kérdés, festő lettem. Azóta is dolgozik bennem egyfajta dac, szemben a divatozó árral érzem kiegyensúlyozottnak magam.“

A bauhaus épületekben gazdag Pasarét egyik villájában van a kis atelier. A műterembe lépve még fel sem fogjuk az alakokat, elragad egy jellegzetesen misztikus színvilág. A szövevényes családi kultúrtörténet apránként szétbontja a hol zöldes, hol barnás, másutt bíbor tónusokat, a kontúrok mögött egy-egy emlékezés, személy jelenik meg vagy tűnik el. A família művésztagjai, nagynénikhez szóló híres költők szerelmes vallomásai, építész örökség nyomán klasszicista épületek részletei formálódnak. Bartók szól a rádióból, a ‘Koncert képek’ feleselnek.

Hiába csitít pianóra a karmester, a különös zenekar láthatóan mit sem törődik vele. „Zene hatására elvontabban fogalmazok“ -mondja, közben katonák, vagy a menekülők fájdalmasan realisztikus, vagy elmosódó alakjai jönnek elő a rég- és közelmúltból.

„Mindig az elesettek oldalán álltam: tennem kell hát valamit: bohóc nyújt vígaszt a megsebzett gyermeknek, angyalok vigyáznak ránk…“ – amikor a bukott angyaloknál tartunk – „nyilvánvaló, emberi gyengék nélkül nem vagyunk teljesek!“ -tárja szét a kezét úgy, mint a jégmaradas Szent Ferenc a tenyerét.

A madarakból is van egy sorozat, hisz a repülés örök vágyunk és valamikor a botanikus pálya iránt vonzódó festő a vadnövényeket is madártávlatból festi.

A szellemi kirándulás után még maradt egy kevés a teánkból, amit jókat nevetve iszogatunk Charlie Chaplin társaságában, aki egy kollázsról néz le ránk.

Budapest, 2011. február 2.

Életrajz és elérhetőségek:
vinczellerimre.hu

A kis utcában, aki szombatonként elsétál a kirakat előtt, kénytelen megállni a különös zsibvásári kép láttán. Egy rakás fiatal egymás hegyén-hátán ráncigál méretes tarka ponyvákat. Irigykedve pillantanak egymásra, ha egyikük elragad valami ütős színű vagy mintájú darabot. Villognak a szemek, az izgalom fokozódik, csikorognak az agytekervények, barátnők gesztikulálnak egymásnak.

A bátortalanabbak óvatosan méregetnek, a lehetőségtől megrészegültek habzsolnak mindent, ami csak eléjük kerül. Fiatal férfiak összeszorított szájjal, tudomást se vesznek környezetükről, pragmatikusan állnak a művelethez.

Gyorsan döntenek a funkcióról: bicikli vagy laptop. Választanak szabásmintát, nekiesnek egy nagy ollóval az anyagnak.

Miki, a kellékes segít kiválasztani a hevedert és a szegőszalagokat. Szegecsekkel rögzítik a zsebeket, meg, amit kell.

Gergő végtelen türelemmel, diszkréten kormányozza a nyüzsgő tömeget. Kiadja a RE+KLÁM SZATYOR cimkét, még várni kell egy sort a varróhölgyeknél és kész: a magad kreálta táska.

Gergő iparművész, Sopronban végzett barátjaival hárman megalapították a Medence Csoportot. „Garmadában állnak a reklámponyvák. A házak renoválása után, vagy ha lejárt a reklámüzenet leszedik az óriásplakátot.

A cégek többnyire nem törődnek a további sorsukkal. Azok se, akik elkészítették, azok se, akik rendelték. Elenyésző része hasznosul.

Mi kitisztítjuk és visszadolgozzuk. Egy plakát akár száz négyzetméter. Az időjárásnak ellenálló különleges festékkel nyomott, jó minőségű vászon vagy háló nagy része így is szemétbe kerül.

Szerencsére egy-két cég már környezettudatosan gondolkodik, például ajándékot készíttet belőle, úgyhogy Karácsony előtt jól fogyott ez a fránya ponyva!

Néha van olyan projekt ami sok anyagot vesz fel. Egy folyóirathoz mellékletként csomagoltak útlevéltokot. A 25 ezer darabhoz, kb. tíz óriáshálót (1000 m2) használtunk fel.

Funcionális újrahasznosításra is voltak már sikereink. Szabadtéri rendezvényre rendeltek bútorokat. Felújított raklapokból, ponyva kárpítozással gyártottuk.

Voltak kimondottan természetvédő projektjeink. 7000 m2 hálóból csináltunk békamentő „kerítést” az országutak mellé. Tervem a mezőgazdasági hasznosítás kialakítása, miután itt az esztétikán túl az anyag mechanikai tulajdonságai előnyösek és nagyobb az anyagigénye.

2008. óta működik a Makett Labor, ponyva workshop. A kézműves foglalkozás egy évben kb 4-500 m2-t emészt fel, célja az újrahasznosítás népszerűsítése. Nehéz felsorolni a legtetszetősebb ponyvákat. Miután az óriási képek oly kicsi részletei töltenek be egy-egy táskát, előfordul például, hogy egy autóreklám sebváltóból lesz öt olyan táska, hogy na!

Tele vagyunk tervekkel. Hívjuk az ovódákat, ma délelőtt nagycsoportosok foglalkozása volt. Márciusban egy nemzetközi WS-ot szervezünk, melynek célja a felhasználási terület kiszélesítése!”

A Múzeumok éjszakájából szabott táskám eu kivágással még épp elkészült. Szép zöld és kék. Jó kis ajándék lesz…

Érkezett a pizza:16 óra. Nagy volt a hajtás. Záróra!

Budapest, 2011. január 26.

Bemutatkozás és elérhetőségek:
medencecsoport.hu

„Kerek tükörlapra állítottam a másfél méter csővázas hengert. Akvárium?! – szaladtak oda a gyerekek sikítozva. Sikeresen megtévesztette a csarnokba lépőket a látvány. Mintha egy különös vízoszlop fúrta volna keresztül a teret és a kövezetet… benne kék fonalszálak hálójába szőtt halak ‚úszkálnak‘. Egyre jobban izgat a térben szövés: a levegőben bolyongó emberek szürke és jelentéktelen tömegéből kitűnik egy fehér pár: társat kereső férfi és nő.

A gobelinszövést művészetnek tartják, szerintem inkább mesterség. A koptok kezdték Egyiptomban. Európában a főúri kastélyokban terjedt el a praktikus és dekoratív anyag, melyet francia szövésnek is hívnak. A középkorban a leghíresebb festőket kérték fel a monumentális minták megtervezésére. Száz fős műhelyekben dolgoztak a szövőszékek mellett. Tagja vagyok a Magyar Kárpitművészek Egyesületének, több közös munkát készítettünk már műhelyünkben. A millennium alkalmára készült munkához, az öt méter széles szövőszék mellett egyszerre öten fértünk. Hatalmas szervezést és kitartást igényelt a munka. A kb. háromszor öt és fél méteres ’Szent István‘ kárpitot harmincnégyen két évig szőttük finom gyapjú és selyemszálakból. Az esztergomi Bazilikában látható. Utolsó nagyszabású munkánk az ‚Európa fényei‘ című kárpit.”

A Fasor egyik klasszikus villája előtt állunk. Berregünk, a kovácsoltvas kapu kattan. Menjünk a hátsó kertbe, sok erkélyes épületet keressünk. Saját kivitelezésű galéria kazettás mennyezete alatt, gobelinek és festmények körében beszélgetünk, a tegnapi szülinapi torta maradékát majszoljuk. A nagypapa szobrászkodta (aki tényleg szobrász) az ifjú ünnepelt és az ovis barátok kívánságára a csokis vakondot. Finom a krém, jó a kezdet.

Recseg alattunk a műterembe vezető öreg falépcső.

Most lustán, kocosan lógnak a vetőszálak a szövőszékről. A napokban készült el a tűzhányóval. A család kedvence lett, a lánya szeretné megtartani.

Színes gyapjú és selyemgombolyagok tarkállanak egy teljes falnyi üvegvitrinben. Gyűjtőszenvedély? „Nemrég még leadtam a mintát és pont olyan színt kaptam, amire szükségem volt. Kiváló fonalfestőink voltak. Nem kellett bespájzolni. Most megveszek mindent, ami éppen van. A molyok? Igen állandó veszélyt jelentenek.

A gobelin lassan készül. Egy hónap alatt egy négyzetméternél többet nem tudok leszőni. Nem a türelemmel van a baj, hanem jó derék kell hozzá.

Pihenésképpen muszály valamit alkotnom. Az akvarell festés megnyugtat. A virágok pedig szinte viszik a kezemet.”

Budapest, 2011. január 19.

Életrajz és elérhetőségek:

kneisz.hu

„A főiskola alatt, Zánkán a nyári művésztáborban egy társammal országúti feszületről készítettük a kötelező rajzot. Egyik oldalon én, szemben ő. Egyszercsak megjelent egy gumicsizmás asszony. A borgazdaságban dolgozott. Én mindennap eljárok emellett a kereszt mellett és megveszem amit rajzolt. Mennyit kér érte? – szólt felém. De még nincs is kész!-mondtam értetlenkedve. Nem baj!- legyintett.

Tőlem még nem vett senki semmit. Bajban voltam, huszat nem mertem kérni, tíz kevésnek tűnt, hát mondtam: 15 forint. Akkor várom magukat este – mondta a címét. Mentünk hárman is. Jól meglepődtünk, mert készült az asszony. Csinált ételt, volt bor, szólt a magnó. Finoman szólva erős áldomást ittunk a jó üzletre. Múlt az idő, valahogy sikerült feltápászkodnunk és a korom sötétben a tábor felé indultunk. De eltévedtünk egy csalitosban. Bolyongtunk össze-vissza pirkadatig. Mikor végre derengett láttuk, néhány négyzetméteren tévelyegtünk. Pár évvel később az Operaház díszletszobrászaként erdőt kellett festenem. Legyen élethű, sűrű, misztikus, kósza ösvények szeljék át, legyen perspektívája. – így a rendező. Volt hát tapasztalat. Vödörszámra kevertem a festéket. Színházban ez így szokás. Na igen, a következő képemért már bátrabban kértem…“

Műterem békés kúria hangulatban.

Csinos kerti tavacska, tornác alatt egy gazdára váró szobor, két erdélyi kopó, Kökény és Áfonya. Jön Bagira is, a cica. Polgári és paraszt-barokk berendezés, szemeskályha adja a finom meleget, szól a Bartók rádióból egy oratórium.

Váratlan helyeken szálkás, göcsörtös, szürreális szobrok. Akár elsüllyedt ókori hajó rakománya, vagy ásatások leletei.

A tetőtér, mint gyerekkorunk igazi padlása. Eszembe jut, amikor egy falusi látogatás alkalmával nevetgélve gázoltunk át a kiselejtezett fotelek, gázlámpa, madárkalicka, hintaló, veretes ládika, csipkés rokolya, nagymama göncök halmain. Térdig jártunk a kukoricában. Mókás, de ezek a tárgyak köszönnek vissza a festményekről.

A vásznakon bogarak neszeznek, egér, kék macska, béka. Levegőben lepke és léghajó, köztük szálldogál a ház és az autó.

Díványon kelleti magát a dúskeblű madam, piros orrú vadászok tivornyáznak. Gerendák között pasztelek suttognak, hol meg színek kiabálnak.

Egy egész asztallap szolgál festékes palettául. „Te fényképezed a koszomat?“ – kérdi vendéglátónk és ahogy nézegetjük mi mivel illik össze, rátalál egy igazi penészzöldre. A rendkívüli árnyalatnak megörülve, extázisba esve ecseteli a színfoltokat végleges helyükre.

Ő pingál és keni, mi meg exponálunk: az életet csak addig szabad komolyan venni, amíg van benne humor és líra!

Érd, 2011. január 12.

Életrajz és elérhetőségek:

totherno.fw.hu

„Készítek egy tálat, a közepébe gömböt korongozok, ettől nagyobb lesz a kályhaszem hőleadó felülete. Utána egy fakeretben négyszögesítem. A műhely kályháját egy nyári táborban kezdtük el.Negyed magammal korongoztuk. Talán egy év is eltelt, mire a 250 csempe elkészült. A gömbökből meg tudom mondani melyiket ki csinálta.

Van laposan széles, erőteljesen nagy gombócos, helyes kis kerekded, körömmel vagy szerszámmal karcolt. „Eredetileg kerekre tervezték, ovális formáját Nagy Benedek szobrász javasolta, így nem lóg be annyira a térbe. Nagyon szép és jól működik. 24 éve fűtünk vele és még egyszer se kellett átépíteni.

Télen is jövök mindennap a fazekas műhelybe. Szeretek itt lenni. Megrakom a kályhát. Kiteszem az eleséget, az etetőkön nyüzsögnek a madarak. Csak oda állok az ablakhoz és fényképezem őket. Mindig felbukkanak különleges fajták is. Egy időben szenvedélyesen ‚gyűjtöttem‘ őket, még kiállítást is rendeztünk a képekből.

Harminc éve történt: a móri Lamberg kastély romos kútházát már bontották, amikor Szele István a Művelődési Ház igazgatója, Győri Zoltán az Építési Osztályról és Nagy Benedek szobrász elhatározták megmentik a kis barokk épületet. Nagyközségi támogatással és nagyon sok társadalmi munkával újjáépült. A kút két méter mélyen vissza lett ásva, le lett betonozva. Most ott van az agyagtároló. A tetőcserép feladogatásában már én is segítettem.“

„Hagyományőrző tárgyakat készítek. Számomra a szép forma és a jó használhatóság a legfontosabb. A fazekas műhely a Móri Képző- és Iparműészeti Szabadiskola része. Évközben a Bodajki Hang-Szín-Tér Művészeti Iskola móri tagozata tart itt oktatást gyerekeknek. Nyaranta alkotótáborokat tartunk felnőtteknek.

A műhelyben egyedül vagyok Kóborral, a kutyámmal, aki itt is lakik. Mégsem vagyok magányos. A parkban jönnek-mennek az emberek. Időnként engem is meglátogat valaki. Barátok, volt tanyítványok, túristák beszélgetni.“ Télen csönd van és béke. A ház finom meleg, a sült krumpli illatos, forró teát kortyogatunk hozzá. Jó itt.

Mór, 2012. július 5.

További információk: moriszabadiskola.hu

Elérhetőség: kovatsuto@gmail.com

„Történt 1974-ben, egy szombat este csöngetett a szomszéd. Csak neki volt a belvárosi bérházban telefonja. Azonnal menjen a galériába, ott reklamálja magát egy két méteres, szakállas olasz rövid gatyában, látni akarja! –hadarta izgatottan.

Nem vagyok megalkuvó fajta, nem tartom vissza a véleményemet, ezért ért váratlanul, hogy a Dürer teremben kiállíthattam húsz darab rézkarcomat. Tiszta európai, amit csinálsz! – szeretettel lapogatta a hátamat Emilio Vedova, a grafika és festészet nagymestere. Tíz nyomatot rögtön megvásárolt, jóllehet előző nap a műbőrkabátos belügyes elvtárs kiradíroztatta velem a grafikák mellé ceruzával felírt árakat mondván, a szocializmus eltart téged, itt nem kell eladni! Vedova mesterrel együtt vacsoráztunk aznap este. A bortól még hevesebben szalvétára rajzolt egy hatalmasat: ilyen tökösnek kell lenni a művészetnek! – kiáltotta elszántan. Így indult barátságunk.

Itália, akár a második otthonom. Kellemes találkozásokra, szórakoztató élményekre, nagy csodákra emlékszem. Festékes nadrágban, fekete trikóban egy 80×100-as vakrámával, rajta egy festménnyel 1996-ban még Róma utcáin is feltűnik az ember: a Pantheonnál megáll mögöttem egy kis srác iskolatáskával kezében, összehúzott szemöldökkel, mustrálja a képet „Buon disegno“ (jó rajz) veti oda, majd elszalad. Két fiatalember váratlanul vállon összekarolva dalra fakad mögöttem. A halpiacon a kofa beállítja a tonhalat: Nem jobb így, mester? És sötétedéskor harmadik este hazafelé a kocsmáros már készíti a pohár vörösbort és a szendvicset „Megéhezett, művész úr?“- köszönt.

A műterem építése idején, 1914-ben fővárosi rendelet szabályozta: ha az építtető vállalta, műterem is lesz a házban, a telket olcsóbban kapta. A kultúrtárca jelölte ki a bérlő művészt, a bérleti díjat a ház tulajdonosa kapta. Több száz műterem épült így akkoriban Budapesten. Ez a ház panziónak épült.

Tetőtérben vagyunk. A város fölött hatalmas ablak izzítja a színeket. Jobbra az amszterdami ócskapiac színes kavalkádja megidézi a hippi mozgalmat. Rembrandt városában tett látogatása művészetének igazi fordulópontját jelenti. A híres holland halálának 300. évfordulójára rendezett rézkarc-kiállítás után Hollandiából hazatérve, a neves klasszikus és az ösztönökkel inspiráló Cobra csoport hatására soha többet nem festett úgy, mint előtte. Emiatt kegyvesztett lett.

Írónak készült. Balatonfüreden a hatvanas években ott üldögélt a Lipták házban a zöld cserépkályha mellett Passuth, Borsos és Illyés társaságában.

Történetekben dúskáló grafikus lett, aki ma himbavassal dolgozik. Ezzel kell ütemesen pontozni a rezet a mezzotinto finom árnyalásához. Erre a műfajra nem sokan vállalkoznak. Sok türelem és tudás kell hozzá. Csakúgy, mint a többszínű nyomtatáshoz.

A „házi“ rézkarcprés nyomdagépnek minősült a hatvanas években, bizony veszélyes és illegális. Egy vasesztergályos vállalkozott rá, hogy összeszedi az alkatrészeket és megépíti. Kérdezte a mester, mivel fog működni a prés? Háát…? Bablevessel vagy pörkölttel!

Budapest, 2010. december 23.

Életrajz és elérhetőségek:

kéri-decsi.hu

________________________________________________________________________

2007-ben elfogadta az Európai Unió: a művészet munka!

„Indiában dolgoztam nemrég a Charles Eames ösztöndíj keretében az Ahmeabadi Egyetemen. Vittem magammal egy tervet: a huszonöt méteres ‘Indian Desire’, hat mozgó részből álló acéltorony. Egy mesterséges tó partján állítják fel. Az anyag statikai és dinamikai terhelési próbái az indiai szilíciumvölgyben az IIT Delhi Intézetben folynak. Interneten keresztül bárki a világon, bárhonnan vezérelheti, külön állíthatók a szintek, válthatók a szinek!

Unalmas dogmák között élünk. Elérhetetlen ideálokat hajszolunk. Tudatosan keresem a lehetőségeket, amik kifognak rajtunk: fizikai és szellemi értelemben is. Itt van egy kocka és három vallás. Adott térben részeire bontom, komplementereivel kiegészítem, elkülönítem, és keverem a szimbolikákat, amik csak körbe járva, tudatunkban épülnek ismét többféleképen össze. Ebben a szellemben készült a Szent Föld kompozíció.

A pontosság kedvéért felkerestem a gujarati főmuftit, hogy megkérdezzem, mit ír elő a Korán: A jelképükben a Hold milyen irányban áll? A római keresztnél egyértelmű -gondoltam- ne legyen baj a Holdból. Adott időpontra érkeztem. Őmuftisága ebéd után szunyókál…- szabadkoztak a őt segítő testvérek. Három órát vártam a válaszra: Nem mindegy? A Hold az égen egyszer így csökken, egyszer úgy dagad.”

Műhelye hagyományos technológiák és modern ipari környezetben, 140 éves örökölt asztalos-szerszámok mellett Pro Engineer tervező program és lézertechnológia. „Álmaimmal megtűrt alak vagyok, a családtól kaptam helyet, hogy kísérletezzek. Fajátékokkal indultam. Az ember kíváncsiságára épülő, meditációs játékok gyártásával keztem. Sosem izgattak az egymás elleni küszködések.” Dobozka emlékeztet a polcon: madárka daraboló, szemfúró.

A nürnbergi játékkiállításon a világ egyik legnagyobb szaktekintélye, a Rubik kocka sikermenedzsere leült hozzám. Kimért őszinteséggel szólt: Te másképp értelmezed. Ne akarj játékot csinálni. Ezt itt nem veszik meg. Ez művészet. Fájdalmas, egyben örömteli felismerés volt. Jöttek hát a szobrok. Nem gyártok, nem adok el. Mindenből egy készül, megsemmisítem a szerintem sikertelen, köztes darabokat.”

„Az INS felületem: Igen-Nem-Semleges, domború-homorú-egyenes térkeretre feszülő elemem analógiákat sejtető, kiemelt abszrakció, ami egyben építő forma is. Kirakhatunk mindenféle szabályos vagy szabálytalan testet, gömböt, kockát, de bármilyen, a hagyományos geometriában nem definiálható testet.”

„A hét oldalú kockától minden mérnök barátom elszörnyed. A kockából kivágunk egy darabot, így lesz hét oldala. Kapunk egy izgalmas formát, ami kevesebb a tökéletesnél, de van személyisége. Nem baj, ha valamiből veszítünk, ha tudjuk, ezzel mit nyerünk.

A Vari-art’ ciklusom is erről szól: egyszerű, triviális formákat szándékosan elrontok, ezzel a tökéletes új értelmet kap. Ez egy kúp. Vagy mégse? Egy pici trükk, a felosztások miatt tud mozogni, számtalan formába, akár csiga alakba. Mindez menet közben változhat. Adhatunk neki szerepet a sakktáblán: király vagy szolga, barát vagy ellenség? Végülis egyformák vagyunk, képességeinken határain belül bármik lehetünk! Kapcsolataink minősége alakítható.

Próbából Nexus címmel két nagyméretű, lágy íveivel és merev egyeneseivel karakteresen különböző, egyben hasonló kúpot felfüggesztettünk a Szépművészetiben. Több múzeum termináljáról is lehetett irányítani a lebegő figurákat. A cél és feladat: indirekt módon kapcsolatot keresni egymással. Sokan azt se vették észre: „ketten” vannak… Szobraim próbára tesznek, cselekvésre, újragondolásra provokálnak. Végülis az interaktivitás megadja azt az érzést, hogy hasznosnak érezzük magunkat…”

Budaörs, 2010. december 15.

Életrajz, alkotások, kiállítások:

www.meditationtoys.com