Kusnyár Eveline

Örökké elégedetlen vagyok magammal. Emiatt korábban a tubusból direkt a vászonra nyomtam a festéket. Minél erősebb lett a szín, annál jobban éreztem magam. Elsőre erős kritika ért miatta. Azóta visszafogottabban használom az árnyalatokat.

Az énem vívódik saját magammal. Erről szólnap képeim. Például a fejem körül kis katonák harcolnak, akár az egyik énem a másikkal. Sokszor felteszem a kérdést magamnak: Mond méhecske mi lesz veled?

Nagy kísértés ez a környezete számára, hogy megtalálják érzékeny pontjait. “Amikor már minden megjegyzés lepergett rólam, hunyorgó pillái alól felnevetett a szembogara: Nem tudsz fütyülni! – mondta győzedelmesen kedvesem. Füttyszó két felvonásban, avagy mit nem tudok amit egy madár is tud… Megfestettem hát válaszul ezt a két képet.”

“Sok képem szól a bálnaságomról.” – nevet nagyot a fiatal nőket állandóan foglalkoztató önsanyargató problémán.

A magabiztosan pózoló fiatal nőt –talán éppen önmagát – néhány zseniális tónussal formálja azzá, amit ma minden igazi nő sugározni szeretne magából: határozottság, stílus, intelligencia, szenvedély, titokzatosság.

“Amsterdam a hidakról szól. Látogatóban jártam ott. Sok hidas pillanatot megörökítettem, amiből megfestettem ezeket. Az Amadeus Alapítvány ösztöndíját ezzel a sorozattal nyertem el.

Ketten vagyunk ebben a szobában. Én jöttem legutoljára. Nagy dolog ez. Végre nem kell otthon minden este kirakosgatnom, letenni a fóliát, előszedegetni a festéket, miután polgári foglalkozásomból hazaérek. Most idejövök, ahol ráadásul nagy képeket is lehet készíteni, mert elférnek.

Itt még az sem katasztrófa, ha elmegy a villany. A laptopom és néhány mécses fénye mellett festhetek addig, ameddig csak akarok.

Budapest, 2012. augusztus 21.