Hencze Tamás

Hogyan lehet egy mozzanatot filmszerűen megörökíteni? Tényleg meggyújtotta a vásznat? “Nyugalom, a tűz elalszik.” –legyint. A keletkező kormot fixálóval rögzítette. Ezek lettek a Tűzképek. A hetvenes években a világhírhez ennyi nem elég, de nem is kevés! Az anyag mozgatásának folyamata érdekli. Mi köze ma itt ezeknek a ‘fröccsenéses’ képeknek a mozgáshoz? Ezek története lehet akár mindennapi. “Ja, igen! –nevet– folt mindenhol keletkezhet, kiborul vagy lecsöppen valami, az ember feldönti a kávét…”

Szóval létre jön egy nagy festékes ‘paca’, ez esetben egy méretes papírra. Eddig véletlenszerű. Sniccerrel kivágja, ebből lesz a sablon. Ezt rögzíti a vászonra, majd több fázisban, hengerrel rádolgozza a festéket. Precízen és türelmesen. Kiállításra készül éppen.

“Nem tart az utánzástól?” – buta a kérdés. “Dehogy! Csak én tudom, milyen görbülettel kanyarítok a papírból.” – és határozottan nyír egy-egy ‘szikrát’.

Eredeti ötletek sorával okozott fejtörést, arra kérdésre, hogyan készült? Ma már klasszikusnak számítanak a pöttyös és csíkos alkotások. “A festékes ujjamat kedvem szerint rányomtam a vászonra és áthengereltem.” Vár, nézi, elhiszem-e? Gyakorlottan lendül a mozdulat gumihenger-gyűjteménye egyik kecses darabjával. Nagyvonalú lendülettel születnek kalligrafikus képei is. Régóta foglalkozik a keleti filozófiával. Így esett, hogy eljutott Szöulba. Az olimpiához kapcsolódóan rendeztek egy hatalmas kiállítást, ahova őt is meghívták.

Nagy társasági élethez szokott gesztussal kínál helyet.

Magabiztos nyugalommal, elegánsan ül a kanapén, mintha pihenőnapja lenne, pedig délelőtt még dolgozott. Elárulja az egyik kép, amely még nem száradt meg. Művészbarátairól beszélgetünk, több évtized avangard hírességeiről, művészet-megújító közösségekről. Megszámolni sem tudjuk, nemhogy a nevüket felsorolni. Kiderül, ami kívülről bohém művészvilágnak tűnt akkoriban, mai szemmel bizony komoly szellemi műhely volt, nagy változások előszelét jelezte.

Nem gondolná az ember, hogy egy műterembe lépett. Érkezéskor: dekoratív fogadóterem. A falon múltat idéző fontos képek. Néhány rajz, az első kalligrafikák egyike, akvarellek. Minden pedáns rendben. Aztán egyszercsak átalakul munkahellyé. Ki van találva, bármi előkapható vagy elrakható legyen egy pillanat alatt. Meglepetésre kihúzza egy konzolasztal nagy fiókját, mutatja fontos munkaeszközeit, a gumihengereket. Festékből, ecsetből csak annyi van, ami éppen szükséges. Irtózik a sok színtől, mondta valamikor. Örömmel és titkolózás nélkül avat művei keletkezésébe. Egy pillanat műve és a szoba visszaalakul galériává. Egy sorozat képeit rakjuk körbe-körbe a fal mentén. Megunhatatlan variációk. “Ezt is lefotózhatod, meg ezt is…!” – élvezzük a játékot.

Budapest, 2011. március 6.

Életrajz és művészete:
Hajdú János: Hencze Tamás (kiadva: Budapest, 2004)