Gera Klára

“Gödöllőre jártam vesszőfonást és gyékényezést tanulni. Magával ragadó szellemisége volt a helynek. Nagy Mari és Vidák István a még hagyományosan dolgozó öreg mesterektől lesték el a fortélyokat és adták tovább. A városi élet, készen kapott gyári dolgok helyett: a kézművesség megőrzése volt a cél. Elnevezték később ezek a fiatalokat „nomád nemzedéknek“.

Mari bíztatott, hogy nemezeljek, de eleinte nem szerettem volna sík lapokat készíteni. Egy nemzetközi kiállításon láttam meg először, mi mindent készítenek nemezből. Hazarohantam és megcsináltam életem első medvéjét. Ma már közel sem vagyok rá olyan büszke.  A kedvenc macim Barnabás azóta született, az egyedüli mű, amit elneveztem.

Édesapám festőművész volt, sokat dogozott. Szerettem mellette lenni, figyelni őt, még az olajfesték szagát is kedveltem. Festő akartam lenni én is, eljártam Bálványos Huba rajziskolájába, akitől sok bíztatást kaptam, de nem tanultam tovább, autodidakta lettem.

Retusőrként dolgoztam nyomdában, mellette gyapjút fontam, szőttem és ebből varrtam a  kabátokat. Elvégeztem egy szakkörvezető tanfolyamot, tanítottam szövést és nemezezést óvodákban, iskolákban, művelődési házakban. A 90-es évek környékén egyszer csak abba hagytam a szövést és azóta csak nemezelek.

Három önálló kiállításom volt. Az egyiken felállítottam egy üveglapot. Felette „úsztak“ a kacsák, alatta a halak, akkor csináltam először hajnalmadarat. Csak ámultam , mikor megállt egy hölgy és sorolta: gyurgyalag, zöld küllő, küszvágó csér, hajnalmadár.

Tekintélyes könyvgyűjteményem van madarakról. Egyszer az összes itt élő és Magyarországon átrepülő vándormadarat el akartam készíteni. Akkor nem kellene a valódiakat mutogatni kitömve. Miért kedvesek nekem a madarak? Mert szépek, repülnek és szabadok. Ez az én keselyűm, mindig velem van, amikor vásárba megyek.

A bábokat meg lehet mozdítani. Sünmamával sokat kellett vesződnöm, de nagyon élveztem, ahogy alakult gyúrás közben. A vastag, testes bábokhoz nehezen fogok már hozzá, mert teljesen kiveszi az erőt az emberből.

A fehér kacsáról ismernek jobban. Jól látszik, hogy nem liba, mert rövid a nyaka. A gyapjú szálakat egyenletes és ügyesen kell elosztani, hogy tartása legyen.

A melegvízre összemegy a gyapjú, maszírozni kell, hogy összeálljanak a szálak. Nem mindeki érti miért szeretem a pancsolást, és a sok szappant? Egyszerű. Sok örömet okoznak, hogy kezeim között születnek a tárgyak, gyapjúcsomóból…madarak.

A vásárokban azok a nők veszik a muszlinselyem sálakat, akik különlegesek szeretnek lenni, értékelik a természetes anyagot. Sok jó történetem van világsztárokkal is, de én nem szeretek ezzel dicsekedni. Rendben, elmondok egyet:

Egyik Karácsony előtt meghívtak a TV-be. Amíg vártam a süteményes és a keramikus interjúja végére, megérkezett Fischer Iván és meglátta a tűzmadaramat. „Nekem az kell“ –mondta, de nem adhattam, mert kellett az adásba. „A Vörösmarty téren a vásárba eljöhet érte, ha gondolja.“ –válaszoltam. Nagyon jól esett, amikor a kisfiával megjelent. Csak annyit kérdezett tőle: Jó lesz? A kislegény bólintott: Jó!