Kint ragyogó napsütés, a beszűrődő zajok elől lehúzott redőnyök mögött hallgatjuk Bocelli átfűtött tenorját: „Besame, besame mucho…“ A szobában sápadt lámpafény. Csukott szemmel még erősebb a térhatás. A hangfal miatt jöttünk.

.

„Finom izlésű barátnőmmel felújítottuk a lakásunkat, kiválasztottam az akkor kapható legjobb hangfalat. Amikor hazaértem a gondosan megválasztott bútorok és színek közé, csak annyit mondott a hölgy: Mit akarsz ezzel a koporsóval?“

Fel volt adva a lecke, hogyan lehetne kitörni a doboz formából és elkezdett kísérletezni idomokkal és anyagokkal. A gömb a legideálisabb, és olyan műgyanta keverék, amitől kőszerű anyagot kapunk, hogy ne rezonáljon a hanghullámoktól. A magas hangsugárzót tartó idomot pedig fából esztergálják.

Akusztikailag a literméret számít. A sablonok szerint öt cm-ként növekedik a golyó. A lelke a hangösszekötő és a „hangváltó“ kábel. A legérzékenyebbet a Pénzverdében 9.999-cel ezüstözik, a 9.998-ast egyszerűen a Csepeli galvanizálóba viszi. Egy két-három méteres ezüstbők készült kábel akár másfél millióba is belekerülhet, amit az erre speciálizálódott gyártók állítanak elő külföldön.

A mélyhangsugárzó membránja kevlárból, karbonból vagy kerámiából is készülhet. Puha bélésbe burkolva kerül bele a tekercsekből és a kondenzátorokból felépülő vezérlő, a passzív elektronika, a „hangváltó“. A jó hangfal minden hangot tökéletesen ki tud adni lineárisan, hangszíne egyensúlyban van. Számítógéppel, speciális mikrofonnal pontosan lehet tesztelni.

Az erősségét watt-ban adják meg, de ennél sokkal fontosabb a valós frekvencia átvitele. „Vannak huncut cégek, akik tudják, hogy rosszak a paraméterek. Ilyenkor meghirdetik, hogy kiváló a hangfal házimozizásra. Alig vagyunk a világban, akik ennyire közel vissza tudjuk adni a hangszerek hangját úgy, mint az eredeti. Nálunk „high end“, csúcsminőség készül.

Egyedi dizájnnal, egyedi tárgyakat készítünk, magas technikai tartalommal. Amikor a technika kész, kap egy szórógittet, kézzel díszítjük és fényezzük. Először nem is gondoltam komolyan, hogy felhasználjuk a Sixtusi kápolna freskó motivumait, de végül Gasztonyi Kálmán festő barátom két részletet is megfestett a teremtés történetéből. Egy hangfal teljes felülete több, mint egy négyzetméter. Bármilyen texturát (bőr, kő, rattan mozaik stb.) el tudunk készíteni.

Amikor Prince nálunk koncertezett, az öltözőjébe tettek egy matyó mintás hangfalat, amit a koncert után megkapott ajándékba, hogy erről is emlékezzen Magyarországra. Gut Zoltán porcelánfestő „cérnaszálanként“ festette meg a virágokat.

Változatos a vevőkör. A lakáshoz állítom be a hangokat és a dizájnt. Egy helyiségen a sok üreges bútor elnyeli a hangot, ha pedig nincs bútor, akkor pattognak a hangok a falon, interferálnak. A dizájnban a legfontosabb, hogy a „nőknek tessen“, illjen a lakáshoz.

Budapest, 2013. november 14.

Mire beért a vonat, erősen havazott.

„Csodálkoztam is, hogy nem léptetek vissza a látogatástól, mikor kiderült, egy tanyán élek. Abbahagytam a tanítást a MOMÉ-n. Újrakezdtem. Jó itthon.

A tejes kanna, az ütös gardon, afrikai dzsambé, indiai kézi ütős hangszerek felidézik a kisoroszi kocsma hangulatos összejöveteleit, de nemcsak az esti zenei kikapcsolódás eszközei: modellek. „Egyszer kőből is kifaragtam őket. A szobor olyan, mintha zenélnék. Nem a véső ütemes kalapácsolására gondolok, hanem az arányokra, a felosztásra.“

Klasszikus értelemben az épület szobrokkal és benne zajló kultikus eseménnyel, a teljes megjelenésében számított művészetnek. A szobrászatot inkább mesterségnek tartották.

A szobrászat nem az anyagon múlik. Nyáron az udvaron fát faragok. Télen kővel dolgozom a műteremben és a fészer alatt öntöttük a madárdombi Szt.Pál apostol templom szobrait.

Undok dolog, meg kényelmes is hungarocellel dolgozni. A kétszintes mulatóhely födéme nem bírna el még fából sem ekkora súlyt. Műgyantával fogom bevonni. Néha átjön a szomszéd lány modellt ülni. Most a karon dolgozunk.

Szeretem Bach-ot. Ő ihlette a „Szép álomokat Goldberg úr” művet.

A Heraklész szobrot a nagy térhez kell arányítanunk. A Graphisoft Parkban gigantikus nemzetközi cégek működnek. Nem volt könnyű megtalálni a hozzájuk méltó témát. Mint szobrászt az a feladat izgatott, meg tudom-e dönteni a hatalmas alakot úgy, hogy a két lábán és azon a boton amire támaszkodik biztosan megálljon.

Kerámiát tanultam. Aztán kikötöttem a szobrászatnál. A Szársomlyó-hegy elhagyott kőbányájában Bencsik István a mester mellett dolgoztam. Csodálatos év volt. A felújított Gyimóthy-villában laktunk, enni kaptunk, mostak ránk, nekünk csak a napi 8-10 órát kellett ledolgozni. Szabadon alkothattunk.

Bátyám László, aki 3 évet töltött ott, a gránit megszállottja. Több tonnás ingó köveit olyan perfekcionizmussal faragja-helyezi egymásra, hogy kézzel át tudjuk billenteni egyik állásból a másikba. Apánk ragaszkodik mindenhez, a diploma munkámhoz (Ló uszik az emberrel), a bátyám sakorájához (gránit csobogó) bármihez, amit megfaragtunk.

Jó itt a tanyán. Baj néha csak a ragadozókkal van. Nemrég nyest dézsmálta apánk díszmadarait. Amikor a csirkékkel folytatta, ami a mindennapi élelmiszer, segítséget hívtunk. Olyan vad volt szegény pára, hogy nem tudtunk a ketrechez nyúlni, amiben el akarták szállítania. Ez volt a végzete.

Tanya, 2012. december 16.

Hajnali négykor Kovács Miklós, a Népművészet Mestere műhelyébe ment, hogy begyújtson a kályhába. A kékfestés elérkezett a legizgalmasabb naphoz. Hat órára már kész a gőz. Majd érkezik a család többi tagja, felesége Mária és lánya népi iparművészek, és az unokák. Mindenki tudja a dolgát. A minőség a tűzön és a sebességen is múlik. 640 liter 85°C-os kék massza tölti meg a festőkádat, ahol 60 mp-ig liftezik le-föl a vászon, hogy jól átjárja a pamutszálakat a festék. Óránként 600 méter készül el, nagyjából hét óra alatt végeznek a 4000 méterrel. Ez talán elég lesz 4 hónapra.

„A BASF mesterséges indigóját használjuk. A festékszemcsék mérete a természetes indigó 360-ada, jól tapad és a festés hatékony.“ Az indigó csávafesték. A vízben oldhatatlan festékpor megfelelő redukáló szerekkel oldódik lúgos környezetben, körbevonja a hajszálvékony gyapotszálat és amint levegővel érintkezik, ráoxidálódik az anyagra, ettől a festék újra oldhatatlanná válik. Ha a valódi kékfestő anyagot lúgos közegben mossuk, nem ereszti a színét, szemben más festési eljárásokkal, ahol a festék csak az anyag felső rétegére tapad, és könnyen leázik.

Az anyag a szellőztetés után savas fürdőt kap, ahol a mintázáshoz használt paszta is leválik és alatta fehéren kiragyog a gondosan előkészített minta. Újabb fürdetés következik és másnap négy kilométernyi kék vászon hullámzik szárítón a kert végében. A burgonyakeményítős mosdatás után vasalják és méretre vágják. A szerencsések pedig találkozhatnak velük vásárokon és Szentendrén az üzletükben.

A kékfestéshez nemrég természetes indigót használtak. Az indigócserje törzsének haját lehámozták, egy mozsárban addig törték, amíg a háncs szétmállott, a finom festékpor a mozsár aljában összegyűlt. A földbe süllyesztett tartályban, a küpában festettek. „Apám mesélte, náluk az udvaron állt a küpa. Télen reggelre befagyott. Feltörte a jeget, aztán festett. Kellett nyolc óra, hogy hússzor belemártsa a csillagráfokra felakasztott anyagot. Legalább 20 festékréteg kell, hogy ne fakuljon ki. Egy nap 60 métert tudott megfesteni.“

A szemcsenagysága miatt azonban a festés napfény és dörzsállósága nem a legjobb. „Egyszer a kék beduinoktól kaptam megrendelést. Próbáltam lebeszélni őket a küpáról. Elmagyarázták, hogy náluk a sivatagban a napi hőmérséklet ingadozás 50 fok, és amikor megizzadnak, akkor a nyakuk, karjuk kék lesz az indigótól. Ezért hívják őket kék beduinnak.“

Minden kékfestő műhely kincse a saját mintakészlete. Több, mint száz éves mintafákkal is találkozhatunk. A mintafákhoz rézlemezkék kellenek, elkészítésük komoly vállalkozás. A pöttyöshöz fával kombinálják.

A minták éles kontúrjához rézgálicos, gumiarábikumos masszát használnak. A textilfestés tudománya más számtalan titkot rejt. Az asztalfiókban rejtőznek a színes pöttyös minták.

„Nálunk a nők szavazzák meg, hogy milyen mintát válasszunk egy-egy alkalommal.“ A terítőket, kendőket még mindig kézi-nyomással készítik. A méteráru mintázása géppel történik. Pár évbe is belekerül, mire valaki pontosan megtanulja a mintafák tökéletes felszerelését. „Az egyik unokám nagyon érdeklődik, most őt tanítom a mesterségre.“

A 18. században terjedt el hazánkban az indigóval festés. Magyarországon a Trianon előtti 400 kékfestő volt. Mára a klasszikus értelemben vett kékfestő műfajban talán ketten maradtak. Eltűnt Európából is. Alapanyaghoz is nehéz jutni. Indigót már nem termesztenek, a BASF sem gyártja, sűrű szövésű pamutvásznat pedig kizárólag megrendelésre gyártanak Pakisztánban és Törökországban.

Sok lépésből áll, mire a szép fényes, keményített textil elkészül és kézműves vásárok, vagy szaküzletek polcaira kerül. Kovács Miklós 87 évesen még ott áll a gépek mellett felesége és lánya aggódó figyelme mellett, közben minden szem az unokára szegeződik…

Mi történhet nagyszerűbb az emberrel annál, mint, hogy megtalálja gyökereit és a célt, aminél már nem lehet fontosabb? Cote d’Azur, tőlem öt méterre a tenger hullámai, gazdagság, gondtalanság, napsütés, pálmafák. 2000-ben óriási kiállítási lehetőség Menton grandiózus városi galériájában, a Palais de l’Europe-ban.

.

Nyolcvan méter hosszú kiállító felület csak az enyém, a nyár kellős közepén két hónapra. Rengeteg dolog, sok nagyméretű textilt itthonról kértem kölcsön. A kiállítás nagy siker. Végére megérkezett a kamion és egy erős érzés fogott el: visszatérek! A művek után feltettem a kocsira a szövőszéket. Minden jó, de nem az én világom. Mindenkitől elbúcsúztam, tíz év után hazajöttem.

Kiapadtam Franciaországban. Forrásra volt szükségem. Erdélybe mentem, ahol addig nem jártam, pedig édesanyám nagyváradi származású. Nyugatra vágyakoztam, kelet, így Erdély nem vonzott. Nyugatra 90-ig nem utazhattam „disszidens“ családtagok miatt.

A természetből megszőttem már mindent, búzamezőt, tavaszi rétet, madarakat, fákat, kőzetgyűrődést, vulkánt, a milleneumra pedig életem legerősebb fáját, hatalmas, sűrű gyökerekkel. Az ezer éves gyökereket indultam keresni. Találkoztam Orbán Balázs országával, Erdély, Székelyföld szépséges tájaival, történelmével, építészeti, zenei és népművészeti örökségünkkel, Körösi Csoma Sándorral. Elementáris erővel hatott rám.

Csoma Sándor gyalogszerrel, nélkülözések közepette elindult messzi keletre. 17 nyelvet megtanult azért, hogy bizonyosságot találjon eredetünkről az ősi könyvekből. Az angolok kevés fizettségéért rendkívüli életművet hagyott a világra: a tibeti –angol szótárat. Életáldozata nem hozta meg gyümölcsét, a cél előtt elragadta a halál. Alakja örök példaképe az emberi nagyságnak.

Főt hajtani zarándokoltam szülőhelyére és nyughelyére. A székelykapukat és kopjafákat ő és minden eleink emlékére készítettem. Lassan híre kelt a műveknek és most ismét Indiában, ezúttal Kalkuttában fogom kiállítani halálának 170. évfordulója alkalmából. Dardzsilingben, síroszlopán új díszurnát is avatunk.

Mindig kenderrel dolgozom. Ez egy sprőd, kemény anyag. Hagyományos módon gobelin szövőszéken szövök, munkáimat mégsem nevezem gobelinnek, inkább textilreliefnek vagy plasztikus textileknek.

Legutóbb tértextileket szőttem. Mint óriási szabásminták, úgy készültek a szövőszéken a fejfák. Ezüstözött vasvillákkkal szövök. Az Ecseriről származnak, vékonyak és erősek, mégis már nyolcat elkoptattam.

A művészetben szerintem nem jó a korai siker. A küzdelmes körülmények és az akadályok még ispiráltak is. Hatan vagyunk testvérek, Édesapám egyetlen tanári fizetéséből éltünk. Mégis mindenünk megvolt. Boldogok voltunk. Felnőtt koromban sokat gondoltam erre, nagy erőt adott a nehézségekben. Jobban észre veszem az apró csodákat is. Hogyan virít a moha zöldjével a kietlen sziklán? Hogyan védi egy tüskés gesztenyehéj a csillogó kis magot?

Gimnáziumban kerámia szakon végeztem. Lehet, hogy ezért lettek textiljeim plasztikusak. A főiskolán kerámiára jelentkeztem, de papírom elkeveredett, a textilesek között felvételiztem. Az első szövésemet még senkinek nem mutattam meg. Négyzetesnek kellett volna lennie, de teljesen trapézra sikerült. Úgy hozta sorsom, hogy megtanultam „rendesen“ szőni, hogy azután ismét „rendhagyó“ legyek a három dimenzióval…

Budapest, 2012. november 25.

Díjak:

Kossuth-díj 2013.

Magyar Művészetért Díj 2006.

Prima Primissima díj (2010)

Először lealapozza a vásznat, ahogy minden festő. Utána akcióba lendül. Feloldja a felületet, ide-oda mozgatja a vásznat, csorgatja, fröcsköli rá a híg festéket. Újra játssza a víz dinamikáját, felveszi és átadja a vízesés vagy a hullám ritmusát. Egy három méteres vászonnál is elégnek kell lennie másfél-két órának, hogy elkészüljön a vászonra fagyott pillanat, maga a kép.

Képein a rejtett elemekről akar beszélni. Meghatározatlan, megfoghatatlan, formátlan anyagokról, mint a víz, a levegő. Másrészről fontosak számára a technikai részletek. Ecset helyett sprayet használ, fújja, locsolja a híg festéket. Keresi az új izgalmas megoldásokat.

Ez egy játék a gravitációval, az olajnál, ahol sűrűbb a festék ott egy-egy ponton ki lehet merevíteni a pillanatot. A fotogramhoz hasonló képeknél igazi növényeket is felhasznál. Természet absztrakcióval foglalkozik, az absztrakt expresszionisták közé sorolja magát.

2005-ben New Yerseyben részt vett egy mesterkurzusom. Az amerikai művészeti oktatásban nincs alapképzés. A szellemiséggel foglalkoznak, mi van az alkotó és műve mögött. A tudatosságot tanítják, a logikát keresik, honnan indul, hová kapcsolható, kivel hozható párhuzamba, alapvetően a párbeszédről szól. A klasszikus rajzolást mindenki ott tanulja meg, ahol tudja, drága privát iskolákban.

Más a mentalitás, ott elfogadhatatlan, hogy egy művész azt mondja: a kép csak úgy jött… A kiállításokon nincs megnyitó beszéd, de a vernisszázsok a profizmusról szólnak. Minden tökéletesen egyben van, a kiadványok, a sajtó, mögötte a kapcsolatok. A galériák felépítik a művészt, kapcsolatban vannak múzeumokkal, gyűjtőkkel. Ez az új szemlélet nálunk is elindult. Néhány fiatal galerista már így gondolkodik.

2006-ban indult a Budapest Art Factory néven ismert, fiatalokból álló művészcsoport. A volt Láng Gépgyár egyik elhagyott épületének felső szintjén, egy hatalmas, hosszú térben műtermeket és kiállítóteret alakítottak ki maguk a művészek. Ebben a formációban a  non-profit társaság 2012-óta működik. Nyitottak a világra, építik a nemzetközi kapcsolatokat, rendszeresen vendégül látnak külföldi művészeket, támogatják egymást, mert a sikerhez nem elég csak jó művésznek lenni.

„ Amikor Európában először bemutattam a műveimet, mondták, hogy minden olyan hegyes, szúr, látszik, hogy máshol nőttem fel. Igen, ahol felnőttél, onnan szerzed a tárgyi élményeket. Én a természetből veszem a témáimat. A trópusi fények, a tükröződés jelenik meg a geometrikus szobrokban. A caracasi műtermemben rozsdamentes acéllemezekből vízvágással, majd tükörfényesre polírozva készítem a fémszobrokat. Talán ennek a hűvösségnek a kiegyensúlyozására készültek 2003-ban az első Trópusi tojások. Üveggel Magyarországon dolgozom a barátaimnál. Most nagyon készültem színcsapokkal, frittekkel. Két nap alatt 29 tojás lett lefújva. Mindegyikben megjelenik egy trópusi madár színe, tulajdonsága. Kedvencem ez a piros.” Nem véletlenül. Rubin gold üvegről először az Ars Vitriában írt Johann Kuckel, az alkimista felmenő fedezte fel az 1700-as években.

Multikulturális közegben nőttem fel. Édesapám német, édesanyám magyar. Én Caracasban születtem. Az 1900-tól egészen a nyolcvanas évekig Venezuela egy nagyon befogadó ország volt. A migránsok mindenféle kultúrát hoztak magukkal. Caracasban pezsgett az élet a sok nemzeti fesztiváltól. Volt egy 2000 fős magyar közösség is, ahol lelkesen őriztük az óhaza hagyományait.

Szomszédunk volt Seka, a világhírű horvát keramikus művész. 15 évesen elszegődtem hozzá asszisztensnek. Nem kész agyagot használt, hanem porokból dolgozott, amit én kevertem a megadott recept szerint. Épített formákat készített, sokszor 15 réteget is kiégetett. Ekkor már tudtam, hogy valamilyen művészetekkel kapcsolatos dologgal akarok majd foglalkozni, de Venezuelában erre nincs képzés.

A rendszerváltás után megkértem a magyar állampolgárságot és eljöttem Budapestre. Először a Filmművészetire akartam jelentkezni, végül az Iparművészeti Egyetem Formatervező Szakára iratkoztam be. Az alkotáshoz szükséget eszközöket akartam megismerni, ezért bejártam az összes műhelyt. Miközben megismertem az anyagokat és elsajátítottam a technikai fortélyokat, számos barátot szereztem a diákok között és nagy hatással voltak rám a művésztanárok.

A diploma után Berlinben folytattam a tanulmányaimat. Olyan tárgyakat hallgattam, mint a kurátori tevékenység, a művészet szerepe az építészetben. Most ezen az egyetemen adok elő a Dél-Amerika művészetéről. Berlinben 2400 galéria működik, és négyszáznál több múzeum látogatható. Nem véletlen, hogy a damaszkuszi művészelit java itt talált menedéket.

Nem titkoltan érzékenyen foglalkoztatják a világ nagy társadalmi feszültségei. Nemzetközi művészeti projekthez csatlakozik, melynek keretében installációkat tervez, a videó, és a fotó nyelvén mondja el a véleményét a hatalomról és az erőszakról.

Örökké elégedetlen vagyok magammal. Emiatt korábban a tubusból direkt a vászonra nyomtam a festéket. Minél erősebb lett a szín, annál jobban éreztem magam. Elsőre erős kritika ért miatta. Azóta visszafogottabban használom az árnyalatokat.

Az énem vívódik saját magammal. Erről szólnap képeim. Például a fejem körül kis katonák harcolnak, akár az egyik énem a másikkal. Sokszor felteszem a kérdést magamnak: Mond méhecske mi lesz veled?

Nagy kísértés ez a környezete számára, hogy megtalálják érzékeny pontjait. “Amikor már minden megjegyzés lepergett rólam, hunyorgó pillái alól felnevetett a szembogara: Nem tudsz fütyülni! – mondta győzedelmesen kedvesem. Füttyszó két felvonásban, avagy mit nem tudok amit egy madár is tud… Megfestettem hát válaszul ezt a két képet.”

“Sok képem szól a bálnaságomról.” – nevet nagyot a fiatal nőket állandóan foglalkoztató önsanyargató problémán.

A magabiztosan pózoló fiatal nőt –talán éppen önmagát – néhány zseniális tónussal formálja azzá, amit ma minden igazi nő sugározni szeretne magából: határozottság, stílus, intelligencia, szenvedély, titokzatosság.

“Amsterdam a hidakról szól. Látogatóban jártam ott. Sok hidas pillanatot megörökítettem, amiből megfestettem ezeket. Az Amadeus Alapítvány ösztöndíját ezzel a sorozattal nyertem el.

Ketten vagyunk ebben a szobában. Én jöttem legutoljára. Nagy dolog ez. Végre nem kell otthon minden este kirakosgatnom, letenni a fóliát, előszedegetni a festéket, miután polgári foglalkozásomból hazaérek. Most idejövök, ahol ráadásul nagy képeket is lehet készíteni, mert elférnek.

Itt még az sem katasztrófa, ha elmegy a villany. A laptopom és néhány mécses fénye mellett festhetek addig, ameddig csak akarok.

Budapest, 2012. augusztus 21.

Mondhatnánk, a szerencsével kezdődött. A Retek u. 5-ben Z.Gács Györggyel lakott nyaranta egy gangon. A szomszéd „tanár bácsi” bíztatta a lelkesen rajzolgató kislányt, hogy ne hagyja abba, mert jól csinálja. Ő pedig folytatta és sikeres felvételit tett a Művészeti Gimnázium festő tagozatára 1950-ben. Három évre rá Báthory Júlia tanítványa lett, aki megalapította az üvegszakot miután visszatért Párizsból. Nekik, egy bátor és világhírű üvegművész elszántságának és egy modern gondolkodású festőtanár elhivatottságának köszönhető, hogy a magyar üvegművészet egy olyan korban tudott megújulni, amikor az ország fizikálisan, szellemileg és politikailag is romokban hevert. Párizs, München és Dessau művészkolóniáinak kisérletező, újító és szabad szellemét sikerült máig meghatározó és szinte egyedülálló módon megvalósítani a „Kisképzőben”. Vendéglátóm története, életfelfogása és művészete tűpontosan bemutatja mit is jelent ez.

„Kitanultam a szakmát ’ától cettig’, az asztali készlet tervezéstől, a csiszoláson, a színes hutaüvegek és festett templomüvegek kivitelezéséig, hogy bárhol önállóan tudjak dolgozni. Arra is felkészítettek, hogy szériagyártásra alkalmas terveket nagy pontossággal meg tudjak rajzolni. A Salgótartjáni Üveggyárban voltam gyakorlaton, ahol kristály alapanyagú üvegtárgyakat is gyártottak. Itt ismertem meg a gyártás technológiáját. A fiatalok rendelkezésére állt egy tanulókemence, hogy kitapasztaljuk a fortélyokat. Tudnom kellett, a mesternek hogyan mozog munka közben a keze. Én, a tervező mondtam meg, hogyan készítsék el a tárgyakat.”

Útmutatást kapott, hogy invenciózus és napra kész legyen az új technikák és anyagok ismeretében, a megjelenő új technológiákhoz és anyagokhoz a művészi megújítás habitusával álljon hozzá. Alázattal bánjon velük. Példát kapott, hogy dokumenálja és szabadalmaztassa találmányait, mert értéket jelentenek. Itt megjegyzendő, abban az időben még csak kezdetleges volt a nemzetközi studióüveg mozgalom, aminek köszönhetően az alkotók először léptek ki a gyári üvegtervezők névtelenségéből.

Amikor Stanislav Libensky és Soukup professzorok tanítványaként tanult a prágai UMPRUM főiskolán, terveit a Zselezny-Brodi iskola műhelyében kivitelezte. Ez a tudás teljesedett ki később Velencében Astone Gasparetto professzor irányítása mellett. A hatvanas évek elején már dolgozott a Moser üveggyárban, a német Peil és Putzlernél, Salviattinál Muranoban, itthon pedig az Ajkai üveggyárnak. Tervezett a Salgótartjáni, a Tokodi, a Parádi és a Karcagi üveggyárakban. Kísérleteket folytatott a Műszaki Üvegipari Szövetkezetben és a Szilikátipari Kutatóintézetben. Mellette kiállításokon szerepelt. 25 éves, amikor a Műcsarnokban bemutatott „többréteges szines hutakész üveg alkotásait” Munkácsy-díjjal jutalmazták. 1984-ben Érdemes Művész díjat kapott.

Hatvanöt évről képtelenség röviden beszélni. Kiállítások hosszú listája, számos méltatás és saját tanulmány dokumenálja milyen gazdag az életmű. Azt sem fogjuk soha megtudni, hol tartana ma a magyar üveg dizájn ilyen nagyformátumú és munkabírású művész mellett, ha harminc évvel ezelőtt nem zárják be és pusztítják el üveggyárainkat.

A műterem, ahova visszavonult a Teréz körút egyik tágas nappalijából nyílik. A szerszámok és eszközök árulkodnak a szakmai sokoldalúságáról.

A műgonddal készült unikális darabok finomak és elegánsak, ha rászalad a tekintet, nem engedi el. Szinte látható, hogyan forgott a pipa végén a forró gömb. Olyan, mint egy meglebbenő szines függöny, vagy egy készülőben lévő festményre emlékeztet, ahol a több réteg alól még itt-ott kilátszik a festővászon.

Más daraboknál érezzük, ahogy az üvegbe fújt lehelettől nyúlik, hasadozik a felületbe olvadt idegen anyag legyen az ásvány, szinezék vagy aranylemez. A kész tárgy, pedig mintha még mindig folyékony állapotban lenne. Rögzül egy mozzanat, örvénylik a tűz, úsznak a levegőben a zárványok, lebegnek a textil foszlányok.

Pár nappal a látogatásom után vírusjárvány miatt kijárási korlátozást rendeltek el. A bádudvarnoki álmok egyelőre nem válnak valóra. Ez az igazi bánat a művész számára. Nem a betegségtől, a testi elmúlástól való félelem, hanem a gyötrelem az idő múlása miatt, mert annyi ötlet van még a fejében amit szeretne megvalósítani, a sok színpompás kígyóbőrös, gyöngyös, brokátdíszes edény, váza, ami a nevéhez kötődik és amit szeretne még elkészíteni.

„Amikor épületet tervezek, formában, funkcióban és terekben gondolkodom. Amikor ékszert tervezek, elsősorban a forma érdekel. Szeretek kiállításra készíteni tárgyakat, akkor túlléphetek a hordhatóság kényes kérdésén. „Ékítészet” című kiállítási anyagomat számomra meghatározó építészek, építészeti motívomok ihlették. Carlo Scarpa olasz építész épületeit a váratlanul megjelenő, kézművességre utaló részletek teszik jellegzetessé. Az egyik medál egy kivájt ajtósarokra, a másik egy mozaik ablakra utal.                                                                                                          .

Frank O. Gehry aranybálnája Barcelona kikötője felett adta az ötletet a vörösréz háló felhasználásához. Santiago Calatrava elképesztő hídjait, csarnokait, acélsodronyok hálózatát, bátor és szokatlan szerkezeteit látva lehet, hogy a modern építészet nem más, mint felnagyított ékszerek?

Az egyetemi éveim alatt dolgozhattam egy firenzei építészstúdióban. Ma is profitálok abból a szellemből, amit ott megismertem. Építészként szép és izgalmas a munkám. Azért kezdtem mégis megtanulni az ötvösmesterséget, mert a sok számítógéppel készített rajz után szerettem volna megvalósítani az ötleteimet.

Nagy élmény kézzel és szerszámokkal elkészíteni tárgyaimat. Az ötvösiskolában a fémműves vizsgafeladatom egy mokume karkötő elkészítése volt. A Japánból származó technika különböző fémek együttes használatán alapszik.

Közben jelentkeztem Milánóba egy ékszertervezési kurzusra. Magántanulóként, egyénileg konzultáltak velem művésztanárok. Reggeltől estig terveztem és rajzoltam. Maximális pontszámmal kaptam meg a diplomámat. A választott témám: „Az ezüst és társai”. A megtervezett kollekcióimban az ezüst mellett szerepelt a réz, a drágakő, a fa, a textil, a papír és  a plexi.

Több milánói ékszertervemet megvalósítottam itthon. A meduza nyakéket egy fiatal építész vette meg kedvesének Karácsonyra, a sárgaköves karkötőhöz még nem találtam meg az igazi sárga követ, de milánói mesterem már nagyon várja.

Az ékszer nagyon személyes. Ismernem kell, akinek készítem. Ilyen karmok a gyűrűn, egy bírónő ujján tekintélyt parancsolnak. A félbevágott gingo levélbe befeszülő zöld turmalin kihangsúlyozza viselje zöld szemét.

A design ékszerek kultúrája nagyon változó. Miközben Németországban, Angliában, Amerikában keresik az extravagáns ékszereket, addig az olasz izlés a kihívó ruhakölteményekkel szemben visszafogottabb, konzervatív. Nálunk talán már egyre keresettebb az egyedi ékszer, de még mindig a klasszikus arany ékszer a megbecsültebb.

A Design hétre a „fordított gyűrűkhöz” betonból állítottam össze egy kollekciót. Anyag struktúrákkal játszottam: milyen felületet ad a hársfa lenyomata a kertből, a csipke, bőr, a plexi, gyöngyök, a fémforgács?

A medál obeliszkek is ennek az építészeti kísérletnek a részei. Amikor nem épületettel foglalkozom, ékszereket készítek korlátok nélkül, teljesen szabadon dolgozhatok. Szeretek különleges formákat, és felületeket létrehozni, ami felülmúlja a képzeletet.

Édesapám tükörgyárban dolgozott. Hetedikbe jártam, amikor elvitt a gyárba. Ott vágtam, csiszoltam üveget először. Az osztálytársaim sem akarták elhinni, hogy én fazettáztam a poharakat. Azóta az üvegnek élek. A Margit körúton laktunk. Főiskolás koromban az ötödik emeleti mosókonyhában építettem magamnak kis hutát és éveken keresztül ott fújtam titokban az üveget, főleg kéket. Butikban árulták. Vitték, mint a cukrot.

Aztán egyik napról a másikra abbahagytam a hutázást. A tükörben, a síküvegben több lehetőséget fedeztem fel.“

A tető ablakon keresztül árad a fény a műterembe. Szinte vakít. Tükörlapok és üvegek között törtfehér, puha padlószőnyegen közlekedünk – mezítláb. Nem kell aggódni, nincs benne üvegszilánk. „Mindig mondom, az üveggel nincs kapkodás és makulátlan tisztaságra nevel. Egy tanárom egyszer azt mondta: csak a rossz üveg törik össze, a jóra vigyáznak.“

„A tükör nevel, minden meglátszik rajta. Van egy végső folyamat, amikor a kezemmel tudom csak a legfinomabb szöszt és port eltávolítani a kész tárgyról. Sokáig áztatom a kezemet szappanos meleg vízben, amíg úgy kiázik, hogy semmi ujjlenyomatot nem hagyok.

A gépek és eszközök pedáns rendben: „Mániákusan sok pénzt forgatok vissza gépekbe, szerszámokba. A család gyakran jajong emiatt.“ Elegáns mozdulattal érinti a csiszoló korongot az üvegtömbhöz. „Nagyoláskor, mikor teljes fordulatra kapcsolok, pattognak az apró szilánkok. A védőszemüveg kötelező. De az üveget nem elég látni, érezni is kell…“

Készítés közben jönnek a felfedezések. Például a legyezőszerű tükörrétegek számtalan variációinak lehetősége. A sugarak tágulnak, szűkülnek. A legnagyobb méretű legyezőm Kanazawában – 470 nemzetközi művész alkotása közül – aranydíjas lett. Ennyi év után a világ számos üvegmúzeuma és üveggalériája a ‚Legyező-emberként‘ ismer.

A jellegzetes forma mellett ezeknek a tárgyaknak különleges belső életük van. Ha tökéletesen fényesre políroznék egy tárgyat, akkor esetleg zavaróan mindent visszatükröz a környezetből. A felület selyemfényétől kapja azt az utánozhatatlan belső életet, amiért nem beszélhetünk csupán „legyezőről“. Inspirációim a vitorlázó madarak szárnyai, a halak uszonya, kavicsok, levelek… Sok múlik az érzékenységen, minden finom rezdülésre figyelni kell, mert a természet a legnagyobb szobrász.

A szobor címe számomra sosem fontos. Viszont kiváncsian fogadom, mit gondolnak látogatóim a készülő művekről. Pl. itt a csiga adta az ihletet, de ha pontosan ezt készítem, akkor nincs hozzáadott művészi értéke. Ti kagylónak nevezitek, az orr-fül-gégész barátom szerint ez egy füljárat.

Ez a létező legvastagabb üvegtábla. Egy hátulról megvilágított kép lesz belőle. Az üveget folyadékként fogom fel. Már több kísérleten túl vagyok, hogyan lehet vízhullámok effektjét előcsalni az üvegből.

Sokat kell kézzel csiszolnom, bármikor közbejöhet egy gixer, ezért nem lehet előre az időigényt felmérni. A határidő a legnagyobb ellenségem, mert annyit kell dolgoznom egy üvegszobron, amennyit az anyaga, felülete igényel. Legutóbb, a londoni Plateaux Galéria kiállítása előtt már kint állt a reptéri taxi a ház előtt, amikor befejeztem. Még rendes ruhatárat se vittem magammal, mert a végső futás közben véletlenül az egyik munkaruhámat dobtam a bőröndbe.“

Budapest, 2011. július 15.

Kiemelkedő díjak:

Kanazawa/Japán 1. helyezés (2010)

Habatat Gallery (USA) különdíj (2009)

Ferenczy Noémi díj (2002)

„Nagy dolog volt a tanyáról eljutni Amerikába. Engem a szakmámon kívűl a csillagászat és az űrhajózás érdekelt és ott van az Űrhajózási Múzeum. New York pedig telis-tele galériával, nem utolsó sorban ott található a MoMA (Modern Művészeti Múzeum). New York egyben egy utópisztikus város is, ez inspirálta a festményeimet. Tíz éven keresztül jártunk vissza Amerikába.

Békéscsabán születtem, ott jártam a Szlovák Gimnáziumba, ahol volt festőszakkör, de jártam rádióamatőr szakkörbe is, ahol adóvevőt építettünk. Morse jeleimet még Argentínában is fogták.

A technika is érdekelt, főleg a mechanika foglalkoztatott. A rádióamatőrség mellett a repülőgépmodellezésben komoly ifjúsági sikereket értem el. Azonban a nagy kaland mindig a festés volt.

Amikor felvettek az Iparművészeti Főiskolára senki nem akarta elhinni, hogy matekból kegyelemkettest kaptam, de jó volt a rajzom a felvételin. A főiskolán két évig csak kockát rajzoltunk. Akkoriban a főiskolán életre neveltek bennünket, minden szakmai és technikai dolgot megtanítottak, műfaji megkötöttség nélkül.

A mechanika ma is vonz. Fejemben van a konstrukció, mindent kiszámítok fejben. Néha próbára teszem magam, szétszedek egy gépet, majd hónapok múlva megnézem, össze tudom-e rakni. Érdekel, hogy miből mit lehet csinálni.

Régen sokat utaztunk, ma már szűkebbek a mozgáskörök. Minden nap festek, enélkül a nap elveszett számomra. Műtermem egyre kisebb, alig férek a képeimtől, grafikáimtól. A leltár: 5000 festmény, grafika.”

Szentendre, 2012. szeptember 20.

A világűrben az egyedüli lény, mely minden technikai segítség nélkül kibírja a körülményeket, eddigi tudásunk szerint, a medveállatka. Képes látszólag felfüggeszteni az élettevékenységét, ezért nem árt neki az oxigénhiány, a hideg, a sugárterhelés. Mondhatnák, igazi űrlény. A természetben extra körülmények között is megélő állat nálunk a mohában él, a legnagyobb sem éri el a két millimétert. Egyes fajták a szájnyílásukból mésztőrt lövellnek ki. „Megragadott a furcsa mozgása, a redők formája. Egy méterszer félméteres andezitből faragtam ki a medveállatkát. Ha ebben a nagyságban élne, talán a világ legveszélyesebb fenevadja lenne.”

„Amikor az ember sokáig bámulja a tükörben a saját szemét, egyszer csak eltűnik az arca. Azt mondjuk, a szem a lélek tükre. Tehát amikor a saját tekintetünket kutatjuk, akkor arra keressük a választ: Ki vagyok én? Szemünk egy ego nélküli embert lát, körülötte űr támad, olyan ez, mint egy űrutazás. Talán ez lenne a buddhaság?

Derkovits ösztöndíjasként azt vállaltam, hogy elkészítem Bodhidharma szobrát. Ő vitte el a Zen buddhizmust Kínába, alakjával sok helyütt találkozni. Gondoltam, örök érvényű figuráját a végtelen űrben kell elképzelni: egy vörös szkafanderbe öltözött arctalan űrbuddhát oxigénpalackkal?”

A világegyetemben kalandozik a fantázia. Aszteroidák bolyonganak a sötét égbolton. Formátlan alakú bazalt darabok száguldanak bolygónk felé, a légbe érve olvadni kezdenek és meteorittá alakulnak.

„Amikor az ’Aszteroidák’ első darabját faragtam, előre megterveztem, hova kerüljenek a kráterek. Az eredmény egyáltalán nem lett természetes, át kellett faragni a következőképpen: csak kitaláltam nagyjából a formát, utána igyekeztem nem gondolkozni, hanem találomra belevésni a krátereket. Ezekre a szobrokra egyszerre gondolok nonfiguratív, és realista műként.”

Az ember a kövekre úgy tekint, mint élettelen tárgyra. „Az én holdnövényem él, kristályból növekedik. Nehéz volt megfaragni, mert egy óvatlan mozdulat, és ha letörik egy darabja, a szobornak vége. Egyik nap elkészítettem egyik ágát külön. Amikor édesapám meglátta, ijedten kérdezte: Letörött? Megkönnyebbült, hogy ez egy másik.”

A Meditációs tárgy, a Hipergótikus gúla és a TRS-holdak mintha szintén az eget kémlelnék. „Szeretem a matekozást. Először rajzban, majd papírból készítettem el e geometrikus alakzatokat, aztán kifaragtam kőből.”

Addig is, míg sikerül megfejteni Buddha titkát az „éberség arca”, Vidya sejtelmes tekintetével kell ismerkednünk.