Az emberek többsége biztos úgy képzeli, hogy egy igazi műterembe csigalépcső vezet, a pici padlásszobában ott áll a szakállas festő, fején sapka, egyik kezében paletta, másikban ecset, mindene csupa festék és mindjárt éhen fog halni. Jelen esetben csak a csigalépcső és a padlásszoba igaz. „Úgy nézek ki, mint bárki az utcán, palettát sem használok, egyik kezemben az ecset másikban egy rongy és a festékes asztalkámnak azért gurulós a lába, hogy csak arrébb kelljen rúgnom, amikor egy három méteres vásznat festek.” A reneszánsz idején festettek ezzel a technikával. Sok finom réteget visz egymásra, néha húsosan kerül fel a festék, hogy látszódjon az ecsetnyom, aztán visszatörli a ronggyal.
„A Fazekas Mihály Gyakorló Általános Iskolába jártam. Ablak mellett ültek a budai gyerekek, akiket kocsival hoztak reggelente, középen az okosok, balra hátul mi, akik a környéken laktunk. Gyorsan kiderült, mindent le tudok rajzolni. Csodálkoztam, hogy más miért nem látja és miért nem tudja azt, amit én. Országos rajzversenyt nyertem és felvettek a Kisképzőbe. Nem érdekelt más, csak a rajz, a derékig érő haj, a gitározás és a sport. 16 évesen minden megváltozott, megkomolyodtam, a len és a terpentin szaga hatása alá kerültem.
Egy céges jubileumra több országból hívtak meg frissen végzett festőket Németországba. Magyarországról engem választottak. Amikor kicsomagoltam a képeimet, az igazgató csalódott volt: ’Politikailag nem korrekt, amit hozott. Ebből egyet sem fog eladni.’– mondta 1993-ban. Kaptam egy szobát, fölaggattam a festményeket, durcásan beültem egy sarokba és ha már úgy sem veszik meg, kiírtam egy jó drága árat.
Egyszer csak nagy robajjal bejött a főnök felesége a vendégeivel. ’Mik ezek a szörnyecskék?’ – visítottak. Unottan közöltem: ’Megsimogathatják, de csak akkor nem fognak bántani, ha én itt vagyok!’ A képek több, mint felét megvették.
Mitől jó egy kép? Miből lehet tudni, hogy rátaláltunk az igazira? „Ha kiráz a hideg, amikor meglátom. Egyből érzem, ha belépek egy kiállítóterembe. De segít, ha tudjuk, hogy a művész a legjobb művét teszi a kiállítási meghívó elejére, vagy amit nem akar eladni. Az értő gyűjtő pedig a fő művekre vár.”
Nem tudom előre, hogy milyen témát fogok megfesteni. A fagyok előtt a kertben találtam egy szál illatos rózsát. Betettem egy pohár vízbe. A beszűrődő fénytől az átlátszó pohárnak és a virágnak egybemosódott, különös árnyékára figyeltem fel. Ebből a fény-árnyék látványból született egy csendéletsorozat. Egyik kép hozza a másikat.
Fiatal koromban sokat álmodtam, voltak visszatérő álmaim. Ismerős tájakon jártam, tudtam, hogy ha az utca végére érek, merre kell fordulni. Sokszor álmodtam vízzel és ködbe vesző vitorlásokkal.
Egyik éjszaka a sötétben bóklászás közben elmentem a tükör előtt. Ahogy megláttam az arcomat a gyér fényben, elképzeltem, hogy milyen érzés lehet, ha az ember szinte kábultan egyszer csak találkozik az arcképével. Ezek a fejek, távolról olyanok, mint az ujjlenyomatok.
A ’Fekete rokokó babák’ egy kamaszos élményhez köthetők. „Amikor a rokokóról kellett írni egy tanulmányt, rátaláltam Antoine Watteau festményeire. Olyanok voltak, mint szépen megfestett aprócska babaházak, a csupa fodorba öltözött figurákból azonban nem a könnyedség áradt. Mikor először eljutottam a Louvre-ba, hosszú bolyongás után sem találtam rá egyetlen képére sem. Csak, amikor WC-re mentem, az ajtó mellett volt három kicsi alkotása. Megdöbbentett, hogy így bánnak egy ekkora művésszel. Nekem, akinek addig Jimi Hendrix volt maga az élet, megrázó felismerés volt. Soha nem találkoztam még ilyen szomorúsággal.”
