Az elmúlt hónapok lázas munkával teltek. „Magam sem értem, hogyan sikerült elkészülnünk határidőre a Mátyás templom üvegablakainak a felújításával. Minden egyes táblát a legfinomabban, kisméretű gyémánttárcsa segítségével emeltünk ki. Itt a műteremben a restaurátori elvek és szabályok szigorú betartásával bontottuk szét és rögzítettük az eredeti ólomrajzolatát. Közben folyamatosan dokumentáltunk. Az olyan sérült darabok, illetve a felületidegen pótlások helyett, amelyek mindenképpen cserére szorultak, új elemeket készítettünk.

A Bolyai János Gimnázium után a Salgótarjáni Öblösüveggyárban dolgoztam Erdei Sándor üvegművész mellett, aki a mentorom is volt. Az Iparművészeti Főiskola elvégzése után Buczkó Györgynek köszönhetően Tokodra járhattam az üveggyárba. Nekünk az egyik legjobb hely volt akkor az országban. Nagy mennyiségben állt rendelkezésre a folyékony üveg. Kipróbálhattuk a meleg üveg készítés határait méretben és formában is. Az anyag ismerettel lehet biztonsággal tervezni és alkotni. Az ember a hibából tanul és építkezik.

A mai valóság lehetőségeihez mérten dolgozom meleg üveggel. Jó lenne sokkal többet gyakorolni. Nemrég készítettem ezeket a torzókat. A fúvócső végén a meleg üveget a gravitáció, a centrifugális erő, és minimális szerszám segítségével formáztam. Szeretem a hutaüveget, ahogy a szemem láttára és az irányításommal alakul a meleg üveg. Fontos, hogy pontosan illeszkedjenek a darabok, hogy maguktól is megálljanak egymáson.

Érdekel az üveg statikája, ahol a szerkezetben az üveg tart üveget. A tárgyaimnál lebegő hatásra törekszem. Az egy darabbá összeolvasztott szobrok épp azáltal válnak izgalmas plasztikai kísérletekké, ami a lényegük: az alapanyaguk, maga az üveg. A konstrukciókban a határokat keresem. Ez persze okoz némi fejtörést, nagy kísérletező kedvet és sok türelmet igényel.

Az agyagból megmintázott darabról még nem tudom eldönteni, hogy az üvegben jó lesz-e. Egyedi darabokat készítek, minden gipszformát egyszer használok, nincs róluk gumiöntvény. Miután elkészül a gipszminta, még nézegetem egy darabig, hogy tényleg ezt szeretném-e. Aztán egyenként rakosgatom a formába a méretre vágott üveglemezkéket. Olyan ez, mint a dominó. Ha eldől, kezdhetem előröl.

Leginkább frontális beállítású tárgyakkal foglalkozom és masszív hatású talapzatokra állítom szobraimat. A fekete-fehér kontrasztokat kedvelem a legjobban. A legizgalmasabbak és a legszervesebbek azok a részletek, ahol a két színt összeillesztem, vagy ahol az íveket alakítom. Arra törekszem, hogy minél vékonyabb legyen az üveg teste, hogy a sötét részek is üvegszerűen jelenjenek meg, feltárva a belső struktúrákat.

Bizonyos méret alatt nem is „működik” az alkotás. Az eddig elkészült legkisebb darab talán ez a tortaszelet egy szál gyertyával, ami tulajdonképpen egy ajándéktárgy konceptje. Részünkről el tudnánk képzelni, hogy örülne valaki, ha ezt kapná születésnapjára.

Azt már megtanultuk, hogy a geometriába sok minden belefér. A pop-artos fekvő figura idomai minden más emberábrázolásnál jobban megmozgatja a fantáziát. Mennyivel hatásosabb a lábbal kalimpáló figura, ha valaki meg akarja alkotni a BÚÉK paródiáját. És minden humor fölött áll, ha a szobor egy beapplikált türkiz színről ezt a címet kapja: „Terence Hill jobb szeme”

Budapest, 2013. december 3.

Ferenczy Noémi-díj (2003)

A Magyar Üvegművészeti Társaság elnöke

„Autóversenyző akartam lenni. Nagynéném kijelentette: fűszeres inas leszek, de a család leszavazta, mert vékony voltam. Anyám elvitt a nyomdába, oda csak betűszedőket kerestek. Az se volt jó, mert az ólomtól megbetegedik a tüdő. A nyomdász javasolta, próbáljuk meg az Iparművészetit. Kiderült, ott már folyik a tanítás, de tehettem pótfelvételit.

Az ostrom után a legkiválóbb művészek jöttek oda tanítani. Jó volt a hangulat, barátok voltunk és támogattuk egymást.

Nem nekünk kellett a munka után szaladni. Mielőtt a mozikba került egy film, felkérést kaptunk a Mokép-től a plakát elkészítésére. A Báthori utcában volt egy kis vetítőterem, ahol tolmáccsal végig néztük a filmet. Minden ránk volt bízva. Csak akkor szóltak, ha kevés volt a pénz: Legyen inkább két szín!

Sok plakát készült. A nyomdák nem törődtek semmivel. Folyt a földön a festék, volt, hogy olyan papír hátára nyomtak, amit egyszer már felhasználtak másra. A politikai plakátok készültek jobb minőségben.

A grafikát a komputer megölte. Egy híres borásznak készítettem borcímkét. Tetszett neki, de a színre bontott rajzokat a nyomda nem fogadta el. Elektronikusan kérték az anyagot. Nem rajzoltam többé. Visszavonultam.

Valamit mindig kell csinálni. Háztartási gépek csomagolásához használt anyagból készítem szobraimat. Nem túl kellemes faragni ezt az anyagot, de tudom csinálni az íróasztalnál. Magamnak teszem, élvezem.

Kínai hatásra készítem a szobrokat. Szeretem a kínai irodalmat. Zseniális. Más felépítésű mint az európai. A tv-ben is kínai adást nézek, pedig nem értem a szöveget. A nyugat nem figyel az emberi értékekre, csak a pénz érdekli.

Mindig azzal kell foglalkozni, amit a kor diktál. ’Képbuzeráns’ vagyok, most fotózok. Magazinokból fotózom ki a nőket. Leginkább történelmi karaktereket keresek. A fiamtól kaptam egy számítógépet, oda gyűjtöm. A jó fotóban benne van a lélek, emberi, hiteles.

Az emberek önkéntelenül is kivetítik az énjüket. Azt hiszik, ha megváltoznak mások lesznek. De a lélek nem tud megváltozni, mert a lélek az ősöktől, a családból jön. Ma páldául minden gyerek tudja, ha rosszul él. Mert mondja neki a környezete.

Apámat anno kiutasították a csehszlovákok, mert magyarnak vallotta magát. Semmink nem volt itthon. A Fő utcában egy különös udvarban, a Nyúlkaszárnyában kaptunk egy 5×5 méteres szükséglakást. Teljesen üres volt. A palafal oldalában volt csak egy luk a füst kivezetéséhez. Tihanyi bácsihoz jártunk vásárolni. Még billenős mérleget használt. Hitelt is adott. Kisgyerek voltam, magyarul se tudtam. Szüleink soha nem mondták, hogy milyen rosszul élünk.”

Töprengéssel telik a kellemes délután: Valóban mindent el kell hinni a jól fizetett tudósoknak, mert jó fejűek? A művészet tényleg csak egy linkség? Mitől változik meg az ember ízlése? Szabad-e műkedvtelésből ikonokat festeni?

„Az emberek nem foglalkoznak az alapvető dolgokkal. Két dologról nem lehet tudni hol van: a lélekről és az Istenről. Mózes, amikor eljutott Isten hegyéhez és megkérdezte Istent, mit mondjon népének, ki ő? Mi a neve? Ő így válaszolt: VAGYOK A KI VAGYOK”

Budapest, 2013. április 14.

Díjak:

Munkácsy Mihály-díj (1964)

Érdemes művész (1987)

Decorations:

Munkácsi Award (1964)

“Meritous Artist” (1987)

Gyerekkoromban annyira fontosnak tartottam a valóság felfedezését, – lemásztunk pincékbe, padlásokat kutattunk át, sziklákra kapaszkodtunk, átúsztunk folyókat -, hogy naplót vezettem és meg próbáltam illusztrálni az élményeimet. Talán ezt nevezhetném képzőművész tevékenységem első szárnypróbálgatásának.                                                                                                                                                       .

Kamaszkoromban nagy hatással voltak rám a szentendrei templomok belső terei, díszítése, ikon festményei, ezért magam is készítettem régiségnek tűnő tárgyakat.

Később, amikor megismertem a „modern festészet” történetét, -bár soha nem akartam festő lenni – a nekem tetsző nagymesterek (Monet, van Gogh, Paul Klee, René Magritte, Dali, Marcel Duchamp, Vajda Lajos) stílusában kezdtem „edwinista” képeket festeni. Megismerkedtem feLugossy Lászlóval, aki hasonlóan gondolkodott a dolgokról, mint én és hosszú évekig alkotó társam lett.

(Edwinizmus = zászló, amit olyan szél lobogtat, ami nem fúj)

1968-ban közösen tettük ki képeinket a szentendrei Várdomb falára. Létrehoztuk az első szabadtéri tárlatot, melyet tíz éven át minden év október első vasárnapján megrendeztünk. Sok autodidakta művészt (festőt, szobrászt, zenészt, írót-költőt) vonzott a térségbe az esemény, közülük többen Szentendrén telepedtek le. Ennek köszönhetően jött létre később a Vajda Lajos Stúdió.

1969 nyarán „Nalaja Happening” néven szerveztem „egy eszme zártosztályba vonulásának emlékére” performance jellegű előadásunkat. Az eszme feLugossy Laca volt, aki a kötelező katonaság alól sör-seduxen módszerrel mentette föl magát. Én, mint ifjú dadaista, ebben az időben minden cselekedetemet, gesztusomat műalkotásnak tekintettem, úgy, hogy szinte természetes volt részemről reagálni erre az esetre is.

A húsz percre tervezett előadás rendőri intézkedésbe fulladt és hat hónapig tartó vizsgálati fogsággá változott. A dadaizmus szellemében született teljesen ártatlan produkciót a történelmi korszak (1970) rémálomszerű skizofréniájának köszönhetően „akarat egységben elkövetett garázdaságnak” minősítette. A résztvevők közül tíz embert ítéltek el.

Ez az esemény nagy port kavart országszerte, sőt a külföldi sajtó is foglalkozott vele. Politikai ügy lettünk, akaratunkon kívüli ellenállók. Rájöttünk, van kultúrpolitika. Eddig eszembe se jutott, hogy engedélyt kérjek bárkitől bármire. Tudtunkra adták, ez így nem mehet. Minden tervünket be kell jelenteni és majd segítenek. Így is lett. A szabadtéri tárlatokat a Népművelési Intézet zsűrizte, helyiséget kaptunk az összejöveteleinkre. Szentendre egyik legszebb keresztboltíves pincéjében megalakult a Vajda Lajos Stúdió, mely most is működik.

Több, mint 500 kiállítást szerveztünk az elmúlt 40 évben. A 70-es években számtalan avatgard eseménynek volt színhelye. Itt fejlesztettük ki az intuitív-asszociatív-improvizatív hangterápiás zajbalettokat. A Bizottság zenekarunkkal is sokszor játszottunk és a performance műfaj népszerűsítésének legismertebb fészke lett. A pince műhelyként is működött időnként. A posta előttti műgyanta szobrok részben itt készültek. Többször is volt egyéni kiállításom e legendássá vált helyen.

Képeimmel szobraimmal olyan gondolatokat szeretnék ébreszteni a nézőben, ami nekem se jut eszembe. Ez jellemzi szimbolista-szürrealista munkáimat. Motivumokat variálok végtelen változatban. Olyan érzésem van néha, mintha egyetlen képet festenék egész életemben. Szeretem az ellentétek egybe olvasztását, egymás mellett való szerepeltetését. Számomra egy locsoló kanna mellett heverő fűrész vészjósló, a koporsóban egy luk pedig optimista tett.

Szentendre, 2013. augusztus 13.

Babos Pálma Ferenczy Noémi-díjas kerámia művész és Raija Rastas finn textilművész kiállítása a Kiskép Galériában 2019. április 19 – május 15. között. Megnyitó április 18-án csütörtökön 17-18 óra között.

Babos Pálma és Raija Rastas a helsinki „U” Galériában rendezett közös kiállításon találkozott először. Elindult közöttük egy párbeszéd és közös alkotás folyamata. A rendszeres eszmecsere az elmúlt évben folytatódott. Idén Raija Rastas budapesti Artist In Residency programja alatt lehetőségük nyílt újra a találkozásra. Ennek eredményeképpen született legújabb alkotásokat jelenleg a Kiskép Galéria kamaratárlata mutatja be.

„Egyikből a Másikba” címet kapta a tárlat, mely utal a porcelán és a textil közötti átjárhatóságra. Az anyagok alapvetően ellentétes fizikai tulajdonságokat hordoznak, mégis kialakul a kapcsolat a tartalmi összetartozás által. Reflektál a minket körülvevő épített és természeti környezet összefonódására, az ember által megalkotott mesterséges kreációk ráépülnek a természeti környezetre.

Raija Rastas – textil művész Finnországból, a Vantaai Művészek Szövetségének tagja. Seutában, Helsinkihez közeli kis faluban él és dolgozik. Len, pamut és selyemszálból varrással és hímzéssel készíti alkotásait, de a természetben és a városban talált dolgokat is felhasználja. „Seutában élvezzük a csodás természetet, naponta fotózom és leleteket gyűjtök a művészetemhez. Az elmúlt években láthatjuk, ahogy az egész világon úgy Finnországban is megváltozott a természet, szenvedünk az erős széltől és viharoktól, a száraz és forró nyaraktól vagy éppen az esőtől. A természet annyira törékeny. Mit tehetünk? Csukjuk ba vagy nyissuk ki a szemünket? Mi a a helyes út, amit tehetünk? Milyen lépéseket tegyünk? Milyen lábnyomot hagyunk magunk után?”

Pálma Babos – “Az új sorozatom a minket körülvevő környezetre reagál, ami az előző “Városok és városlakók” című szobraimhoz kapcsolódik. A Tornyok a és a Városok az emberek és a városi környezet kapcsolatára figyelt és reflectált a városi életforma tipikus jelenségeire. Új szobraimban a minket körülvevő természetes és mesterséges elemek együttes jelenlétével foglalkozom. Akár csak valóságban, szobraimban sem létezik többé már az érintetlen természet. A történet résztvevői lehetnek megfigyelői, elszenvedői vagy élvezői az eseményeknek, helyeztüktől függően. Mindegyik szobor tartalmaz természeti és mesterséges részeket, aminek különbözőségét az anyag megmunkálásával is hangsúlyozom.”
A tárgyak láthatók itt.

Kéri Imre Munkácsy-díjas festő- és grafikus, Magyarország Érdemes Művésze grafikai kiállításán az Ars Sacra Fesztivál alkalmából láthatunk egy válogatást. A bibliai jeleneteket ábrázoló alkotások jól példázzák, hogy a határtalan türelemmel készült klasszikus grafikának sajátos formája a borzolás, a digitalizás művészi elődje, emberi kéz alkotta pixeleinek köszönhető fény-árnyék drámaisága a ma emberét ugyanolyan elemi erővel szólítja meg, mint évszázadokkal korábban. A kiállítás megnyitója alkalmából kötetlen beszélgetésre készültünk a művek művészettörténeti hátteréről és a grafika születéséről.

A mezzotinto nagymestere megidézi Caravaggio itáliai festő szellemét. Az „Emmausi vacsora” című festmény a kereszthalála után feltámadott Krisztust ábrázolja két tanítványával. Caravaggio a természet szépítése nélkül ábrázolta képeinek szereplőit, egyszerű, hétköznapi alakjait környezetéből válogatta, vallásos tárgyú műveit többnyire a legszegényebb rétegeket képviselő, népies figurákról festette meg. Művészi eszközei között kitüntetett jelentősége volt a megvilágításnak, melynek köszönhetően számos követőre talált nemcsak a reneszánsz, de korunk művészei körében is.

Abban az időben (16.század) sok festő borospincébe vonult festeni, talán a meleg nyár nem tett jót az olajfestéknek és volt hely bőven a nagy méretű vásznaknak. A mély pince homályába kis lőrésnyi ablakokon tűzött be magasból a nap és élesen megvilágította ami útjába került. Kéri Imrét római látogatása ihlette meg, hogy  “Emmausi este” címen az itália festőnek ajánlva elkészítetse mezzotinto technikával a mű átiratát.

A kiállítás megtekinthető 2019. szeptember 14-22. között.

Pont 140 évvel ezelőtt született a legyőzhetetlen Kincsem. A csodakanca 54 versenyt nyert, ezzel még a mai napig világcsúcs vezető. Mi sem természetesebb, hogy az 1925-ben épült budapesti galopp pálya róla kapta a nevét. A maga idejében Európa legmodernebb versenytere sokáig szolgálta a lósportot. 2003-ban a Kincsem Park új épületet és új pályát kapott, de szerencsére a Mázsaházat és a régi lelátót nem bontották el. „A régi épületben a mázsálóban kaptam egy kis sarkot az első ló megmintázásához, azóta belaktuk a teret.”

Itt készült Overdose szobra is. „Kétszáz fotót készítettem róla. Érdekesen öntudatos ló. Tudja magáról, hogy ő valaki és úgy is viselkedik. Pedig torzak az arányai, kiderült a sprinthez direkt megfelelnek.” Ez egy valódi mesebeli történet. Akárcsak Kincsem, aki egy éves korában nem kellett senkinek, Overdose-ra, a nem különösebben igéretes alkatú csikóra sem nagyon licitáltak.

Gazdája Magyarországon edzette és egyszer csak megtörtént a csoda: kiderült, hogy minden megerőltetés nélkül úgy fut, mint a szél. Csikó korában 800ezer forintot fizettek érte, ma 1,5 miliárdot ér. Ez olyan véletlen, mint ha kihúznák az ötös lottót. A genetikai állomány egyszer csak kijön. Dózi a világ 3. legjobb sprintere, minden idők legsikeresebb magyar lova.

„A figuralitás áll hozzám közel. A diplomához három alakkal készültem. A végzés után öt-hat évig dolgoztam rajtuk. Lágy alakítható anyagot választottam, hogy saját külső-belső fejlődésemet végig vigyem az alakon. Nem fiktív figurát kerestem, hanem egy önportréval kezdtem.”

„A Yung által megfogalmazott ’Selbst’-re, a mélyénre, a belső istenre voltam kíváncsi. Ahogy lassan változtam és alakítottam szobraimat, úgy öltött formát az abszulutum és a három érett állapot. Ennek márványból kifaragott mása a Chanakalle Egyetemen áll a Dardanellákon.”

Még az egyetemen megértette, hogy a szobrászatban nincs stílus különbség, csak minőség különbség. Egyszer kaptak egy feladatot: szines absztrakt domborművet kellett készíteniük. Úgy érezte ez nem az ő világa, de meg kellett oldania. Fehér lapok közepébe elhelyezett egy prizmát, ami a fehérre kivetítette a szivárványt. Így lett szines.

Később hasonlót csinált vasból, de úgy alakította a felső lemezeket, hogy évente négy alkalommal bele tudjon hatolni a napfény és az megjelenjen a függőleges lemezen. Épp egy embert próbáló, nagy szoborrekonstrukcióval végzett. Lehet, hogy most ilyen fénycsapdákkal fog egy ideig foglalkozni? Mi pedig elképzeltünk egy tágas szabadtéri teret, egy kultikus helyet, ahol évente négyszer egy fénycsapda köré gyűlhetnek össze az emberek.

Olyan vagyok, mint a rák: Szétnyitom a karjaimat, majd bezárom és mindent viszek, amit összefogtam. Lomtalanításból gyűlnek a dobogó alá a tárgyak, a szekrényajtók, székek, hintaszékek. Lassan sorra kerül mind és nemezből elkészítem rá az új kárpitot vagy a betétet.                                                                                                                                                 .

Most ez az ő mestersége. „Angol férfiszabászatot tanultam a hatvanas években. De kinek kellett már akkor a negyvenes évekre jellemző keményre varrt zakó? Vagy kinek volt türelme kivárni amíg egy ülepvarrás hat hónap alatt kézzel elkészült. Ezekre a fortélyokra nem volt szükség a Vörös Október Ruhagyár (VOR márka) szériatermelésében.

Szabász tudásomat már ritkán használom. Túrkálóban szoktam fillérekért kincsekre bukkanni. A vadonatúj finom gyapjúból varrt kommersz kabátokat vagy kardigánokat csak át kell kicsit szabni, hozzánemezelek néhány finom részletet és máris kész a különleges szalondarab.

Friss és fád színekben sűrűre nemezelt textíliák, kacskaringós, gyajúval bevont drótok kerülnek elő. A tároló helyként funkcionáló, magas beépített dobogóktól teátrális a milliő. A főúri pompába öltöztett utazó láda mögül az sem lenne meglepő, ha maga Bánk Bán lépne elő. Főleg itt a Budai Várban.

Több évtizede annak, hogy olyan élethelyzetbe került, hogy elvállalta az Országos Levéltár házmesteri állását az Uri utcában. Ezt tartja élete egyik legszerencsésebb adományának. Ebben a palotában található még a Képzőművészeti Lektorátus, a Textil-Restaurátor műhely és a Könyvkötő műhely. Volt honnan ellesni a tudományt.

„Nemezelni bárhol lehet. Nyáron a Rialto hídat idéző lépcsőház alatt az udvaron. Télen a nagy étkezőasztalon.

A bútorkápitozást magyar gyapjúval kezdtem, ami nem volt a legjobb minőség. A színes részeken gyorsan elkopott. Ezért nem is merek pénzt kérni érte, elajándékozom őket még most is, pedig az ausztrál gyapjú már kiváló minőségű.

Azért készítem, mert sok örömet okoz.

Izgalommal vetjük rá magunkat a múzeumba illő kalaptartókra. Megszállottan gyűjt mindenféle textilt.

„Egy lomtalanításkor behívott a házába egy asszony. Látta, hogy a kidobott rongyok között matatok. Megajándékozhat-e egy régi keresztelő garnitúrával? Brüsszeli csipkéből készült a kis rékli és fejkötő. A régi bugyogó gyűjtemény is biztosan érdekes látvány lesz majd az lányunokáknak.

Elvarázsolt világba kerültünk. Néha olyan, mint egy babaház, néha pedig, mint egy palota. A ház úrnője dekorál, barkácsol, maga rakja a cserépkályhát, ragaszkodik a vörösréz fürdőkazánhoz, amihez saját maga gyártja a papírbrikettet. Büszke az 1917 előtt készített gáztűzhelyre, mert már akkor volt edénymelegítő.

A picinyke varrószoba pedig egy olyan időkről árulkodik, amikor a nő hölgy, a férfi pedig úr volt.

Budapest, 2012. szeptember 8.

Gyerekkoromban hegedülni tanultam. A tanárom a nyitott bicskája hegyét tartotta a könyököm alá, hogy tartásom tökéletes legyen. Abba is hagytam a zenélést. Szerettem bütykölni, fúrtam-faragtam, szereltem, rajzoltam. Így kerültem gépipari technikumba, majd az Iparművészeti Főiskolára, ahol ipari formatervezőként végeztem.

.

A tanulás, később a munka mellett egy műlakatos műhelyben dolgoztam. Idős mesterem kénytelen volt háromszor is költözni, végül feladta az ipart és felajánlotta vegyem át a műhelyt. Ezzel az ipari formatervezői működésem fokozatosan átalakult kézműves tevékenységgé.

A Művészeti Alap tagjaként terveztem és kiviteleztem különféle tárgyakat, például az Omega lámpacsaládot. Ment is egy darabig, de rá kellett jönnöm, a tervezés nem igazán az én világom.

A restaurálásban több a manualitás. Élvezem a közös feladatmegoldást az építésszekkel, megrendelőkkel, műemlékesekkel. Ha nincs meg az eredeti, akkor megbeszéljük a stílust, az arányokat, mi legyen a műszaki megoldás, azután elkészítem.

A Sándor Palota átépítésekor elkészíthettem a történelmi magyar címert, lámpákat, feliratokat. A Klotild Palotába lámpákat készítettünk, a Tihanyi Apátságba korlátokat, zárakat, rácsokat… Folyamatosan van munkám, akár felújítás akár korhű másolatok.

A legizgalmasabbak a zárak. Érdekes, szellemes műszaki megoldásokkal találkozom. A legnagyobb méretű lehetett úgy harminc centi. Privát megrendelőim is vannak. Aki régi kúriát vásárol, igényli a korabeli vasalatokat, de új, modern épületekhez is kérnek míves kovácsoltvas és műlakatos elemeket.

A régi lámpák felújításánál az egyik legnagyobb probléma a búrák beszerzése. Ezekhez a szépséges szecessziós csillárokhoz sikerült hozzávalót találni. Érdekes ritkaságok, ezt közepén egy rúddal le-fel lehet mozgatni.

A műhelyben van min ámuldozni. A transzmissziós fúróállvány, ami még súllyal és nem rugóval működik.

És az öreg kézi prés, a sarokban pedig a fémnyomó pad. Ezen készülnek a lámpákhoz a fémkúpok. Kell hozzá erő és kitartás.

Reméltem, fiaim közül valamelyikük majd követ engem, ehelyett lett építész iparművész, trombitaművész, zongoraművész. Egy időben tanítottam a gödi szakiskolában, hátha lesznek olyanok, akiknek tovább lehet adni a mesterséget. Vagy tíz évig fogadtam itt az ipari tanulókat, de egy kivételével mind kihullott.

De majd az unokák! Tizenkét unokám van. A tizenhárom éves már nyaranta nálam inaskodik. Lehetett úgy tízéves, kaptunk tőle egy rajz-sorozatot, címe: A négy évszak. A kilenc évestől pedig mikor megkérdeztük, mi szeretne lenni: „Kovács leszek, vagy hegedüs, úgyhogy sokáig élj még nagypapa!“

Budapest, 2011. október 28.

Elérhetőség: felegyhazik[kukac]freemail.hu

Miskolci Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium idén érettségiző rajz fakultációs  diákjai művészettörténeti kirándulása során meglátogatták galériánkat. Mindenki választhatott egy kedvencet. Emlékeztetőül itt vannak sorban.

Kucsora Márta                                        Simon Mazula Tibor

Martin Henrik                                         Gábriel Ajna

Wahorn András + Töttös Kata                                             Joseph Kádár

Vinczellér Imre              Dér Adrienn                                 Kopasz Tamás

Kádár Katalin                                          Morelli Edit

Kéri Imre                                                                                  Martin Henrik

Miért kell egy fejszobrot teleszegecselni és összekötözni bőrcsíkokkal, amitől olyan, mint egy háborúban megsebzett ember? Mi értelme csövekkel az ember szájába belefojtani a szót, miközben üreges szeme a semmibe mered? A félelmetes fejektől zavarba jövünk! Tévedünk, ha azt hisszük, hogy a művészet feladata a szépség és jóság, szemet és lelket melengető kifejezése?

„A kérdés inkább így szól: szabad-e kimondani az igazat? Egy depressziós, zárkózott, frusztált világban, ha csúfsággal vagy ijesztővel találkozunk rosszul érezzük magunkat. Ami taszítja az embert, attól fél. Nem is tudja megfogalmazni, csak érzi.

Valaki azt mondta egy festményre, hogy túl sötét. Mikor rájött, hogy azért hatott rá így, mert nem rég meghalt valakije és az ürességre emlékeztette, megbékélt vele, mert segített feldolgozni a fájdalmat.” A szociálisan érzékeny művész addig feszít egy témát, amíg elő nem hívja ezt a konfliktust.

„Volt egy magyar tanárom, akivel folyton összetűzésbe kerültem. A jakubinusok forradalmához vezetett vissza mindent. Hiába érveltem ennek ellenkezőjéről kiváló irodalomtörténészek idézeteivel, csak olaj volt a tűzre. Azonban nagyon megszerettem az irodalmat. Megértettem és vallom, hogy minden alkotásnak a lényege az a felfedezés, hogy legyen benne legalább egy pillanatnyi boldog bizonyosság arra: A világban lenni jó!”

A nyolcvanas években versekhez készített grafikát. ’Szeretőm egy puskatok, gyermekeim pisztolyok, kékes füst az énekük, szent Hubertus, légy velük.’ – írta a Bohócok énekében Weörös Sándor és Pásztor Béla. ’Négysoros strófákat rögtönöztünk, furcsa és kusza versikéket; ha az egyik elkezdett valamit, folytatta a másik;… Talán nem is versek, csak közös hancúrozás.’ – írta a Holdaskönyvhöz Weörös Sándor.

Azóta a társadalom létproblémáival foglalkozik. A ’Vésett arcok’ folyamat képek. Ezek a fametszetek tartalmilag újra és újra megújulnak. A nagyon egyszerűből indulnak, majd a fadúcokról levett szines nyomatokra újabb és újabb festék- és időrétegek kerülnek fel. A tudatalattival foglalkozik, amit ’metaarchaizmusnak’ hív. A rusztikus szépséget mutatják meg az emberben.

Az ember mindig együtt élt az együgyűvel, a bohóccal, a groteszkkel. Őseink eltorzított testekben fejezték ki a jóságot és gonoszságot, a vágyat, az örömet és fájdalmat. A természet adta a példát. A félig ember-félig állat ábrázolás is ezért volt népszerű. Kultúránkból kezdenek kiveszni ezek az ősi, nagyon is egyszerű archaikus kifejezés módok.

„Indonéziában találkoztam a wayanggal. A jávai kultúrában, a jellegzetes emberi tulajdonságokkal felruházott wayang bábokkal eljátszott közkedvelt árnyjátékok nem csak szórakoztatnak, de erkölcsi tanulságokkal is szolgálnak. Amit évszázadok óta változatlan formában bemutatnak, értenek és ragaszkodva szeretnek Ázsiában, azt  hogyan tudnánk átvenni Európában ?

„ Hagyományaikat követve fogtam hozzá, hogy tartalmilag valami újat alkossak. A múlttal való párbeszédnek szántam, miközben ami a nyugaton múltnak számít, az keleten élő valóság.”

Különös élmény olyan alkotóval tölteni egy délutánt, aki évszázadokkal, évezredekkel korábban élőkkel társalog.

Legfontosabb díjak:

Munkácsy-díj (1991)

Palladium-díj (2007)

Jelenlegi kiállítása:

„Hagyomány és átváltozás” címmel

Helyszín: Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum

Nyitva: 2014. augusztus 31-ig

„Jártam a világot, több helyen éltem, Írországban, Marokkóban, Egyiptomban. Te merre jártál? Mindig messze laktunk az egyetemtől is, a műteremtől is. Órákat ülök a villamoson. Ettől meg lehet őrülni. Neked is sokat kellett ingázni? Nagyon kemény életem volt. Nappal festettem, éjszaka pedig kávéházakban dolgoztam. Neked is sokat kellett dolgozni? De olyan nagyon beteg ugye nem voltál, mint én?” Úgy beszélgetünk, mint közeli bizalmas barátok, akik rég nem látták egymást. Ő mesél, aztán kérdez. Türelmesen vár és tágra nyitott szemmel figyel. Nem jegyzetelek.

„Amikor agyvérzést kaptam, meghaltam.” Ha ez 15 évvel ezelőtt történik, akkor nem tudták volna megmenteni. A művész világ összefogott, a MissionArt Galéria szervezésében közel ötven művész felajánlott egy-egy képet, és a bevételből fedezték a rehabilitációt. Senki nem érti, hogyan nem kényszerült kerekes székbe. Két évig alig tudott beszélni, csak rajzolt. Fél évvel ezelőtt pedig vett egy porcelán balett táncos babát. „Élek” mondta. Újra beszél és ismét fest.

Sok barátja van, akiket lefestettet. Már az egyetemen is, ha volt egy pár szabad óra, pózoltak neki a barátnők, festők, szinészek, a mestere. „Most is nagyon jók hozzám és sokat segítettek abban, hogy felgyógyuljak.”

„Betegség, halál, félelem” a címe egy évekkel a betegsége előtt készült képnek. Akkor készült a Kórház dobozinstalláció sorozata azokkal az eseményekkel, amik később bekövetkeztek. Élmények, önbeteljesítő jóslatok, pusztán látomások vagy egymástól független véletlenek egybeesése? Aki ebben él, annak egyértelmű.

Egy hónappal a betegsége előtt „Transcendens angyalok” címen volt egy kiállítása. Huszonhárom angyalfestmény. És már abban is biztos, hogy felgyógyulását az angyaloknak köszönheti. De abban is biztos, soha többet nem akarja, hogy csak angyalok legyenek a kiállításán.

A nagymama rokokkó nippjei népesítik be a kisszobát. Célt és értelmet adnak az új élethez, amíg nem lesz végre egy rendes műterme újra. Balatonszemesen érzi magát a legjobban. A betegsége előtt a vizet festette, most a házukat, mert az biztonságot ad.

A család úgy tudta orvos lesz belőle. Ő pedig engedelmes volt. Olyan jól szerepelt az iskolai fizika versenyen, hogy felvételi nélkül bekerült a Radnóti Gimnáziumba fizika-biológia szakra. Amikor egy borzalmas szemet kellett felboncolni, rosszul lett. Szerencsére a rajz tanára felfigyelt a rajz tehetségére.

.Kissrác koromban tűzzománcot csináltam. Lapozgattam otthon a Művészetet, azon gondolkodtam, mikortól válok majd művésszé. Nívós volt a lap, kiegyensúlyozott, szocreál keveredett a poparttal. A benne szereplő művek egyben mégis egyeztek: volt bennük dráma, Dózsa feláldozása, tűz, vér, háború. Apám járatta a folyóiratot. Három műszakban dolgozott, mikor hazajött az uránbányából fát faragott. Az ördögfejet ő faragta.

Mire feleszméltem rájöttem, minden bennem van. Önmagamat kell kutatni, triviális kérdésekkel kell foglalkozzak. Miért akarok mindent pici dolgokból összerakni és túlbonyolítani? Visszanézve lakótelepi gyermekkoromra már értem: nekem nem volt legom, csak fakockáim. Talán a keserű hiányérzet miatt, ma is saját fajátékaimat gyártom.

Félek a színektől, a színes üveg túl szép. Féltem, hol leszek én? Ezért keresem a szélsőséges színeket: tomboljon a piros, idegesítsen fel, legyen nagyon szörnyű, hozzon ki a sodromból! Ahogy a színvilágban, úgy keresem a keménységet a formavilágban, a technológiában. Egy folyamat szakadásának elrejtése számomra olyan, mint egy kapcsolótábla.

Azt mondják a mai alkotásokban nincs funkcionalitás. Ez nem igaz. Az egyetemen a Bauhausra épülő konstruktív gondolkodást tanultuk. Fontos a cím, hogy elindítson, mint regénynél a bevezetés. Kontrasztokat építek, mozgasson a szobor, körül kelljen járni, kidolgozom és belerejtem a gondolatot.

Vulkánok földjén, mammut erdő közepében, a zord északon, a jeges tenger partján kezdődött, negyven éve. Néhány kísérletező üvegművész csatlakozott a “Studio Glass” mozgalomhoz. E varázslatos helyen, indián sátrakban megalapították a Pilchuck Glass School-t.

(A képen feleségével Kóródi Zsuzsanna üvegművésszel)

Azóta felépült egy hatalmas Campus. Az üvegművészetben betöltött szerepe nemzetközi mércével is hangsúlyos. Felfoghatatlanok a méretek. Jól érzékelteti az éves gála. Az estélyre 650 prominens vendég vett belépőt, 350 műtárgy elárverezéséból közel másfél millió dollárt gyűlt össze.

A magyar művészek közül Bohus Zoltán és Lugossy Mária után harmadikként oktathattam Pilchuck-ban. A meghívott oktatókat a világ nagymestereiből gyűjtik, közel fele külföldi művész. Az iskola innovative szellemiségére jellemző, nem lehet az a kívánság, amit ne teljesítenének. Azonnal megjavítják, ha kell a föld alól is előkerítik, vagy megépítik.

Nagy technikai tudással érkeznek az amerikai résztvevők. Fiatal lányok percek alatt megfújnak egy félasztalnyi üveg “hamburget” vagy egy óriás dínót. Ott abban segítenek, hogy tudják megcsinálni a legjobban. A mi szisztémánk más, először kérdéseket teszünk fel, miért éppen dínó?

A kurzusom Free Geometry címen futott. Napokig kerestük, honnan indulunk, hogyan írjuk át a kockát, hogy megjelenjen benne sex, halál, vagy bármi érzelem. Így jutottunk el odáig, hogy az egyik tanítványom, szanaszéjjel heverő bábocskák helyett egy kockában futó törésvonallal ábrázolta a földrengést. Drámai felismerés volt mindnyájuk számára.

A Line, az Alien, a Rocket, után befejezte az Uránium sorozatot. Ebből egy, a Hello Cern (a részecskegyorsítóra utalva) a svájci MUDAC múzeumban került, a másik Elton John gyűjteményét gazdagítja. A “Nyócker” pincéjéből eljutni idáig nagy teljesítmény. Álljuk körbe az Uranium 2-t. Testvéreihez képest testesebb, letisztultabb objektum. „Súlykímélés miatt csak egy kérget öntöttem ki opálüvegből. Macerásabb, de száz kiló helyett így csak negyven. Ma a “Világvége Napján” elárulom nektek belül nem teljesen üres: elrejtettem benne egy CD-t.”

Budapest, 2012. december 28.

Ferenczy Noémi-díj (2009)

www.gyorgygaspar.eu