Fogalmam sem volt mivel akarok foglalkozni. Japánt tanultam a gimnáziumban és az írás áll hozzám a legközelebb. Gondoltam író leszek. Ezért jelentkeztem az ELTÉ-re magyar-japán szakra. A japán végül nem indult. Két évig szenvedtem az egyetemen, amikor a családom javaslatára váltottam. Mindig szerettem varrni és beirakoztam egy tanfolyamra. Közben rajziskolában is képeztem magam. .
Végül felvettek a MOME-ra. A bőrszakot választottam. Jó közösség, kiváló tanáraim voltak, nagyon szerettem oda járni. Sokat tanultunk a tervezésről, de a szakmáról sajnos keveset tudtam meg.
Egyszer azt a feladatot kaptuk, hogy válasszunk ki egy tárgyat az Iparművészeti Múzeumban kiállított tárgyak közül, és annak alapján készítsünk egy újraértelmezett tárgyat. Egy hatszögletű kis táskát választottam. Maga a forma ragadott meg. Szeretek origamizni, így hajtogatással oldottam meg a feladatot.
Amikor a „Gombolt újra” pályázaton indultam, akkor már a „Motiva” sorozaton dolgoztam. A virág formák hajtogatásához a hatszögletű táskánál szerzett tapasztalatokat használtam fel. Beválogattak a húsz döntős közé, ráadásul a táskám megjelenhetett a Magyar Formatervezési díj kiállításon is.
Az öt féle formában terveztem meg a kollekciót és két féle színválasztékban állítom össze. A polcképre mindig ügyelve vagy pasztel árnyalatokból válogatok, vagy élénk színű bőrből szabom őket.
Az idei „Gombolj újra” pályázathoz a budapesti metro állomásainak a hetvenes években használt, letisztult dizájn elemeivel kísérleteztem. A „magyaros” motívumok helyett hozzám közelebb állnak az urbánus témák. A színes műanyag padok adtak ihletet a „Metro” cipőkhöz. Idén megint döntős lettem, mint „new comer”. Éles a verseny, hiszen ott lesznek az „old hands” képviselői is.
Az Üllői úti száz éves házban egykor a Heinrich vaskereskedés működött. Később irodaháznak használták az épületet. Az új tulajdonos tervei megtorpantak a válsággal. Fiatal művészek vették ki az egyik emeletet és létrejött a Heinrich Alkotói Szint. „Örülök, hogy megtaláltam a helyet és bérelhetem ezt a szobát. Különösen jó, amikor kinézek az ablakon velem szemben az egyetemet látom.
Műhely már van, a tehetséget a szakma is visszaigazolja, a szorgalomhoz türelem is párosul, a piac élénken érdeklődik, elszántság tehát van. De nem elég a lelkesedés, amikor nem lehet mesterségbeli információkhoz jutni és lehetetlen kapcsolatokat találni, ha a fiatalok csak matuzsálem korú, leselejtezett gépeket tudnak venni. „Az összes peches gépvásárlásomat elfelejteti velem a varrógépem, ami még mindig kiváló. Van olyan évfolyamtársam, akinek a negyedik megvásárolt varrógépe végre már működött. Minden apró eredménynek örülni kell.”
Böjtös Kinga, a „Vizitkártya” rovat szerzője már sokunknak vitte a jó hírét. Egy műteremlátogatás alkalmából valaki említette a blogját. Rákerestem, élvezetes nyelven írt történetek művészekről, otthonaikról, szép lakásfotókkal. Szorgalmas szerző, nagy az olvasottsága. Kiváncsivá tett, de nem kerestem a kapcsolatot. Nem emlékszem hol futottunk össze először, de rögtön megértettük egymást. Ugyanolyan „önjáró” mint én, természetes a stílusa, semmi finomkodás vagy fennkölt küldetéstudat. Engem a művészeknél tett látogatás során szerzett tudás- és élményátadás-kényszere hajtott az elején, amikor létre jött a Műtermek.com. Őszintén szólva nem kis dolog ismeretlenként betoppanni egy ember házába, ráadásul fotókat és beszámolót írni a nyilvánosságnak. Íme tőlünk egy rendhagyó beszélgetés Kingával közelgő, első kiállítása kapcsán.
A Kiskép Galéria működése elképzelhetetlen lenne már a weboldal nélkül. Amikor kezdtük, még alig voltak művészettel foglalkozó bloggerek, akik az akkori szokás szerint inkognitóban jegyezték az oldalt. Mi is. Neked ezekről az úttörő évekről és a mai helyzetről folyamatosan van tapasztalatod.
A vizitkártya blog – amit az azonos című, 2006-óta futó rovatomról neveztem el – valójában az eddig megjelent magazinos cikkeim archiválására és az írások háttér-információinak közlésére szolgál, a hozzá kapcsolódó facebookos szerzői oldalammal. Mivel egyrészt az újságoknál nincs kapacitás a lapszámok archiválására, másrészt sok olvasó lapozná fel az elmulasztott lapszámokat, ezért 2010 nyarán nyitottam egy saját „online raktárt”, a blogspoton és az issuu-n: www.vizitkartya.blogspot.com , www.issuu.com/vizitkartya Mára a közösségi oldalak térhódításával már a blog is csak egy másodlagos felületté vált, illetve a face- és insta oldal jelenti a blogos tartalmak „szócsövét”. De én ezt az egész hírgyártást nem veszem túl komolyan, vagyis nem pörgök rá a folyamatos tartalomra, a blog is a régi. Amikor igazán van mondanivalóm, vagy megjelenik egy írásom, akkor posztolok. A blogon többféle magazinban megjelent cikkeimet találni, mert a 16 év során megtartottam „független szerzői” szabadságom, ami azt jelenti, hogy arról írok, ami-aki megtetszik nekem, illetve amiről úgy látom, hogy másokat is érdekelhet.
Mi műtermeket látogatunk, Te művészek otthonait és egészen más okból.
Ez nálam zsigeri, ösztönös vonzalom. Művészekkel teli családból származom, születésem óta kreatív emberek vesznek körül és a felmenőim folyamatos alkotásban égtek. A családi albumból hoztam is válaszként pár régi fotót: egyiken még dédapám szobrászművész testvérének munkái és műterme látható, ő Stróbl Alajos tanítványaként alkotott.
Szoros kapcsolatom volt Szittya Horváth Éva porcelánművész keresztmamámmal, aki komoly életművet hagyott a herendi gyárban, ahova engem is bevitt a nála töltött vakációk során. Nem voltam nagyobb, mint a kínai padlóvázák, amikor kézzel festett tányérjaimat kiégették a hatalmas kemencékben. Ezért nem mulasztottam el, hogy egyik vizitkártya cikkemben meg ne emlékezzek az „Én Herendimről”. De szűnni nem akaró érdeklődésemet alaposan megágyazta a polihisztor-dalszerző dédapám, akinek életéről nemrég kötet készült, vagy a feltaláló apukám, aki élete végéig a szabadalmain dolgozott, mint textil hatású tapéták, speciális burkolatok, balettpadlók, stb. Kiváló ízlésű, művészvénájú anyukám most, nyolcvanon túl is bármikor kapható egy kulturális kalandozásra, vagy épp egy komplett lakásátalakításra. Azt hiszem, ezért vonzanak az alkotók, az ő környezetük és motivációjuk. Hogy mindez hogyan került a lakberendezési magazinokba, az a véletlen műve…mert cikkeim inkább élettörténetek, otthonsztorik, mint lakásbemutatók.
A műtermek.com indulásakor egy ismeretlen világba csöppentünk. Tíz év alatt sokat tanultunk. A galéria működtetése pedig megváltoztatta a fókuszt. Szakíróként Te másképp válogatod meg az interjú alanyaidat és pontos rálátásod van a média piacra, a szerkesztőségek működésére.
Kissé közhelyszerűnek tűnik, de azokkal interjúzok, akiknek érdekel a karaktere, a munkája, az otthona, azzal előbb-utóbb összefúj a szél és megismerkedünk. Ezekről, a gyakran barátságba torkolló találkozásokról gondolom úgy, hogy azt csinálom, ami a legjobban érdekel, vagyis munka terén a helyemen vagyok. Az anyagaim publikálása ennél jóval összetettebb feladat és komoly logisztika a szerkesztőségekhez való alkalmazkodás. Nekem jó iskola volt, hogy még időben „elcsíptem” azt a nagy generációt – irodalmár szerkesztőt, neves fotós laptulajdonost, művészettörténész olvasószerkesztőt – akiktől rengeteget lehetett tanulni, ha csendben melléjük telepedett az ember és figyelte őket, megfogadva tanácsaikat.
Jelenleg sem maradnak fiókban az anyagaim, de a mostani médiát inkább az aktuális trendek érdeklik és a lapok szorosan üzleti, hirdetői szempontok szerint alakítják a tartalmat. A lakások többsége nem a természetes hangulatában jelenik meg, pedig az olvasók nagy részét épp ez érdekelné. Emlékszem, a régi legendás Lakáskultúrában hosszú évekig futott egy „szabálytalan otthonok, szabad szellemben” c. rovat, ahova sokat írtam és melynek miliőjét azóta sem látom a lapokban. Nagykanállal ették az olvasók a bohém, merész kecókat, a lakók történeteit. Ezért a vizitkártya rovatom is hasonló, alternatív tartalommal született meg ugyanitt és maradt fent a népes olvasótábor érdeklődése miatt máig!
A Lakáskultúrából nyolc év után abba a SzépLak magazinba költözött évekre, ahol saját lakásaim jelentek meg még a kilencvenes években. Jelenleg pedig a rovatom online formában és ingyenesen olvasható az Alkotó Energia www.alkotoenergia.hu magazinban. E mellett az „A Mi Otthonunk” print-magazin „inspiráló otthonok” rovatában jelennek meg lakásbemutató cikkeim, de kerti sztorikat és vidéki élettörténeteket is publikálok online, a Vidéki Élet és az Édenkert portálokra.
Az olvasási szokások nagyon gyorsan változnak.
A médiában a szövegolvasás helyett a képek dominálnak, sőt ma már a mozgó képek, a filmek, live-ok. Amelyik cikket nem kíséri kifejező kép, azt nagy eséllyel átlapozzák, példa erre az instagram, ahol a vizitkártya oldal is a képekkel, sztorikkal kommunikál, ha ráérek posztolni. Filmes szakon diplomázott huszonéves gyerekeimen tapasztalom a világ változását és én is igyekszem a fiatalokról/hoz szólni.
Képeimből, szövegeimből szubjektíven ”mixelem a tartalmat”, (mint ahogy inspirálóm Todd Shelby: www.theshelby.com ) ami aztán komplexen hat az olvasókra…innen az „enteriőr-Dj.” titulus is. Mivel a cikkeim eleve képközpontúak, nincs ellenemre ez a trend, de a témához kapcsolódó szöveget szükségesnek tartom. Tehát nekem is szaporodnak az online magazinos megjelenéseim, amiknek összeállítása lényegesen egyszerűbb, valamint olvasószáma nagyobb és jobban lemérhetőbb, mint a nyomtatott anyagoké. Bevallom, az a tempó is tetszik, ahogy egy aktuális kulturális hírem, vagy programajánlóm „azon frissiben” eljut az adott közönséghez, például az Artnews.hu portálon, ahol Pr-cikkeket és szubjektív kulturális kalandozásokat írok. Ha arra gondolok, hogy legelső cikkem 1999-ben írtam és még mindig nem találtam jobb elfoglaltságot, akkor ez a változatosság fiatalon tart és akár egy életre is szólhat…
Biztosan találkoztál már a szóval „izlésnevelés”. Nekem ez megfejthetetlen. Ki mondja meg mi a “jó izlés”?
Egykori rajztanárként néha még elkap a vizuális nevelés szándéka, mint küldetéstudat. Ugyanakkor, szerintem a jó ízlést és mértéktartást csak szelíd módszerekkel, pozitív példákkal lehet alakítani.
Gyakran írok „szépen élő” emberekről, akik harmóniában vannak saját környezetükkel és a trendektől függetlenül alakítják ki önazonos otthonaikat. Magam is meglepődöm, hogy ezek a pozitív példák mennyire „betalálnak” az erre fogékony olvasóknál, inspirálva őket saját lakberendezéseikben. Ezekért a visszajelzésekért is érdemes publikálni…
Mivel nálam az írást a kezdetektől kísérték egyéb, kreatív tevékenységek – térrendezés, látványtervezés, alkalmazott grafika – most is vállalok kreatív munkát olyan kisvállalkozásoknak, iparművészeknek, kézműveseknek, akiknek se idejük, se energiájuk nincs a márkaépítésre. Ilyenkor a promóciós cikkek, blogposztok írásán át a fotózásig, a céges magazin szerkesztésén át a kampányokig terjed a feladatom. Nagyon élvezem e változatos kihívásokat, amiben szintén jelen van intenzíven az ízlésnevelés.
Itt volt a járvány, válságok sorát éljük. Új szokásokat vettünk fel. Folyamatos újratervezésben él a világ.
A jövő olyan kiszámíthatatlan, hogy némileg
leszoktam a tervezésről. Egyenlőre azt tapasztalom, hogy lett egy közös témánk:
ki hogy bírja és mit csinál ebben a kifordult helyzetben. Engem is érdekelt, hogy
mi a túlélési stratégiája a képzőművész, lakberendező, illusztrátor és
galerista barátaimnak – így egy online cikksorozat is született belőle az
egy.hu portálon, melyben Téged is kérdeztelek. Az olvasói visszajelzések alapján sokunknak adtak
erőt a válaszokban rejlő üzenetek: kitartásról, kreatív válságkezelésről és
optimizmusról. Remélem, hogy ez az egymásra figyelés velünk marad, ahogy az
önkéntes segítségnyújtás, melyben mostanában magam is tevékenykedem a mellrákból
való meggyógyulásom kapcsán…
November végén nyílik első kiállításod, amihez szívből gratulálunk.
Alaposan kizökkentett a szerzői magány komfortzónájából, hogy Pintér Sonja művészeti kurátor felkért a kiállításra, mely eleinte egy kósza ötletnek tűnt. Majd pályáztunk és elnyertem az NKA (Nemzeti Kulturális Alap) megtisztelő támogatását, így elkezdtem a tervezést. Nem volt egyszerű feladat a 16 év anyagából, a sok száz publikációm közül kiválasztani néhányat, akik a printelt molinókon szerepelnek az Újbuda Galéria falain. A november 24-i megnyitón számítok kedves riporthőseimre, akikkel tervezünk majd beszélgetős tárlatvezetéseket is. Jó hír, hogy az „Alternatívák az életre” című tárlat egészen 2023. január 22-ig látható majd, sőt nyáron elindul második otthonom, a Balaton partjára is…
A belső üveg köré egy külső üveghéj kerül. Ennyit lehet nagyjából tudni a diatréta (dupla falú) üvegről.
„A Nemzeti Múzeum felkérésére belevágtam a kísérletekbe, hogy a világon összesen 12 megmaradt darabból a Budapesten őrzött edény másolatát elkészítsem.“
Úgy sejtik, hogy a 2. és 4. század között keletkezhettek a római eredetű üvegek, még arra is gondolnak kutatók, hogy egy család ismerte kizárólag a titkot.
„Először a betűkkel kísérleteztem heteket. Körben a szöveg ógörögül íródott: Igyál és áldozz a pásztornak
Sok munka előzte meg a csipkés karéjt is. Az eredeti annyira kifinomult és teljes, ami a mai technológiai fejlettség mellett is embertpróbáló feladat.
Fél éve ráment. Kiszedte belőle az energiát a rengeteg kísérletezés. Hiába a finom eszközök, egy rossz mozdulat és már le is tört a csipke egy darabja. Csapkodtak a szilánkok. Vízzel kellett hűteni, nehogy a csiszoláskor keletkezett hőtől a kehely megrepedjen. A kész másolat látható a múzeumban.
„Eddig sokszáz rogyasztást végeztem. Ez a hangulat lámpa a diploma munkám. Az halogénégőt LED-re cseréljük, ezért van nálam. A megnyúlt nyelvektől különleges. Nagyon kell figyelni a kemencére. A dróton lógva nyulik és egy másodperc alatt egész más lesz a formája.“
Sok az izgalom. A geometrikusra tervezett forma a véletlennek köszönhetően behorpadt. Ha a hevítéskor buborék kelezkezik, lehet örülni vagy keseregni.
„A spagetti üveget forró üvegből húzom. Itt is pillanatokon múlik milyen lesz. Itt alig látható buborékok keletkeznek benne, amitől más lesz a fénye.“ Dekoratív elem, amit szívesen használ, de kényes is, nincs kétségünk felőle.
A garantáltan egyedi pálinkás poharak minden egyes darabjához másik gipszminta szükséges, mert a gipszet össze kell törni, másképp nem jön ki a kész pohárból. A kényes üveg pedig néha csak eltörik, kicsorbúl, de minden darabját féltve őrzi.
Küzd a finom csipkékkel, mázsányi anyagot dolgoz be a másfél méteres üveg asztallapba, három műhely között közlekedik, a fejében álladóan ötletek kergetőznek, kísérletezik, dolgozik, tanít és mégis alig várja, hogy témát válthasson és iparművész kollegáit dícsérhesse.
Olyan dolgokról fogunk beszámolni, amire nem számít az olvasó, ha azt a szót hallja: „quilt”, amit nálunk leginkább „patchwork”-ként ismernek. Többnyire vonalzóval mértani pontossággal kimért, kockákra vágott szines anyagdarabokból megvarrt ágytakarók, párnák jutnak eszükbe. „Lyonban egy modern quilt kiállításon jártam, ahol elképesztően izgalmas absztrakt textilképpel találkoztam. Beszippantott ez a világ. .
Frissen megszerzett doktorival a zsebemben kutató matematikai statisztikusként dolgoztam akkor, érzékeny kérdésekre adott válaszokat elemeztem szociológiai kutatásokban. Lyon után megváltoztak a fontossági sorrendek. Mindennél jobban izgattak a modern quiltek. Óriási tettvágy volt bennem. Két év múlva már az én munkámat is beválogatta a szűri a nemzetközi kiállításra.
Kollázs technikával kezdtem készíteni faliképeimet. A képi kifejezés, a kompozíció tisztaságának elérésére törekedtem. Ma már jobban hagyom, hogy pillanatnyi intuíciók vezessenek.
A régi fizika jegyzetek között bandukoló alak édesanyám, aki atomfizikus. Szeretek térképeket, matematikai képleteket, gauss görbét, hálózatokat, írástöredékeket felhasználni munkáimban. A titokzatos betűk, jelek, formulák többet jelentenek saját maguknál. Kulturális jegyeket hordoznak és mint formák is nagyon szépek.
Egyiptomban gondoltam először, bárcsak érthetném a hieloglifákat. Majd arra jutottam, hogy akarom-e én ezt teljesen megérteni? Addig izgalmas, amíg csak sejtem a jelentésüket. Persze nem akartam, hogy valami vállalhatatlan szöveg kerüljön a képeimbe. Ezért a lenyűgöző grúz, örmény, thai és khmer girlandos írásokat az Emberi Jogok Nyilatkozatának fordításaiból vettem.
Eleinte csak gyűjtöttem az érdekes mintázatú textileket. Ma már nem a boltban szerzett kincsektől esem extázisba. Hetekig csak festek, árnyalatokat variálok, fehérítek, rozsdázok, festékeket cuppantok, magam gyártom az anyagaimat. Ilyenkor úgy érzem magam, mint a gimnáziumban a pénteki egész napos fizika-kémia laborórákon.
Az anyag és a forma rögzítésének is számos módja van. Ki gondolta volna, hogy dróttal is lehet varrni? Papírból kötni? Újságot festeni? De nem egyedül ezekkel a technikai furcsaságokkal találkoztunk. A munkákat átjárja a kísérletezés, miközben a képek színvilága feszes és kiérlelt esztétikát követ erős gondolati háttérrel.
A szokásos textileken túl szeretem a különleges textúrájú anyagokat. A „bark cloth” afrikai fakéregből készül. Magam főzök papírpépet kákából és gyékényből, ami öntés vagy csepegtetés után gyönyörű szálas, szokatlan anyaggá válik.
Egy akción felvásároltam a teljes basmati papír készletet. Kifehérítettem, kimostam, így finom szálakra lehetett szétbontani. Koreában az ilyen papírokat több rétegben összefilcezik és jó vízlepergető tulajdonsága miatt ruhákat készítenek belőle.
Így jutottunk el a Quilttől a Fiber-art-ig. Májusban Wasingtonban a Hillyer Art Space galériában lesz kiállítása, ahol a közönség 16 nagyméretű képen találkozhat -többek között- szétbontott intergált áramkörökbe építve Chicago térképpel, egy magyar atomfizikus sziluettjével, csatahelyeken vándorló párral, sok különös témával és textúrával.
“Olvastam Weöres Sándor ‘Tíz lépcső’ című versét: ‘Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad. /Nyűdd szét díszeid – a szépség legyél te magad. / Feledd el mulatságaid – a vígság legyél te magad. / Égesd el könyveid – a bölcsesség legyél te magad. / Pazarold el izmaid – az erő legyél te magad. / Oltsd ki lángjaid – a szerelem legyél te magad. /…/ Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad.’… és a szemem előtt megjelent egy kép majd elkészítettem az első művészkönyvemet.” .
Egy későbbi kiállításra szintén Weörös Sándor költő adta az ihletet. ‘Alattad a föld, Fölötted az ég, benned a létra.’ szól a vers. A kis dobozban megbújó három rövid sor és a hozzá készült több méteres papír “létra” a térbe lógatva várta a látogatókat.
“Olyan egyszerűnek tűnt, hogy kivágással készítek, metszek betűket! Ettől sejtelmessé csipkeszerűvé válik a szöveg. Nem számoltam azzal, hogy egy egész nyáron farigcsálom a benevezett kiállítási darabot.” A szerény barna dobozból leporellóként kihajtogatva, örök érvényű üzeneteket betűzhetünk latinul: NEC DULCES RIVI EX FONTE EFFUNDUNTUR AMARO és magyarul KESERŰ FORRÁSBÓL ÉDES VÍZ NEM EREDHET. De rejtőznek még itt más betűk: NATURA ARTIS MAGISTRA vagyis A TERMÉSZET A MŰVÉSZET TANÍTÓMESTERE gördül ki a folytatás.
A faragott betűk jelképessé váltak. Így az 56-os forradalom 50 éves évfordulójára a Műcsarnokban rendezett kiállításra is ezzel a technikával készült Juhász Gyula ‘Budapesti ősz’ versével a 3 méter hosszú mű. A megemlékezés hívószava a ‘gyász’ volt, ezért fekete anyagot választott. A kiállítás rendezői különös megfontolásból fekete hátteret választottak hozzá.
Az egyéni technika legújabb változata a csipkekönyv, mikor lepréselt levelek két papír közé szorítva adják az album mintáját, vagy a horgolt könyv, amikor horgolt betűkből áll össze a művész könyve. “Találtam egy tekercs vastag erős vásznat. Óriás kódex méretűre vágtam és két oldalról rákasíroztam selyempapír íveket. A papíron jobban siklik a vágotthegyű toll.
A boszorkányöltéssel egybefűzött oldalakon Kosztolányi verse a Hajnali részegség: ‘…kimondhatatlan messze s odaát, / ők, akik nézték Hannibál hadát / s most néznek engem, aki ide estem / és állok egy ablakba, Budapesten. / Én nem tudom, mi történt velem akkor, / de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem, / s felém hajolt az, amit eltemettem / rég, a gyerekkor.’ Még hímzést is imitáltam, már csak borítót kellene hozzá csinálnom…
Balassi szerelmeit megéneklő könyv is egyedi példány. Az eredetit digitalizálva nyomtatással készült, de arannyal van kifestve. Érdekessége még a klasszikus oldalpár a széles margóval. A tipográfiai szabályait pontosan követő alkotás. Mi a tipográfia? Típusokkal írni. A nyomtatott betűk, képek, üres terek egyensúlyát kifejező görög eredetű szó (tüposz – mintát/nyomot/jelt hagyni/adni) szakmát egyben művészetet is jelöl. A TypoSzalon Magyar Tipográfusok Egyesülete szervezésében minden évben, már tizedik alkalommal megrendezték a Typochondria kiállítást. A több, mint 600 alkotást bemutató katalógus szintén a nyomtatott ritkaságok közé tartozik.
Azt jósolják, lassan el fog tűnni a könyv az életünkből. A művészkönyvek olyan alkotások, melyek segítenek bennünket abban, hogy soha ne csak olvasmánynak tekintsük a könyvet, a megformázott verseket és üzeneteket, hanem interaktív művészi élménynek is.
„Az üveg meglepetések sorozata. Egyedisége, arányrendszere, az anyagok egymáshoz való viszonya adja meg művészi értékét. Ez a kocka olyan különleges üvegből készült, amin lassabban hatol át a fény, töréspontjában rögtön megtörténik a szivárványbontás, ami belül megsokszorozódik. A kocka tulajdonképpen mobil szobor, csak itt neked kell mozogni.”
.
Sok féle képpen lehet megmutatni az üveg szépségét. A hetveneses évek végén foglalkozott Tiffany lámpákkal, de készített lámpát féldrágakövekből. Mind zsűrizett darab volt. A barokk, szecesszió és art deco után a kilencvenes években eljutott az absztrakt geometriához és a szobrokhoz.
„A művész egy optikai játékot űz az üveggel. A kérdés az, hogyan tudod megmutatni a transzparenciát. Mit tudsz kezdeni például ezzel a két negyed gömbbel. Évekig el lehet vele dolgozni, mert a variációk száma végtelen.
Az alap gondolatot tervezések sorozata követi. A folyamat végén pedig ott lesz maga a csoda, amit az ember csak remél. Sokszor minden elképzelést felülmúl az alkotás. A kiállítások előtt nem is láthatja senki őket. Apró részletekkel azért fel lehet csigázni a nagyérdemű kíváncsiságát.
Mikor egy üvegre rákerül egy írás, üvegdíj lesz belőle. A kilencvenes évek óta készít mindenféle alkalomra és cégeknek egészen egyszerű, de akár szobor igényű díjakat. Nemrég Spielbergnek adtak át egy díjat, amit én készítettem. Céges megbízás volt ez a hangfal is.
A szuper üvegek és optikai üvegek már magukban is komoly értéket képviselnek. Kétszáz féle optikai üveg létezik és mindegyiknek más a tulajdonsága. Feldolgozásukhoz különleges gépek kellenek. Elsősorban az iparban szokták használni őket, ahol elvárás a pontos vágás, vagy a gömb tökéletes felülete.
“A szobrászat felöl gondolkodok az üvegről. Legyen mondanivalója és ne az üveg szépsége domináljon. Nálam az egyszerüség, a forma és az arányok meghatározók.
Az üvegszobor nem csak szép tárgy, hanem tele van meglepetéssel. Nincs más anyag, amivel hasonlóan káprázatos látványt lehetne elérni attól függően, milyen a külseje, a belseje, fényes vagy matt, színes vagy színtelen. Nem véletlen, hogy gyűjtő köre napról- napra bővül.
Budapest sajátos hangulatú fürdőváros jellegzetes fürdőélettel. „Feküdtem a második emeleti napozó teraszon és újra éreztem a hely különös intimitását. Gyerekkoromban családunk a nyarakat a Lukács fürdőben töltötte. Akkor még, a kőkorlát rései között nézegettünk az úszókat. Egy nap, fivéreimmel, szórakozásból vízzel telt nejlonzacskókat dobáltunk fentről a medencébe, ezért kitiltottak minket, csínytevőket. Húsz év telt el azóta. A hőségtől kábultan lenéztem a kobalttürkiz vízre. Elkápráztatott a vízben finoman táncoló fényhálót borzolgató úszók színes sokasága. Másnap felvittem egy kisebb vásznat.
15 nagyméretű vászonnal tértem vissza, amit Oszinak, az úszómesternek köszönhetően a régi családi kabinban tárolhattam. Négy éven keresztül egész nyáron az uszodában voltam. Festés előtt alaposan megfigyeltem az állandóan mozgásban lévő vizet, az úszó alakokat. A napfény aranyló fénykarikáinak rendszerét szinte ‘lefényképeztem’ szememmel és elmémbe rögzülten, élményszerűen szinte kifolyt a kezemből cizellált napfonat. Elképzeltem a legjellemzőbb félárnyékszínt, melyet akvarellszerűen oszlattam szét a vásznon. Az árnyékokat lágyan áttetszően, míg a fényeket testesebben tettem a vászonra.
A világ számos pontján lefestettem tengereket, tavakat és folyókat: a Velencei tóban gyémántporként csillámló napfényt, a Balaton viharos, foszforeszkáló zöldjét, a Rába sárgás-iszapos tükrében a kék eget és a fák zöldjét, mecsetek sziluettjével a Boszporusz szürkészöldjét, vihar után türkizes fluoreszkálását vagy kékes opálosságát, Velence éjszakai fényeinek tükröződését, az Aven folyó zöld tükrét a hires Bois d’amurban (szerelem erdeje), jéghideg hegyi patakokat a vörös sziklák kanyonjaiban 40 fokos hőségben.
Kilencen voltunk testvérek, így mindig volt otthon valaki. Egyik nap az általános iskolából haza érve zárva volt az ajtó. Egy órát ültem a lépcsőházban. Amikor hazaért a család, ebéd helyett bementem a műhelybe és reszeltem magamnak egy bejárati kulcsot. Festőművész édesapám megkönnyebbülten kiáltott fel: „Ötvös lesz a gyerek!” Méltatlankodtam: De én festő akarok lenni! Mire ő: “Már annyian tanulnak annak a családban, kell egy rendes szakma a kezedbe, később még lehetsz akár festő.”
A Kisképzőben szobrászok tanítottak bennünket. A festő osztályokkal ellentétben nem fény-árnyék, hanem forma rajzot tanultunk. Egy nap egy kitömött madarat kellett lerajzolnunk. A szárnyaknál szépen kisatíroztam a tollakat. „De fiam, ez egy festői rajz!” – morgott a tanár. Így Ravennába mentem az Szépművészeti Akadémia festő szakára és mozaik készítést tanulni.
Egy Morandi tanítvány volt a festő tanárom. Indulásnak profilból festettem le a modellnőt. Az elragadtatás hangján dícsért: „Úgy fest, mint a nagymesterek” Hamar csalódtam. Nem elég, hogy reneszánsz helyett a párizsi festők modorában dolgoztunk, de már három hónapja egy homok színű matracon keki pokróccal ülő modellt kellett festeni. Beszéltem a professzóréval, mit szólna több drapériához. A pedellus átkísért egy katonai boltba, ahol homokszínű és keki szövetek hevertek. Én azonban rávettem, hogy egy másik üzletből szerezzünk mélyvörös és türkiz selymet. A prof’ alig kapott levegőt: „Nem értünk egyet. Nem lehet egy világot tönkre tenni!” dörögte. Míg délelőtt mindenki felvázolta az új színösszeállítást, délután ő minden képen átfestette a színeket homokra és kekire.
Négy év után diplomával kezemben, Párizsban beiratkoztam a Művészeti Akadémiára. Egész más volt a légkör. Ott kezdtem igazán a fény bevetülésével, a külső-belső tér viszonyával foglalkozni. Még visszajártam Ravennába és figyelhettem, ahogy a mediterrán nap besüt a folyosó falára és a parkettre. Hamarosan Párizsban rendezhettem meg első kiállításomat. Immár több, mint húsz éve Párizsban is van egy kis ateliém. A 8. emeleti ablakból az Eiffel toronyra látok. Itt csinálhatom azt, ami minden festő vágya, hogy ’jamais vue’, soha nem látott képeket alkossak.
„A vonalnak testet adok és visszaemelem a térbe. A japánok értik ezt nagyon. ”Két japán nagydíj és a Hokkaido Museum of Modern Art kitüntető figyelme is bizonyíték erre. „Kevesen nyúlnak képzőművészeti jelleggel az üveghez. Aki elsősorban az anyagot látja benne tipikusan dekorációt, szoborszerű tárgyat, nosztalgiázó árut készít. A képzőművésznek csak arányérzéke, térérzéke, formavilága van, és ahhoz keresi meg az anyagot.” .
Közéletünk egy izgalmas pillanatát idézik fel a hutaüvegből készült üvegzsebek. A címek így jellemzik e kort: Billegalitás, A bürokrácia asztali emlékműve, Több zsebből vérző ország, Szélirányos döntés, Jobb sorsra érdemes balzseb, Nagyzsebes-díj, Találkozunk az üvegvisszaváltónál.
A hutázáshoz komoly fizikai erőnlétre van szükség. Ekkora súlyt nehéz a fuvócső végén megtartani. „Volt, hogy két cső is eltört közben.”
„Minden értékrend felborult. A függőón csúcsa sejteti az egyetlen biztos pontot az életünkben: mindig lefele mutat.” Ehhez hasonló a Guardian konszern michigani központjában a nagy tárgyaló asztala fölött is lóg.
(A társaság 25 országban 18000 embert foglalkoztat és Orosházán is van egy síküveggyára.)
A Lektorátusnál, ahol a köztéri szobrokat rendelték meg a művészektől, hivatalosan három féle tematikát határoztak meg: esemény, személy vagy térforma. Ez utóbbiakat készítették a ’nonfisok’. “eA nonfiguratív alkotásokhoz ki kellett találni valamit, hogy értelme legyen megcsinálni.”
Minden korszaknak megvan a maga köztéri szoborkulturája. Kérdezhetnénk, persze, hogy miért éppen Salgótarján főterén kell a városnak valamikor megélhetést és hírnevet biztosító üvegiparnak is emléket állító szobrot elbontatni?
Vagy miért kellett eltávolítani a Ferihegyi repülőtér fényobjektjét – ami egy nemzetközileg is jegyzett alkotás volt –, hogy helyette egy árusító pavilont nyissanak? Pedig ha valami, akkor a művészetben a fényszobor igazi magyar találmánynak számít. Az Aréna pláza homlokzatáról pedig azért kellett eltávolítani a térplasztikát, mert az belógott a reklámmolinóba.
Amikor az áldozatok emlékére elkészült a fémforgáccsal bélelt koporsó és belefeküdt, a bizarr helyzeten a körülötte álló munkások közül senki sem nevetett. Nem divat manapság a munka áldozataival foglalkozni. Évente megközelítőleg 24 ezer munkahelyi baleset történik. Ebből 100 halálos kimenetelű. .
„Életem összefonódott Csepellel. Géplakatosnak tanultam.“ Csepel a szocialista nagyipar fellegvárának számított. Itt tanult meg virtuóz módon bánni a fémmel, és itt kezdte meg pályafutását, mint művész.
„Ha nincs szakmám, akkor lett volna belőlem egy rossz festő.“ A nyarakat alkotótáborokban töltötte és mesterének, Csiky Tibornak köszönheti, hogy szobrász lett.
„A mesteremnek ajánlom“ című kiállítását Csiky születésének 80. évfordulójára időzítette. “Egy magánélet történi összefoglaló”- mondja, a súlyos gondolatok mellett láthatóan játékos vallomásról.
A szigorúan szerkesztett geometriába illesztett prémdarabok, tollpihék, ceruzák fémforgácsok, a különböző anyagok vegyítése lírai hatást keltenek. Nem csak a fiatalkori mókázásokat idézik fel, hanem kifejezik azt a szabadság érzetet is, amikor az ember érett fejjel már szinte bármit megengedhet magának.
A műteremben csak mutatóban látható egy-egy korszak jellegzetes vagy kedvenc darabja. Főleg érmek. Kerek érmek, melyek megszólalnak, mint hangszerek akár fémből akár fából vannak. A zene köztudottan fontos szerepet játszik életében.
„Csontváry palettája“ a különböző fémek színétől szemet gyönyörködtető darab. „Be akartam bizonyítani magamnak, hogy el tudok szakadni a köralaktól. Az utóbbi tíz évben háromszögekkel dolgozom. Úgy gondolom, hogy ennyi év után a geometriát humorosan is felfoghatom, ezért a legkülönbözőbb anyagot használom fel.“
Ezeket az üvegeket Tokodon fújattam. Három ember kellett hozzá. A felszínét különös eljárással repesztették. Ezekből nem is készült több darab.
Éremből sosem elég. Az éremgyűjtők legnagyobb örömére újabb és újabb izgalmas művek keletkeznek.
Már itthon is attól tartottak, botrány lesz. Harmadik hónapja voltam Moszkvában.. Persze közben még szigorú brezsnyevi időket éltük. Tél volt: mi egy hideg kollégiumban laktunk. A Szurikov Akadémiára 77-ben egyéves ösztöndíjat nyertem egy társammal, aki szobrász. Naponta mentem a Vörös tér sarkán lévő műterembe, persze se vásznat se festéket nem adtak.
Türkmének laktak mellettünk. „Csinálj linómetszetet, adunk anyagot, szerszámot.“ (Hasonló baráti gesztusban később máshol is volt része.) Mivel sohasem szerettem a linómetszeteket, mert nem szeretem a száraz linómetszeteket. Ezért azonnal egy Derkovits Dózsa Györgyről készült durva metszete jutott eszembe. Nem volt hozzá kedvem, de nem tudtam ellene mit tenni. Magamon erőt véve mégis sikerült a tükör előtt egy olyan önarcképet faragni, ami hasonlított rám.
A munka közben ráéreztem az ízére, megtetszett a vékony finom vonalak és a nagy fekete felületek festőisége. A térjelző csíkok régi technika szerint keletkeznek, a grafitto eljárással: több réteget visznek fel, és ahol kell visszakaparják a felső réteget.
Gyorsan kiderült, mindent tudnak rólam. Próbából elképesztő dolgokkal ugrasztottam Szását, Natasát és a többi lányt…nagyon helyesek voltak, de kiderült, minden mondatom továbbment.
A feszültség nőttön nőtt bennem. Ennek otthon is híre ment. Dora Kogan műtörténész Pécsett Csontváryt tanulmányozta és egy bőrönd porfestékkel jött vissza Moszkvába. A barátaim, akik a festéket küldték, mondták, ne aggódjon felismeri a fiatalembert feltűnő bundájáról. Bejött a vonat. Már minden utas elment, álltam a peronon a szarvasi zsinórmintás irhabundámban, és jött felém az elegáns hölgy.
„Nem vagy egy tipikus szocialista festő!“ – közölte haragosan a „leninfejű“ tanulmányi osztályvezető minden kérvényemre. Ezért nem jutottam el Leningrádba, hogy megnézzem az Ermitázst.
Mit jelentetett a szocialista festés? Nem tudtam meg soha.
Egy antik üzlet tulajdonosa felkérte a város művészeit: készítsenek képeket lovakról. Rajzoltam öt-hat krokit (vázlatot), ahogy mozgásban voltak. Viszonzásul ezeket a régi kereteket kértem. Restauráltam, bekentem őket aranypasztával.
Szentendrén a régi Művésztelepen dolgozom. Október végén beköltözöm Pestre, persze tavasszal, amint lehet visszamegyek Szentendrére.
Jó összekenni a farostot! Amint elkezdem jönnek az emlékek, és beindul a képzelet. Eszembe jutnak a gyermekkori emlékek, alakot öltenek a fejkendős nénik, vagy akár a nyárikonyha falán lévő kacatok és előjönnek a fények és árnyak…
Ablak csörömpölés, majd puskalövés. Meglepő egy kiállításon. Hatvanas években „épült” falusi típusház mása a Műcsarnok üvegteteje alatt. Harmadszor kerülöm a kicsi házat. Az egyik oldalon egy öreg néni les a függöny mögül, a szomszédjából csörömpöl az üveg: az ablakba ’behajítottak’ egy követ. Befordulok a sarkon, a csicsásan hivalkodó kék házfal ablakában egy mobilozó férfi hadonászik, mikor átellemben lövés dördül. Jelenetek a „Másik Magyarország” kiállításról. Már indulok tovább, amikor megjelenik a „Ház” megalkotója, szerény ember, ősz szakállal, kezében egy cserép friss piros muskátlival. Gondosan az öregasszony ablakába helyezi és elveszi a kókadtat.
Egy évet vártunk az életmű kiállítás után, hogy elmenjünk Szemerére. Az őszi vetés hatalmas táblákban zöldül, a zsíros föld sötéten barnállik. A fő utcában egy vakolatlan ház, két sor tégla közt döngölt agyag. A néptelen utcán előbukkan a postás. Kutya szalad mögötte. „Látják a barna léckerítést? Egy szalmatetős ház. Ott találják.”
Sehol telefestett vásznak sora. Minden elpakolva. A falon csak egy festmény lóg. Már attól féltünk nem látjuk az ismerős zöld-rozsda-okker színeket a lángoló vörössel. „Ez még félkész. Nagyanyám szentképeiből festek egy sorozatot.
Most fejeztem be egy videoinstallációt. Azért van minden elrakva. A székesfehérvári Vörösmarthy színház februárban mutatja be a Mesterkurzus c. darabot. Egy képzelt beszélgetésről szól: a Zene Napja előestéjén Sztálin és a kultúrpolitikus Zsdanov együtt iszogat és beszélget Prokofjevvel és Sosztakoviccsal. Másnap a két fiatal zeneszerzőt el fogják ítélni.
A rendező, Cserhalmi György látta a kiállításomat és úgy döntött engem kér a díszlet megtervezésére. Nagyon élveztem a munkát. Megkértem néhány falusit, hogy vegyenek benne részt. Ők fogják a „börtönrácsok” mögül kidugni a fejüket. Szívesen segítettek a felvételekben.”
Egy ’Mester és tanítványa’ kiállításra készül. Elővesz néhány rézkarcot. „Tévedés azt hinni, hogy valaki csak az egyetem után lehet művész. 18 évesen linometszetet készítettem és 22 évesen már nekem is voltak kiállításaim. A tanítványom képei mellé a kezdeti időszakomból állítok ki. Ezen a rajzon látszik az absztrahálás kezdete. Restaurálnom kell. El van szakadva. Én téptem el. Fogalmam sincs miért.
Abban az időben kezdtem a „landarttal” foglalkozni. Nem nézték jó szemmel a hosszú hajat és a szakállat. Szegény édesanyámnak sokat kellett miattam hallgatnia. De csak addig, míg egy nap a Heves megyei hírlap tudosított a kiállításomról. Onnantól kezdve megbocsátották. Ja, ha művész, akkor rendben.
A nyolcvanas években egy szitaüzemben dolgoztam Budapesten a Király utcában. Polókat, farmer cimkéket nyomtunk. Punk volt a divat. Eltartottuk magunkat és volt idő művészetre. Ezek a szitanyomatok és litográfiák akkor készültek.
A rendszerváltás nem jelentett számomra semmit.” Két évtized után személyes okok miatt költözött haza a falujába, ahol azóta minden megváltozott. Elsorvadt a mezőgazdaság, ami a falu megélhetését biztosította. Megjelent a föld új arca. Fásultság különös pletykákkal, fura növények, kivágott ligetek… Rejtélyek földje lett.
Vonzó vidék? Nehéz elhinni. Valami oka csak van, hogy kialakult körülötte egy művésztelep, egy szellemi műhely. Művészek költöztek a szomszédba, mindenki más okkal. Ugyanúgy alkotnak, mint régen, kiforrott stílusban. Független alkotók, akik tiszteletben tartják a gondolkodás szabadságát, együtt védik környezetüket és normáikat, láthatóvá teszik a láthatatlant.
Az emberek többsége biztos úgy képzeli, hogy egy igazi műterembe csigalépcső vezet, a pici padlásszobában ott áll a szakállas festő, fején sapka, egyik kezében paletta, másikban ecset, mindene csupa festék és mindjárt éhen fog halni. Jelen esetben csak a csigalépcső és a padlásszoba igaz. „Úgy nézek ki, mint bárki az utcán, palettát sem használok, egyik kezemben az ecset másikban egy rongy és a festékes asztalkámnak azért gurulós a lába, hogy csak arrébb kelljen rúgnom, amikor egy három méteres vásznat festek.” A reneszánsz idején festettek ezzel a technikával. Sok finom réteget visz egymásra, néha húsosan kerül fel a festék, hogy látszódjon az ecsetnyom, aztán visszatörli a ronggyal.
„A Fazekas Mihály Gyakorló Általános Iskolába jártam. Ablak mellett ültek a budai gyerekek, akiket kocsival hoztak reggelente, középen az okosok, balra hátul mi, akik a környéken laktunk. Gyorsan kiderült, mindent le tudok rajzolni. Csodálkoztam, hogy más miért nem látja és miért nem tudja azt, amit én. Országos rajzversenyt nyertem és felvettek a Kisképzőbe. Nem érdekelt más, csak a rajz, a derékig érő haj, a gitározás és a sport. 16 évesen minden megváltozott, megkomolyodtam, a len és a terpentin szaga hatása alá kerültem.
Egy céges jubileumra több országból hívtak meg frissen végzett festőket Németországba. Magyarországról engem választottak. Amikor kicsomagoltam a képeimet, az igazgató csalódott volt: ’Politikailag nem korrekt, amit hozott. Ebből egyet sem fog eladni.’– mondta 1993-ban. Kaptam egy szobát, fölaggattam a festményeket, durcásan beültem egy sarokba és ha már úgy sem veszik meg, kiírtam egy jó drága árat.
Egyszer csak nagy robajjal bejött a főnök felesége a vendégeivel. ’Mik ezek a szörnyecskék?’ – visítottak. Unottan közöltem: ’Megsimogathatják, de csak akkor nem fognak bántani, ha én itt vagyok!’ A képek több, mint felét megvették.
Mitől jó egy kép? Miből lehet tudni, hogy rátaláltunk az igazira? „Ha kiráz a hideg, amikor meglátom. Egyből érzem, ha belépek egy kiállítóterembe. De segít, ha tudjuk, hogy a művész a legjobb művét teszi a kiállítási meghívó elejére, vagy amit nem akar eladni. Az értő gyűjtő pedig a fő művekre vár.”
Nem tudom előre, hogy milyen témát fogok megfesteni. A fagyok előtt a kertben találtam egy szál illatos rózsát. Betettem egy pohár vízbe. A beszűrődő fénytől az átlátszó pohárnak és a virágnak egybemosódott, különös árnyékára figyeltem fel. Ebből a fény-árnyék látványból született egy csendéletsorozat. Egyik kép hozza a másikat.
Fiatal koromban sokat álmodtam, voltak visszatérő álmaim. Ismerős tájakon jártam, tudtam, hogy ha az utca végére érek, merre kell fordulni. Sokszor álmodtam vízzel és ködbe vesző vitorlásokkal.
Egyik éjszaka a sötétben bóklászás közben elmentem a tükör előtt. Ahogy megláttam az arcomat a gyér fényben, elképzeltem, hogy milyen érzés lehet, ha az ember szinte kábultan egyszer csak találkozik az arcképével. Ezek a fejek, távolról olyanok, mint az ujjlenyomatok.
A ’Fekete rokokó babák’ egy kamaszos élményhez köthetők. „Amikor a rokokóról kellett írni egy tanulmányt, rátaláltam Antoine Watteau festményeire. Olyanok voltak, mint szépen megfestett aprócska babaházak, a csupa fodorba öltözött figurákból azonban nem a könnyedség áradt. Mikor először eljutottam a Louvre-ba, hosszú bolyongás után sem találtam rá egyetlen képére sem. Csak, amikor WC-re mentem, az ajtó mellett volt három kicsi alkotása. Megdöbbentett, hogy így bánnak egy ekkora művésszel. Nekem, akinek addig Jimi Hendrix volt maga az élet, megrázó felismerés volt. Soha nem találkoztam még ilyen szomorúsággal.”
Warning: file_get_contents(http://...@N04): failed to open stream: HTTP request failed! HTTP/1.1 404 Not Found
in /home/mutekcom/public_html/wp-content/themes/sofa_avatar/functions.php on line 1546
