Nálunk mindenki irodalmár a családban. Jókai és Verne könyveken nőttem fel. Élveztem, ahogy megjelent a képzeletemben, amit olvastam. Ki volt jelölve hát az utam, faltam a könyveket, színjátszó körbe jártam. Szinész?

Talán azért sem lettem, mert az ének nem ment. Az Iparművészetire elsősorban a könyvillusztrációk és a plakát miatt jelentkeztem.

Az irodalom hat, mint például Babits verse: Az örök folyosó és egyszuszra citálja: „A véghetetlen portikusznak egyhangu oldalívei rejtett forrásu fényben usznak. Mi haszna széttekinteni? A síma égnek semmi ránca s szemed a földet nem leli. S tán e nagy ívek néma lánca a végtelenbe fűzve nyúl: holt oszlopoknak méla tánca huzódva, mozdulatlanúl légtengelyén az üres ürnek, s a külső sötétig vonúl, hol a Pokol lakói sülnek.“ Máris az építészeti geometriánál vagyunk, ezeket a térbelinek látszó formákat lehetetlen lenne megépíteni, lerajzolni viszont olykor mégis sikerül.

Csupa csalafintaság: az Oszlopcsarnok oszlopainak száma eltér lent és fent, van benne élő fa és halott fa, hogy az idő is megjelenjen rajta… A tökéletest sok vázlat előzi meg. „Azt mondják kétféle művész van: az egyik azért csinál sorozatot, hogy legyen egy sikerült, a másik, akinek annyira sikerült az első, hogy megcsinálja több változatban“

Csigabiga az aranymetszés szabályait bemutató formajáték. „A teraszasztalon sétált a csiga-modell. Lefotóztam, hogy egyszer majd felhasználom.“

A Bolondok hajóját most nálunk is kiadják tíz kötetben, ebből öt van kész. Száztizenkét darab rézkarcra van megbízásom. Sebastian Brand könyvét először Dürer is illusztrálta az 1400-as évek vége felé. Fametszetek voltak, ami azt jelenti, hogy fametsző iparosok vésték és nyomtatták a Főmester rajzait, mert hogy Dürer mellett még mellék-mesterek is segítették a munkát. A sokszorosításnak nagyon sok formája van.

Heliogravure eljárással készültek a nyomatok. A mélynyomás majd kétszáz éve ismert formája, régiesen rézfénymetszetnek hívták. A rézkarcszerű tollrajzot fényérzékeny rézlemezre vetítik, aztán a vasklorid marja ki a vonalakat. Amikor a lemez kész, még bele lehet karcolni, hidegtűzni.

Fontos, hogyan veszi fel a papír a festéket. Kedvenceim a Fabriano és az Ingres papír. Ez utóbbi finoman bordázott. De, ha igazán különlegeset szeretnék, akkor Szentendrén Vincze Lászlótól rendelek kézzel merített papírokat.

„Az anamorfózis ma már nem ördöngősség“ – helyezi középre a tükörhengert – „számítógépes program is van rá. Hagyományosan a jobb oldali kész képet, bal oldalon négyzetekre bontják és középen átmásolják egy köpenyre. Én abban fejleszettem tovább, hogy az anamorfózis csak egy részét adja a képnek, csak a második jelentést. Ez a Holló c. vers egy illusztrációja. Sokan találgatják, fikcióról van szó, vagy maga a költő szólal meg egyes szám, első személyben a versben. Edgar Allen Poe hevesen tiltakozna, én azonban mégis őt mutatok meg a tükörben.

Mindenhol könyv. „Már annyi van, hogy ha kell valami, nem találjuk. Lassan úgy járunk mi is, hogy könyvtárba kell menni, ha el akarjuk olvasni valamelyiket.“ A polcon ott sorakoznak a saját művek is. Ő Utisz, az író. És azok kedvéért, akik még mindig nem szeretnek olvasni kilopunk ide tőle néhány sort:

„Nyílik a könyv s arcodba mered, / Nézi merőn két árva szemed, / Semmi esélyed, tudja, mit érzel, / Bármire gondolsz, már nem enyész el.“

Grafika, animáció, plakát, könyv…mi jöhet még? Szerencsénk volt, mert mi láttuk, de őszig ez egy nagy titok. Csak annyit, hogy ez még nem volt!

Budakeszi, 2011.október 11.

Elérhetőség és életrajz:

www.utisz-utisz.blogspot.com/

Szereti Budapestet, ahol a világ minden városa „megtalálható”. Nem véletlen, hogy szívesen forgatnak itt a filmproducerek. Imádja a hidakat, a villamost, mely „úgy siklik a házak között, mint egy kis állat, akár egy kis kígyó.” Tele van mozgási energiával. Élvezi az Erzsébet téren a nyüzsgést, a medence vizében káprázó foltokat.

Extatikus hatással vannak rá az intenzív színek. Érezni tőlük, ahogy töltődik az ember.

Jövünk valahonnan és megyünk valahova úgy, mint a sínek. A pályaudvar jelentheti az otthonunkat.

Sokat volt a vízen. Egy időben vitorlázott, később inkább a partról kezdte érdekelni a víz látványa.

A művésztelepek világa inspirálólag hat rám. Évente legalább öt-hat művésztelepen megfordulok. Ott találkoztam a lovakkal is. Mindenki lovagolt, nem volt mit tenni, kipróbáltam. Olyan erős hatással volt rám az élmény és az első lovam, hogy a róla készült olajfestményemtől nem tudok megválni.                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                     .

A festői problémák, a színek érdekelnek. Van Gogh és Gauguin hatott rám a legjobban. Nem hiszek a tudományos fejtegetésekben, miszerint mérvadó, hogyan viszonyulnak egymáshoz a komplementer színek.

Hozzám a hideg árnyalatok állnak közelebb, de tudatosan hagyok ki a meleg színeknek kisebb foltokat. A soktól már negédessé válnak a képek. A nagybányai táj is valószínűtlen a sok pirostól, pedig a domb tényleg tele volt vörös áfonyával. A magyar csoportos kiállításra készültem Pekingbe, amikor rám telefonáltak, hogy nem adtam be elég a képet. Nem volt már sok időm. Akkor kikívánkozott belőlem a piros.

Hatással vannak rám a tájak. Elhagyok belőlük minden hétköznapit, autót, táblát, legyen minél általánosabb, kortalanabb a kép. Törekszem arra, hogy vázlatot használjak.

Szabadabban alakíthatom a tájképet, nem pontosan a valóságnak megfelelően azért, hogy emlékeket, érzelmeket hozzon fel. A szemünk olyan részleteket vesz észre, ami egy fotón fel se tűnik. A gép olyan perspektívát rögzít, amit mi másképp érzékelünk.

Szeretem a növényeket, ezért izgat a fa. Kopárak, mert elvesztenék egyéniségüket, ha a levelek eltakarnák az ágakat. A tőrzsüknek és ágaiknak karakterük van.

Tavaly lefestettem néhány gyümölcsfát. Almák voltak rajta, levelek csak elvétve.

Voltak kedvenc témáim: a kocsmák, táncosok, lovak, de nem tudok sorozatban gondolkodni. Nem motivál. Annyira bele tudok mélyedni a munkába, hogy mire elkészülök egy képpel kimerülök benne, és nem tudok újra lelkesedni érte. Nem akarom, hogy a rutin vigyen.

Szeretnék visszatérni az ember ábrázoláshoz, de nehéz megfelelő modellt találni. Nekem fontos, hogy jól nézzen ki, szépnek lássam. Legyen benne valami titokzatos, megfejteni való. Szeretek a dolgok mögé látni, az eltitkolt dolgok érdekelnek.

Mindent alárendelek a kompozíciónak. Úgy választom meg az elemeket, ahogy a kép és az arányok diktálják. Ha bele kívánkozik valami, akkor hozzá festem, de ha nem illik a kompozícióba, akkor három lába lesz a kutyának, vagy két lába a széknek.

Régen vastagon festettem, de most már inkább sokáig festek egy képet. Kényszerem van az apró felületek kidolgozására.

Nehéz választ adni arra, hogy miért ilyen erősek, intenzívek a képek mostanában. Talán a lehetőségek hiánya váltja ki. Senkinek nem tetszett, amit csináltam, ez egy reakció arra, hogy a szakma nem ismer el. Az olaj festményt ósdinak elmaradottnak tekintik – ’a festők száz évvel le vannak maradva’. A itészek az ötletelést tüntetik ki, a provokatívat értékelik, a kortárs galériák a külföldi trendi után mennek, és alig vannak páran festők és gyűjtők, akik úgy gondolkodnak, mint én.

Iskolás koromban egy „száz éves“ bányász rajzszakkörbe jártam. Portrékat rajzoltam és tájképeket festettem. Nem hitt bennem senki. Mégis bekerültem a MOMÉ-ra. Ott úgy éreztem ‚kiürültek‘ a tájak amiket festettem. Fajó János tanította a rajzot, neki köszönhetem, hogy megismerkedtem a geometrikus művészettel, ez új értelmet adott mindennek.

Már az egyetem alatt elkezdtem vaskályhákat és kandallókályhákat tervezni a Fireplace kft-nek. Évente öt-hat új modelt tervezek, negyven-ötvenezer darabot adnak el belőle a nyugat-európai piacokon éves szinten. Kővel és kerámiával kombinált készülékek is vannak. Itt a műhelyben készítem a maketteket.

Vagy kályhával foglalkozom vagy festek. A festés előtt kell néhány nap, hogy lenyugodjak. Csak amikor jön az a bizonyos érzés, akkor kezdek bele egy képbe.

A geometria végtelen lehetőségeket kínál. Amikor egy formát megrajzolok és annak különböző változatait, nehéz meghozni a döntést, hogy meddig csússzon egy vonal, melyik áthatás a jobb? Meddig fedje egyik felület a másikat? Hol van az a pont, ahol már nemcsak vonalakról vagy színekről beszélünk, hanem történik valami a képen. Ugyanakkor arra is vigyázni kell, hogy ne essen ki az egyensúlyából a kompozíció.

Fa lemezeket használok, kiemelkednek a képek a síkból. Két híg alapozás után a harmadik rétegen már vastag olajfestékkel dolgozom. Három-négy órát egyben rá kell szánnom, nehogy az ecsetvonások megszakadjanak és lekövessem a formát, mintha áramolna a hullámzás.

Ismétlésre, javításra nincs mód. Ha korábban szárad míg a végére érek, vagy rontok, le kell kaparni az egészet és kezdem újra az egészet.

A Tsz major épülete elhagyottan állt a falu közepén. A teteje beszakadva, a pincében térdig ért a talajvíz. Rozsdás traktorok az udvaron. Azt rebesgették, hogy a pincében is van egy elsüllyedve. Később találtunk is egy nagy vasdarabot. Ide jártunk gyerekkoromban játszani.

Az Eszterházy birtokhoz tartozott, 1770. körül épülhetett a templomal egyidőben. Amikor az önkormányzat a telket négy részbe vágva értékesíteni akarta és ehhez le kellett volna a házat dózerolni, amire szerencsére nem volt pénz, megvettem, nehogy lebontsák. Sokszer eszebe jutott a felújítás során: kellett-e ez nekem? De itt lakom, itt vannak a műhelyeim, tudok vendégeket fogadni, apám borát tároljuk a pincében.

Egy jelképes összegért megkaptam Fajó Jánostól a szitanyomdáját. A nyomathoz fólia készül. A sűrű szitára felhordott vékony gumis rétegre ráhelyezett fóliát átvilágítjuk. Ahol a vörös „folt“ van, ott nem keményedik meg a gumi. Gumispaklival áthúzzuk rajta a festéket. Ahány szín, annyiszor kell megismételni. Akkor lesz tökéletes a nyomat, ha eltaláljuk a ráhagyásokat és a festéket kellő lendülettel terítjük.

Foglalkozom a gondolattal, hogy szervezzek a Szerencsi Szabadiskolához hasonló művésztelepet. Hiányoznak azok a napok, amikor csak a geometriával foglalkoztunk és órákat tudtunk a kompozíciókról beszélgetni.

Császár, 2013. július 19.

Szenvedélyesen gyűjti a papírokat. „A papír maga a csoda. Még a szomszéd trafikba is bejártam, mert a cigaretta papír finom, erős és néha érdekes mintázata van. Egy nap maga a trafikos szólt, érkezett valami egészen különleges. Miniatűr könyvbe voltak kötve a hártyavékony ívek. A kettőt egymással szembe fordítva egymásba lapoztam az oldalakat, úgy összetapadtak, hogy többet nem tudtam széthúzni őket.

Ez számomra az emberi kapcsolatokról szól. Sorskönyvek: a sorozat gondolata ekkor született meg bennem. Éppen ki akarta dobni mellettünk egy jogásznő a rendszerváltás előtti jogszabályokat. Azokat használtam fel először.

Ahogy a lapok és betűk összeérnek, elválnak, olyan mint két ember kapcsolata, új történet keletkezik. Az egyéni tragédiák, roncsolás, égés egymásba fonódnak és látható hogyan oldódnak fel a keletkezett sérülések. Utóbb izgat az is, hogy többé soha nem tudjuk elolvasni az eredeti szöveget.“

Mikor a sorozat címe eszembe jutott, nem gondoltam arra, mennyire komoly a dolog. Egy nap csak úgy beléptem egy antikvárba és egyenesen elindultam egy polc felé. Szórakozottan levettem egy könyvet. A szerző, Erik Berne pszichológus, a „tranzakció analízis“ kutatója. Egy egész sorozatot írt „Sorskönyvek“ címmel.

A műterem egyik fala telis-tele könyvvel, amit ő illusztált, vagy legalább a borítóját ő tervezte. Nem csoda, hogy valami különös kapcsolat fűzi a könyvhöz, szinte mindegy, hogy egy régi regényről vagy egy lejárt telefonkönyvről van szó. A borítókról már ne is beszéljünk.

„Egy nap utaztunk Veszprémből Révfülöp felé. Már sárgállott a búza, közte piroslott a pipacs. A mozgás által keltette suhanó kép felkeltette az érdeklődésemet.

A ‚könyvtájak‘ után a művészkönyvek technikáját felhasználva készítettem el a tájképet. Én is csodálkoztam, hogy olyan képi finomságot lehetett vele elérni, amit semmilyen más módon se tudott eddig senki. Igaz ehhez kb. 1200 vágott lap élére volt volt szükség.“

A papírral annyi mindent lehet csinálni és „Hajtogatni jó“ – írja az origami titkait felfedő könyvében. A legtöbben talán a békáért rajonganak még ma is. De a legnagyobb sajnálatunkra mi már nem találkoztunk azzal a majd két méteres nyúllal, amit levelező kartonból hajtogatott egy kiállítás alkalmából.

Budapest, 2012. január 5.

Munkácsy-díj

Tizenöt évesen beálltam egy maszekhoz. Üvegszemeket gyártottunk preparátumokhoz és sok-sok teddy macinak. Helyhiány miatt nem vettek fel a Dési Huber István Szépműves iskolába. Kitanultam az üvegtechnikusi szakmát és az Akadémia Kutatási Eszközöket Kivitelező Vállalatánál dolgoztam a rendszerváltásig. Vegyipari és gyógyszeripari kutatásokhoz készítettünk laboreszközöket..

Komoly cég volt a Kutesz, 330 fős, főleg különleges felkészültségű szakemberrel, agilis vezetővel, aki egyben szakember és ügyes üzletember volt. Jó piacokat talált a rozsdamentes anyagokból és üvegből gyártott speciális termékeknek.

Az üvegtechnikai részlegnél dolgoztam a rendszerváltásig. Akkor egy fiatalember privatizálta a vállalatot, mindenkit kirakott az utcára és ledózeroltatta az épületeket. Jó helyen volt a telek.

Néhányan nem adtuk fel, hanem önállósodtunk. Bár közel sem akkora volumenben, mint korábban, de továbbra is beszállítunk laboreszköz forgalmazóknak.

Sűrített levegővel, és főleg oxigén keverékével a gázláng eléri a 900-1000 fokot. Ezzel a hőmérséklettel dolgozunk. Az üveg rossz hővezető azért nem ég meg a kezünk. A papírgallér is csak a sugárzó hő ellen kell.

Egy kis „cuclival” fújom fel a meglágyított üveget, néhány slukk levegőtől és az egyenletes forgatás hatására megszületik a gömb.

Tízezer fajta üveg van. Speciálisan temperált üvegcsövet vagy üvegpálcát használnak a labortechnikához, főleg boroszilikát üvegből. A melegítés során jobban eloszlik benne a különböző hőpontokon keletkezett feszültség, mint más üvegekben. Kiváló minőségű kínai üveget lehet kapni. Ezekkel dolgozunk, mert nem habosodnak.

Iparművészekkel gyakran szoktam együtt dolgozni. Főleg ékszereket és egyedi terveket valósítunk meg. Itt van például a menyasszonypohár, amit Vida Zsuzsa üvegművész tervezett. Régi szokás volt, hogy a menyasszonynak olyan pohárban adták a bort, amit mindig fenékig kellett üríteni, mert nem lehetett letenni a talpával az asztalra mivel nincs talpa.

Ötven éve csinálom és folyamatosan van megrendelésem. Sajnos nem találok utódot. Elhivatottság, szorgalom, kézügyesség és sok alázat szükséges ehhez a szakmához. Törekvésem, hogy a technológia bekerüljön a Moholy Nagy László egyetemre bíztatóan alakul, teret nyitva ezzel egy új irányú tevékenység manuális gyakorlására is.

Budapest, 2012. december 9.

Utazás előtt kimentem az állatkertbe megnézni, mire kell figyelni. Los Angelestől buszoztunk Mexikóvárosig, onnan majdnem két hónapon keresztül stoppal csavarogtunk. A tengerész zsákban a ruháim mellett elfért a hálózsák és a függőágy. Veszélyes földön aludni. Két dúc között ringatóztunk a tengerparton az éjszakában, alattunk szaladgáltak a rákok, köztük néhány skorpió. Úton lenni, az egyik legjobb dolog a világon. Veszély mindenütt lehet.  .

Skorpióval Törökországban is találkoztam. Egy félrebukó kő alatt, áttetsző zöld teste mögött megláttam felágaskodó farkát, szemvillanás alatt fenn voltam a szikla tetején. Peruban a fényképezőgépemet lopták el táskástul. Egy vendéglőben, a nyitott fiókban ott lapult a forgópisztoly is. Akkor volt a legnagyobb érték nálam, nem sokáig.

Kínába készülve egy év alatt megtanultam hétszáz írásjelet. A hős partizán lányokat és Mao Ce Tung-ot méltató népi Kína irodalmi szókincsével nem sokra mentem volna. Kínába nem jutottam el, de egy kínai regény alapján elkészítettem a „Nyugati utazás“ c. grafikai sorozatot. Szeretem a klasszikus kínai irodalmat.

Mindenhova nem jutunk el. Az olvasás megtöbbszörözi az ember életét, mintha száz lenne. Olvasd csak Fernando Pessoa versét: Hajó, ki messzi útra kelsz… Maga a végtelenség. Szeretem a rövid elbeszéléseket. Különösen Kafkától. Eredetileg egy színnel nyomtattam a lovamat: „Vágy, hogy indiánok lehessünk“. Nem bírtam ellenállni a késztetésnek, kiszíneztem.

Kafka ír a magányosságról, szorongásainkról is. Erről szól „Kafka madara“ c. linómetszetem.

Nehezen férünk. Mindenhol az én holmim van. Itt nőttem fel. Az ajtófélfán ott a rúd: 40 éve jógázom. A ház megsérült a háború alatt, darabokban maradtak meg a színes ablakkeretek, kerámia díszek. A hatvanas években leverték a vakolatot, egy ideig csupaszon hagyták, majd egyformára vakolták és festették az egészet. Húsz éve kidobtam a TV-t, számítógépes játék sem rontja Ákos fiunk ízlésvilágát. Ilyenek fest, amikor kedve van hozzá.

Az idén Norvégiába utaztam a fiammal. A kétszemélyes ajándékút a „Europe is beautiful“ fotópályázat győztesének szólt. Erdélyben, Buzán voltam egy népzenész barátommal. Nagyon jó volt a hangulat. A háziak táncra perdültek a konyhában. Gondoltam, beküldöm a képet.

Többnyire linóleum metszeteket készítek, de csinálok rézkarcokat, fametszetet és rajzokat is. A linómetszetekhez sokszor tenyérnyi rajzaimat nagyítom fel. Eljátszom a formákkal, bizarr dolgok jönnek ki belőle.

A művész kísérletezik. A megtanult dolgok olyanok, mint egy nyelv szavai. Minél több van belőlük, annál nagyobb a variációs lehetőség.

A metszetekhez padló-linóleumot használok. Sok szerszámom van, de többnyire néhány kedvenc eszközzel dogozom. Sétálok az utcán, lógnak a kis halfüggők a nők nyakában achátból. Vágyat érzek, hogy letörjem uszonyos farkukat (nem csak ahhoz). Az achátkőből készült szerszám a rézkarc és borzolás csiszolásához a legalkalmasabb, de használják a restaurátok is aranyozáshoz.

Amikor rajzolok, pont, mint olvasáskor, megjelennek előttem a dolgok, érzem a szagát, a levegőjét. Szeretem a grafikát, legszívesebben éjjel-nappal ezt csinálnám, ha lehetne. Vagy a természettel foglalkozom, felvágok egy káposztát, forgatom, lerajzolom, lefotózom a kiszáradt földet, aztán metszek. Vagy kint lógok az erdőben, gombászom, kint alszom sátorban… még télen is…

Budapest, 2011. október 7.

Tagságok/Membership:

Művészeti Alap / Magyar Alkotóművészek Szövetsége

Magyar Grafikusművészek Szövetsége

Magyar Rézkarcoló Művészek Egyesülete

Art 9 Egyesület

Galéria 12 Egyesület

Az olvasztó kemencében 1190 fokon fortyog a vörös üvegmassza. Akár egy könnyűjárású artista átveszi, „hefteli“ a fúvópipára a palackot, addig tartja, mozgatja az olvasztó forrójában, amíg színe kellőképpen felveszi a lángot. Amikor eléggé átizzott, táncra perdül: fordul, forgat, lendít és a tüzesből haragos zölddé vált palack száját óvatosan tágítja, ami aztán a kemence melegében szépen lekerekedik.

A segédkező fúvómester (Ferenczy Károly) már újabb darabhoz tekeri fel az üveget.

A borospince vakablakában tartották a ‚pincetokot‘ (faláda). Praktikus célokat szolgált: a borral, vízzel, pálinkával teli üvegek, miket a gazda magával hordott, ne zörögjenek a szekéren.

Az L alakú forma, a klasszikus paraszti üveg továbbgondolása. Két darab egymásba forgatható. Ma kedvelt nászajándék, ha kérik, egyedi monogrammal készül.

A pecsétet is maga faragja grafitból. Saját pecsétgyűrűje a mesterjele: az alkimisták üvegjele – a végtelen és a kereszt találkozása – két oldalról a PG monogrammal kiegészítve.

„A ‚szabadon fújt‘ technika virágzott a XIII. században Európában. Kutatások bizonyítják, nálunk még a velenceinél is korábban fejlődött magas szintre az üvegművesség. A műhelyemben részben skandináv technikával fújunk, ami a velenceiből fejlődött. Az olaszok büszkesége pedig közel-keleti hagyományokra épült.

Itthon végül elterjedt a sokkal hatékonyabb német ipari irányzat. Formát használtak, mely elsorvasztotta a fújó mesterek esztétikailag magas szintű, korábban kiemelkedően érzékeny művészi vágyait és képességeit. A szabadon fújás sokkal gazdagabb üveg-kultúrát tesz lehetővé.

Voltam cserediákként Írországban. Remek tanárnőm volt Dublinban. Tetszett neki, hogy dolgozni akartam, a diákokra ez ott sem mindenkire jellemző. Így aztán sokat foglalkozott velem. Kezdetben bajlódtam a nyelvvel, de hamar megtanulták, nem kell engem mindig kérdezgetni: Miért akarsz te rekonstruálni, Gergő?

Végig hordott az országon, hála neki sokszínű művészi hagyománnyal találkoztam. Hazaérve kutatni kezdtem. Egyik kincsünk a ‚nemzeti pohár‘. Olyan, mintha két azonos méretű talp lenne egymáson. Nehéz elkészíteni, de az egyik legkülönlegesebb formájú paraszti üvegnek számít a világon.

A szecesszió talán utolsó izgalmas példája lehetne az Andrássy grófnak tervezett ebédlő. Rippl-Rónai összművészeti törekvése itt megelőzi az art-decot. Mire az asztali terítékhez, a poharakhoz ért bizonyára unhatta, mert rajzain a méretek sehogy se stimmelnek. Nem tudjuk, miért nem csinálta meg őket. Sokat kellett kísérleteznünk, mire a mester előtt is talán kedves módon hajladozó poharak és kancsók elkészültek.“

Kertszomszéd a kocsmáros. Hátsó kapu zárja a titkos ösvényt. Jól esik a hideg sör, végre beszélgethetünk is az üvegről, meg a tájszólásokról. Aztán szóba kerül, ami férfiak között szokás: a foci. „Na, mit skandálnak errefelé a téti bírónak, ha a nézőknek nem tetszik a döntés: ‚Mit itété Te téti tetű, Te?‘“

Révfülöp, 2011. szeptember 22.

További információ és tanulmányok:

Fénybánya Huta-Üveg Alapítvány

www.fenybanya.hu

„Rákattantam a mozdulatra.“ – válaszol sietve és derékon kapja a hajoló alakot, ruganyos mozdulattal rakja ide-oda. Lustán bámész testtartásban álldigál a másik szobor. Miután stabil pontot fogott a gerendán a hasa alól kukucskáló figura, párja hanyag testartása egy erőművészi aktussal megváltozik, szemtanúi vagyunk egy újabb sztori kezdetének:

Lába-dereka előre csúszik, büszke fejtartással vágyakozó lesben áll. Tetteti, hogy flegma, pedig nagyon is figyel. Még pár centi, a falnak feszül. Üzeni: erős vagyok, nem akárki! A buzgó rakosgatás inspiráló, az idő gyorsan telik…

Dr.Balogh Péter mecénás támogatásával létesült az alkotóház. A házban szükséglakások voltak, ezeket alakították át műtermekké. Az Amadeus Alapítvány keretében fiatal képzőművészek kapnak lehetőséget szabad alkotó munkára. Van szilárd háttér, de mindenki maga alakítja a sorsát.

„Bekerültem az első társaságba. Sokfélék vagyunk, lelkünk mélyén saját műteremre vágyunk… autonóm művész vagyok.”

Kapóra jött, hogy az egyetem fémműhelyét kevesen használták, és megtanultam a fémmel bánni. Először apám tanítgatott, de nem tőle tanultam meg hegeszteni. „Nem látod? Leesik a cunder!“- morgolódott, mert a hegesztési salakot nem dolgoztam el. Nem veszélytelen dolog gépekkel dolgozni. Kiteszem a falra figyelmeztetésül a sérüléseim fotóját. Legyen intő jel, hogy jobban vigyázzak.

Jól felszerelt számítógépes sarokban szaladunk végig a korszakokon: diplomamunka Giotto angyalai, városi vasmacskák, vaskaktuszok sorozatban. „A hetes buszon vittem a táskámban a kaktuszt. Amikor ezt felfedezte egy utas, paprikás lett a hangulat.”

„Kikukázott alapanyagokból készülnek lehullajtott történeteim. Vasdarabok, acéllemezek, vezetékeket, huzalok, kábelek… ezek mind egy bezárt gyár udvarából valók.“

Tobzódunk az élményekben, jövünk-megyünk Óbudán. „A szobor címe: Királynő, esetleg Kint vagy bent, talán Szerelmes… eredetileg fél méterrel magasabb volt, de nem fért ki az ajtón.“ –hangzik a rövid, sokatmondó komment. Délceg tartás, keresztbe font karok tartják távol a világot. Sűrű, bozót épül köréje. Ki tudja, mikor gondolta az alkotó: ennyi elég! Talán, mikor elfogyott az erő, a türelem, a düh.

Drót aura közepén repülnek a magányos alakok és ölelkező párok. Annyira átélhető, őszinte és sugárzó. Gombolyodnak a formák és tótágast állnak, ha kell. Komolyság vagy mókázás? A mozdulat megérintő, és mindig adódik valami groteszkség.

„Szobrász vagyok, én vágom a hajamat is. 3-4 napig eltart, mire elégedett leszek a formájával. A Mac-kel néztem hátulról, hol kell még nyírni, most rövidebbre sikerült, és fázik a fejem. Otthon vaspipacs mezőben fekszem és ébredek. Ott van az ágyam végében.“ Hogy lehet ennyi vas között élni? Úgy, hogy életet lehelt beléjük.

Budapest, 2011. április 21.

“A koronázási palást maga a csoda! Alig néhány kőfaragvány maradt fenn Szent István király idejéből, és akkor itt van egy ezer éves textil, a legesendőbb anyag…” Arannyal dúsan hímzett  ereklye. Megviselte az idő, de kopottsága még misztikusabbá teszi. Képzeljük hozzá a ceremóniát, amikor I.István és Gizella királyné átadja ezt a kultikus ornátust a székesfehérvári székesegyháznak, méltósággal vonulnak a nép között és kimért mozdulatokkal az oltárra terítik.

A Nemzeti Múzeum féltett kincse üveg alatt látható. A védelmező félhomályban alig élvezhető szépsége, pedig mintája megidézi államalapításunk korát. Nem hagyta nyugodni a dolog, komoly elhatározásra jutott: mindenkinek látnia kell ezt a fontos nemzeti kincset. „Egy szobrász nem csak akkor dolgozik, ha megbízása van.”-teszi hozzá.

(fotó: a Panonhalmi apátság kapu terve)

A puszta másolat szóba se jöhetett, át kellett írni bronzba. Nemcsak a szövéstechnikai részleteket kellett értelmezni és térben megfogalmazni, de személyiséget, arcot kellett adni prófétáknak, szenteknek és az apostoloknak, Krisztusnak és a királyi családnak. A mű különös vándorútra kelt. Most a budavári Kapisztrán téren áll. „Még nem találta meg a végleges helyét. Én elkészítettem, a palást meg intézze el, hova kerüljön!”- mondja.

„Egy szobrász műtermében nem sok a látni való” – fogadott bennünket a szeles, zivataros délután – „néhány vázlat, kis makettek, pár eszköz.” Tehát jeleket kerestünk. Kit ábrázolnak a falon a régi fényképek? „Anyai nagyapámat, nagyanyámat és legkisebb fiukat, aki ott veszett a Don kanyarban.” Kell ennél hitelesebb forrás II. világháború áldozatai emlékművéhez?

Amikor egy történelmi eseményhez kapcsolódóan kap a szobrász megbízást, együtt kell legyen a szakmai racionalitás, a gondolat és az érzelmi töltet. „Apor Vilmost ábrázolhattam volna égre tárt kezekkel vagy térdre borulva, Istenhez fohászkodva. De Győr püspöke a  fenyegetés ellenére sem volt hajlandó kiadni „krumpli pucolásra” a szovjet katonáknak a templomba menekült lányokat és fiatal asszonyokat. Apor püspök mártírsága és életének végső üzenete, hogy mindenkinek áldozatot kell hozni.”

Teleki Pál is súlyos döntés elé került, és bár a történészek különbözőképpen ítélik meg szerepét és személyiségét, a tények tények maradnak.

Mégis honnan lehet tudni, hogy egy szobor sikerült? „Talán onnan, hogy valami kiállja az idő próbáját. Amikor elkészül, csak arra gondolok: talán ez jó, talán ez nem rossz. Nehéz ma bármiben értéket megfogalmazni. Nincs olyan kiemelkedő kvalitás, amit ne kérdőjeleznének meg és nincs olyan hülyeség, aminek éltetésére ne találnának közönséget.

Szent Márton díj (2013)

Erdélyben kezdődött. Egy marék agyagból gyúrtam formát, aztán még egyet. Nem tudtam mi lesz belőle. Egyszerű volt és könnyen ment. Különös meditatív állapotba kerültem. Akkor elhatároztam, hogy 341 darabot készítek. Miért ennyit? Száz kevés –gondoltam-, háromszáz már elég sok, végül összeszoroztam két prím számot. Mind másmilyen. Jöttek sorba, nem volt prekoncepcióm, a végeredmény akkor volt jó, ha csak úgy megtörtént. Amikor éreztem már, hogy túl nagy lett az egyik, a következőket jóval kisebbre csináltam. Mindig kronológiai sorrendben állítom ki, így jól megfigyelhető a folyamat, és a végeredmény felülnézetből olyan, mint egy földrajzi domborzat.

A második sorozat a 120 darabos diploma munkám, fehér márványból készült. A szerszámokkal és kővel dolgozás tanított meg arra, hogy a forma teljesen anyag függő. A faragás közben transzállapotba kerültem, egy külön világban voltam, a tárgyak pedig egy nyelvet alkottak grammatikával, szavakkal, amiból mondatokat és verseket lehet szerkeszteni.

Gyerekkoromban sokat sportoltam, hogy kifáradjak estére. Édesanyám ötlete volt a művészeti iskola. Ez elég rendhagyó dolog volt, mert rajta kívül a családban mindenki mérnök. Egyik délután a kosárlabda edzés közepéről vitt el a művészeti gimnázium előkészítőjére. Még szemüveg sem volt rajtam. Egy drót négyzetet kellett lerajzolni, persze semmit nem láttam belőle! Végül felvettek grafikára, de második évtől indult egy szobrász szak. Én voltam az első diák. Közel áll hozzám a kő. Többek szerint kapaláccsal és vésővel születtem.

Az egyetemi évek biztonsága után ott volt a kérdés, hogyan tovább. Nyertem egy kis időt azzal, hogy elmentem Lengyelországba. Restaurálásból éltem. Ott ezt magas színvonalon művelik. Két év után jöttem haza. Az első dolog, amit megértettem, hogy időbeosztás szerint kell szervezzem az életemet.

A hegyekben, az erdőszéli kicsi házba, ahol a nyolcvanas évek illegális ellenzékének szamizdat műhelye működött, egy hónapra költöztem. Ennek három éve. Munka mellett azzal kísérletezek, hogy mi teszi formává az anyagot. Az absztrakt formáknak nem kell konzekvensnek lennie a természettel.

Az első faszobrot, ha jól emlékszem egy tábortűznél faragtam. Csak kezembe vettem egy fadarabot a tűz melől. Egy szobornak nem kell feltétlenül történetet mesélnie. Amikor kővel dolgozom úgy érzem magam, mint egy reinkarnáción átesett archeológus, aki üzenetet kap a múltból.

Több projekten dolgozom egyszerre. Az őszi kiállítás anyaga purhabból lesz. De folytatom a Monstrum c. famunka figuráit is. Az „Alien – űrlények” sorozat első darabjai egyelőre műanyagból készültek, de keresem a megoldást arra, hogy fémet alkalmazzak.

Most kezdtem el egy új sorozatot: 1000 darab marokszobor tardosi mészkőből. Minden elkelt példány után annak kétszeresét készítem. Mivel kiszámíthatatlan mikor kerül valakihez, különböző kihagyásokkal készül, ebben az esetben az időeltolódásból fakadó szinteket vállalom. Ha mind az 1000 elkészül kiadok egy katalogust a tárgyak fotói mellett pedig ott lesz a tulajnosok neve és városa.

Képeimen a láthatatlant, a „semmit” szeretném „megfogni”. Olyan, mintha nem lenne ott, de mégis ott van. A vizen áll egy csónak, az üvegben megjelenik az átlátszóság, az erdőben a levegő. Az erdő körülveszi az embert, jó benne lenni. A legszebb talán a bükk és a tölgyerdő. Sok fotót készítek és egyesítem egy festményen. A nagyméretű képeknél napokat kell várni, míg szárad a festék. Ez rossz hatással van rám, mert elnehezít. Így jött a gondolat, hogy darabokban fessek erdőt, amit utána egy képben állítok ki. Így kezdtem Napi képeket festeni.

Mindenki rajzolt a családban, nálunk ez természetesen jött. Amikor beiratkoztam cukrász tanulónak, megnyugvás volt a szüleimnek, hogy lesz szakmám. Akkor nyílt a Hungária kávéházban az ország legkorszerűbb cukrászata. Felvettek ösztöndíjasnak. A főnöknek tetszettek a marcipán szobrocskáim, így – bár fizetést nem kaptam érte – két évig nem is kellett szinte semmi mást csinálnom. De a bizonyítvány kézhezvételének másnapján a főnök elém hozatott 600 tortát: „Ezeket kend meg csokimázzal”. Aztán jöttek az islerek, meg a piskóták. Éreztem, hogy ellep, bekebelez egy végtelen sütemény-hegy. Két hét után visszafizettem az ösztöndíjamat és odébb álltam, pár hónap múlva pedig bevonultam katonának.

Amikor leszereltem, akkor nyílt egy fagyizó a közelünkben. A tulajdonos mindent rámhagyott, csináljam ahogy akarom. Húsz éves voltam, jó pénzt kerestem, amiből rajzszakkörre is futotta. Mindenféle ízeket, színeket, díszítéseket kitaláltam, nagyon ment. Erre gyorsan nyílt mellettem két fagyizó.

A Képzőművészeti Egyetemen a mesterem szabadon hagyott dolgozni. Néha így szólt: „Itt egy kicsit másképp kellene.” De ahogy belenyúltam rájöttem, hogy már egy egészen más kép kezdett kibontakozni. Izgalmas volt, ezért átfestettem a korábbi egészet. Így történt, hogy az évvégi kiállításra három képet vittem: „…és a többi?” kérdezte értetlenül a mester, mert látta, szorgalmasan dolgoztam egész évben. „Mind ezeken van, egymásra festve.”

A Napi képeket nem csak azért csinálom, hogy ne essek ki a munkából, hanem, hogy tanuljak. Tudatos legyen, ami addig ösztönösen ment. Úgy is fogalmazhatnék, hogy eddig a felszínt kapargattam, most pedig utána nézek annak ami alatta van. Kipróbálok technikákat, színhasználatot, réteges festést. Először nagy vonalakban viszem fel a festéket, aztán jönnek a finom részletek. Abbahagyom, amikor látom, hogy megvalósult, amit akartam. Minden alkalommal előre kinyomom az aznapi festék mennyiséget a tubusból. Ha marad, az oszlopra kerül, de nem festek belőle egy újat.

Utána olvasok fizikai jelenségeknek, hogyan működik a színes fény, a reflexek, mitől lesz egy felület matt vagy fényes. Ha egy felület felszíne kinagyítva „hepehupás”, arról összevissza szóródik a fény, ezért látjuk mattnak. Ha nagyon sima, úgy működik, mint a tükör, egyenesen visszaveri a fénynyalábot a szembe, ezért látszik fényesnek. Meg akarom tudni, hogyan viselkednek az anyagok, a fém, a kerámia, a műanyag? A plüss macikat is textúrájuk szerint válogattam.

Miért nem embereket választok modellnek? Az arc festése más figyelmet igényel. Az érzelmeket kifejező mimikri megfestéséhez nemcsak az anatómiai precizitás a fontos, nem elég a felszín rezdüléseit megmutatni. Ahhoz, hogy például mindenki azt a mosolyt lássa, amit szeretnék, mélyebbre kell hatolni a felszínnél. Ami egy újfajta kihívást jelent. Most reggelente a Nagyvásár Csarnokban szerzem be a modelljeim. Az almát és a banánt pedig a festés után megeszem.