Május 21-én ünnepeltük Albrecht Dürer, a magyar származású bajor festő, grafikus és könyvkiadó 550. születésnapját. Ősei a Gyula melletti Ajtósról származtak, a falu nevét, mint nemesi előnevet használták. Bár kitanulta aranyműves édesapja mesterségét, hamarosan bizonyságot nyert zseniális, páratlan rajztehetsége. Igazi reneszánsz ember volt, itáliai utazásai során mélyítette el anatómiai és festészeti tudását. Számos önarcképet festett, amint látjuk gyönyörű férfi volt, aki a kor uralkodói által egyik legtöbbet foglalkoztatott művésze volt.

Ennek a bennfentes jártasságnak köszönhető ugyanakkor az életmű egy különleges kitérője az egyik legismertebb műve egy fametszet, amit egy Lisszabonba érkező indiai orrszarvú vázlatos rajza alapján készített. A krimiszerű történet azóta is foglalkoztatja a grafika iránt elkötelezett művészeket.

Kéri Imre Munkácsy-díjas, Érdemes művész, aki a hagyományos grafikai technikák elkötelezett hódolója a ma ismert lézer technológia igénybe vételével elkészíttette a Rinocérosz nyomat alapján a fadúcot, melyet most itt láthatnak az érdeklődők és ami segít megismerni és megérteni a sokszorosított grafika lényegét.

A jubileumra a galéria grafikus művészeinek alkotásaiból válogatott kamara kiállítással emlékezünk. A kiállítás 2021. június 4-ig látható.

Decsi Ilona luca, Kádár Katalin, Kéri Imre, Olajos György, Pató Károly, Takáts Márton, Vén Zoltán

Az olvasztó kemencében 1190 fokon fortyog a vörös üvegmassza. Akár egy könnyűjárású artista átveszi, „hefteli“ a fúvópipára a palackot, addig tartja, mozgatja az olvasztó forrójában, amíg színe kellőképpen felveszi a lángot. Amikor eléggé átizzott, táncra perdül: fordul, forgat, lendít és a tüzesből haragos zölddé vált palack száját óvatosan tágítja, ami aztán a kemence melegében szépen lekerekedik.

A segédkező fúvómester (Ferenczy Károly) már újabb darabhoz tekeri fel az üveget.

A borospince vakablakában tartották a ‚pincetokot‘ (faláda). Praktikus célokat szolgált: a borral, vízzel, pálinkával teli üvegek, miket a gazda magával hordott, ne zörögjenek a szekéren.

Az L alakú forma, a klasszikus paraszti üveg továbbgondolása. Két darab egymásba forgatható. Ma kedvelt nászajándék, ha kérik, egyedi monogrammal készül.

A pecsétet is maga faragja grafitból. Saját pecsétgyűrűje a mesterjele: az alkimisták üvegjele – a végtelen és a kereszt találkozása – két oldalról a PG monogrammal kiegészítve.

„A ‚szabadon fújt‘ technika virágzott a XIII. században Európában. Kutatások bizonyítják, nálunk még a velenceinél is korábban fejlődött magas szintre az üvegművesség. A műhelyemben részben skandináv technikával fújunk, ami a velenceiből fejlődött. Az olaszok büszkesége pedig közel-keleti hagyományokra épült.

Itthon végül elterjedt a sokkal hatékonyabb német ipari irányzat. Formát használtak, mely elsorvasztotta a fújó mesterek esztétikailag magas szintű, korábban kiemelkedően érzékeny művészi vágyait és képességeit. A szabadon fújás sokkal gazdagabb üveg-kultúrát tesz lehetővé.

Voltam cserediákként Írországban. Remek tanárnőm volt Dublinban. Tetszett neki, hogy dolgozni akartam, a diákokra ez ott sem mindenkire jellemző. Így aztán sokat foglalkozott velem. Kezdetben bajlódtam a nyelvvel, de hamar megtanulták, nem kell engem mindig kérdezgetni: Miért akarsz te rekonstruálni, Gergő?

Végig hordott az országon, hála neki sokszínű művészi hagyománnyal találkoztam. Hazaérve kutatni kezdtem. Egyik kincsünk a ‚nemzeti pohár‘. Olyan, mintha két azonos méretű talp lenne egymáson. Nehéz elkészíteni, de az egyik legkülönlegesebb formájú paraszti üvegnek számít a világon.

A szecesszió talán utolsó izgalmas példája lehetne az Andrássy grófnak tervezett ebédlő. Rippl-Rónai összművészeti törekvése itt megelőzi az art-decot. Mire az asztali terítékhez, a poharakhoz ért bizonyára unhatta, mert rajzain a méretek sehogy se stimmelnek. Nem tudjuk, miért nem csinálta meg őket. Sokat kellett kísérleteznünk, mire a mester előtt is talán kedves módon hajladozó poharak és kancsók elkészültek.“

Kertszomszéd a kocsmáros. Hátsó kapu zárja a titkos ösvényt. Jól esik a hideg sör, végre beszélgethetünk is az üvegről, meg a tájszólásokról. Aztán szóba kerül, ami férfiak között szokás: a foci. „Na, mit skandálnak errefelé a téti bírónak, ha a nézőknek nem tetszik a döntés: ‚Mit itété Te téti tetű, Te?‘“

Révfülöp, 2011. szeptember 22.

További információ és tanulmányok:

Fénybánya Huta-Üveg Alapítvány

www.fenybanya.hu

Erdélyben kezdődött. Egy marék agyagból gyúrtam formát, aztán még egyet. Nem tudtam mi lesz belőle. Egyszerű volt és könnyen ment. Különös meditatív állapotba kerültem. Akkor elhatároztam, hogy 341 darabot készítek. Miért ennyit? Száz kevés –gondoltam-, háromszáz már elég sok, végül összeszoroztam két prím számot. Mind másmilyen. Jöttek sorba, nem volt prekoncepcióm, a végeredmény akkor volt jó, ha csak úgy megtörtént. Amikor éreztem már, hogy túl nagy lett az egyik, a következőket jóval kisebbre csináltam. Mindig kronológiai sorrendben állítom ki, így jól megfigyelhető a folyamat, és a végeredmény felülnézetből olyan, mint egy földrajzi domborzat.

A második sorozat a 120 darabos diploma munkám, fehér márványból készült. A szerszámokkal és kővel dolgozás tanított meg arra, hogy a forma teljesen anyag függő. A faragás közben transzállapotba kerültem, egy külön világban voltam, a tárgyak pedig egy nyelvet alkottak grammatikával, szavakkal, amiból mondatokat és verseket lehet szerkeszteni.

Gyerekkoromban sokat sportoltam, hogy kifáradjak estére. Édesanyám ötlete volt a művészeti iskola. Ez elég rendhagyó dolog volt, mert rajta kívül a családban mindenki mérnök. Egyik délután a kosárlabda edzés közepéről vitt el a művészeti gimnázium előkészítőjére. Még szemüveg sem volt rajtam. Egy drót négyzetet kellett lerajzolni, persze semmit nem láttam belőle! Végül felvettek grafikára, de második évtől indult egy szobrász szak. Én voltam az első diák. Közel áll hozzám a kő. Többek szerint kapaláccsal és vésővel születtem.

Az egyetemi évek biztonsága után ott volt a kérdés, hogyan tovább. Nyertem egy kis időt azzal, hogy elmentem Lengyelországba. Restaurálásból éltem. Ott ezt magas színvonalon művelik. Két év után jöttem haza. Az első dolog, amit megértettem, hogy időbeosztás szerint kell szervezzem az életemet.

A hegyekben, az erdőszéli kicsi házba, ahol a nyolcvanas évek illegális ellenzékének szamizdat műhelye működött, egy hónapra költöztem. Ennek három éve. Munka mellett azzal kísérletezek, hogy mi teszi formává az anyagot. Az absztrakt formáknak nem kell konzekvensnek lennie a természettel.

Az első faszobrot, ha jól emlékszem egy tábortűznél faragtam. Csak kezembe vettem egy fadarabot a tűz melől. Egy szobornak nem kell feltétlenül történetet mesélnie. Amikor kővel dolgozom úgy érzem magam, mint egy reinkarnáción átesett archeológus, aki üzenetet kap a múltból.

Több projekten dolgozom egyszerre. Az őszi kiállítás anyaga purhabból lesz. De folytatom a Monstrum c. famunka figuráit is. Az „Alien – űrlények” sorozat első darabjai egyelőre műanyagból készültek, de keresem a megoldást arra, hogy fémet alkalmazzak.

Most kezdtem el egy új sorozatot: 1000 darab marokszobor tardosi mészkőből. Minden elkelt példány után annak kétszeresét készítem. Mivel kiszámíthatatlan mikor kerül valakihez, különböző kihagyásokkal készül, ebben az esetben az időeltolódásból fakadó szinteket vállalom. Ha mind az 1000 elkészül kiadok egy katalogust a tárgyak fotói mellett pedig ott lesz a tulajnosok neve és városa.

Képeimen a láthatatlant, a „semmit” szeretném „megfogni”. Olyan, mintha nem lenne ott, de mégis ott van. A vizen áll egy csónak, az üvegben megjelenik az átlátszóság, az erdőben a levegő. Az erdő körülveszi az embert, jó benne lenni. A legszebb talán a bükk és a tölgyerdő. Sok fotót készítek és egyesítem egy festményen. A nagyméretű képeknél napokat kell várni, míg szárad a festék. Ez rossz hatással van rám, mert elnehezít. Így jött a gondolat, hogy darabokban fessek erdőt, amit utána egy képben állítok ki. Így kezdtem Napi képeket festeni.

Mindenki rajzolt a családban, nálunk ez természetesen jött. Amikor beiratkoztam cukrász tanulónak, megnyugvás volt a szüleimnek, hogy lesz szakmám. Akkor nyílt a Hungária kávéházban az ország legkorszerűbb cukrászata. Felvettek ösztöndíjasnak. A főnöknek tetszettek a marcipán szobrocskáim, így – bár fizetést nem kaptam érte – két évig nem is kellett szinte semmi mást csinálnom. De a bizonyítvány kézhezvételének másnapján a főnök elém hozatott 600 tortát: „Ezeket kend meg csokimázzal”. Aztán jöttek az islerek, meg a piskóták. Éreztem, hogy ellep, bekebelez egy végtelen sütemény-hegy. Két hét után visszafizettem az ösztöndíjamat és odébb álltam, pár hónap múlva pedig bevonultam katonának.

Amikor leszereltem, akkor nyílt egy fagyizó a közelünkben. A tulajdonos mindent rámhagyott, csináljam ahogy akarom. Húsz éves voltam, jó pénzt kerestem, amiből rajzszakkörre is futotta. Mindenféle ízeket, színeket, díszítéseket kitaláltam, nagyon ment. Erre gyorsan nyílt mellettem két fagyizó.

A Képzőművészeti Egyetemen a mesterem szabadon hagyott dolgozni. Néha így szólt: „Itt egy kicsit másképp kellene.” De ahogy belenyúltam rájöttem, hogy már egy egészen más kép kezdett kibontakozni. Izgalmas volt, ezért átfestettem a korábbi egészet. Így történt, hogy az évvégi kiállításra három képet vittem: „…és a többi?” kérdezte értetlenül a mester, mert látta, szorgalmasan dolgoztam egész évben. „Mind ezeken van, egymásra festve.”

A Napi képeket nem csak azért csinálom, hogy ne essek ki a munkából, hanem, hogy tanuljak. Tudatos legyen, ami addig ösztönösen ment. Úgy is fogalmazhatnék, hogy eddig a felszínt kapargattam, most pedig utána nézek annak ami alatta van. Kipróbálok technikákat, színhasználatot, réteges festést. Először nagy vonalakban viszem fel a festéket, aztán jönnek a finom részletek. Abbahagyom, amikor látom, hogy megvalósult, amit akartam. Minden alkalommal előre kinyomom az aznapi festék mennyiséget a tubusból. Ha marad, az oszlopra kerül, de nem festek belőle egy újat.

Utána olvasok fizikai jelenségeknek, hogyan működik a színes fény, a reflexek, mitől lesz egy felület matt vagy fényes. Ha egy felület felszíne kinagyítva „hepehupás”, arról összevissza szóródik a fény, ezért látjuk mattnak. Ha nagyon sima, úgy működik, mint a tükör, egyenesen visszaveri a fénynyalábot a szembe, ezért látszik fényesnek. Meg akarom tudni, hogyan viselkednek az anyagok, a fém, a kerámia, a műanyag? A plüss macikat is textúrájuk szerint válogattam.

Miért nem embereket választok modellnek? Az arc festése más figyelmet igényel. Az érzelmeket kifejező mimikri megfestéséhez nemcsak az anatómiai precizitás a fontos, nem elég a felszín rezdüléseit megmutatni. Ahhoz, hogy például mindenki azt a mosolyt lássa, amit szeretnék, mélyebbre kell hatolni a felszínnél. Ami egy újfajta kihívást jelent. Most reggelente a Nagyvásár Csarnokban szerzem be a modelljeim. Az almát és a banánt pedig a festés után megeszem.

„A forradalom után, fogalmunk se volt arról, mi történik Nyugaton. A művészeti életről is csak elvétve érkeztek hírek, arról például, hogy ott a hatvanas években minden a kockáról szólt. Elhatároztam, hogy elkészítem a legtökéletesebb porcelánkockát. Ott volt előttem a legtisztább, hófehér anyagból a legszabályosabb mű, de hogyan tovább? Mérges lettem, egy vasdarabbal belecsaptam. A rideg tárgyban egycsapásra megjelent az élet. De az ütést gyengének tartottam. Próbáltam csúzlival is. Végül egy malaclopó köpenyben áthoztam a szomszéd légpuskáját és a pincében lőttem hasábokra, kockákra. A geometrikusból organikus formák lettek.” A lőtt és robbantott munkák tovább erősítették az akkor már Faenzai-nagydíjas nemzetközi hírnevét.

Díszlettervező lesz, határozta el és jelentkezett az Iparművészeti Főiskolára. Akkor még két hétig tartott a felvételi. Az első meghallgatáson a rajza alapján közölték: tehetségtelen. Mehetett vissza a rajzterembe. Soha nem tanult rajzolni, de életbevágó volt, hogy felvegyék, különben beviszik három évre katonának. „Egy kék köpenyes, tanárszerű ember méregette mit csinálok: ’Mester jöjjön velem.’ Átvitt egy másik helyre: ’Ide üljön!’ Akkor derült ki, hogy addig kontrafényben csak a kontúrját láttam a modellnek, úgy azt ma sem tudnám megrajzolni.”

A köpenyes jótevő Borsos Miklós volt. „A diploma után fogalmam se volt mit fogok csinálni. Valamiért bementem az egyetemre. A folyosón találkoztam a professzorral. Köszönésemre morgott valamit. Már messze járt, amikor hirtelen megfordult: „Mester, maga itt marad tanársegédnek! Ha meg tudta tanulni, meg is tudja tanítani.”

A szénszünet idején, mikor se otthon, se a főiskolán nem volt fűtés, kijárt az állatkertbe rajzolni. Egy folyton izgő-mozgó állatot pedig nem lehet a szokásos módon lerajzolni. „Meg kellett tanulni az állatot, az anatómiát, aztán megjegyezni a mozgást. Élveztem, csak ne vette volna át a ruhám az oroszlánszagot!” A módszert átadta a diákjainak is. 52 évi tanítás mellett kísérletek sora és kalandos sorsú kerámiák, szoborsorozatok alkotják az életművet.

’Lemész Hollóházára és megváltod a világot.’ Ezt már Juhász László, az akkor formálódó Iparművészeti Tanács alapító főtitkára mondta. Ő pedig komolyan gondolta, hogy a legjobbat hozza ki a gyenge minőségű, a kiégetésnél lágyuló helyi kaolinból. Lopótök, birsalma alakú öblös tárgyakat készített, mert ezek a termések követték a természet merevítő törvényeit és a porcelán is átvette ezeket.

Nem tetszett az igazgatónak. A küldetés végül botrányba fulladt, minden porcelángyárból kitiltották.

„Évtizedekkel később mégis meghívtak Herendre. Az igazgatóság azon tanakodott, hogyan lehetne reklámozni a céget. Javasoltam, küldjünk ki Velencébe a karneválra egy herendi mintás ruhába öltözött párt. A turisták majd fotózzák őket, a képük eljut a világ minden tájára. Aztán munkásnadrágot húztam, lementem a műhelybe és porcelánból alkottam meg a herendi mintába öltözött jelmezeseket. Senki nem hitt benne, míg nem jött egy svájci galerista: ’Miért nem ezt csináljátok?’ Erre szabad utat kaptam és elkészítettem a karneváli sorozatot.

Az agyag viselkedésének tanulmányozásából alakult a mű. A tökéletesen megformált alakok homoknyomásra úgy torzulnak, hogy természetesebbé válnak, mint eredeti állapotukban. Így születtek az antropomorf oszlopok is. A Minotaurusz sorozat pedig a férfi és nő közötti játszmákról szól.

A budavári ásatások idején a Budavári Palotába készült nagy méretű relief különböző korok feltárt rétegeit szimbolizálta. A rétegek közé boronatüskéket tervezett, hogy mint az összegömbölyödött sündisznó a védelem szimbóluma legyen. A borona tüskék végül nem kerültek a képbe, a kész művet az akkori kultúrvezetés utálkozva leverette. A szocialista realista eszmének a Közlekedési Múzeum mázatlan, terrakotta reliefje sem felelt meg. A mozgást imitáló háttérbe ágyazott különös járművek mégis fenn maradtak, igaz paraván takarásában. Most, ötven évvel később került elő a múzeum lebontásánál. Nemsokára a szombathelyi Schrammel múzeumban lesz látható.

Válogatás Takáts Márton grafikus és festőművész műveiből. A művész életpályájának egyes szakaszaiból összeállított kamarakiállítás Tóth Károly műgyűjtő ötlete alapján készült.

Megnyitó: 2017. március 22-én 18:00 órakor. A művésszel Tóth Károly műgyűjtő beszélget.

„Meggyőződésem, hogy Rembrandt és Piranesi hagyományos grafikai nyelvén mindig lehet újat mondani. Tizenhat évig foglalkoztam klasszikus grafikával, amikor egy nap rádöbbentem, már hat órája dolgozom egy tenyérnyi darabon, közben magánfilozófiákat gyártok. Elfogott a vágy, olyat csináljak, ami nem szól didaktikusan semmiről, nincs intellektuális, átgondolt mondanivalója, a maga atmoszférájával hat a nézőre. El kezdtem festeni. A tíz éve alakuló magánnaplómnak a címe: ’Tűnő időm nyomában’. Bármi belekerülhet, ami velem megtörtént. Egy üres utca, szüleim műhelye, egy női portré. Mostanában ismét készítek grafikát. Kíváncsi voltam, mit változtam. Van-e különbség a festészet előtti és a mostani grafikák között? A régi munkákon egy 21 éves pökhendisége látszik: Nézzétek, hogy tudok rajzolni! A mai grafikák tónusosabbak, a vonalak sem erősek, szabadabban, könnyedebben használom a mesterség fogásait.”

A kiállítás látható: 2017. március 23-április 16. között.

Hochstein Lili és Beczner Barbara Telemanntól német szonátáiból játszanak.

Tóth Károly műtárgygyűjtő és Takáts Márton grafikusművész

Barbès Királynő /olaj, vászon 85 x 120 cm/ 2008
Dans le Café de la jeunesse perdue /repesztés, aquatinta, metszet 395 x 395 mm/ 2016
Baljós fellegek – Nestor Burma a Bir Hakeim hídon –
/repesztés, aquatinta, metszet 400 x 595 mm/ 2015-2016
A menthetetlen Thomas Bernhard nyomán –
repesztés, aquatinta, metszet 288 x 350 mm/ 2000 – 2001
Máté 10,38 /repesztés,aquatinta, rézkarc 312 x 425 mm/ 2002

ZAJ-ÁRAMLAT

VARGA DÓRA üvegművész kiállítása 2018. október 6-21. között

Varga Dóra üvegművész alkotásai 2014. óta láthatók a Kiskép Galériában. Durva szemcsékből összeolvasztott szobrok finom érintésre dallamos és különös hangokat bocsátanak ki. Nem kellett sokáig várni arra, hogy a kifejezetten kísérletező alkatú és más művészetek irányában nyitott művész a tárgyak megalkotásakor nem csak a mondani valóra és a szobrok belső tartalmára koncentrál, de tudatosan keresi a kapcsolatot a zenével és a filmmel. Alkotásai megállítanak és interaktivitásra ösztönöznek.

A Sound Spill – mely a kiállítás középpontjába állított tárgyegyüttes megnevezése is – a környezetünket szennyező és az embereket is károsító folyamatokra hívja fel a figyelmet. A közönség segítségével valódi életre kel a mű, a tengerek agóniáját megidéző hangokat és zörejeket Esteban de la Torre hangművész készítette.

A CAFé Budapest Kortárs Fesztivál alkalmából a Budapesti Fesztivál Központtal együttműködve

Báthory Júlia a 20. század egyik legprominensebb, nemzetközi hírű alkotója paraszt Versaillesnak hívta a dömsödi portát. Itt, a minden négyzetmiliméteren ápolt kerttel, rózsákkal körülvett, gondosan megépített nádfedeles házakban rejtőzött el az első magyar női üvegművész fogadott fia Szilágyi András és Kovács Júlia üvegművészek és András fiuk, aki művészettörténész. Ha az üvegművészet szellemiségét szeretnénk alaposabban megérteni, akkor ők kihagyhatatlanok a történetből.

Báthory Júlia végigélt egy egész évszázadot (1901-2000), munkásságát elismerték Munkácsy- és Magyar Örökség díjjal, oklevelekkel díjazták Münchenben, Strassburgban, az 1937-es párizsi, a 39-es New yorki és az 58-as brüsszeli világkiállításokon. Számos újítást vezetett be, amikor az ipari technológiákat a kézművesség, a „craft” méreteire tette alkalmassá. A korabeli kritikák úgy fogalmaztak róla, titkokat alkotott üvegben.

A meglepetések mestere, igazi egyéniség volt. Ugyanakkor perfekcionista. Számára az üveg szent anyagnak számított. Olyan megszemélyesített kapcsolatot képzeljünk el, ahol alkotó és alkotása, és maga az alkotás folyamata is organikus egységben olvad össze. Mindent ő készített, mert azt vallotta, hogy csakis az aktív alkotás közben kialakuló ZEN állapot hoz létre eredeti művet.

Talán ez az elhivatottság motiválta arra, hogy felfedezéseit és a hozzávezető utat tananyagba foglalja és tudását átadja az őt követő generációknak. Ötven éves elmúlt, amikor az egyetemi szintű programot „középiskolai fokon” a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban, a Kisképzőben vezették be, ahol a mai napig nem csak a mesterséget oktatják, hanem a szemléletet is. A legnagyobb külföldi szakegyetemek professzorainak a neve mellett emlegetik.

Szilágyi Andrást kilenc évesen fogadta örökbe Báthory Júlia. Kétsége nem volt afelől, hogy az életét az üveggel köti össze. A „Mama” és fia, Mester és tanítványa kapcsolatáról annyit biztosan tudunk, hogy köztük nem voltak féltve őrzött titkos receptek, az ifjú pedig tovább fejlesztette a kinccsé tevés gyakorlatát és egészen más utakon járt. A szakma szeretete vitte, üveggyári tervezőként, majd művészeti vezetőként dolgozott, számos építészeti munka fűződik a nevéhez.

Feleségét Kovács Júlia Ferenczy Noémi-díjas üvegtervező iparművészt sajnos már nem ismerhettem meg személyesen, de közel ötven éves művészi pályafutásának tárgyi emlékei sokat elárulnak szenvedélyesen kísérletező személyéről. Különböző anyagtársításokkal foglalkozott, az üveget samottal és fémekkel is kombinálta, ezzel különleges hatású, álomszerű világot teremtett. Nyughatatlan természete közel múltban bekövetkezett haláláig folytonos alkotásra ösztönözte.

A Kiskép Galéria következő kiállításához hármójuk életművéből válogattunk, melyhez Szilágyi András beavat bennünket a magyar dizájn- és művészettörténet egyik legizgalmasabb, még nem teljesen feltárt időszakába és általa autentikus forrásból merítve betekinthetünk egy több generációs művészcsalád mindennapjaiba is.

Az anyag szeretete, a „nem dobunk ki semmit, mindennek meg kell találni a helyét” belső indíttatásra támadt az a kreatív ötlete, hogy madarakat készítsen a gyárban keletkezett üvegtöredékekből. Először csak ő szedegetett össze érdekes darabokat, később már a munkások gyűjtötték neki az anyagot, amit a műszak után megcsiszolt és összeragasztott. A siker nem maradt el, a Szurek Ágnes vezette Üvegpiramis galéria egyik legtöbbet eladott sorozata volt.

A Salgótarjáni Öblösüveggyár tanulmányi ösztöndíjasaként formatervezői ambíciókkal kezdte meg tanulmányait az Iparművészeti Főiskolán. A gyár a hetvenes-nyolcvanas években a magyar szocialista üvegipar zászlóshajójaként működött. Formatervezőként kilenc aktív év nagy felelősséggel járt, mert az automata gépsoron műszakonként húszezer pohár, kehely készült. A gyár komoly megrendeléseket teljesített a kézi fúvó üzemben is, ahonnan a világ minden tájára exportálták a termékeket.

A Gyártmányfejlesztési Osztályon az éppen aktuális „nyugati” divathoz alkalmazkodva tervezték a gépi gyártásra kerülő termékeket. A műszaki rajzok szabványok és a technológia figyelembe véve alakultak. Ez kissé távol állt a csapongó, korlátokat nehezen viselő művészi habitustól. “Megbűvölve álltam az automata gépek mellett működés közben, és csodálkoztam, hogy életre kelnek az általam rajzolt formák, körzővel húzott ívek. Sok vendéglátóhelyre szállítottak belőlük, amire büszke voltam. Nagyon szerettem a munkámat, és remek munkatársaim voltak.”

Ritka pillanatnak számított, ha egy tervező kitüntetésképpen lehetőséget kapott saját, autonóm elképzeléseinek megvalósítására. A napi rutinból csak ritkán adódtak alkalmak a művészi ambíciók kibontakoztatására. A De Forma szimpóziumon, a Terített asztal pályázatra, a Szilikátipari Kutató Intézet üvegműhelyében készült tárgyakhoz most is nosztalgia fűzi.

„Még a Főiskolán tanárom, Bohus Zoltán mutatott nekem az Iparművészeti Múzeumban egy tárgyat a svéd Orrefors üveggyártól. Graál technikával készült, amit addig nem ismertem. A két réteg között halakat ábrázoló festés volt. Annyit festett üvegre, kezdjen vele valamit! – mondta. Sok kísérletezéssel és a tanárúrral együtt gondolkodva, saját kezűleg készült matricapapírjaimmal készültek a graál üvegeim. A diplomamunkám egy része is ez volt. Később is készítettem néha így tárgyakat.

A gyárat elhagyva Budapesten tanítással folytatódott az élet a Jaschik Álmos Szakgimnáziumban, ahol beindították az Üvegfestő és Ólomüvegező szakot. Az ötven éve nem tanított szakma felélesztése egy egészen más terület, megismerni és úgy átadni a diákoknak húsz éven keresztül, hogy azok nem is akarják, sokszor járt elkeseredéssel. Az emlékek persze megszépültek már, mert sokat tanultam“ 

Már gyerekkoromban is túl aktív voltam, mindennek meg akarom találni a helyét. Bármilyen anyagot találok, lehet belőle valami vicceset, szépet, feleslegeset, hasznosat készíteni. Ha festék, akkor azt ki kell festeni az utolsó cseppig. Fárasztó, de szórakoztató. “Az ember csak akkor játszik, amikor a szó teljes értelmében ember, s csak akkor egészen ember, ha játszik “ Schiller

„Sziklák” sorozat (2019)

porcelán

A „Nagy szikla 1-2” 24 x 14×14 cm és 28 18×17 cm porcelán

„Fekete szikla 1” „Fehér szikla 4-5”  19 x 12×12 cm (különféle méret) porcelán

„Torony a sziklán 1-2” 16 x 15×10 porcelán

„Jéghegyek 1, 2, 3, 4” porcelán

Sziklák 1, 2, 4 porcelán

Sziklák 5, 6, 7 porcelán

Sziklák 11, 8 porcelán

Sziklák 10, 13 porcelán

Sziklák 9, 3 porcelán

Sziklák 12, 15 porcelán

Sziklák 14, 16 porcelán

Sziklák 18, 19 porcelán

Sziklák 17 porcelán

A kollekció megtekinthető 2017. március 25-ig.

Balogh Eleonóra, Borbás Dorka, Borkovics Péter, Bohus Zoltán, Botos Péter, Gáspár György, Gonzáles Gábor, Hegyvári Bernadett, Köblitz Birgit, Kóródi Zsuzsanna, Kunckel Zoltán, Lendvai Péter Gergely, Lukácsi László, Melcher Mihály, M.Tóth Margit, Smetana Ágnes, Soltész Melinda, Szilcz Mariann, Varga Dóra,  Vida Zsuzsa

A színes üvegablak ami egyben külső és a belső tereket elválasztó építészeti elem, Suger apát Saint-Danis-i fellépése óta az írástudatlanok bibliájaként a szakrális építészet elválaszthatatlan része. Jelenléte megkerülhetetlen, szerepe töretlen, mikor tekintetünkkel, lelkünkkel a fény felé fordulunk. A képzőművészetben és iparművészetben egyaránt járatos, kiemelkedő szaktekintélyeknek számító üvegművészek Balogh Eleonóra (Ferenczy Noémi-díj) Borbás Dorka, Füri Judit, Hefter László (Ferenczy Noémi-díj) és Köblitz Birgit (Ferenczy Noémi-díj) munkásságát bemutató kiállításon azt boncolgatjuk, vajon változott-e és hogyan az évszázadok alatt a szándék és a művészi megfogalmazás.

A kiállítás az Ars Sacra Művészeti Fesztivál programja (2018. szeptember 16-23. között)

A zselickislaki Idősek Otthona kápolnája egy ovális térként került kialakításra az épület középtengelyében. Üvegablakait Balogh Eleonóra készítette. „A helyiség bejáratától jobbra és balra, öt-öt függőlegesen nyújtott téglalap alakú ablak található, mely rávezet a középtengely kereszt formájú központi ablakára. A nyílások elhelyezkedése, a bejárattól történő kétoldali indítása, valamint útja a keresztig – önmagában felkínálta a profántól a szentig lépdelő lélek útjának ábrázolását. Ennek szellemében készültek a tervek és végül az üvegablakok, melyek az ajtón belépő híveknek jelzik a profán világ földszíneit, – a zöldet, barnát, vöröset és narancsot, – melyek lépésről-lépésre lényegülnek át a megtisztulás útján türkizből kékké, – hogy aztán az Isteni dicsfénybe, az arany ragyogásába érkezzenek meg. Mindezt laza vonalvezetéssel, a földi lét végtelen számú irányultságával, tarkaságával, sokszínűségével. Az Isteni sárga-arany azonban már a transzcendens fehér-színtelen fény geometriába rázódó csiszolt felületeivel találkozik, közelít az Isteni rendhez, amely a középső kereszt motívum központi, tökéletes letisztult vonalaiban testesül meg. A tökéletes fehér fényben, amely magában hordja a világ összes színét és az Isteni rendben, melynek alapja a koordináta rendszer vízszintes-függőlegese az origóval… mely kijelölésből újra elindulhatunk a földi létezés felé.”

Borbás Dorkánál a figuralitás alapelem szobrászi és grafikai értelemben, vagyis plasztikus és sík felhasználásban is. „Kettősségben élek és alkotok, hiszen a tradicionális ábrázolás a kortárs technológiák adta lehetősséggel párosul. A folytonos és kockázatos szakmai kísérletezés az, mely maivá teszi a megbízásaimat. A klasszikus vonalú, de határozottan mai hívőkhöz szóló templom kivitelezésekor szines-transzparens üvegmozaikot, tükörgrafikát, vizesvágott bronzbetűket, fazettázott üvegcsipkéket, digitális nyomatot és a 3D technológiát ötvözhettem.

Egy budapesti evangelikus altemplomba készített életnagyságú angyalaim majdnem monokrómok. Nincs szines natura, csak ragyogó tükörvonalak angyalrajzai és kristályként ragyogó szintelen gyöngyök kompozícja nyújtja a varázslatot. Az ökomenikus Kárpát-Haza temploma a természet lágy ölén, rusztikus falaival, vaskos formáival az ősi mondák világát elevenítik. Tőlem is ezt várták a megbízók. Az egyszínű dombormű, mint egy óriási honfoglaláskori áttört arany-korong uralja az oltár feletti részt.”

Csináljon valami „Róth Miksásat” –általában ezzel fogadják Füri Juditot. „Egerben a Szent Lajos templom hagyományos jellegű üvegablakába minden szenthez külön növényi motívumot választottam, ami egyben attribútum is. A bordűr itt mozaik technikával készült. Fontos volt, hogy sok fény maradjon a belső térben, mert ehhez szoktak hozzá. A hívek adományából valósult meg és egy igazi lelkes, segítőkész csapatnak bizonyultak. Feketeerdő nevű községben is hasonló volt a helyzet, a Kisboldogasszony templom ablakai a helyiek adományából készülhettek el.

Az üveg optikai lehetőségeit ritkán lehet megjósolni még azoknak is, akik egész életükben ezzel a számtalan variációban előforduló anyaggal dolgoznak. Az alkalmazott művészetben ma már teljesen elfogadott, hogy az alkotóra bízzák a kutató, kísérletező feladatokat, akik nem csak beleálmodják ebben a hideg, merev állapotban is állandóan mozgásbe lévő anyagba gondolataikat, hanem meg is valósítják azt. Elmagyarázni a lehetetlent, mert nem elég a képzelő erő hozzá, a művészek mintapaneleket készítenek, ezek segítik megrendelőt és művészt, hogy a tervezés szakaszában egy nyelvet tudjanak beszélni. „Az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet új épületének Teréz anya kápolnájába két ajtó méretű ragasztott biztonsági üvegszárny készült, melyet festettem, beégettem, majd különböző áttetszőségű és formára vágott laminálófóliát használva, a rétegek közé csillámokat szórva ragasztottak össze. A kész lapokra fusing technikával készítettem plasztikus elemeket. Az így elkészült panelek mást mutatnak a nappali fényben és mást este, de sosem maradnak unalmasak vagy csak fekete foltok.”

Hefter László a szakma vezető mestere, a hetvenes évektől azon fáradozik, hogy professzionális tudással, felelősen és illő alázattal mentse értékeinket, ugyan ilyen elkötelezettséggel viszonyul a saját műveihez. Művészi hitvallása kifinomult és megfontolásra érdemes. „Vannak olyan művészek, teológusok, építészek, akik előnybe részesítik a színek és fények aszkétikus használatát, és az üvegművészeti munkákat egyoldalúan az építészeti tér alakításának erősítésére használják. De vajon jobban érezzük magunkat egy olyan közegben, ahol a fehér, a fekete és a szürke logikai közömbössége, esetlegesen csökkenti izgalmi energiáinkat? De vannak olyanok is, akik a szertartás helyén el tudnak fogadni egy expresszív képet, vagy felületet. Egyikhez sem tartozom, mindig fenntartással fogadtam a színek bódító hatását felhasználó az egész teret megszínező üvegablakokat és sosem hittem abban, hogy a semleges üveg segítené akaraterőnket a lélek átalakulásában a liturgia folyamán. A tiszta érzés és a szellemi józanság közege a kettő között van. Az én munkáim olyanok, amelyeket képként kell nézni és szemben meg kell vele állni. Az építészeti és szakrális kötöttségeken túl még is csak egy szabad kezdeményezés, amelyben a kitalálás bátorságát, az invenció jogát és kötelességét érvényesíteni akarom, függetlenséggel és méltósággal bír, és nem egy alárendelt objektum.”

Köblitz Birgit Halléban végezte a művészeti egyetemet. „Fontosnak tartom, hogy a művész a saját énjét – ami a tradíciók tudatában emberi és szakmai fejlődéséből kialakult – ötvözze az épület rendeltetésével. A színes üvegablakok első megrendelője az egyház volt. A középkorban még nagy volt az írástudatlanság, ezért az akkori mesterek minél több bibliai és egyházi jelenetet ábrázoltak. Egy komoly ikonográfiai koncepció volt érvényes több száz éven keresztül. A kizárólag ólomba foglalt színes, festett üvegből álló üvegfestészet-mesterséget egyre kifinomultabban követték. Sok híres templomban és katedrálisban mai napig megcsodálhatók ezek az „üvegszőnyegek”. A XX.-XXI. században a templomépítészetben nagy változások történtek, mind az eljárásokat, a formavilágot, mind a küldetését illetően. A templomok otthonosabbak, letisztultabbak, igazodnak a közönséghez, mely már egy képekkel elárasztott világban él, ahol a templom biztosítja a lelki nyugalmat, színeinek melegsége sugározza azt a békét, melyet konkrét képek nem ugyanolyan mértékben tudnak átadni.

Sok régi templomnak már nincsenek eredeti üvegablakai, vagy soha nem is voltak. Itt nyílik lehetőség arra, hogy új ablakok tervezésével, új technikák alkalmazásával egy mindenkinek szóló béke- és nyugalom szigete valósuljon meg. A témát általában a gyülekezet, kuratórium vagy egyházi vezetőség javaslata szerint bibliai idézeteket alapján közelítem meg, hagyom magamon átjárni, „átitatom” vele a nagy kompozíciót, hogy minél jobban jusson át az üzenet. Az egyes ablaknyílásokat egy nagy képnek értem, több ablakot egy képsorozatnak – az egyes osztásokat ritmusadónak használom. A általam választott technika függ a feladattól, az épület-től, az ablak környezetétől. A kilencvenes években többnyire ólombetétes üvegablakokat ké-szítettem. Azóta nagyobb hangsúlyt kap a rogyasztott üveg, ami az új templomépítési felfo-gást jobban képviseli.

A Budapest-Gazdagréti Szent Angyalok templom egy olyan spirituális hely, mely beenged, körülvesz minket. Az anyagok és színek közel állnak a lelkünkhöz: a terméskő, a faszerkeze-tek világos színei visszaköszönnek a mozaikon és aranyszínével felemelkedő hatást keltenek. Ezzel harmonizálnak az oldalablakok, szinte beleolvadnak a falba, napszakok, évszakok szerint változnak a fényben. „Azoknak szólalnak meg, akik érzelemmel és hittel nézik.” (Hefter László)

Az Üvegtemplom az erdélyi fatemplomokat idézik meg. Rainer Péter építészt formailag és tartalmilag is a kereszt érdekli. Sok szakrális teret tervezett.  Két szerzetesről szóló mondát idézve: „Ha Isten teremtette a világot, akkor minden hely szent, minden szakrális, profán csak annyiban, amennyiben az ember azzá teszi”