Keretek közé szorított játék

olajvászon 20×20 cm

Winchester kép

vegyes technika

(20 x 15 cm)

CD/1-2

CD/3-4

CD/5-6

CD/7-8

CD/9 eladva

Triptychon / vegyes technika

Urban space

vegyes technika

10 x 15

Ganesha

vegyes technika

(12 cm)

BMW

vegyes technika

(17,5 cm)

Kisképző Üvegszak vizsgakiállítás

„Benyitottam a terembe, szokatlan csend volt, azt hittem nem lesz ott senki. Hangtalanul ültek a diákok az asztalnál és a restaurátori feladatukon dolgoztak. Régi festett üveget kellett schwarzlot festéssel másolni.” Haba Erika és Bihari Kristóf üvegművészekkel, művésztanárokkal találkozom. A Képző- és Iparművészeti Szakgimnázium üvegszakos diákjainak évzáró kiállítása kicsit olyan, mint a lakmuszpapír, vizuális indikátor, mely jelzi milyen tartományba helyezhető a következő üvegtervező-, restaurátor és üvegművészgeneráció tudása, szorgalma és elköteleződése.

Az intézménybe való bekerülés alapfeltétele a jó rajztudás, mert a művészpályára felkészülés egyik fontos eleme a vizuális kifejező készség, minden megkezdett mozdulatot megelőz egy vázlatkészítés. Az első évfolyamon az alapvető megmunkálási technikákat gyakorolják, de a tizediktől már bekerülnek a mélyvízbe.

A formakészítés, üvegfúvás, vágás, csiszolás, Tiffany technika, ólmozás, öntészet a mindennapi tananyag része, téma pedig akad bőven. 

A legkitartóbbak érettségi után maradnak még egy évet, ami után letehetik a szakvizsgát.

A CAFé Budapest alkalmából, Lapidárium címmel rendezett kiállításon a „Volitantes” sorozatának ide készült darabjait mutattuk be. A kifejezés a nap felé nézve a szemben visszamaradt sejtmaradványok szemfenékre vetett árnyékát jelenti. „Témáimat a környzetünkből veszem, mint például a szemünk által megfigyelt optikai jelenség vagy az állatok és növények. A szobraim fontos eleme a fény és az árnyék, mely minden esetben irányított ezért a szobor szerves részét alkotják.” A vakítóan fehér carrarai és ruskicai márványból faragott kisplasztikák sikert arattak és gazdára leltek.

Ezt követően még négy évet kellett várnunk, hogy eljussunk a Hantházi vasútállomásra. Ceglédről 1911-től járt Hantháza végállomásig a vonat, összekötve a várost a 19. század végén telepített szőlőbirtokokkal. Az utolsó szerelvény 1978. február 28-án este 8-kor hagyta el az állomást.

„Amikor de költöztünk fontos szempont volt, hogy az állomás épületének modernizálása mellett, külső formai jellegét is visszaállítsuk. Ideális helyet taáltunk az alkotómunkához és a családunknak is – itt nem zavarunk senkit.

„A szombathelyi Művészeti Szakközépiskola és Gimnázium díszítőszobrász osztályából rögtön felvettek a Képzőművészeti Egyetemre.

„Főként kővel és fával dolgozom. Szobraimat egyetlen darabból ragasztás és csapolás nélkül.  Jó minőségű köveket beszerezni. Emberes munka az autóról levenni, mire elkészül a szobor már egyedül is fel tudom emelni. Akár félkézzel. Márvánnyal dolgozni nagy alázatot és odafigyelést igényel. Könnyen reped és javíthatatlan.

A megfoghatatlan tömegekkel való játék izgat. A rajzi alapokon nyugvó formákat a folytonosság, az önmagukba való visszatérés jellemzi. Jelenleg olyan individuális, szubjektív jelképrendszerek alkotása foglalkoztat, melyek különböző, de objektív jelentéssel bírnak.

Munkáim azon ősképek segítségével jönnek létre, melyek a legkorábbi barlangrajzoktól a ma használatos emojik-ig kollektív tudatunkban élnek.

„Képzeletemben a világ valós és átvitt értelemben is egy nagy sivatag, aminek a közepében mindig létezik egy élő hely. Ezeket a helyeket keresem, kutatom. Tanulmányaim idején jöttem Zebegénybe a művésztelepre. A mesés környezet, a változatos, élénk természet életreszóló hatással volt rám, beleszerettem a színekbe és itt ismerkedtem meg a férjemmel. Amint átvettem a diplomámat már jöttem vissza hozzá Magyarországra, azóta élek Nagymaroson.” Szenvedélyük az utazás, és az egzotikus kirándulásokról begyűjtött relikviákkal megtöltött lakótérből misztikusan átszivárog a sok élmény a műtermek praktikumába.

„Egy ideig hezitáltam a textil és az üvegszak között, de az építészkarra is felvettek. Akkor még volt NDK. Az üveg mellett döntöttem és beiratkoztam az Iparművészeti Akadémiára Halléban. Engem az üveg anyaghoz kötöttsége vonzott, ráadásul a nyugati kultúrában a középkori templomokban az üveget kárpitnak fogták fel. Az ólmozott üvegeken a figurákat síkban ábrázolták, ezzel szemben Magyarországon a színes üvegablakok jóval később, elsősorban Róth Miksának köszönhetően a szecesszió idején terjedtek el, ahol a térbeliség és a sok a szín jellemző.

Közel harminc év alatt számos templom és kápolna, valamint jelentős középületek, többek között a Holokauszt Múzeum ablakait készítette. Szívesen dolgozik építészekkel, mert a közös gondolkodás különösen inspirálja.

Most a gazdagréti Angyalok templomának kórushátfal ablakán dolgozik, melynek mottója: „Áldjad én lelkem az Urat! Uram és Istenem, nagy vagy te igen, ékességet és fenséget öltöztél magadra! A ki körülvette magát világossággal, mint egy öltözettel  és kiterjesztette az egeket, mint egy kárpitot.” (Zsolt 104,1-2)

A 45 m2-es üvegablak nem sokára kész. Ki tudja hányszor emelte már meg az egyenként 5-10 kilós, összesen 62 darab táblát? Ha elégedetlen egy színfolttal, a darabot teszi újra a kemencébe és a fiókból előkerülnek a keskeny lapokból összekottázott színpróbák és anyagminták.

A jellegzetes rusztikus felülethez a kemence aljába finom kerámiagyapotból és porokból vet ágyat. Erre kerülnek az üveglemezek. Így készültek azok az alkotások is, melyek a saját kertészetükben kialakított galériában, a családi szervezésben megrendezett népszerű kulturális események izgalmas hátteréül szolgálnak.

„Örülök, ha olyan művészekkel állítok ki, akik mást csinálnak, mint én. A saját tárgyaimban is szeretem kombinálni az üveget más anyagokkal, fémmel, kővel, textillel.” Minden zugban és minden tárgyban kaland és meglepetés és ott van a keresett meghittség.

„Utazásainkra mindig viszek egy jegyzettömböt és vízfestéket. Míg festek a helyiek mindig nagy kíváncsisággal állnak körbe bennünket. Rövid idő alatt barátságos hangulat alakul ki, és amíg a figyelmüket teljesen lekötöm, addig a férjem nagyon jó fotókat tud róluk készíteni. Ezek az élmények később a tárgyakba is beépülnek.

Így volt akkor is, amikor valahol Ázsiában egy kőfaragó érdeklődve vizsgálgatta, hogyan használom az ecsetet. ’Ha maga ilyen ügyesen fest – mondta – akkor ki kell próbálnia a faragást is!’  és ragaszkodott hozzá, hogy üljek mellé és ahogy ő vési a fejeket, tegyek úgy én is. Haza érkezve az első dolgom volt, hogy üvegből is elkészítettem párat.”

„22 évesen ismerkedtem meg a kővel. Besétáltam egy kőfaragó műhelybe. Fájdalmas pillanat volt, mert egy öklömnyi kő zuhant a lábamra. Eltartottt egy darabig, amíg tovább tudtam lépni. Pár hét múlva heti öt nap, napi nyolc órát, három éven keresztül csak kőfaragást tanultam. Már egy év után tudtam, hogy ezt akarom egész életemben csinálni.” Hosszú kanyargós tanuló és munkás évek következtek, mesterfokon sikerült elsajátítani a szakma minden fortélyát, majd megszerezte a szobrászdiplomát a Képzőművészeti Egyetemen.

Nincsenek szomszédok, az Új köztemető mellett a kőfaragó műhelyben visíthat a szabad ég alatt a flex, télen-nyáron, éjjel-nappal kopoghat a véső, senkit nem zavar. Több fiatal szobrásszal bérelik a helyet. Nagyobb megbízásoknál itt többen is tudnak dolgozni.

„Gyönyörű izgalmas kövekkel van dolgom a legegyszerűbb mészkőtől a legbecsesebbb márványig. Mindent meg tudok faragni bármilyen kőből. A megrendelések elsősorban emberábrázolások.” Kiállításain azonban nem látunk figurákat. A hídak még az egyetemi évekre utalnak. Már akkor is izgatta, hogyan lehet az idő múlását megfogni.

Miről ismerhetünk fel azonnal egy Kontur szobrot? Tiszta geometriai formákkal találkozunk, benne megjelenik a történelem. Az ablak, a kapu nyílás felületét finom átmenettel roncsolja, így a látványt nem zárja le szigorú vonalakkal, hanem tekintetünk akadály nélkül közvetlenül csatlakozik a végtelenhez, míg a másik oldalról csak egy szűk lőrést látunk.

A savval maratás nem új dolog, de ahogy ő csinálja, úgy valószínű itthon senki. Sósavval förcsköli a felületet, amit irányított roncsolásnak nevez.

Higított sósavval teli vödörben meríti a mészkő korongot, majd alaposan átmossa. Szemünk előtt zajlik le a fizikai jelenség. A penge éles vékony mészkő korong felülete nem csak visszanyeri természetes élénk színét és rusztikus felületét, de megmutatja a különböző összevetők kristályszerkezetét is. Így keletkeznek a „Roncsolt holdak”.

Először lealapozza a vásznat, ahogy minden festő. Utána akcióba lendül. Feloldja a felületet, ide-oda mozgatja a vásznat, csorgatja, fröcsköli rá a híg festéket. Újra játssza a víz dinamikáját, felveszi és átadja a vízesés vagy a hullám ritmusát. Egy három méteres vászonnál is elégnek kell lennie másfél-két órának, hogy elkészüljön a vászonra fagyott pillanat, maga a kép.

Képein a rejtett elemekről akar beszélni. Meghatározatlan, megfoghatatlan, formátlan anyagokról, mint a víz, a levegő. Másrészről fontosak számára a technikai részletek. Ecset helyett sprayet használ, fújja, locsolja a híg festéket. Keresi az új izgalmas megoldásokat.

Ez egy játék a gravitációval, az olajnál, ahol sűrűbb a festék ott egy-egy ponton ki lehet merevíteni a pillanatot. A fotogramhoz hasonló képeknél igazi növényeket is felhasznál. Természet absztrakcióval foglalkozik, az absztrakt expresszionisták közé sorolja magát.

2005-ben New Yerseyben részt vett egy mesterkurzusom. Az amerikai művészeti oktatásban nincs alapképzés. A szellemiséggel foglalkoznak, mi van az alkotó és műve mögött. A tudatosságot tanítják, a logikát keresik, honnan indul, hová kapcsolható, kivel hozható párhuzamba, alapvetően a párbeszédről szól. A klasszikus rajzolást mindenki ott tanulja meg, ahol tudja, drága privát iskolákban.

Más a mentalitás, ott elfogadhatatlan, hogy egy művész azt mondja: a kép csak úgy jött… A kiállításokon nincs megnyitó beszéd, de a vernisszázsok a profizmusról szólnak. Minden tökéletesen egyben van, a kiadványok, a sajtó, mögötte a kapcsolatok. A galériák felépítik a művészt, kapcsolatban vannak múzeumokkal, gyűjtőkkel. Ez az új szemlélet nálunk is elindult. Néhány fiatal galerista már így gondolkodik.

2006-ban indult a Budapest Art Factory néven ismert, fiatalokból álló művészcsoport. A volt Láng Gépgyár egyik elhagyott épületének felső szintjén, egy hatalmas, hosszú térben műtermeket és kiállítóteret alakítottak ki maguk a művészek. Ebben a formációban a  non-profit társaság 2012-óta működik. Nyitottak a világra, építik a nemzetközi kapcsolatokat, rendszeresen vendégül látnak külföldi művészeket, támogatják egymást, mert a sikerhez nem elég csak jó művésznek lenni.

Mondhatnánk, a szerencsével kezdődött. A Retek u. 5-ben Z.Gács Györggyel lakott nyaranta egy gangon. A szomszéd „tanár bácsi” bíztatta a lelkesen rajzolgató kislányt, hogy ne hagyja abba, mert jól csinálja. Ő pedig folytatta és sikeres felvételit tett a Művészeti Gimnázium festő tagozatára 1950-ben. Három évre rá Báthory Júlia tanítványa lett, aki megalapította az üvegszakot miután visszatért Párizsból. Nekik, egy bátor és világhírű üvegművész elszántságának és egy modern gondolkodású festőtanár elhivatottságának köszönhető, hogy a magyar üvegművészet egy olyan korban tudott megújulni, amikor az ország fizikálisan, szellemileg és politikailag is romokban hevert. Párizs, München és Dessau művészkolóniáinak kisérletező, újító és szabad szellemét sikerült máig meghatározó és szinte egyedülálló módon megvalósítani a „Kisképzőben”. Vendéglátóm története, életfelfogása és művészete tűpontosan bemutatja mit is jelent ez.

„Kitanultam a szakmát ’ától cettig’, az asztali készlet tervezéstől, a csiszoláson, a színes hutaüvegek és festett templomüvegek kivitelezéséig, hogy bárhol önállóan tudjak dolgozni. Arra is felkészítettek, hogy szériagyártásra alkalmas terveket nagy pontossággal meg tudjak rajzolni. A Salgótartjáni Üveggyárban voltam gyakorlaton, ahol kristály alapanyagú üvegtárgyakat is gyártottak. Itt ismertem meg a gyártás technológiáját. A fiatalok rendelkezésére állt egy tanulókemence, hogy kitapasztaljuk a fortélyokat. Tudnom kellett, a mesternek hogyan mozog munka közben a keze. Én, a tervező mondtam meg, hogyan készítsék el a tárgyakat.”

Útmutatást kapott, hogy invenciózus és napra kész legyen az új technikák és anyagok ismeretében, a megjelenő új technológiákhoz és anyagokhoz a művészi megújítás habitusával álljon hozzá. Alázattal bánjon velük. Példát kapott, hogy dokumenálja és szabadalmaztassa találmányait, mert értéket jelentenek. Itt megjegyzendő, abban az időben még csak kezdetleges volt a nemzetközi studióüveg mozgalom, aminek köszönhetően az alkotók először léptek ki a gyári üvegtervezők névtelenségéből.

Amikor Stanislav Libensky és Soukup professzorok tanítványaként tanult a prágai UMPRUM főiskolán, terveit a Zselezny-Brodi iskola műhelyében kivitelezte. Ez a tudás teljesedett ki később Velencében Astone Gasparetto professzor irányítása mellett. A hatvanas évek elején már dolgozott a Moser üveggyárban, a német Peil és Putzlernél, Salviattinál Muranoban, itthon pedig az Ajkai üveggyárnak. Tervezett a Salgótartjáni, a Tokodi, a Parádi és a Karcagi üveggyárakban. Kísérleteket folytatott a Műszaki Üvegipari Szövetkezetben és a Szilikátipari Kutatóintézetben. Mellette kiállításokon szerepelt. 25 éves, amikor a Műcsarnokban bemutatott „többréteges szines hutakész üveg alkotásait” Munkácsy-díjjal jutalmazták. 1984-ben Érdemes Művész díjat kapott.

Hatvanöt évről képtelenség röviden beszélni. Kiállítások hosszú listája, számos méltatás és saját tanulmány dokumenálja milyen gazdag az életmű. Azt sem fogjuk soha megtudni, hol tartana ma a magyar üveg dizájn ilyen nagyformátumú és munkabírású művész mellett, ha harminc évvel ezelőtt nem zárják be és pusztítják el üveggyárainkat.

A műterem, ahova visszavonult a Teréz körút egyik tágas nappalijából nyílik. A szerszámok és eszközök árulkodnak a szakmai sokoldalúságáról.

A műgonddal készült unikális darabok finomak és elegánsak, ha rászalad a tekintet, nem engedi el. Szinte látható, hogyan forgott a pipa végén a forró gömb. Olyan, mint egy meglebbenő szines függöny, vagy egy készülőben lévő festményre emlékeztet, ahol a több réteg alól még itt-ott kilátszik a festővászon.

Más daraboknál érezzük, ahogy az üvegbe fújt lehelettől nyúlik, hasadozik a felületbe olvadt idegen anyag legyen az ásvány, szinezék vagy aranylemez. A kész tárgy, pedig mintha még mindig folyékony állapotban lenne. Rögzül egy mozzanat, örvénylik a tűz, úsznak a levegőben a zárványok, lebegnek a textil foszlányok.

Pár nappal a látogatásom után vírusjárvány miatt kijárási korlátozást rendeltek el. A bádudvarnoki álmok egyelőre nem válnak valóra. Ez az igazi bánat a művész számára. Nem a betegségtől, a testi elmúlástól való félelem, hanem a gyötrelem az idő múlása miatt, mert annyi ötlet van még a fejében amit szeretne megvalósítani, a sok színpompás kígyóbőrös, gyöngyös, brokátdíszes edény, váza, ami a nevéhez kötődik és amit szeretne még elkészíteni.

„Mióta az eszemet tudom, könyvkötő szerettem volna lenni. A szüleim is azok, a gyerekkoromat  testvéremmel együtt itt töltöttük velük a Fő utca 4-ben könyvek halmai, kézzel festett papírok garmadája és különleges öreg szerszámok között. A galérián futkározni, papírból játékokat készíteni, maga volt a paradicsom.” A reformkor idején, a polgári átalakulással egy időben, az 1800-as évektől terjedt el a könyvkötő szakma. Tittl Lipót a század második felében bérelte ki a nagyvonalú banképület udvari helyiségét, ami azóta is könyvkötő műhelyként működik a Lánchíd szomszédságában, a Budai vár alatt.

„Előttünk Németh Miklós ezüstkoszorús mester dolgozott itt.” Az 1920-ban kelt mesterlevele igazolja, hogy nevezett tanonc a ‘Budapesti könyvkötők, szíjgyártók, nyergesek, bőröndösök, keztyüsök, sérvkötészek és tímárok ipartestülete előtt önállóan készített munkadarabot mutatott be’. Anno ilyen felszabadító levéllelés egy kis szerszámos ládikával indultak neki a mesterlegények, hogy bejárják Európát, tapasztaljanak és sok tudással térjenek haza.

„A családunk 1978-ban vette át tőle a műhelyt.” A magas boltívek alatti félhomályban százharminc éve gyűlnek a speciális szerszámok és különleges eszközök. Igazi ipartörténeti gyűjtemény,  pedig mindegyiket használják ma is.

A fűzőláda valójában egy állvány, arra szolgál, hogy a könyv íveit pontosan és kényelmesen lehessen felfűzni. A bígelő- és perforáló gép segítségével lyuggatják, vagy törik meg a borító kartonját.

A bőrös könyveket ereszre verik, ami azt jelenti, hogy a meggömbölyített könyvet présbe fogva, kalapáccsal alakítják ki az ún. ereszt, mely mellé a könyvtáblák kerülnek.

Aztán jöhet a borító aranyozása, amit kézzel vagy préssel végeznek. A kézi aranyozáshoz a betűket vagy mintaformát felhevítik és a fóliát így nyomják a bőrbe, vagy a vászonba.

A préssel dombornyomás is készíthető.

“Ez a kincseket rejtő szekrény akkor is itt állt a cirádás aranyozó mintanyomókkal és ritkaság számba menő betű készlettel. Ma egy kisebb vagyont elkérnének az készítésükért.”

„Az írás és a könyv lassan kikopik életünkből. Európában kezd kihalni a mesterségünk, bár Firenzében még van könyvkötők utcája is. Magyarországon is elég sokan vagyunk. A könyvtárak voltak a legjobb megrendelők, amíg volt pénzük. A diplomadolgozatok is eltartották a szakmát.

Hozzánk ma magánmegrendelők, gyűjtők  jönnek inkább, ezért eredeti anyagokkal dolgozunk és nagyon kell ismernünk a régi kötésfajtákat is. A francia betáblázástól  az ugróhátas könyvig, melynek közepe erős, mintha acélrúgó lenne benne. Amikor kinyitjuk, kiugrik a közepe, olyan lesz, mint egy nagy rajztábla, ezért végig jól lehet írni rajta. Könyvelőknek készítettek ilyet, hogy kényelmesen töltsék ki a táblázatokat.

Sok érdekes és különleges, régi könyvvel volt dolgom. Itt van ez a fotóalbum. Tervezem, hogy készítek egy ilyet, de még nem jöttem rá a fortélyra, hogyan gömbölyítették le és aranyozták be a karton széleit. Egyszer egy börtönnaplót hoztak bekötni. A kiegyezés környékén írhatta egy orvos. Életemben nem találkoztam gyönyörűbb írással, amiből annyira áradt volna a lelki béke.

Édesapám öt évvel ezelőtt adta át a műhelyt és én képviselem itt az ötödik generációt. Játékból kezdtem könyvet kötni és most is játszom.”

Kovács Júlia Ferenczy Noémi díjas és Szilágyi András üvegművészek retprospektív kiállítása a Báthory Júlia Munkácsy – és Magyar Örökségdíjas üvegművész életmű kontextusában

A kiállítás 2021. október 29. és november 26-a között keddtől szombatig 11-től 17 óráig látogatható. A megnyitón beszédet mondott: Szilágyi B. András művészettörténész

A kivételes tehetségű Báthory Júlia, aki Münchenben, a dessaui Bauhausban és Drezdában tanulta a modern üvegművészetet, Párizsba költözése után rövidesen az Őszi Szalon kiállítója lett. Az 1937-es Párizsi Világkiállításon is díjazott műveit a nemzetközi kritika a legnagyobbak között emlegette.

Nevelt fia Szilágyi András és felesége, a nemrég elhunyt Kovács Júlia szintén üvegművészek. Báthory Júliához hasonlóan a technológia nagy inventorai, akik a hideg és meleg üveg használatában egyaránt új utakat nyitottak az üveg művészi alkalmazása előtt. Kovács Júlia anyagtársítási kísérletei eredményeként jöttek létre az általa készített samott üveg képek, melyekért 2008-ban Ferenczy Noémi-díjat kapott.

A kiállításon e három nagyszerű művész alkotásaiból láthatunk válogatást, mely az idén áprilisban galériánkban bemutatott „Fátyolüveg” magángyűjtemény történeti párhuzamának tekinthető.

Hogyan készül a sokszorosított grafika?

2017. június 24-én 16:00 órától a Múzeumok éjszakája alkalmából ismét üzembe helyeztük a hordozható rézkarc-prést és meghívtuk galériánk művészeit, hogy avassák be a látogatókat a mesterség rejtelmeibe.

(fotó: Sáfár Tibor)

Kéri Imre (Munkácsy-díjas, Érdemes művész), Decsi Ilona luca (Derkovits-díjas) és Pató Károly, három grafikus művész mutatja be, hogyan készült a sokszorosított grafika: rézkarc, rézmetszet, mezzotinto, linometszet, fametszet, akvatinta…

Ifj. Szlávics László (1959) szobrász –éremművész kiállítása látható 2017. október 6-november 15. között.

Sokáig elsősorban megújító szellemű érem-művészként ismerte a világ. Eddig 400 alkalommal, tizenhat országban állított ki, számos helyen díjazták kiemelkedő teljesítményét.

Az elmúlt tíz évben kísérletező figyelme kisplasztikák és nagyobb méretű szobrok megformálása felé fordult. Legújabb, steampunk hatást mutató alkotásaival felidézi a múlt századi francia kinetikus művész, Tinguely talált tárgyakból épített mobilplasztikáinak hangulatát, az óraszerkezetekből konstruált pszeudogépek az idő és az ember viszonyát boncolgatják.