Szurcsik József

Mindig izgatta, hogy az ókori egyiptomi társadalmakban honnan származott az erő, mely képes volt egy olyan szilárd hierarchia fenntartására, ahol az ábrázolás szinte változatlan formában megmaradt több ezer éven keresztül. A profilban ábrázolt emberi fejek kifejező ereje benne is elindított egyfajta narratívát. Megtapasztalt, továbbgondolt és elképzelt egy olyan világot, ahol az oldalra fordított fejek azért súgnak egymás fülébe, mert a rajtuk uralkodó vezető politikai erő olyan hatalmat érhet el a társadalomban, hogy az abban élők valamennyien félnek kimondani az igazságot és a véleményüket.

„ Az oldalról megformált humanoid elemek, arcok és alakok épületszerű egybeépítésének volt egy előképe: egy bizonyos sorban elhelyezkedő, suttogó férfiprofilokat ábrázoló grafikám 1986-ból. A Hangár című, magnókazettán terjesztett, magyar irodalmi, hangos folyóirat borítójához készítettem Császár László, Hollandiában élő íróbarátom kérésére még főiskolás koromban. A kazettákon az akkori válogatott magyar irodalom honi és külföldi szerzői általában maguk olvasták fel műveiket.”

Eleinte csak férfiakat ábrázolt, legtöbbször törődött arcokat. Idővel az arcok kisimultak, az érzelmek megjelenítése egyre kevésbé lett fontos. Lassan eltűnt az egyértelmű maszkulin forma. A nézőben bizonytalanságot kiváltó nemtelen arcrészletekkel építette kolosszusait, melybe örökre bezárta figuráit. “Magánbörtönökbe űzzük, körbebástyázzuk, ezernyi zárral, lakattal, lánccal, ráccsal vesszük magunkat körül fizikai értelemben és képletesen is. Félünk, hogy a külvilág bűnei és szennye elér bennünket, de ezzel saját mozgásterünket is korlátozzuk, vagy végérvényesen ellehetetlenítjük.

Minden rosszat szeretnénk kívül rekeszteni biztonságunk érdekében, de ezzel a jót is kizárjuk, a magunk jóságát sem tudjuk sugározni kifelé. Az utcán gyanakvóan nézünk a szembejövőre, megismerkedhetnénk, akár egy ragyogó világ tárulhatna elénk, életünk legnagyobb élménye lehetne, élethosszig tartó barátságok születhetnének. Talán soha többé nem találkozunk. Eszünkbe sem jut, hogy rajtunk is múlik és ismeretlenül elsétálunk csodálatos emberek mellett. “Magányosan, félelmekkel tele kételkedünk a boldogságban, az élet és a világ szépségében. Ez pedig pazarlás!”

“Úgy három évvel ezelőtt kiemeltem a figuráimat a magánbörtönükből, eltűntek a színek is, egy szigorúan monokróm világ köszöntött rám. Megjelent az emberi test realisztikusabb képe. A fejük sokszor továbbra is kocka. Ezekbe a kockaszerű fejüregekbe aztán válogatás nélkül tölthető a legkülönbözőbb információ.

A ‘Szegénynek gazdag, gazdagnak szegény’ , ‘Fehérnek fekete, feketének fehér’ címek elcsípett élőbeszéd töredékek, azt sugallják, hogy a szellemi szegénység, a kulturálatlanság, a tolerancia hiánya, a demagógia, az elvtelen hazudozások, a kirekesztés, a kicsinyes irigység, a gyűlölet és a félelem örökítése az újabb generációkra ugyan társadalmi méretű probléma, de a mikrokörnyezetek felelőssége is. Leginkább mindenkinek egyénileg kellene számot vetni önmagával!

“Nem veszhet ki az együttérzés az emberiségből! Az USA-ban tapasztaltam, hogy a temetés mára gyors lefolyású „bulivá” vált. Korábban egy közösségben meghalt évente egy-két ember. Volt idő feldolgozni a veszteséget, elbúcsúzni, megsiratni, megélni a gyászt. Ma zúdulnak ránk a világból a rettenetes tragédiák. Az ember tragédiafeldolgozó képessége nem tud lépést tartani a tömeges halálhír áradattal. Védekezésül meg akarja úszni a gyászt. Festményemen a látszólag gyászoló alakok, mintha szégyellnék magukat, de a harsány színek elárulják, hogy máson jár az eszük és mennyire hazug mindez a szerepjáték.

A képeken tájból kimagasló figurák, kocka és házemberek, befalazott jósok, kisistenek, nagyistenek, gonoszak, bátrak, szelídek, esendő emberek az időtlenséget jelképező repedt vakolat mögött hol befeketednek, hol visszaszínesednek, a haragos arcvonások néha finomodnak, majd megkeményednek és mindegyik kép mögött van egy hosszú történet.

Munkácsy-díj (1997)