Szombathy Gábor

„Magas volt a páratartalom és nagy a hőség. Egyszercsak rárepült a lábamra egy nagy pápaszemes pillangó. Hagytam. Húsz percig, összezárt szárnyakkal pihent, mozdulatlanul néztük egymást, aztán elszállt. Nishida Mitsuo hívott Japánba.

98. óta ismerem, Finnországban találkoztunk egy nemzetközi kovács-találkozón. Nishida könyvből tanulta a mesterséget. Japánban kevés a vas, nincs hagyománya a díszműkovácsolásnak. Lángvágóval próbálkozott.

Tíz év után épített kovácskohót, miután Európában látta hogy használják. Többször szólt, végül hat hónapra beálltam hozzá tanítani és dolgozni. Szerszámokat készítettem neki, hét tanítványom lett, köztük egy volt építész, szobrász, meg egy korábban stewardess hölgy. Fizetést és ellátást kaptam. Élveztem, hogy kedvemre kísérletezhetek. Ekkor érkezett a pillangó. A tökéletes mását akartam. A kész darabot ecetben marattam, vízben, esőben rozsdásítottam, amíg a szárnyak rozsdabarnák lettek. Sárgaréz cső, vörösréz rúd, cin drót összedolgozásával az 5mm-es korongot a szárnyakba fúrt lyukakba beleszegecseltem. Ezek lettek a „szemei”, drótkefe acéldrótból a lábai.

A japán lakk dobozok gyönyörűek. Hasonló különlegeseket akartam én is. A kígyós dobozka vas felületébe először egy expandált acélhálót kalapáltam, ami a kígyóbőr mintáját adta, majd összetekertem. Tekerve, majd felcsavarva, 3 méter hosszú köracélból készítettem egy naprafogó fejet is.

Íjkészítés a hobbim. A legnagyobb vágyam volt egyszer egy koreai típusú reflex íj. Kellett hozzá bambusz, eperfa a merev szarvakhoz, szaru, szarvasín, borítása nyírfakéreg. Felajzva száztíz centi a húr hossza, pihenő állapotban befér a bőröndömbe. Ezzel nem volt bajom A vasdobozkáim miatt pakoltak ki a repülőtereken minden átszállásnál.

Más élmény volt New Jersey. Húsz éve, a Szabadság szobor restaurálására érkező francia kovácsok óriási média figyelmet kaptak. Nem csoda, hogy a felső körök érdeklődése felélénkült a francia fémművesség iránt. Megalapították a Les Métalliers Champenois amerikai leányvállalatot (L.M.C.corp.), kizárólag a milliomos réteg építészeti igényeinek kiszolgálására. Egy magyar srác dolgozott a cégben, ő szólt, hogy keresnek kovácsot. Két hónapig „kóstolgattak”, mint idegent, míg az első önálló munkát készítettem: tizenegy méter hosszú, százötvenezer dolláros (30M Ft) lépcsőkorlátot.

A magyar és német kovácstechnika a franciától eltérő tradíciókra épül. Nálunk több a kovácsolás, a francia inkább műlakatos eljárás, rejtett csatlakozásokkal, csavarozással és szegecseléssel illesztik a darabokat. A lemezdomborítás (au poussage) náluk külön mesterség, lenyűgöző a technikája. Üllőt alig használnak. Másfél évig dolgoztam és tanultam náluk. Bevallom, nem sikerült mindent ellesnem.

A cégnél hozzájutottam titániumhoz, és szabadidőmben karkötőket kovácsoltam belőlük. Pille könnyűek. Végigjártam Manhattan összes butikját, hogy eladjak. Senkinek nem kellett. Gondoltam, majd Budapesten fogják megvenni az amerikai túristák. Így is lett.”

A kovács mesterség a világon mindenütt eltűnőben van. A tudás megmentése érdekében 1991-ben megalapították a Magyarországi Kovácsmíves Céhet és kapcsolatba léptek más nemzetek hasonló szervezeteivel. Az első lépés a First Baltic Forging Week-en való részvétel volt. 150 mestert fogadott Finnország. 2000-ben a finn címlistát is felhasználva Budapesten szerveztek egy nemzetközi találkozót a Mesterségek Ünnepe alkalmából a Budai várban. Hatvan mester mutatta be a tudását. A találkozóhoz legyártatott 3 műhelyszínt a Céh a mai napig használná, ha lenne lehetőség.

Már hivatalosan sem létezik a szakma, a KSH szerint a díszítőkovács, művészi kovács röviden díszműkovácsból díszműárus és divatékszer készítő lett.

Érettségi után nem volt semmihez kedvem. Két évig kallódtam. Aztán láttam a tv-ben egy riportot Kovács József kovács iparművésszel, és másnap már mestert kerestem akinél tanulhatok kovácsolni. Seregi György műhelyébe kerültem, hat évig voltam a tanítványa.

Zsámbék, 2011. február 23.

Elérhetőség: mutermek@mutermek.com