Sprok Antal
„Már két éve dolgoztam egy többemeletes házban a bútorokon. Rendesen fizetett a megrendelő, ám kezdett monotonná válni a munka. A magam szórakoztatására nekifogtam esténként „Sajdik” bogarakat farigcsálni. Váratlanul meghívást kaptam a tekintélyes Kölni Bútorvásárra. Kicsi volt a stand, de éjszakákon keresztül kétségbeesve forgolódtam, mit állítsak ki. Volt egy kisszekrényem. Dizájnos, de semmi különös. Aztán jött az ötlet és megszületett a szoborbútor.
Már csak egy hetem maradt, faragtam egy nagyméretű sörényes hangyászt, és a szekrénykére ültettem. A megnyitó napján a szomszédom figyelmeztetett: kétszerezzem meg az áramat, mert nem vesznek komolyan! Alig mondta ki, máris megállt egy Churchill figura. Fekete ruha, kalap, pocak, szivar és a szekrényre rábökött. Mennyi? Alkura készültem…de nem szólt semmit, fizetett. Nem volt visszaút.
Öt éves lehettem. A házunk mellett a Károlyi kastély szobrait restaurálta egy barátságos bácsi. Beszélgetett velem és tetszett nekem, ahogy kopácsolt. Apámtól szereztem is egy kalapácsot, meg valami véső félét és ütöttem-vertem a köveket. A kastélyban lakott Márta néni, nyugdíjas rajztanár. A kertben festegetett. Nagyon kedves volt, megengedte, hogy mellé üljek. Tőle tanultam délutánonként rajzolni. Már iskolába jártam, apám azt hiszem megbeszélte vele. Szomszédunk volt az asztalos. Csodás hangulata volt a műhelyének, télen forgáccsal tüzelt a kályhában. Sok időt töltöttem nála. A szakközépiskolában már semmi újat nem tudtak mutatni. Végül faipari mérnökként végeztem. A többi meg csak úgy jött…”
„A műhely köré építettem ezt a gerendaházat.”
Ülünk a kecskeszobor mellett a padon. Teázunk. Nejem akart jönni a fővárosba. Hidegkúton volt olcsó a telek, vettünk egy pici házat, ez ma a műhely. Lakni is kellett valahol, én akartam megépíteni a házunkat. Felvettünk kölcsönt és kerestem a megfelelő anyagot. Nehéz találni fát, ahol a fő- és csúcsátmérő sudarlóssága egyenlő. Egy erdész barátom segített. Zemplémben felrakták a fát vasútra. Solymáron az állomáson három Kamaz várta. Beálltam a Polskival, hogy ide találjanak, de a kanyarban eltűnt a konvoj! Fennakadt a meredeken. Megfordultak, aztán hátramenet jöttek a házig. A ház 65 köbméter fát és néhány láda sörnyi baráti segítséget nyelt el a hét hónap alatt. Ennyi szabadságot kaptam a gerenda rakáshoz az Operaháztól, ahol díszletépítőnek vettek fel. Kimerítő volt a munka, de mondhatom, alázatot tanul az ember másfél kilométer gerendanútolás után. Mindent beépítettem. Nem akartam szokványos házat.”
Rusztikus szekrények mellett vegyes fából a lécasztal, a kabáthajtóka mintára faragott szekrényajtók. Hetvenféle fát használt eddig. Már szólnak a fakereskedők, ha találnak valami érdekes anyagot. Meglepő kombinációkon töri a fejét: uszadékfába drága ében betétet illeszt. Nemlétező állatokat és figurákat talál ki a szoborbútorokhoz. Madarak és antilopok, egy tejes anyó szárad a tv-nézős sarok mellett.
A műhelyben különleges finom szerszámok, melyek szintén megérnek egy mesét. Vázlatok állatokról, alakokról, szoborrészletek, fényképek, még faggatnánk, de… Megyünk pingpongozni ?- szól be az asszony. „Bocsánat, várnak a haverok…”
Pesthidegkút, 2011. november 20.
ELŐZŐ: Cholnoky Zsófia
KÖVETKEZŐ: Diós Tibor
LÁTOGATÓK KOMMENTJEI ( 0 )
Kövesd a kommenteket RSS-en, vagy a saját weblapodról.