Először lealapozza a vásznat, ahogy minden festő. Utána akcióba lendül. Feloldja a felületet, ide-oda mozgatja a vásznat, csorgatja, fröcsköli rá a híg festéket. Újra játssza a víz dinamikáját, felveszi és átadja a vízesés vagy a hullám ritmusát. Egy három méteres vászonnál is elégnek kell lennie másfél-két órának, hogy elkészüljön a vászonra fagyott pillanat, maga a kép.

Képein a rejtett elemekről akar beszélni. Meghatározatlan, megfoghatatlan, formátlan anyagokról, mint a víz, a levegő. Másrészről fontosak számára a technikai részletek. Ecset helyett sprayet használ, fújja, locsolja a híg festéket. Keresi az új izgalmas megoldásokat.

Ez egy játék a gravitációval, az olajnál, ahol sűrűbb a festék ott egy-egy ponton ki lehet merevíteni a pillanatot. A fotogramhoz hasonló képeknél igazi növényeket is felhasznál. Természet absztrakcióval foglalkozik, az absztrakt expresszionisták közé sorolja magát.

2005-ben New Yerseyben részt vett egy mesterkurzusom. Az amerikai művészeti oktatásban nincs alapképzés. A szellemiséggel foglalkoznak, mi van az alkotó és műve mögött. A tudatosságot tanítják, a logikát keresik, honnan indul, hová kapcsolható, kivel hozható párhuzamba, alapvetően a párbeszédről szól. A klasszikus rajzolást mindenki ott tanulja meg, ahol tudja, drága privát iskolákban.

Más a mentalitás, ott elfogadhatatlan, hogy egy művész azt mondja: a kép csak úgy jött… A kiállításokon nincs megnyitó beszéd, de a vernisszázsok a profizmusról szólnak. Minden tökéletesen egyben van, a kiadványok, a sajtó, mögötte a kapcsolatok. A galériák felépítik a művészt, kapcsolatban vannak múzeumokkal, gyűjtőkkel. Ez az új szemlélet nálunk is elindult. Néhány fiatal galerista már így gondolkodik.

2006-ban indult a Budapest Art Factory néven ismert, fiatalokból álló művészcsoport. A volt Láng Gépgyár egyik elhagyott épületének felső szintjén, egy hatalmas, hosszú térben műtermeket és kiállítóteret alakítottak ki maguk a művészek. Ebben a formációban a  non-profit társaság 2012-óta működik. Nyitottak a világra, építik a nemzetközi kapcsolatokat, rendszeresen vendégül látnak külföldi művészeket, támogatják egymást, mert a sikerhez nem elég csak jó művésznek lenni.

Mondhatnánk, a szerencsével kezdődött. A Retek u. 5-ben Z.Gács Györggyel lakott nyaranta egy gangon. A szomszéd „tanár bácsi” bíztatta a lelkesen rajzolgató kislányt, hogy ne hagyja abba, mert jól csinálja. Ő pedig folytatta és sikeres felvételit tett a Művészeti Gimnázium festő tagozatára 1950-ben. Három évre rá Báthory Júlia tanítványa lett, aki megalapította az üvegszakot miután visszatért Párizsból. Nekik, egy bátor és világhírű üvegművész elszántságának és egy modern gondolkodású festőtanár elhivatottságának köszönhető, hogy a magyar üvegművészet egy olyan korban tudott megújulni, amikor az ország fizikálisan, szellemileg és politikailag is romokban hevert. Párizs, München és Dessau művészkolóniáinak kisérletező, újító és szabad szellemét sikerült máig meghatározó és szinte egyedülálló módon megvalósítani a „Kisképzőben”. Vendéglátóm története, életfelfogása és művészete tűpontosan bemutatja mit is jelent ez.

„Kitanultam a szakmát ’ától cettig’, az asztali készlet tervezéstől, a csiszoláson, a színes hutaüvegek és festett templomüvegek kivitelezéséig, hogy bárhol önállóan tudjak dolgozni. Arra is felkészítettek, hogy szériagyártásra alkalmas terveket nagy pontossággal meg tudjak rajzolni. A Salgótartjáni Üveggyárban voltam gyakorlaton, ahol kristály alapanyagú üvegtárgyakat is gyártottak. Itt ismertem meg a gyártás technológiáját. A fiatalok rendelkezésére állt egy tanulókemence, hogy kitapasztaljuk a fortélyokat. Tudnom kellett, a mesternek hogyan mozog munka közben a keze. Én, a tervező mondtam meg, hogyan készítsék el a tárgyakat.”

Útmutatást kapott, hogy invenciózus és napra kész legyen az új technikák és anyagok ismeretében, a megjelenő új technológiákhoz és anyagokhoz a művészi megújítás habitusával álljon hozzá. Alázattal bánjon velük. Példát kapott, hogy dokumenálja és szabadalmaztassa találmányait, mert értéket jelentenek. Itt megjegyzendő, abban az időben még csak kezdetleges volt a nemzetközi studióüveg mozgalom, aminek köszönhetően az alkotók először léptek ki a gyári üvegtervezők névtelenségéből.

Amikor Stanislav Libensky és Soukup professzorok tanítványaként tanult a prágai UMPRUM főiskolán, terveit a Zselezny-Brodi iskola műhelyében kivitelezte. Ez a tudás teljesedett ki később Velencében Astone Gasparetto professzor irányítása mellett. A hatvanas évek elején már dolgozott a Moser üveggyárban, a német Peil és Putzlernél, Salviattinál Muranoban, itthon pedig az Ajkai üveggyárnak. Tervezett a Salgótartjáni, a Tokodi, a Parádi és a Karcagi üveggyárakban. Kísérleteket folytatott a Műszaki Üvegipari Szövetkezetben és a Szilikátipari Kutatóintézetben. Mellette kiállításokon szerepelt. 25 éves, amikor a Műcsarnokban bemutatott „többréteges szines hutakész üveg alkotásait” Munkácsy-díjjal jutalmazták. 1984-ben Érdemes Művész díjat kapott.

Hatvanöt évről képtelenség röviden beszélni. Kiállítások hosszú listája, számos méltatás és saját tanulmány dokumenálja milyen gazdag az életmű. Azt sem fogjuk soha megtudni, hol tartana ma a magyar üveg dizájn ilyen nagyformátumú és munkabírású művész mellett, ha harminc évvel ezelőtt nem zárják be és pusztítják el üveggyárainkat.

A műterem, ahova visszavonult a Teréz körút egyik tágas nappalijából nyílik. A szerszámok és eszközök árulkodnak a szakmai sokoldalúságáról.

A műgonddal készült unikális darabok finomak és elegánsak, ha rászalad a tekintet, nem engedi el. Szinte látható, hogyan forgott a pipa végén a forró gömb. Olyan, mint egy meglebbenő szines függöny, vagy egy készülőben lévő festményre emlékeztet, ahol a több réteg alól még itt-ott kilátszik a festővászon.

Más daraboknál érezzük, ahogy az üvegbe fújt lehelettől nyúlik, hasadozik a felületbe olvadt idegen anyag legyen az ásvány, szinezék vagy aranylemez. A kész tárgy, pedig mintha még mindig folyékony állapotban lenne. Rögzül egy mozzanat, örvénylik a tűz, úsznak a levegőben a zárványok, lebegnek a textil foszlányok.

Pár nappal a látogatásom után vírusjárvány miatt kijárási korlátozást rendeltek el. A bádudvarnoki álmok egyelőre nem válnak valóra. Ez az igazi bánat a művész számára. Nem a betegségtől, a testi elmúlástól való félelem, hanem a gyötrelem az idő múlása miatt, mert annyi ötlet van még a fejében amit szeretne megvalósítani, a sok színpompás kígyóbőrös, gyöngyös, brokátdíszes edény, váza, ami a nevéhez kötődik és amit szeretne még elkészíteni.

Biztos előfordult már mással is, hogy a folyóparton sétálva lehajolt egy érdekes kavicsért, vagy rácsodálkozott egy különös formájú szikladarabra, egy törött szobornak elképzelte a hiányzó darabját! Mi ragadta meg a figyelmünket? Az érdekes felület, egy szemet gyünyörködtető részlet, a játék a fantáziával?

Fiatal szobrászok -Ámmer Gergő, Kiss Dániel, Kontur András, Martin Henrik, Sallay Dániel- kőből faragott műveiből rendezett kiállításon kézzel fogható módon megtapasztalhatjuk azokat a titkokat, melyeket a világban magunktól talán soha nem vennénk észre. Fotók: Kakas Mihály

A kiállítás megtekinthető 2016. október 7-november 6. között

A kiállítás a Café Budapest Kortárs Fesztivállal közös szervezésében jött létre.

Hogyan készül a sokszorosított grafika?

2017. június 24-én 16:00 órától a Múzeumok éjszakája alkalmából ismét üzembe helyeztük a hordozható rézkarc-prést és meghívtuk galériánk művészeit, hogy avassák be a látogatókat a mesterség rejtelmeibe.

(fotó: Sáfár Tibor)

Kéri Imre (Munkácsy-díjas, Érdemes művész), Decsi Ilona luca (Derkovits-díjas) és Pató Károly, három grafikus művész mutatja be, hogyan készült a sokszorosított grafika: rézkarc, rézmetszet, mezzotinto, linometszet, fametszet, akvatinta…

“Az én házam, az én váram” témában gyermek rajzversenyt hirdettünk. A zsűri értékelte a találékonyságot, az eszközök, színek és formák bátor használatát, a téma feldolgozásának ötletességét, az őszinteséget. Akik történetet is költöttek a képhez, külön díjra is számíthattak.

Zsűritagok: El-Chami Mária (művészettörténész), Szabó Franciska (festőművész a Kisképző rajztanára), Torda Kata (az Országház utcából, Santa Maria Alapítvány elnöke), Koós Ágnes (Kiskép Galéria), Kakas Mihály (mutermek.com) A díjazottak kiválasztása korosztályonként történt: Picurkák (5 évesig), Cseperedők (6-8 évese), Nagyfiuk-Nagylányok (8-10 évesek)

Résztvevők: Hochstein Márk, Hochstein Anna, Marossy Dániel, Kollin Ferkó, Koncz Kinga, Patakhegyi Hanga, Koncz Ágoston, Maurer Fanni, Hőnig Zorka, Bukta Lili, Schanda Márk, Patakhegyi Mikolt, Dénes Anna, Busák Álmos, Koncz Benedek, Bende Barbara Johanna, Busák Maja Jázmin, Dévényi Anna, Hőnig Huba, Kollin Sári, Marosvári Veronika, Schanda Éva-Blanka, Kovács Botond Márton, Kovács Flóra Eszter, Ádelmann Márk, Burdala Dávid (Nagyszebenből)

A részvételért minden gyerek érmet akaszthatott a nyakába. A győztesek  könyvet, festékeket, krétát kaptak.

A nagyérdemű közönséget Pásztor Peti gitármuzsikájával és Csery Péter táncos-zenés mesejátékával szórakoztatta. A végén jöhetett egy kis tapicskolás.

Így vártuk a Múzeumok Éjszakája látogatóit. Hétfőn 14 hónap után megnyitották a a mi utcánkat.

Ifj. Szlávics László (1959) szobrász –éremművész kiállítása látható 2017. október 6-november 15. között.

Sokáig elsősorban megújító szellemű érem-művészként ismerte a világ. Eddig 400 alkalommal, tizenhat országban állított ki, számos helyen díjazták kiemelkedő teljesítményét.

Az elmúlt tíz évben kísérletező figyelme kisplasztikák és nagyobb méretű szobrok megformálása felé fordult. Legújabb, steampunk hatást mutató alkotásaival felidézi a múlt századi francia kinetikus művész, Tinguely talált tárgyakból épített mobilplasztikáinak hangulatát, az óraszerkezetekből konstruált pszeudogépek az idő és az ember viszonyát boncolgatják.

Bp.Szabó György 1982-től készít plakátokat alternatív zenekaroknak. 1992. óta kiállításokon mutatja be a nagyvárosi létre reflektáló, használaton kívüli tárgyakból készített alkotásait.

Képeimen a láthatatlant, a „semmit” szeretném „megfogni”. Olyan, mintha nem lenne ott, de mégis ott van. A vizen áll egy csónak, az üvegben megjelenik az átlátszóság, az erdőben a levegő. Az erdő körülveszi az embert, jó benne lenni. A legszebb talán a bükk és a tölgyerdő. Sok fotót készítek és egyesítem egy festményen. A nagyméretű képeknél napokat kell várni, míg szárad a festék. Ez rossz hatással van rám, mert elnehezít. Így jött a gondolat, hogy darabokban fessek erdőt, amit utána egy képben állítok ki. Így kezdtem Napi képeket festeni.

Mindenki rajzolt a családban, nálunk ez természetesen jött. Amikor beiratkoztam cukrász tanulónak, megnyugvás volt a szüleimnek, hogy lesz szakmám. Akkor nyílt a Hungária kávéházban az ország legkorszerűbb cukrászata. Felvettek ösztöndíjasnak. A főnöknek tetszettek a marcipán szobrocskáim, így – bár fizetést nem kaptam érte – két évig nem is kellett szinte semmi mást csinálnom. De a bizonyítvány kézhezvételének másnapján a főnök elém hozatott 600 tortát: „Ezeket kend meg csokimázzal”. Aztán jöttek az islerek, meg a piskóták. Éreztem, hogy ellep, bekebelez egy végtelen sütemény-hegy. Két hét után visszafizettem az ösztöndíjamat és odébb álltam, pár hónap múlva pedig bevonultam katonának.

Amikor leszereltem, akkor nyílt egy fagyizó a közelünkben. A tulajdonos mindent rámhagyott, csináljam ahogy akarom. Húsz éves voltam, jó pénzt kerestem, amiből rajzszakkörre is futotta. Mindenféle ízeket, színeket, díszítéseket kitaláltam, nagyon ment. Erre gyorsan nyílt mellettem két fagyizó.

A Képzőművészeti Egyetemen a mesterem szabadon hagyott dolgozni. Néha így szólt: „Itt egy kicsit másképp kellene.” De ahogy belenyúltam rájöttem, hogy már egy egészen más kép kezdett kibontakozni. Izgalmas volt, ezért átfestettem a korábbi egészet. Így történt, hogy az évvégi kiállításra három képet vittem: „…és a többi?” kérdezte értetlenül a mester, mert látta, szorgalmasan dolgoztam egész évben. „Mind ezeken van, egymásra festve.”

A Napi képeket nem csak azért csinálom, hogy ne essek ki a munkából, hanem, hogy tanuljak. Tudatos legyen, ami addig ösztönösen ment. Úgy is fogalmazhatnék, hogy eddig a felszínt kapargattam, most pedig utána nézek annak ami alatta van. Kipróbálok technikákat, színhasználatot, réteges festést. Először nagy vonalakban viszem fel a festéket, aztán jönnek a finom részletek. Abbahagyom, amikor látom, hogy megvalósult, amit akartam. Minden alkalommal előre kinyomom az aznapi festék mennyiséget a tubusból. Ha marad, az oszlopra kerül, de nem festek belőle egy újat.

Utána olvasok fizikai jelenségeknek, hogyan működik a színes fény, a reflexek, mitől lesz egy felület matt vagy fényes. Ha egy felület felszíne kinagyítva „hepehupás”, arról összevissza szóródik a fény, ezért látjuk mattnak. Ha nagyon sima, úgy működik, mint a tükör, egyenesen visszaveri a fénynyalábot a szembe, ezért látszik fényesnek. Meg akarom tudni, hogyan viselkednek az anyagok, a fém, a kerámia, a műanyag? A plüss macikat is textúrájuk szerint válogattam.

Miért nem embereket választok modellnek? Az arc festése más figyelmet igényel. Az érzelmeket kifejező mimikri megfestéséhez nemcsak az anatómiai precizitás a fontos, nem elég a felszín rezdüléseit megmutatni. Ahhoz, hogy például mindenki azt a mosolyt lássa, amit szeretnék, mélyebbre kell hatolni a felszínnél. Ami egy újfajta kihívást jelent. Most reggelente a Nagyvásár Csarnokban szerzem be a modelljeim. Az almát és a banánt pedig a festés után megeszem.

„A forradalom után, fogalmunk se volt arról, mi történik Nyugaton. A művészeti életről is csak elvétve érkeztek hírek, arról például, hogy ott a hatvanas években minden a kockáról szólt. Elhatároztam, hogy elkészítem a legtökéletesebb porcelánkockát. Ott volt előttem a legtisztább, hófehér anyagból a legszabályosabb mű, de hogyan tovább? Mérges lettem, egy vasdarabbal belecsaptam. A rideg tárgyban egycsapásra megjelent az élet. De az ütést gyengének tartottam. Próbáltam csúzlival is. Végül egy malaclopó köpenyben áthoztam a szomszéd légpuskáját és a pincében lőttem hasábokra, kockákra. A geometrikusból organikus formák lettek.” A lőtt és robbantott munkák tovább erősítették az akkor már Faenzai-nagydíjas nemzetközi hírnevét.

Díszlettervező lesz, határozta el és jelentkezett az Iparművészeti Főiskolára. Akkor még két hétig tartott a felvételi. Az első meghallgatáson a rajza alapján közölték: tehetségtelen. Mehetett vissza a rajzterembe. Soha nem tanult rajzolni, de életbevágó volt, hogy felvegyék, különben beviszik három évre katonának. „Egy kék köpenyes, tanárszerű ember méregette mit csinálok: ’Mester jöjjön velem.’ Átvitt egy másik helyre: ’Ide üljön!’ Akkor derült ki, hogy addig kontrafényben csak a kontúrját láttam a modellnek, úgy azt ma sem tudnám megrajzolni.”

A köpenyes jótevő Borsos Miklós volt. „A diploma után fogalmam se volt mit fogok csinálni. Valamiért bementem az egyetemre. A folyosón találkoztam a professzorral. Köszönésemre morgott valamit. Már messze járt, amikor hirtelen megfordult: „Mester, maga itt marad tanársegédnek! Ha meg tudta tanulni, meg is tudja tanítani.”

A szénszünet idején, mikor se otthon, se a főiskolán nem volt fűtés, kijárt az állatkertbe rajzolni. Egy folyton izgő-mozgó állatot pedig nem lehet a szokásos módon lerajzolni. „Meg kellett tanulni az állatot, az anatómiát, aztán megjegyezni a mozgást. Élveztem, csak ne vette volna át a ruhám az oroszlánszagot!” A módszert átadta a diákjainak is. 52 évi tanítás mellett kísérletek sora és kalandos sorsú kerámiák, szoborsorozatok alkotják az életművet.

’Lemész Hollóházára és megváltod a világot.’ Ezt már Juhász László, az akkor formálódó Iparművészeti Tanács alapító főtitkára mondta. Ő pedig komolyan gondolta, hogy a legjobbat hozza ki a gyenge minőségű, a kiégetésnél lágyuló helyi kaolinból. Lopótök, birsalma alakú öblös tárgyakat készített, mert ezek a termések követték a természet merevítő törvényeit és a porcelán is átvette ezeket.

Nem tetszett az igazgatónak. A küldetés végül botrányba fulladt, minden porcelángyárból kitiltották.

„Évtizedekkel később mégis meghívtak Herendre. Az igazgatóság azon tanakodott, hogyan lehetne reklámozni a céget. Javasoltam, küldjünk ki Velencébe a karneválra egy herendi mintás ruhába öltözött párt. A turisták majd fotózzák őket, a képük eljut a világ minden tájára. Aztán munkásnadrágot húztam, lementem a műhelybe és porcelánból alkottam meg a herendi mintába öltözött jelmezeseket. Senki nem hitt benne, míg nem jött egy svájci galerista: ’Miért nem ezt csináljátok?’ Erre szabad utat kaptam és elkészítettem a karneváli sorozatot.

Az agyag viselkedésének tanulmányozásából alakult a mű. A tökéletesen megformált alakok homoknyomásra úgy torzulnak, hogy természetesebbé válnak, mint eredeti állapotukban. Így születtek az antropomorf oszlopok is. A Minotaurusz sorozat pedig a férfi és nő közötti játszmákról szól.

A budavári ásatások idején a Budavári Palotába készült nagy méretű relief különböző korok feltárt rétegeit szimbolizálta. A rétegek közé boronatüskéket tervezett, hogy mint az összegömbölyödött sündisznó a védelem szimbóluma legyen. A borona tüskék végül nem kerültek a képbe, a kész művet az akkori kultúrvezetés utálkozva leverette. A szocialista realista eszmének a Közlekedési Múzeum mázatlan, terrakotta reliefje sem felelt meg. A mozgást imitáló háttérbe ágyazott különös járművek mégis fenn maradtak, igaz paraván takarásában. Most, ötven évvel később került elő a múzeum lebontásánál. Nemsokára a szombathelyi Schrammel múzeumban lesz látható.

Válogatás Takáts Márton grafikus és festőművész műveiből. A művész életpályájának egyes szakaszaiból összeállított kamarakiállítás Tóth Károly műgyűjtő ötlete alapján készült.

Megnyitó: 2017. március 22-én 18:00 órakor. A művésszel Tóth Károly műgyűjtő beszélget.

„Meggyőződésem, hogy Rembrandt és Piranesi hagyományos grafikai nyelvén mindig lehet újat mondani. Tizenhat évig foglalkoztam klasszikus grafikával, amikor egy nap rádöbbentem, már hat órája dolgozom egy tenyérnyi darabon, közben magánfilozófiákat gyártok. Elfogott a vágy, olyat csináljak, ami nem szól didaktikusan semmiről, nincs intellektuális, átgondolt mondanivalója, a maga atmoszférájával hat a nézőre. El kezdtem festeni. A tíz éve alakuló magánnaplómnak a címe: ’Tűnő időm nyomában’. Bármi belekerülhet, ami velem megtörtént. Egy üres utca, szüleim műhelye, egy női portré. Mostanában ismét készítek grafikát. Kíváncsi voltam, mit változtam. Van-e különbség a festészet előtti és a mostani grafikák között? A régi munkákon egy 21 éves pökhendisége látszik: Nézzétek, hogy tudok rajzolni! A mai grafikák tónusosabbak, a vonalak sem erősek, szabadabban, könnyedebben használom a mesterség fogásait.”

A kiállítás látható: 2017. március 23-április 16. között.

Hochstein Lili és Beczner Barbara Telemanntól német szonátáiból játszanak.

Tóth Károly műtárgygyűjtő és Takáts Márton grafikusművész

Barbès Királynő /olaj, vászon 85 x 120 cm/ 2008
Dans le Café de la jeunesse perdue /repesztés, aquatinta, metszet 395 x 395 mm/ 2016
Baljós fellegek – Nestor Burma a Bir Hakeim hídon –
/repesztés, aquatinta, metszet 400 x 595 mm/ 2015-2016
A menthetetlen Thomas Bernhard nyomán –
repesztés, aquatinta, metszet 288 x 350 mm/ 2000 – 2001
Máté 10,38 /repesztés,aquatinta, rézkarc 312 x 425 mm/ 2002

ZAJ-ÁRAMLAT

VARGA DÓRA üvegművész kiállítása 2018. október 6-21. között

Varga Dóra üvegművész alkotásai 2014. óta láthatók a Kiskép Galériában. Durva szemcsékből összeolvasztott szobrok finom érintésre dallamos és különös hangokat bocsátanak ki. Nem kellett sokáig várni arra, hogy a kifejezetten kísérletező alkatú és más művészetek irányában nyitott művész a tárgyak megalkotásakor nem csak a mondani valóra és a szobrok belső tartalmára koncentrál, de tudatosan keresi a kapcsolatot a zenével és a filmmel. Alkotásai megállítanak és interaktivitásra ösztönöznek.

A Sound Spill – mely a kiállítás középpontjába állított tárgyegyüttes megnevezése is – a környezetünket szennyező és az embereket is károsító folyamatokra hívja fel a figyelmet. A közönség segítségével valódi életre kel a mű, a tengerek agóniáját megidéző hangokat és zörejeket Esteban de la Torre hangművész készítette.

A CAFé Budapest Kortárs Fesztivál alkalmából a Budapesti Fesztivál Központtal együttműködve

„Március 15-e volt. Pontosan emlékszem. Este 7-kor sétáltam egy barátnőmmel, amikor megcsörrent a telefon. Nem ismertem a számot, de egyessel kezdődött, gondoltam egy budapesti szám. Angolul szóltak bele. Szerencsére a barátnőm tudott angolul és átadtam neki, ő tolmácsolt köztünk. Kiderült Amerikából hívtak a Pichuck Glass Schoolból, a világ legnagyobb üvegművészeti központjából. „Mond meg neki, hogy megyek, a konyhai munka is megfelel.” Pilchuck egy olyan különleges hely, ahol még a sofőr is üvegművész. Csiszoló asszisztensnek jelentkeztem, mert abban az időben homokfújt tálakat készítettünk az Ajkai Üveggyárban. 2011-től hét alkalommal voltam Amerikában, az utolsó évben már tanítani mentem. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy az iskola fizette a repülőjegyemet.

Pilchuck egészen más világ. Itthon a tanítványok nem ültek a tanár mellé a menzán, a távolságtartástól  lassan beléjük költözött a szorongás, ott pedig bárki mellé letottyanhattak, lehetett világhírű művész: „How are you?” és már beszélgettek is. Amikor először megérkezett nem tudott angolul, felnőtt fejjel kezdte el tanulni a nyelvet. A kurzus végén már előadást tartott, igaz, csak tőmondatokban, de bevállalta a helyzetgyakorlat kedvéért, érezze milyen kiállni emberek elé.

Ott alakult ki az a felfogása, hogy az alkotás önmagában is érvényes. Ismert, hogy a művek fogadtatása nagyon éltérő. Lehet mondani véleményt róla, de jogosultságát megkérdőjelezni senkinek nincs joga. Csak pár tárgyat hozott haza onnan. Amikor kiállította azt mondták róluk, olyan “kelet-európai” azaz lecsiszolt, egyszerű.

Sokáig nem volt műterme és most ennek is nagyon örül. Egyetemi légkör veszi körül, sok fiatal alkotó, mégha az utcára nyíló pince hátsó részében nem is ideálisak a körülmények. Gyerekkorában szeretett agyagozni, aztán Kaposváron üveggel foglalkozott. Annyira egyszerűnek tűnt akkor milyen lesz az élete. Csinál tárgyakat, megveszik és ennyi. Amikor Ajkán dolgozott a tálain elvont történeteket jelenített meg.

Jelenleg a Tranfuse 02 sorozatával foglalkozik. Egy bő évtized eltelt a diploma munkája óta, hogy újra szobrokat készítsen. Akkor fémrácsra esztergált gömbölyded lencséket applikált huta üvegből. A különféle megmunkálásnak köszönhetően létrehozott egy fényjátékot. Van, amikor az ember annyira elnyomja magában, mi történt, hogy mikor felépítette első beton és üveg kompozícióját, maga is meglepődött, hogy ennyi kihagyott idő után is milyen mélyen dolgozott benne a fény kivetítésnek gondolata.

Csurgai Ferenc szobrász beton workshopján tanult meg egy új technológiát. Szigorú receptúra szerint elkészített hiperérzékeny anyaggal dolgozik. A beton és üveg anyagukban testvérek, minőségükben azonban mindkettő más tulajdonságokkal rendelkezik. A rideg betonba ágyazva az üveglencsék légies, spirituális hatást keltenek. A formákat és az illesztéseket már biztonsággal kezeli, a következő lépésben a szinek használatával az érzelmekre akar hatni.