Ablak csörömpölés, majd puskalövés. Meglepő egy kiállításon. Hatvanas években „épült” falusi típusház mása a Műcsarnok üvegteteje alatt. Harmadszor kerülöm a kicsi házat. Az egyik oldalon egy öreg néni les a függöny mögül, a szomszédjából csörömpöl az üveg: az ablakba ’behajítottak’ egy követ. Befordulok a sarkon, a csicsásan hivalkodó kék házfal ablakában egy mobilozó férfi hadonászik, mikor átellemben lövés dördül. Jelenetek a „Másik Magyarország” kiállításról. Már indulok tovább, amikor megjelenik a „Ház” megalkotója, szerény ember, ősz szakállal, kezében egy cserép friss piros muskátlival. Gondosan az öregasszony ablakába helyezi és elveszi a kókadtat.

Egy évet vártunk az életmű kiállítás után, hogy elmenjünk Szemerére. Az őszi vetés hatalmas táblákban zöldül, a zsíros föld sötéten barnállik. A fő utcában egy vakolatlan ház, két sor tégla közt döngölt agyag. A néptelen utcán előbukkan a postás. Kutya szalad mögötte. „Látják a barna léckerítést? Egy szalmatetős ház. Ott találják.”

Sehol telefestett vásznak sora. Minden elpakolva. A falon csak egy festmény lóg. Már attól féltünk nem látjuk az ismerős zöld-rozsda-okker színeket a lángoló vörössel. „Ez még félkész. Nagyanyám szentképeiből festek egy sorozatot.

Most fejeztem be egy videoinstallációt. Azért van minden elrakva. A székesfehérvári Vörösmarthy színház februárban mutatja be a  Mesterkurzus c. darabot. Egy képzelt beszélgetésről szól: a Zene Napja előestéjén Sztálin és a kultúrpolitikus Zsdanov együtt iszogat és beszélget Prokofjevvel és Sosztakoviccsal. Másnap a két fiatal zeneszerzőt  el fogják ítélni.

A rendező, Cserhalmi György látta a kiállításomat és úgy döntött engem kér a díszlet megtervezésére. Nagyon élveztem a munkát. Megkértem néhány falusit, hogy vegyenek benne részt. Ők fogják a „börtönrácsok” mögül kidugni a fejüket. Szívesen segítettek a felvételekben.”

Egy ’Mester és tanítványa’ kiállításra készül. Elővesz néhány rézkarcot. „Tévedés azt hinni, hogy valaki csak az egyetem után lehet művész. 18 évesen linometszetet készítettem és 22 évesen már nekem is voltak kiállításaim. A tanítványom képei mellé a kezdeti időszakomból állítok ki. Ezen a rajzon látszik az absztrahálás kezdete. Restaurálnom kell. El van szakadva. Én téptem el. Fogalmam sincs miért.

Abban az időben kezdtem a „landarttal” foglalkozni. Nem nézték jó szemmel a hosszú hajat és a szakállat. Szegény édesanyámnak sokat kellett miattam hallgatnia. De csak addig, míg egy nap a Heves megyei hírlap tudosított a kiállításomról. Onnantól kezdve megbocsátották. Ja, ha művész, akkor rendben.

A nyolcvanas években egy szitaüzemben dolgoztam Budapesten a Király utcában. Polókat, farmer cimkéket nyomtunk. Punk volt a divat. Eltartottuk magunkat és volt idő művészetre. Ezek a szitanyomatok és litográfiák akkor készültek.

A rendszerváltás nem jelentett számomra semmit.” Két évtized után személyes okok miatt költözött haza a falujába, ahol azóta minden megváltozott. Elsorvadt a mezőgazdaság, ami a falu megélhetését biztosította. Megjelent a föld új arca. Fásultság különös pletykákkal, fura növények, kivágott ligetek… Rejtélyek földje lett.

Vonzó vidék? Nehéz elhinni. Valami oka csak van, hogy kialakult körülötte egy művésztelep, egy szellemi műhely. Művészek költöztek a szomszédba, mindenki más okkal. Ugyanúgy alkotnak, mint régen, kiforrott stílusban. Független alkotók, akik tiszteletben tartják a gondolkodás szabadságát, együtt védik környezetüket és normáikat, láthatóvá teszik a láthatatlant.

http://www.campfilm.eu/index.php

„Kisiskolás koromban rajongtam az indián történetekért, szerveztem egy indián csapatot is. A tanító néni kitűnő pedagógiai érzékkel próbálta figyelmemet megzabolázni és egy nap megkérdezte: Tudod-e hol lakik a Sziklás hegyek varázslója? Izgalomba jöttem, délután felkerestem a megadott címet. Még ma is hallom a csengetés utáni csoszogást, amint közeledik, az ajtó kinyílik és ott áll Zajthi Ferenc a festő, hatalmas szakállal. Kit keresel? – kérdezte.

A Sziklás hegyek varázslóját – feleltem döbbenten. Mosolyogva bevitt a műtermébe. Én is festő vagyok – mondtam felbátorodva. Leültetett: akkor dolgozzon fiatalember…! Így kezdődött.” Túlzás nélkül állíthatjuk, mi is megtaláltuk a magunk sziklás hegyi varázslóját. Mítikus fénykörnyezetekben járhatunk, ősi barlangrajzok elevenednek meg a sötétben, gondolatban sétálhatunk egy fénnyel festett csillagködben, mint akár egy szférikus fénypompában tündöklő áhitatos térben átélhetjük a katarzis élményét a trinitáriusok templomában…

…majd a történet folytatódik – a tízméteres gyertya komótosan a földig ég és a sötétségből újra visszaépülve lobog tovább, hirdeti: az élet örök! Ez a folyamat három hónapon keresztül tartozott Koppenhága belvárosának minden napjaihoz. A gyertya lobogása szimbolikus: fény és értelem, hirdeti az emlékezést. 1 gyertya = 1 lux, oppá… máris a fizikánál tartunk!

A fényművészet a költői fantázia, a tudós elmélyedt gondolkodása, a mérnöki precizitás együttese. Ehhez kellett az optoelektronikai forradalom. Moholy-Nagy László, Gábor Dénes, Kepes György (MIT) neve mellett a nemzetközi szakirodalomban ott van vendéglátónk és Kroó Norbert (KFKI) neve is, ahol a lézer technológia és a holográfia üttörőit jegyzik a 70-es évektől. A szuperpozíciós módszer nemzetközi védelem alatt áll, közel 300 mű valósult meg eddig komoly lézer technikai támogatással.

A lézernek köszönhetően a művészek, fizikusok és az elektromérnökök együttműködése új vizuális kifejezési lehetőségekkel örvendeztet meg bennünket: fénybemutatók mellett itt vannak a hologrammok.

Újabb meglepetés: a ház lépcsőháza a Bazilika fel nem használt köveiből épült. Hivatalosan, akkoriban ez lehetséges volt. A műterem egyik része a jövőbe vezet, a másik a múltba.. Középen kaktuszok, jól bírják a tetőablakból sugárzó tűző napot. Ősi legendáknál maradva a képmustrát a rovárírás vizsgálatára épült művekkel kezdjük.

Színes műanyag lapocskák vagy a zománcfesték nyomán újabb nagyszerű dolgokat tudunk meg a fényről.

A ’Jelrácsok’, mint valami különös titkosírás vagy üzenet, talán a mából a jövőbe? A több komponensű anyag, rajta a sajátos lazúrokkal ikonikus, egyedül álló hatást váltanak ki és a belekevert festék, a fény-visszaverő ezüst fémszínek, a meghatározott szögben megtervezett súroló plasztikus fény új értelmet adnak a műélvezetnek.

Monda vagy valóság a barbár sziget, Aru-Adu létezése? Egyáltalán nem ez a fontos. A mese tanulsága lenyűgöző: a sziget a jó szándékú embereket befogadja, a rosszaknak ködössé, láthatatlanná válik.

A 20. század sajnos az újítást fetisizálta, miközben a profithajsza, a beszűkült érzelmek máig lélektelenítőleg hatnak. Nem az avangard irányzatokkal van baj, mert sok kérdést újra és újra fel kell vetni, a világot mindig újra kell értelmezni. A tudományos eredmények megvalósulása a művészetben, a csúcstechnológia segít újra értelmezni a legelementárisabb kifejezési lehetőséget a vonalat és a vonalas sziklarajzokkal eljuthatunk az idő kezdetéig és új látvány lehetőségekhez jutunk.

A fényfestés technikai művészet. Reméljük nincs messze az idő amikor otthonunk részévé fog válni a lézer, mellyel különleges világokat tudunk magunknak vetíteni és ismét meghitt viszonyba kerül belső transzcendentáló vágyunk, vissza abba az időbe, amikor természetes volt a hit, a mágia, ahova az ember mindig vágyik.

Budapest, 2011. június 7.

Az emberek többsége biztos úgy képzeli, hogy egy igazi műterembe csigalépcső vezet, a pici padlásszobában ott áll a szakállas festő, fején sapka, egyik kezében paletta, másikban ecset, mindene csupa festék és mindjárt éhen fog halni. Jelen esetben csak a csigalépcső és a padlásszoba igaz. „Úgy nézek ki, mint bárki az utcán, palettát sem használok, egyik kezemben az ecset másikban egy rongy és a festékes asztalkámnak azért gurulós a lába, hogy csak arrébb kelljen rúgnom, amikor egy három méteres vásznat festek.” A reneszánsz idején festettek ezzel a technikával. Sok finom réteget visz egymásra, néha húsosan kerül fel a festék, hogy látszódjon az ecsetnyom, aztán visszatörli a ronggyal.

„A Fazekas Mihály Gyakorló Általános Iskolába jártam. Ablak mellett ültek a budai gyerekek, akiket kocsival hoztak reggelente, középen az okosok, balra hátul mi, akik a környéken laktunk. Gyorsan kiderült, mindent le tudok rajzolni. Csodálkoztam, hogy más miért nem látja és miért nem tudja azt, amit én. Országos rajzversenyt nyertem és felvettek a Kisképzőbe. Nem érdekelt más, csak a rajz, a derékig érő haj, a gitározás és a sport. 16 évesen minden megváltozott, megkomolyodtam, a len és a terpentin szaga hatása alá kerültem.

Egy céges jubileumra több országból hívtak meg frissen végzett festőket Németországba. Magyarországról engem választottak. Amikor kicsomagoltam a képeimet, az igazgató csalódott volt: ’Politikailag nem korrekt, amit hozott. Ebből egyet sem fog eladni.’– mondta 1993-ban. Kaptam egy szobát, fölaggattam a festményeket, durcásan beültem egy sarokba és ha már úgy sem veszik meg, kiírtam egy jó drága árat.

Egyszer csak nagy robajjal bejött a főnök felesége a vendégeivel. ’Mik ezek a szörnyecskék?’ – visítottak. Unottan közöltem: ’Megsimogathatják, de csak akkor nem fognak bántani, ha én itt vagyok!’ A képek több, mint felét megvették.

Mitől jó egy kép? Miből lehet tudni, hogy rátaláltunk az igazira? „Ha kiráz a hideg, amikor meglátom. Egyből érzem, ha belépek egy kiállítóterembe. De segít, ha tudjuk, hogy a művész a legjobb művét teszi a kiállítási meghívó elejére, vagy amit nem akar eladni. Az értő gyűjtő pedig a fő művekre vár.”

Nem tudom előre, hogy milyen témát fogok megfesteni. A fagyok előtt a kertben találtam egy szál illatos rózsát. Betettem egy pohár vízbe. A beszűrődő fénytől az átlátszó pohárnak és a virágnak egybemosódott, különös árnyékára figyeltem fel. Ebből a fény-árnyék látványból született egy csendéletsorozat. Egyik kép hozza a másikat.

Fiatal koromban sokat álmodtam, voltak visszatérő álmaim. Ismerős tájakon jártam, tudtam, hogy ha az utca végére érek, merre kell fordulni. Sokszor álmodtam vízzel és ködbe vesző vitorlásokkal.

Egyik éjszaka a sötétben bóklászás közben elmentem a tükör előtt. Ahogy megláttam az arcomat a gyér fényben, elképzeltem, hogy milyen érzés lehet, ha az ember szinte kábultan egyszer csak találkozik az arcképével. Ezek a fejek, távolról olyanok, mint az ujjlenyomatok.

A ’Fekete rokokó babák’ egy kamaszos élményhez köthetők. „Amikor a rokokóról kellett írni egy tanulmányt, rátaláltam Antoine Watteau festményeire. Olyanok voltak, mint szépen megfestett aprócska babaházak, a csupa fodorba öltözött figurákból azonban nem a könnyedség áradt. Mikor először eljutottam a Louvre-ba, hosszú bolyongás után sem találtam rá egyetlen képére sem. Csak, amikor WC-re mentem, az ajtó mellett volt három kicsi alkotása. Megdöbbentett, hogy így bánnak egy ekkora művésszel. Nekem, akinek addig Jimi Hendrix volt maga az élet, megrázó felismerés volt. Soha nem találkoztam még ilyen szomorúsággal.”

„Autóversenyző akartam lenni. Nagynéném kijelentette: fűszeres inas leszek, de a család leszavazta, mert vékony voltam. Anyám elvitt a nyomdába, oda csak betűszedőket kerestek. Az se volt jó, mert az ólomtól megbetegedik a tüdő. A nyomdász javasolta, próbáljuk meg az Iparművészetit. Kiderült, ott már folyik a tanítás, de tehettem pótfelvételit.

Az ostrom után a legkiválóbb művészek jöttek oda tanítani. Jó volt a hangulat, barátok voltunk és támogattuk egymást.

Nem nekünk kellett a munka után szaladni. Mielőtt a mozikba került egy film, felkérést kaptunk a Mokép-től a plakát elkészítésére. A Báthori utcában volt egy kis vetítőterem, ahol tolmáccsal végig néztük a filmet. Minden ránk volt bízva. Csak akkor szóltak, ha kevés volt a pénz: Legyen inkább két szín!

Sok plakát készült. A nyomdák nem törődtek semmivel. Folyt a földön a festék, volt, hogy olyan papír hátára nyomtak, amit egyszer már felhasználtak másra. A politikai plakátok készültek jobb minőségben.

A grafikát a komputer megölte. Egy híres borásznak készítettem borcímkét. Tetszett neki, de a színre bontott rajzokat a nyomda nem fogadta el. Elektronikusan kérték az anyagot. Nem rajzoltam többé. Visszavonultam.

Valamit mindig kell csinálni. Háztartási gépek csomagolásához használt anyagból készítem szobraimat. Nem túl kellemes faragni ezt az anyagot, de tudom csinálni az íróasztalnál. Magamnak teszem, élvezem.

Kínai hatásra készítem a szobrokat. Szeretem a kínai irodalmat. Zseniális. Más felépítésű mint az európai. A tv-ben is kínai adást nézek, pedig nem értem a szöveget. A nyugat nem figyel az emberi értékekre, csak a pénz érdekli.

Mindig azzal kell foglalkozni, amit a kor diktál. ’Képbuzeráns’ vagyok, most fotózok. Magazinokból fotózom ki a nőket. Leginkább történelmi karaktereket keresek. A fiamtól kaptam egy számítógépet, oda gyűjtöm. A jó fotóban benne van a lélek, emberi, hiteles.

Az emberek önkéntelenül is kivetítik az énjüket. Azt hiszik, ha megváltoznak mások lesznek. De a lélek nem tud megváltozni, mert a lélek az ősöktől, a családból jön. Ma páldául minden gyerek tudja, ha rosszul él. Mert mondja neki a környezete.

Apámat anno kiutasították a csehszlovákok, mert magyarnak vallotta magát. Semmink nem volt itthon. A Fő utcában egy különös udvarban, a Nyúlkaszárnyában kaptunk egy 5×5 méteres szükséglakást. Teljesen üres volt. A palafal oldalában volt csak egy luk a füst kivezetéséhez. Tihanyi bácsihoz jártunk vásárolni. Még billenős mérleget használt. Hitelt is adott. Kisgyerek voltam, magyarul se tudtam. Szüleink soha nem mondták, hogy milyen rosszul élünk.”

Töprengéssel telik a kellemes délután: Valóban mindent el kell hinni a jól fizetett tudósoknak, mert jó fejűek? A művészet tényleg csak egy linkség? Mitől változik meg az ember ízlése? Szabad-e műkedvtelésből ikonokat festeni?

„Az emberek nem foglalkoznak az alapvető dolgokkal. Két dologról nem lehet tudni hol van: a lélekről és az Istenről. Mózes, amikor eljutott Isten hegyéhez és megkérdezte Istent, mit mondjon népének, ki ő? Mi a neve? Ő így válaszolt: VAGYOK A KI VAGYOK”

Budapest, 2013. április 14.

Díjak:

Munkácsy Mihály-díj (1964)

Érdemes művész (1987)

Decorations:

Munkácsi Award (1964)

“Meritous Artist” (1987)

Műteremben ki ne szeretne kávézni, kvaterkázni, miközben Yves Montand énekel vagy Weszely Ernő harmonikája szól a párizsi manzard hangulat kedvéért? Mindezt Budapest belvárosában. Esetleg modern Unikorniszokat ábrázoló, színes pasztellek körében, gregorián dallamok mellett hétköznapi témákról társalogni: imádjuk a vékonyra szelt karajt gazdag zöldsalátával. Majd beszélgetni a flamandokról, akik a sok eső miatt mindent lefednek kockakővel. A mértani padlócsempék pedig jól kihangsúlyozzák a hullámzó, gyönyörű drapériákat és a nőalakok lágy mozdulatait.

Netán teázni van kedvünk? Választhatunk a csipkével szegélyezett polcról. Szép antik darabok. Ha szerencsénk van, az antwerpeni csészéből ihatunk és a méz csurgatása mellé hallgathatjuk a kék-fehér porcelán edényekkel kapcsolatos különös történetet. Majd beszélgethetünk a flamandokról, akik a sok eső miatt mindent lefednek kockakővel. A mértani padlócsempék pedig jól kihangsúlyozzák a hullámzó, gyönyörű drapériákat és a nőalakok lágy mozdulatait. Közben meggyújtjuk az illatos gyertyákat és finom kekszet ropogtatunk. Így telik egy délután a tetők felett a Klotild palota eklektikus tornyai társaságában.

„Büszke vagyok jász gyökereimre. A jászok alánok, a perzsák rokonai. Iparosok, földbirtokosok voltak, asszonyaik erősek, résztvettek a gazdaság napi igazgatásában. Mária Terézia idejében összefogtak és megtakarítottak annyit, hogy megváltsák magukat a német lovagrend szolgálata alól. (Google: A jászkunok megváltják magokat)

A Művészeti Gimnáziumban az utosó képzőművészeti osztályba jártam. Basilides Sándor bácsi hozta a legszebb modellt. Lehetett rajzolni reggeltől estig. Ma is a rajz a szerelem. Előttem a papír, nézem dühödt izgalommal, hirtelen elragad valami. Grafittal, krétával, vagy ecsettel elindul a kezem. Mire a végére érek, elfog a kíváncsiság. Fantasztikus mestereim voltak. Barcsay Jenő egyszer megszidott, mert nem készítettem el egy teljes alakos aktot. Aztán szabadkozott, hogy nem akart megbántani. Kedves öreg agglegény, csodálatos ember és jó tanár volt. Anatómiát tanított.

Fontos nekem, hogy nő vagyok. Semmi fontosat nem hagytam ki az életből. Művészként dolgozom, fontos a családom, az anyaság, a társam. A nőiességemet megélve ábrázolom a nőt. Számtalan nőnek merítettem az életéből, legyen csipkék között élő finom hölgy, szomszéd a belvárosban, idős falusi asszony, sikeres művésznő, akinek szépsége elrejti keserűségét. Magam előtt látom őket, amikor csak akarom. Történeteiket képpé varázsolom. Sajnálom, a művész kihasználja az ember lelkiéletét.

Képeimen a kéz és láb nem véletlenül hangsúlyos. A művész úgy tud belőle olvasni, mint az arcból. Szeretem a szikár-bütykös kezeket. Az enyém már fiatal koromban is az volt. Nem vagyok divatos művész, nem alkalmazkodom az időkhöz. Annál inkább igényem van a klasszikus és németalföldi kultúrára. Hogy ez mit jelent? Arra figyelek, hogy a képen legyen egy fő szólam, és csak az kapjon hangsúlyt. A többi csupán eszköz a látványhoz. A képi megfogalmazásnál az érzelmek domináljanak. Hitem szerint a hiteles művészet az egyéniségünkből fakad. Kérsz még egy kis süteményt …?

Budapest, 2010. november 17.

keri-decsi.hu

Gyerekkoromban annyira fontosnak tartottam a valóság felfedezését, – lemásztunk pincékbe, padlásokat kutattunk át, sziklákra kapaszkodtunk, átúsztunk folyókat -, hogy naplót vezettem és meg próbáltam illusztrálni az élményeimet. Talán ezt nevezhetném képzőművész tevékenységem első szárnypróbálgatásának.                                                                                                                                                       .

Kamaszkoromban nagy hatással voltak rám a szentendrei templomok belső terei, díszítése, ikon festményei, ezért magam is készítettem régiségnek tűnő tárgyakat.

Később, amikor megismertem a „modern festészet” történetét, -bár soha nem akartam festő lenni – a nekem tetsző nagymesterek (Monet, van Gogh, Paul Klee, René Magritte, Dali, Marcel Duchamp, Vajda Lajos) stílusában kezdtem „edwinista” képeket festeni. Megismerkedtem feLugossy Lászlóval, aki hasonlóan gondolkodott a dolgokról, mint én és hosszú évekig alkotó társam lett.

(Edwinizmus = zászló, amit olyan szél lobogtat, ami nem fúj)

1968-ban közösen tettük ki képeinket a szentendrei Várdomb falára. Létrehoztuk az első szabadtéri tárlatot, melyet tíz éven át minden év október első vasárnapján megrendeztünk. Sok autodidakta művészt (festőt, szobrászt, zenészt, írót-költőt) vonzott a térségbe az esemény, közülük többen Szentendrén telepedtek le. Ennek köszönhetően jött létre később a Vajda Lajos Stúdió.

1969 nyarán „Nalaja Happening” néven szerveztem „egy eszme zártosztályba vonulásának emlékére” performance jellegű előadásunkat. Az eszme feLugossy Laca volt, aki a kötelező katonaság alól sör-seduxen módszerrel mentette föl magát. Én, mint ifjú dadaista, ebben az időben minden cselekedetemet, gesztusomat műalkotásnak tekintettem, úgy, hogy szinte természetes volt részemről reagálni erre az esetre is.

A húsz percre tervezett előadás rendőri intézkedésbe fulladt és hat hónapig tartó vizsgálati fogsággá változott. A dadaizmus szellemében született teljesen ártatlan produkciót a történelmi korszak (1970) rémálomszerű skizofréniájának köszönhetően „akarat egységben elkövetett garázdaságnak” minősítette. A résztvevők közül tíz embert ítéltek el.

Ez az esemény nagy port kavart országszerte, sőt a külföldi sajtó is foglalkozott vele. Politikai ügy lettünk, akaratunkon kívüli ellenállók. Rájöttünk, van kultúrpolitika. Eddig eszembe se jutott, hogy engedélyt kérjek bárkitől bármire. Tudtunkra adták, ez így nem mehet. Minden tervünket be kell jelenteni és majd segítenek. Így is lett. A szabadtéri tárlatokat a Népművelési Intézet zsűrizte, helyiséget kaptunk az összejöveteleinkre. Szentendre egyik legszebb keresztboltíves pincéjében megalakult a Vajda Lajos Stúdió, mely most is működik.

Több, mint 500 kiállítást szerveztünk az elmúlt 40 évben. A 70-es években számtalan avatgard eseménynek volt színhelye. Itt fejlesztettük ki az intuitív-asszociatív-improvizatív hangterápiás zajbalettokat. A Bizottság zenekarunkkal is sokszor játszottunk és a performance műfaj népszerűsítésének legismertebb fészke lett. A pince műhelyként is működött időnként. A posta előttti műgyanta szobrok részben itt készültek. Többször is volt egyéni kiállításom e legendássá vált helyen.

Képeimmel szobraimmal olyan gondolatokat szeretnék ébreszteni a nézőben, ami nekem se jut eszembe. Ez jellemzi szimbolista-szürrealista munkáimat. Motivumokat variálok végtelen változatban. Olyan érzésem van néha, mintha egyetlen képet festenék egész életemben. Szeretem az ellentétek egybe olvasztását, egymás mellett való szerepeltetését. Számomra egy locsoló kanna mellett heverő fűrész vészjósló, a koporsóban egy luk pedig optimista tett.

Szentendre, 2013. augusztus 13.

Kéri Imre Munkácsy-díjas festő- és grafikus, Magyarország Érdemes Művésze grafikai kiállításán az Ars Sacra Fesztivál alkalmából láthatunk egy válogatást. A bibliai jeleneteket ábrázoló alkotások jól példázzák, hogy a határtalan türelemmel készült klasszikus grafikának sajátos formája a borzolás, a digitalizás művészi elődje, emberi kéz alkotta pixeleinek köszönhető fény-árnyék drámaisága a ma emberét ugyanolyan elemi erővel szólítja meg, mint évszázadokkal korábban. A kiállítás megnyitója alkalmából kötetlen beszélgetésre készültünk a művek művészettörténeti hátteréről és a grafika születéséről.

A mezzotinto nagymestere megidézi Caravaggio itáliai festő szellemét. Az „Emmausi vacsora” című festmény a kereszthalála után feltámadott Krisztust ábrázolja két tanítványával. Caravaggio a természet szépítése nélkül ábrázolta képeinek szereplőit, egyszerű, hétköznapi alakjait környezetéből válogatta, vallásos tárgyú műveit többnyire a legszegényebb rétegeket képviselő, népies figurákról festette meg. Művészi eszközei között kitüntetett jelentősége volt a megvilágításnak, melynek köszönhetően számos követőre talált nemcsak a reneszánsz, de korunk művészei körében is.

Abban az időben (16.század) sok festő borospincébe vonult festeni, talán a meleg nyár nem tett jót az olajfestéknek és volt hely bőven a nagy méretű vásznaknak. A mély pince homályába kis lőrésnyi ablakokon tűzött be magasból a nap és élesen megvilágította ami útjába került. Kéri Imrét római látogatása ihlette meg, hogy  „Emmausi este” címen az itália festőnek ajánlva elkészítetse mezzotinto technikával a mű átiratát.

A kiállítás megtekinthető 2019. szeptember 14-22. között.

„Azért festettem kéket-sárgát-zöldet, mert aznap hideget akartam enni. Szemben a párja, sárga-narancs: akkor meleget” – gondoltuk tréfát űz velünk, de rögtön folytatta: „Hat elemből épül fel a festészet világa: háromszög-négyzet-kör, sárga-kék-piros. Torzulásaik a fél formák, a félszínek. Minden más maszatolás. Itt a piros kör nem a piros alma illúziója, egyszerűen csak egy sík forma.“

Fogja a ceruzát és húzza a vonalat a papíron, úgy magyaráz.

„Békéscsabán a szomszéd asztalos bácsi tökéletesen másolt képeslapokat négyzetháló segítségével. Megpróbáltam. Pár hét múlva ott találtam magam a képzőművészeti szakkörben. Nagyon meg kell tanulni rajzolni ahhoz, hogy az ember bátran és biztosan elvonatkoztathasson!”

„A művészet kizárólag kortárs műfaj volt az impresszionistákig. A barokk embere nem kért a gótikából” -térünk át egy izgalmas kérdésre: Mit keresnek ma a gyűjtők? „Cézanne óta változott meg ez a felfogás. Ő döntötte le a rendszert, új művészeti nyelvet kreált. Bennünk van ez a nyelv, csak nem tudunk róla. Azóta a művészek a saját fejük, elképzelésük után mennek.” Ebből arra következtetek, hogy a közönség is. „Mégis kevesen engedhetik meg maguknak, hogy ne rendelésre alkossanak. Ilyenek voltak Max Bill, Vasarely és Kassák. Velük dolgoztam (őszinteség és tisztelet a hangjában). Ők a szabad eszme elkötelezettjei voltak. Azért is küzdöttek, hogy a művészet ne egy szűk elit kiváltsága legyen.”

„A demokratizálódás kvalitásos műfaja a színes sokszorosítás, a szerigráfia, a tökéles szitanyomat. Nagy pontossággal és mindig a megfelelő anyaggal kell dolgozni. Feleségem vegyész, tudott bánni a festékkel. Sokat segített. És jó volt a fizetése… „- teszi hozzá elismeréssel és bölcs iróniával. Bíztat: az igazi gyűjtő először képeslapot, majd füzetet vesz, aztán lesz egy kis pénz egy nyomatra, végül eljön az idő egy eredeti műre is.

A műteremben matt, meszelt, hófehér falak, csillogásmentes padló, utcáról felfoghatatlan méretek, nagy ablakok, hatalmas munkaasztal, rajta rendparancsoló Marcus, nemes vérű vadmacska, körmei kíméletlenek.

A Mindentudás Egyetem egyszerűségével, kristálytisztán és magas fokon végre megértettük a konstruktivizmus lényegét. A türelmes magyarázatok és néhány életrajzi epizód után, amikor átjövünk a nagytermen, megtörténik a csoda: élni kezd a fal. Térből térbe színek és formák, ívek visznek. A síkból váratlanul kinyílik egy tűzpiros ölelkezés, szürke árnyék helyett egy vanília vagy neonzöld csík mutatja az utat. Bolyongunk a festmények és szobrok között.

„Ezt visszavásároltam egy hagyatéki aukción, hiányzott az életműből, -mutat a becsomagolt képre a padlón- tudnom kell, hova kerülnek a műveim.“ – mosolyog. Minden korszakból itt van az első. Még galériás korából pontosan tudja, hogyan működik a közönség.

Beérünk a műhelybe. Energia és aktivitás árad mindenhonnan. „Bejártunk a csepeli színesfém-öntödébe éjszaka alpakkával és rézzel kísérletezni. Nem voltak alkalmas idők arra, hogy eredményeinket befogadják. Pedig az anyagkísérlet iparművészeti szempontból alapvető“ – míg beszél, féltő mozdulattal mutatja az ötvözetet és érzékeny mozdulatokkal simítja a fát.

Úgy is értelmezhetjük, hogy az anyag adja a benne rejlő lehetőséget? Ennél a pontnál is elidőzünk: „Nem szabad csalni. Lenvászonra lenolajjal kell festeni. A vászonba beissza magát a lenmagolaj, eggyé lesz, örök életű, nem csillog. Minden más lepereghet, csak idő kérdése.“

Budapest, 2010. november 25.

Elérhetőségek:

fajo.hu

Pályafutás
(rövidített változat)
1937. február 9. Orosháza – 2018. július 8. Budapest
1961. kitüntetéses diplomával végez a budapesti Iparművészeti Főiskola díszítőfestő szakán, 1961-65. esztétikát, művészetelméletet és filozófiát tanul.
1964-67. Kassák Lajos egyetlen tanítványa.

1965-től nem tárgyat, hanem formát fest. A szabad formát Kassák Lajostól veszi át.
1969. Kassák özvegyével végigutazza Nyugat-Európát, megismeri Carl Lászlót, Vasarelyt és Max Billt. A munkakapcsolat barátsággá alakul.
1971. részt vesz a Soest-on (Nemzetközi Grafikai Szimpózium), ahol megtanulja a professzionális szerigráfia technikát
1992-től plasztikai tevékenysége kiteljesedik. Csúcstechnológiával is dolgozik (Binder cég, Rába)

1974. megalakul a Pesti Műhely. Kiadói tevékenysége során Kassák, Vasarely, Max Bill, Nicolas Schöffer, Gerstner, Pfaler, Linschinger mappák készülnek. Számos könyvet, katalógust adott ki. Jelentős publicista.
1976-88. vezeti a Józsefvárosi Kiállítótermet, az első magyar non-profit műhely-galériát. Fő profilja az experimentális művészettől a designig terjed. Nemzetközi fórummá válik.

1962-től részt vesz több száz egyéni és csoportos kiállításon itthon, egész Európában, Japánban, az Egyesült Államokban Művei megtalálhatók köztereken, múzeumokban és magángyűjteményekben szerte a világban.

1989-től tanít a Magyar Iparművészeti Egyetemen
2003-tól oktat posztgraduális képzésben építészeket az Ybl Miklós Főiskolán
1976-tól vezet nyári szabadiskolát

Főbb hazai és nemzetközi díjak:
1971. Wilhelm Morgem Haus Soest
1973. III. Internationale Malerwochen in der Steiermark, Graz
1985. Munkácsy-díj
2008. Kossuth díj

Miskolci Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium idén érettségiző rajz fakultációs  diákjai művészettörténeti kirándulása során meglátogatták galériánkat. Mindenki választhatott egy kedvencet. Emlékeztetőül itt vannak sorban.

Kucsora Márta                                        Simon Mazula Tibor

Martin Henrik                                         Gábriel Ajna

Wahorn András + Töttös Kata                                             Joseph Kádár

Vinczellér Imre              Dér Adrienn                                 Kopasz Tamás

Kádár Katalin                                          Morelli Edit

Kéri Imre                                                                                  Martin Henrik

Miért kell egy fejszobrot teleszegecselni és összekötözni bőrcsíkokkal, amitől olyan, mint egy háborúban megsebzett ember? Mi értelme csövekkel az ember szájába belefojtani a szót, miközben üreges szeme a semmibe mered? A félelmetes fejektől zavarba jövünk! Tévedünk, ha azt hisszük, hogy a művészet feladata a szépség és jóság, szemet és lelket melengető kifejezése?

„A kérdés inkább így szól: szabad-e kimondani az igazat? Egy depressziós, zárkózott, frusztált világban, ha csúfsággal vagy ijesztővel találkozunk rosszul érezzük magunkat. Ami taszítja az embert, attól fél. Nem is tudja megfogalmazni, csak érzi.

Valaki azt mondta egy festményre, hogy túl sötét. Mikor rájött, hogy azért hatott rá így, mert nem rég meghalt valakije és az ürességre emlékeztette, megbékélt vele, mert segített feldolgozni a fájdalmat.” A szociálisan érzékeny művész addig feszít egy témát, amíg elő nem hívja ezt a konfliktust.

„Volt egy magyar tanárom, akivel folyton összetűzésbe kerültem. A jakubinusok forradalmához vezetett vissza mindent. Hiába érveltem ennek ellenkezőjéről kiváló irodalomtörténészek idézeteivel, csak olaj volt a tűzre. Azonban nagyon megszerettem az irodalmat. Megértettem és vallom, hogy minden alkotásnak a lényege az a felfedezés, hogy legyen benne legalább egy pillanatnyi boldog bizonyosság arra: A világban lenni jó!”

A nyolcvanas években versekhez készített grafikát. ’Szeretőm egy puskatok, gyermekeim pisztolyok, kékes füst az énekük, szent Hubertus, légy velük.’ – írta a Bohócok énekében Weörös Sándor és Pásztor Béla. ’Négysoros strófákat rögtönöztünk, furcsa és kusza versikéket; ha az egyik elkezdett valamit, folytatta a másik;… Talán nem is versek, csak közös hancúrozás.’ – írta a Holdaskönyvhöz Weörös Sándor.

Azóta a társadalom létproblémáival foglalkozik. A ’Vésett arcok’ folyamat képek. Ezek a fametszetek tartalmilag újra és újra megújulnak. A nagyon egyszerűből indulnak, majd a fadúcokról levett szines nyomatokra újabb és újabb festék- és időrétegek kerülnek fel. A tudatalattival foglalkozik, amit ’metaarchaizmusnak’ hív. A rusztikus szépséget mutatják meg az emberben.

Az ember mindig együtt élt az együgyűvel, a bohóccal, a groteszkkel. Őseink eltorzított testekben fejezték ki a jóságot és gonoszságot, a vágyat, az örömet és fájdalmat. A természet adta a példát. A félig ember-félig állat ábrázolás is ezért volt népszerű. Kultúránkból kezdenek kiveszni ezek az ősi, nagyon is egyszerű archaikus kifejezés módok.

„Indonéziában találkoztam a wayanggal. A jávai kultúrában, a jellegzetes emberi tulajdonságokkal felruházott wayang bábokkal eljátszott közkedvelt árnyjátékok nem csak szórakoztatnak, de erkölcsi tanulságokkal is szolgálnak. Amit évszázadok óta változatlan formában bemutatnak, értenek és ragaszkodva szeretnek Ázsiában, azt  hogyan tudnánk átvenni Európában ?

„ Hagyományaikat követve fogtam hozzá, hogy tartalmilag valami újat alkossak. A múlttal való párbeszédnek szántam, miközben ami a nyugaton múltnak számít, az keleten élő valóság.”

Különös élmény olyan alkotóval tölteni egy délutánt, aki évszázadokkal, évezredekkel korábban élőkkel társalog.

Legfontosabb díjak:

Munkácsy-díj (1991)

Palladium-díj (2007)

Jelenlegi kiállítása:

„Hagyomány és átváltozás” címmel

Helyszín: Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum

Nyitva: 2014. augusztus 31-ig

„Jártam a világot, több helyen éltem, Írországban, Marokkóban, Egyiptomban. Te merre jártál? Mindig messze laktunk az egyetemtől is, a műteremtől is. Órákat ülök a villamoson. Ettől meg lehet őrülni. Neked is sokat kellett ingázni? Nagyon kemény életem volt. Nappal festettem, éjszaka pedig kávéházakban dolgoztam. Neked is sokat kellett dolgozni? De olyan nagyon beteg ugye nem voltál, mint én?” Úgy beszélgetünk, mint közeli bizalmas barátok, akik rég nem látták egymást. Ő mesél, aztán kérdez. Türelmesen vár és tágra nyitott szemmel figyel. Nem jegyzetelek.

„Amikor agyvérzést kaptam, meghaltam.” Ha ez 15 évvel ezelőtt történik, akkor nem tudták volna megmenteni. A művész világ összefogott, a MissionArt Galéria szervezésében közel ötven művész felajánlott egy-egy képet, és a bevételből fedezték a rehabilitációt. Senki nem érti, hogyan nem kényszerült kerekes székbe. Két évig alig tudott beszélni, csak rajzolt. Fél évvel ezelőtt pedig vett egy porcelán balett táncos babát. „Élek” mondta. Újra beszél és ismét fest.

Sok barátja van, akiket lefestettet. Már az egyetemen is, ha volt egy pár szabad óra, pózoltak neki a barátnők, festők, szinészek, a mestere. „Most is nagyon jók hozzám és sokat segítettek abban, hogy felgyógyuljak.”

„Betegség, halál, félelem” a címe egy évekkel a betegsége előtt készült képnek. Akkor készült a Kórház dobozinstalláció sorozata azokkal az eseményekkel, amik később bekövetkeztek. Élmények, önbeteljesítő jóslatok, pusztán látomások vagy egymástól független véletlenek egybeesése? Aki ebben él, annak egyértelmű.

Egy hónappal a betegsége előtt „Transcendens angyalok” címen volt egy kiállítása. Huszonhárom angyalfestmény. És már abban is biztos, hogy felgyógyulását az angyaloknak köszönheti. De abban is biztos, soha többet nem akarja, hogy csak angyalok legyenek a kiállításán.

A nagymama rokokkó nippjei népesítik be a kisszobát. Célt és értelmet adnak az új élethez, amíg nem lesz végre egy rendes műterme újra. Balatonszemesen érzi magát a legjobban. A betegsége előtt a vizet festette, most a házukat, mert az biztonságot ad.

A család úgy tudta orvos lesz belőle. Ő pedig engedelmes volt. Olyan jól szerepelt az iskolai fizika versenyen, hogy felvételi nélkül bekerült a Radnóti Gimnáziumba fizika-biológia szakra. Amikor egy borzalmas szemet kellett felboncolni, rosszul lett. Szerencsére a rajz tanára felfigyelt a rajz tehetségére.

A mutermek.com 50. bejegyzése:

Édeskéim! Jöjjenek be! Barátságos ölelés után, fürgén, a selyemfényűre járódott, keskeny falépcsőhöz vezet, fent aztán a gépkolosszusnak álcázott gardrób előtt lerugjuk a cipőnket.

Julcsi az unoka, újjongva érkezik utánunk: „Jön a csontfogam Édeske!“ A stúdió egyben a „study“, érintőképenyőkkel, irigylésre méltó kütyükkel, íróasztallal, iratokkal… de miféle iratokkal. A fontosabbak kollázsba rendezve: a lakatos szakmunkás bizonyítvány, megsárgult újságcikkek között igazolás, miszerint az 56-os forradalomban nem lőtt az ellenforradalmárokra, kiváló társadalmi munkás, majd a karikákkal jelölt sávtól a rendszerváltást követő ereklyék. „A Kossuth díjnál befejeztem a táblát.“

„A kártyalapot az utcán találtam, amikor DAAD ösztöndíjjal Berlinben dolgoztam. Attól kezdve nem hagyott el a szerencse. Aznap megjelent egy házaspár. Megvették két képemet. Az egyiket ingyen akartam odaadni, nem értették. A Storck csokigyár tulajdonosa volt nemesi származású feleségével. Berlinben mindent képemet eladtam. Hazaérve végre házbővítésekbe kezdhettünk Évával.

Szűkösen, de sok munkával jutott egy tetőtérre. Az ideálisnál jóval alacsonyabbra futotta. Hétrét görnyedve járkáltunk. Mikor Demszky és Magyar Bálint látogatóba jöttek, zsörtölődtek is: Biztosan azért csináltad, hogy hajlongjunk előtted. „Ezen a lukon másztam át ide. Befért egy ágy és a végébe az íróasztal. Egy nap az egész ház mienk lett és a tetőt is magasabbra ácsoltuk!“

A Magyar Festészet Napja ünnep számunkra, itt megtoldódot egy nem várt programmal. Ekkora gyűjteményt még sehol nem láttunk. A ház minden rejtekében a legnagyszerűbb kortársak alkotásai. Minden milliméter felületet kihasználva: legalább kétszáz festmény. De a lélegzetünk eláll a sok kisplasztikától is. „Nem fér több! Csak ezért nem tudom a többi sok száz művész barátom munkáját begyűjteni.

Kaptam, vettem, cseréltem. Ifj. Szlávics László barátom születésnapomra meglepett a mobil-érméim kicsinyített másaival. Ezekben azonban az is fantasztikus, hogy áram nélkül működnek.“ (Jobb oldalon az eredeti mű.)

A sűrűségben a saját alkotásokat mégis gyorsan kiszúrja a szem: a plasztikába beépített finoman kidolgozott fémtárgy vagy tárgyi sorozatok miatt…

vagy, mert várhatóan mindjárt megmozdul. A művek mellé úgy kerül a cím, mint i-re a pont: „Kettősjáték“ vagy a „Csúsztatás mutató gép“.

A műhelyben pedáns rend. „Százezer dolog van itt, mindenről tudom, hova tettem. Nincs az a barkácsáruház, ahol ekkora választék lenne.

Tudtátok, hogy a fényképezőgépbe 6-os csavarral kell az állvány felerősíteni? De boltban ilyen hatost nem kapsz. Van 1 mm-es csavarom is, alig lehet megfogni.

Annyi anyagom van, akár ötven évig is dolgozhatok belőle.

Nagy szerencse ért nemrég. Szemben megvettünk egy házat és ott be tudom mutatni a legújabb műveimet: „Újra kezdés, Megittasulva, Csirkefogó, Izzoláció, Elszabadult luftbarmok…“ Mit is mondtak a Dési Huber képzőművészkörben, amikor megmutatta a festményét: ‚Ez egy halandzsa, a művészetben azt festjük, amit látunk.‘ Ő ezt látja!

Budapest, 2011. október 19.

Elérhetőség:
www.edeske.hu